DepresszióNapló

 

DepresszióNapló

Amikor rám nézel egy rendezett, kiegyensúlyozott középkorú nő néz vissza rád. Aki nem mondott le magáról. Ereje van minden reggel bonyolult frizurába rendezni a haját, kiválasztani nem csak a megfelelő ruhát, de a hozzá tartozó egyedi kiegészítőket is. Aki természetes módon használja a sminket és boldogan megy el minden nap munkába, tudva, hogy amit tesz, amiért él, az mindennél fontosabb. Értelme és célja van.

Hazafele soha nem húzza az időt az úton, hiszen várják csodálatos gyerekei. Akinek kutyája a dundi kis pofijával, maga a színtiszta öröm.

Házassága példaértékű. Nem tartozik senkinek, nincsenek részletei a bankban és nem tart szeretőt. Soha nem fogyaszt szeszes italt és gyakran keresi a vigaszt a Jóisten tenyerén.

Finom kézzel bánik a humorral.

A lepel sarkát olyankor kapja fel a szél, amikor humora cinizmusba torkoll.

Ezt azonban soha nem használja fegyverként… - más fele.

Csak és kizárólag maga felé fordítja, hiszen pontosan tudja, hol és mi fáj a legjobban.

A depresszió régi társa.

A viszony korántsem rokoni. Soha nem hűl ki, mindig tiszta, rugalmas és végtelenül erős.

Kéz a kézben. Évtizedek óta. Rendületlenül.

 

Ha még nem láttál ilyent, mutatom.

Ha már igen, szeretettel invitállak egy összemosolygós bólogatásra. Hogy meggyőzzelek, maradj.

Lehet, hogy értelme nem lesz, de mégiscsak hallatlan, hogy ebben a harcban alulmaradj.

Sokadik nap

 

Nincs kedvem semmire. A kutyát képtelen vagyok megsétáltatni, hiába kapaszkodik létének teljes szeretetével, fájdalomtól üvegessé vált tekintetembe.

Ami eddig fontos volt, vagy úgy tűnt, hogy értelme van, megszűnt fontosnak lenni. Nem merek mélyebben elgondolkodni semmin, hogy ne gyarapítsa azon dolgok számát, amik a kezeim között semmisülnek meg a depresszió oltárán.

Végtelenül intoleráns vagyok stabil periódusaim alatt azokkal szemben, akik a depressziójuk mögé bújva, mint túlsúlyos rendőr a vékony oszlop mögött – eljátsszák a mindenre képtelen áldozatot.

Tudom, mit jelent ebbe a talajba beleragadva élni. Évtizedek óta teszem. Minél ragacsosabb a posvány, annál magasabbra tartom a fejem. Ahol én állok, a lelki szemeteim súlya a nyakamig ér. Végig attól rettegek, hogy eljön az a pillanat, amikor az utolsó mély levegőt kell vennem, hogy kitartson addig, amíg vége lesz, vagy megmentenek egy újabb depresszió számára.

A testemhez érő, lelki, rothadásnak indult szemétdarabokból álló massza ragacsos, büdös és hideg. Nem kellemes az érintése, inkább olyan, mint amitől a bőröm hajlamos kiütni, és a hajam csomóssá válik.

Olyan kegyetlen önutálat jellemzi a mindennapjaimat, hogy csodálkozom, amikor lőn este, majd lőn reggel... – azt hinné az ember, ennyi tömény gyűlölet elég lenne felégetni egy egész falut.

 

Vannak álmaim. Nem lett mindegyik az enyészet martalékává. Álmaimban kisebb és nagyobb világvégék váltakoznak armegeddonnal és utolsó ítélettel.

Nem egyedül akarok elmenni. Tisztában vagyok vele, hogy felelősséggel tartozom. Hogy nem ildomos másnak fájdalmat okozni. Emiatt is nem fordulok ki mondjuk a teraszról egy hétfőn délután négy órakor. Mégis hogy venné ki magát, hogy több tíz ember szenvedjen miattam a napsütésben, egy olyan cinterem placcán, amely köszönőviszonyban sincs az árnyék simogatásával?

Vagy mit tegyenek a gyerekek, amikor nagyszülőként lenne majd rám szükségük?

Vagy mit tegyen a férjem, akinek sokszor fogalma sincs, hol tartjuk a késfenőt?

Mi legyen a kollégákkal, akiknek azt hazudtam az eltelt évek minden egyes napján, hogy biztos pont vagyok?

Nem. Ez tiszta. Maradok és belegebbedek.

Mint tudjuk, krónikus orrlógatóként – lételemem a szenvedés.

S miközben az utolsó mély levegő pillanatát odázom el az újabb kishalál előtt, pontosan tudom: nem a veszteség rémít halálra, hanem az újabb epizód. Amely mindig izmosabb, erősebb, intelligensebb és szívósabb. Hiszen fájdalmaimból és félelmeimből táplálkozik.

 

És lőn este, és lőn reggel – második nap

 

A főzéssel való viszonyom teljesen hétköznapi. Mellőz minden fajta romantikát. Van.

