2o12.o5.12.

Amikor egy héttel ezelőtt igyekeztünk értelmesen kihasználni a rendekezésünkre álló szabadnapot - úton Torda fele, egy putri udavara mellett hajtottunk el.

Két gyerek fürdőzött a kopár és rendetlen udvarban, olyan mennyei mosollyal az arcukon, ami mai napig elevenen él bennem, s talán örökre is így marad.

     Újra visszadobott oda, ahonnan mindannyian elindultunk: a felismeréshez, hogy az öröm, boldogság, szabadság mind mind belülről fakadnak. Vannak akik körbeutazzák a világot, de ezeknek hírét sem lelik, és ismét vannak olyanok, akik a falun kívül még a lábukat sem tették, mégis olyan bölcsesség birtokossai, melyek emberileg megfoghatatlanok.

Namármost - hol is van az én szülői kötelességem a legjobb átadásában?...
Mi is imádtunk lavorban és boros hordóban lubickolni. Talán jobban is esett mint a világ legfantasztikusabb aquaparkjaiban.

 Igen....a biztonság, mely többet ad mindennél és elfér a lavorban is, nem kell hozzá a világ...

Megérkezett a depresszió...

Mint a galaci gyors. Váratlanul és zakatolva.

Kicsit olyan mint a meghülés. Nem lehet kivédeni, csak számítani lehet rá.

Ilyenkor igyekszem elkerülni az emberekkel való mélyebb érintkezéseket. 

Mondják - a művészetek terén ezek a legihletetettebb időszakok, de fene tudja - ha így van, én csak a vajúdáshoz tudnám hasonlítani.

Amikor ízekre szakadsz szét, eljön a beteljesülés - de ugyanakkor tudod, sejted, hogy onnan már soha többé nincs visszaút. Tetteidnek, gondolataidnak, cselekedeteidnek következménye van örökre.

Az emberben lakó és sokszor vacogó lélek olyan mint egy utcagyerek.

Bizalmatlan, éhes és tele van fájdalommal.

De - valahogy szinte biztos, annyit nem tudsz neki enni adni, hogy jóllakjon, annyira nem vagy képes felmelegíteni, hogy többé ne fázzon és a sebeit sem tudod olyan szinten ellátni és kezelni hogy a vulkanikus mélységből előtörő fájdalom ne maradjon örök.

Életem egyik legnehezebb - depresszióval fűszerezett időszaka - első pszichológusi állásom alatt ért el.

Kívűlről ugyan semmi nem látszott, sőt belülről sem éreztem jeleit. Gyakran zsibbadtam le, de olajozottan mentek a dolgaim.

Egyszer csak - azt kezdtem észrevenni, hogy esténként elfogy a liter bor és enni nem eszem a csokoládékon kívűl semmi mást.

Mondom biztos a stressz, csak elmúlik. De magától persze soha - tenni kellett érte, nem is keveset. Két egész életet kellett feldobni, hogy aztán abból mindjárt négy új szülessen.

Ezekben az a legnehezebb, hogy mint a cirkuszban a legbanálisabb bűvészmutatvány alatt - egyik reggel vagy este, na ki mikor kel... - arra ébredsz, hogy kilóg egy darab a színes tiritarka lelki zsebkendőd sarkából. Megfogod azzal a szándékkal, hogy kihúzd és szépen összefogva visszatedd - de ahogy húzni kezded, még a bugyidat is feltépi - hoz magával mindent.

Felszakad a gát - és ömlik a sok éves kutyaszar a tehénszarral egyetemben - a nyakadba.

Hogy ebből mi a nyeresség ihletettség terén - na... ízlések és pofonok...

A tegnap végigolvastam - talán figyelhettem volna erre is mint jelre - a nagy kedvenceket, mint Pilinszky, Ady, József A, Szabó Lőrinc - és azon gondolkodtam, hogy nincs, valóban nincs új a Nap alatt.

Akkor meg mért tart ott az emberiség ahol?

Nem tudunk magunkról semmit.

Igyekszünk felefedezni minden eddig fel nem fedezett helyet, dolgot, csodát, teret - de a lélek, a belsőnk teljesen felfedezetlen marad.

És nem igaz, hogy ebben segítenek az önismereti csoportok. Azok nem erre valók. Ott megtudsz magadról dolgokat, mesterséges helyzetekben.

Az igazi önmagad a csendben lakik!!!

Volt egy nagyon nehéz döntésem.

Legalábbis én akkor azt hittem.

Ahhoz képest Isten irgalmazzon, amikkel utána szembesültem...

És elmentem a jezsuita manrézába - hogy találkozzam magammal.

Isten tudja hány önismereti csoporton túl - igen, rájöttem, hogy a csendben lakik a Jóisten és a lelkem is valahol ott keresendő.

És - nem is tudom, talán két, három nap után - egyszer csak megszólalt a csend.

És kurva sokat mondott - ijesztőt és bátorítot egyaránt, és egyáltalán nem azt, amit hallani akartam.

A csend egy bátorságpróba.

Csendben lenni merészség.