Úgy nőttem fel, hogy anyám imádott elmenni otthonról. Amikor csak tehette, programot csinált. Lehetőleg hangosat és színeset. Sok nevetéssel. De első mindig az étel és a takarítás volt. A mi házunkban nem lehetett délig heverészni. Reggel fél nyolckor zúgott a porszívó, ugrált a Hajdú centrifuga az előszobában, a tetején édesanyámmal, aki, mint egy különjáraton, a folyosó végén visszafordult egy újabb körre, és rotyogott az étel. Mindig valami tápláló, friss és hagyományos. Nem ettük a fuszulyka levest hetekig.

Szóval, én magam is hasonló képpen teszem. Első a rend, tisztaság, párhúzamosan megy a mosógép és szárítógép, zúg a porszívó.

De nem ennyire vidám ez a fehér háttérzaj. A régebben automatizált mozdulatsorok terhesek és fájdalmasak. Idegesít, az aprítás, reszelés, keverés, kavarás, ha a fűszer nincs ott, ahova tettem, ha a kelt tészta nem nő fel akkorára és olyan állagúra, mint ahogyan elképzeltem. Hiányzik a lélek a mozdulataimból. Az a vidámság, ami azt érezteti velem, hogy ennek értelme van.

Ilyen mantrák szólnak a fejemben, hogy úgysem kell majd senkinek, ez is mehet a szemétbe. Halálosan unom.

Nem mellesleg, amióta megint ennyire súlyossá vált ez az epizód – nem érzem az ízeket. Rettegek, hogy agyonfűszerezek és sózok mindent, hiszen számomra minden ízetlen.

Nem ér utol napközben az a boldog vagy még továbbmegyek elégedett mosollyal kísért heuréka pillanat – hogy tudod mit? Ma megfőzöm Anna kedvenc ételét.

Először mindig a hűtő tartalmát szoktam számba venni. Az határozza meg a menüt.

És épp ezt a fajta vagányságot, rugalmasságot veszítettem el.

Nincs vaj? Akkor ételme sincs. Hagyjuk!

Míg ez egészséges időszakaimban így néz ki: oh, hiszen csak vajat kell venni..., nincs időm, pénzem, türelmem, kedvem boltba menni? Sebaj, majd pótolom valami mással.

Mostanában ez a vagányság kerül el nagy ívben.

Olyan mint egy kataton állapot. Hullamerev vagyok.

Szóval tudni fogom, ha már a gyógyulás útjára lépek.

Lesznek ízek, színek és a hangoknak zenéje lesz.

Jelen pillanatban minden éppen annyira üres, mint én.

De lőn este és lőn reggel, ... az ebéd meg így is, noha kevésbé vidáman, de a kályhán rotyog.

 

Állandó rettegésben

... mert valami történni fog.

Ha nem velem, akkor a gyermekekkel, a férjemmel, az ismerősökkel, a barátokkal, a kollegákkal, a rokonokkal, a szűkebb-tágabb társadalommal, a világgal.

Ha tehetném – le-fel futkorásznék kéztördelve, jajgatva és óbégatva.

Állandóan figyelném az időt, hogy ismételten le tudjam ellenőrizni, hogy jól vagy-e?

Mondjuk nem estél le véletlenül és én lehetnék az utolsó mentsvárad mielőtt beüt a ménkű. Mert ezt képtelen lennék megbocsátani magamnak.

Így marad a kontroll.

Önkontroll, majd Te-kontroll, amit igyekszem visszafojtani, hogy ne nézz teljesen hülyének, de nyilván ettől az egésztől még hülyébb leszek.

Ilyenekről az ember senkivel sem beszél.

Nem terhelhetek le senkit azzal, hogy megfutott az agyam és nem hagy pihenni. Se éjjelem, se nappalom.

Ha sikerül nagy nehezen elaludnom – jönnek az alattomos rémálmok. Oho, nehogy azt hidd, hogy az ellenség legyőzhető! Közel sem. Ilyenekkel harcolok, mint az IDŐ, a TÉR, a FIZIKA TÖRVÉNYEI amiket képtelen vagyok legyőzni. Szóval nagy kitolás.

Rohanok valahova. Látom, hogy hány óra, tudom, hogy mennyi időt vesz fel az út és rémületesen szorongok, mert hatalmasat fogok késni.

Álmomban nincs megoldás semmire.

Lassan ugyanígy érzem akkor is, amikor ébren vagyok.

Viharos tenger. Magas hullámtarajok. Amik ha épp nem a fejem fölött csapnak össze, akkor ide-oda hajigálnak, mint egy szerencsétlen rongybabát.

Hiányzik a kontroll.

A kezemben van a megoldás érzése.

Az, ezt nevezitek ti problémának? Fogjátok meg a sörömet – hangulata.

Mutuj lettem.

A mutujnak nem a külső eszközei, hanem a belső erőforrásai hiányosak.

A mutuj nem érdemel semmit.

Tehetne annak érdekeben, hogy ne legyen az, volnának is eszközei, de ott könyököl mellettük és óbégat. Na ez lettem én.

De maradok. Ebben a gyengeségben is kell legyen valamiféle erő..., valamikor, ... valakinek.

Ebben az időszakban nem nekem terem a határ.

Önkontroll, énkontroll, tekontroll, s mérhetetlen mutujság. Ehhez a tengeri filing már csak ráadás.

Igyekszem elkenni gyengeségeimet, hogy ne hozzak zavarba senkit. Ugyan, hisz ki sajnálna meg azért, mert kiábrándítóan gyenge vagyok.

Látod?

Innen a talpig puccban magyarázata.

Amikor gyermek voltam anyám egyedül nevelt, kínlódott.

Mérhetetlenül haragudott a világra, amely keresztbe tett neki. Mindig azt mondta, hogy az emberek olyanok, mint a farkasok. Minél gyengébb vagy, annál könnyebben támadnak. És nem hagynak békén egészen addig, amíg ki nem szívják a véredet.

A sérült farkast kiveti a falka.

Belekapnak, kóstolgatják, széttépik.

Ennek mentén, minél jobban fáj bent, minél nagyobb a tátongó lyuk, sérülés, annál nagyobb tehetséggel tanuld meg elrejteni, elfedni, kamuflálni.

Húzd ki magad.

Vérző lelked szagát fedd el messziről kiabáló parfümfelhővel.

A hajad, sminked legyen tökéletes.

A ruhát, akár egy páncél, vonja magára a kíváncsi tekinteteket.

Nevess hangosan, beszélj sokat, eressz meg vicceket, s amíg társaságban vagy, soha ne nézz befele.

Mert tudod ... a sérült farkast mindig szétszedik.

 

A mélyből hozzád szál szavam...

 

Rendszerint onnan sejtem, hogy megint brutálisan mélyen vagyok, hogy nem csak magamat látom már csúnyának, hanem téged is.

Taszít minden, ami emberi.

A lábujjad, a körmeid formája, a szagod, a hajad textúrája, a szándékkal villantott dekoltázs, egy-egy kerekebb idom, a nőiesség, a férfiasság. Egyedül a kutya kutyasága nem zavar.

Abban lelek menedéket. A legendás ázott kutyaszagban, a füle ívében, az orra hosszúságában, a szájaszéle feketéjében.

Tudom, nevetséges vagyok...

Nem is szoktam erről beszélni.

Most is csak azért mondom, mert képtelen lennék nyaralni menni. Úgy értem emberek közé.

Akik a lábaikkal és kezeikkel, szagukkal és üzeneteikkel még jobban összezavarnék a radarjaimat.

Nehéz a tömény utálattal valamit kezdeni.

Olyan, mint a lassú, pusztító vulkán. Öklendezi a savat felém, feléd, miközben nem csak azt játszom el, hogy jól vagyok, hanem azt is, hogy veled is minden rendben.

Tudod? Az ÉN OK, TE OK...

Nem, itt senki és semmi nem oké.

Nem akarom, hogy hozzám érj, hogy rám lehelj, hogy közel gyere, hogy lássak bármit is, ami elszabadult utálatsavakat öklendez fel a lelkemből.

 

 

Itt van ez a Napló.

Csodálatos. Nagyszerű, hiánypotló, irodalmi. Pont jó. Terápiás jellegű. Nahát, milyen nagyszerű, hogy ki tudod írni magadból.

Természetesen.

Mi a cél?

Semmi.

Mert akár meg is oszthatnám. Akár fel is ülhetnék arra a falóra, aminek a belseje szalmával van kitömve, hogy izé. Nézzétek milyen bátor vagyok (miközben magasról szarok rá arra is, hogy én mit gondolok, hát akkor arra, amit te...), majd segítek nektek megérteni azt, ami bennem, benne, bennünk játszódik le. Sőt, mi több, mutatok utat kifele ebből a zavaros mocsárból.

De mind tudjuk, hogy nem erre megy ki a faló meséje.

Sokkal inkább a vesztőhely fele.

Hogy lesem a reakciókat. Jó esetben vállon is veregetem magam.

Még jobb esetben el is hitetem magammal, hogy jó vagyok, jót tettem, jó lesz ez.

De nem.

Tudod milyen lesz, amikor mindez ismét utat talál hozzám, és visszatér?

Ezerszer rosszabb.

Megizmosodva berúgja a lelkem ajtaját. És elveri rajtam a port azért, mert újfent képes voltam félrevezetni magamat.

Egyszer a gyógyulás. Talán...

Azután lehet máson is segíteni.

Itt, ahol most én vagyok, senki sincs.

Csupa nagy nevek üldögélnek a VIP részlegben: öreg mesterem a félelem. Régi jó barátom a szorongás. Élettársam, a tengerészgyalogos százados – a Depresszió. Aki ugyan évente kap eltávot, de ha megjelenik felcsinál rendesen.

A távolság nagy úr...