Olyan kihívás mint a gyerekeknek a sötétség.

Abban laknak a démonok.

Nekem van vagy egy légiónyi is talán - de néha a harcokat csak meg kell vívni. 

S végeredményben - menjünk le banálisba:

ami nem öl meg, erősebbé tesz. 

Nem?

A tegnap éjjel zuhanyzás közben szembeömlött velem lelki fiókrendszerem - egyik néhány éve gondosan lezárt tartalma.

Nem volt kellemes.

Fájdalmat okozott - fizikait is - és terméketlen gondolatoknak vetett ágyat bennem.

Aztán - gyermekkori játékunk jutott eszembe, a kaleidoszkóp...

Bármerre forgattad - gyönyörű, egyedi és kész mintázatokat tárt a szemed elé.

Persze nem azok számára, akik futtában, fél szemmel megnézték és kész.

Hanem csakis azok számára, akik elidőztek mellette - és egy idő után képesek voltak nem csak a képet látni, hanem a harmónia hangját, zenéjét is meghallani...

Itt van ez az élet.

Mindannyiunk élete.

Hasonló abban, hogy fűszerezve van, hogy ha megvizsgálgatjuk - értelme van, célja van - szereplői vannak - van bevezetője, sőt előzménye - tartalma, csúcspontja és vége.

Vannak életek, amelyeknek a lapjait hirtelen elsodorja a szél - és véget érnek magyarázat nélkül. Van végük, de a szél miatt mi annak a beteljesülésnek nem lehetünk tanúi. Ez aztán roppant nagy és megmagyarázhatatlan hiányérzetet és fájdalmat okoz bennünk.

Mesélte egy mami, hogy annak idején, amikor ők még favécét használtak - nem volt papír.

Volt lapi meg víz.

(mellesleg a gyermekeim nem bírják ezt a történetet. húhhh anya - lapival?, kézzel?, nem mosták meg szappannal?, büdösek?...) Na de ennek is megvolt a maga szépsége. Meg vagyok győződve.

És akkor - mondja a mami az ő édesapjuk nagyon szeretett olvasni.

Igen ám, de a könyv ami bekerült a vécébe, előbb utóbb elfogyott - a szó szoros és szaros értelmében.

Kérdezték a tatitól, hogy hova lesznek el a könyvek?

Mondja a tati - hova, hova, hát kiolvasom őket...

És?....

És és, aztán megtörlöm vele a seggemet - de csak miután kivűlről tudom...

ilyen könyv vagy ilyen gyönyörű mintázatokat sejtő kaleidoszkóp az életünk. az enyém is, meg a tiéd is. mindenfele járható útakkal, mindenfele élhető esélyekkel, mindenfele szövetségesekkel és célokkal, feladatokkal és a sarkon túl, rád váró beteljesüléssel.

nyilván - mehetnél bármerre.

de te egyik irány mellett döntesz.

nem véletlen. 

ahogy az sem, ha tovább kell menned.

de azt most már érzem, hogy nem jó időt, energiát fecsérelni arra - hogy mi lett volna ha..., vagy inkább mégis annál a mintánál kellett volna döntenem.

ami van - azzal kezdeni kell valamit.

ha meg már semmi sincs, hát tovább kell forgatni, menni, keresni.

mindent szabad a megállás, az eltúnyuláson kívűl.

ami meg a fiókokat illeti - hát gondosan be kell zárni őket.

az ember sohasem tudhatja - hogyan éri és mit okoz benne - egy-egy koppanás.

Ne rosszalkodj fiam, mert elvisz a cigány...

Ki ne hallotta volna ezt az abszurd mondatot, figyelmeztetést, fenyegetést, intelmet gyermekkorában - Isten ments, szüleitől, szomszédaitól, nevelőjétől, nagyszüleitől...

Azt mondtam - abszurd - de helyesbbítenem kell - örök abszurdítás, mert olyan könnyedén mint a szegény ember vagy konréktan a cigány, soha senki nem csinált gyermeket.

Annak idején nem kiürített babkocsikkal - motorizált eszközökkel és elemlámpával jártak a cigányok guberálni, hanem zsákkal. Akkora nagy anyagból készült zsák volt a hátukon, hogy nem egy, hanem mindjárt egyszerre egy egész marék gyerek elfért volna benne.

Rettegtünk a zsákoktól.

Egyszer - lehettem olyan 6 éves - rámijesztettek, mert helytelenkedtem. S mit ad Isten, jött is a cigány. Kérdezem, hogy el akar vinni?
Mire ő - jajj drágám, nekem annyi gyermekem van, s unókából is csak 17 - hát hova is vinnélek?...

Na azóta is kacagom ezeket az önjelőlt zsákosfrodokat és azokat akik velük ijesztegetik és rettegtetik csintalan vagy neveletlen gyermekeiket.

Itt vannak az enyémek.

Fijjj, hogy mennyiszer kéne kiáltsam, hogy elvisz a cigány - de nálunk nem ez van. Mi azt szoktuk mondani, mivel közel van a telep - hogy ha nem tetszik fiam, hogy szabályokat kell betartani - enni kell, aludni meg szótfogadni - fel lehet menni a Cigányvölgybe. Ott nincsenek szabályok...

Azt szeretem a legjobban a gyermekekben - hogy egy szabály addig él, amíg jelen van az a személy, aki a parancsot kiadta.

Ha az illető kilép a szobából, a szabály azonnal  hatályát veszíti.

Szoktam is mondani a szobából kimenet - hogy én most kilépek, de a szabály érvényben marad...

Ezt nagyon élvezik. Főként amikor visszaleskelődöm és az újammal fenyegetőzöm, hogy látom...

Sok felnőtt marad meg az erkölcsi fejlődés eme prekonvencionális szintjén. Magyarán azért tartja be a szabályokat, mert jutalmat kaphat illetőleg büntetésben részesülhet - ha ezt nem teszi meg.

Nagyon keveseknek adatik meg - hogy elérjék az erkölcsi fejlődés legmagasabb fokát, a posztkonvencionális szakaszt, amikor társadalmi és egyetemes elvek miatt fontos a szabályok betartása - azaz, amikor a szabály betartása - önnön indíttatásból fakad. Szükségletté lesz.

Itt van a házasság.

Valaki egyszer kitalálta, hogy ha két ember összeköti az életét - ezek meg ezek a normák szerint kell élniük, szigorú hűségben.

De vannak kultúrák, ahol éppen ennek ellenkezője a szabály, hiszen poligámia van érvényben.

Ismét - vannak olyan modern elveken alapuló házastársi kötelezettségek, ahol a házasság életben tartása érdekében a felek - közös megeegyezésen alapulva - nyitott házasságban élnek. Mint a tehén meg a bika. Hűségesek, hiszen estefele hazamennek. Csak, ahogy kicsapták őket - történik velük mindenféle, amivel utólag jobb is nem elszámolni.

Aztán vannak még modernebb felfogású, lelki-béállítódású felek - akik közösen keresik meg azt a harmadik személyt, vagy párt - akivel felfűszerezik unalmas hétköznapjaikat - mondják, biztonságos körülmények között.

S akkor mondom én - mi is a helyes?
Vagy inkább: hol mi a helyes...

Lényeg az Önmagam fele való elkötelezettség.

Ha bennem valami működik, akkor azt kívül is sikeresen működtetni fogom.

Ha meg nem - hiába fogok erőfeszítéseket tenni ennek megváltoztatása érdekében, mert melléfogok.

Konkrétan - egyszer csak előbukkan egy ember a semmiből és azt mondja, hogy ő értem hajlandó meghágni minden erkölcsi szabályt, csak hogy meghághasson.

Mire én - üsse kő ... - egyáltalán ki hozta létre ezt a szabályt és milyen céllal, bennem mit szolgál, illetőleg mit veszítenék ha nem tenném, vagy mit nyernék ha mégis belemennék....

De ez messzemenően nem ennyire egyszerű.

Tudniillik - itt arról van szó, hogy ki éppen milyen szinten van.

Mert ami a másiknak semmiség - hiszen ha a házastárs nem tudja meg, az eleve nem is történt meg - addig az nekem, akit adott esetben egyetemes normák tesznek emberré - örök vérző seb maradhat.

Így hát - én csakis amondó vagyok - hogy mielőtt bárki, bármilyen konstellációban kipróbálná magát - tartson egy kis önreflexiót, hogy éppen hogy is áll a törvények betartásával. Mert az élet az előadás után kezdődik el - miután a zsák is meg a cigány is hazaballagott...

Vannak a mindenféle cigányok...vagy romák na, mert úgy kell szépen helyesen. És amióta az eszemet tudom, vagyunk itt egymásnak - hol így, hol úgy - de én már el sem tudnám képzelni az életet nélkülük.

Amikor gyermeklány voltam - a legjobb barátaim a cigány közösségből kerültek ki. Igazi ösztönemberek voltak. Lehetett tőlük olyasmiket tanulni, amit máshol soha nem - de az életnek nélkülözhetetlen kellékei. Verekedni és csúfakat mondani is tőlük tanultam - de erre már nem vagyok büszke. 

Itt vannak a gyermekek.

Mindkettőnek van jó cigány barátja.

Bevallom őszintén - örülök neki.

Egy igaz barát ebben a zsenge korban - mindennél jobban kell.

Van a lányomnak olyan barátnője is a suliban, aki a legjobb család sarja - de Isten őrizzen annak a gyermeknek a lelkétől. Bűzlik mint a kanális....

Mig a cigánynak esetleg csak a valaga...

S akkor melyik is rosszabb? 

Az amelyik bármikor tisztítható, vagy az amelyik már tisztulni soha nem fog, csak mind szennyesebb és szennyesebb lesz.

És vannak velük szülők. Könnyekre fakaszt az-az önfeláldozás, ahogy ezeknek a gyerekeknek a jövője érdekében küzdenek.

Milyen katasztrófálisan nehéz lehet öltöztetni, ételt tenni, tisztán tartani, váltóruhát és cipőt előteremteni, fizetni a közösbe, gyümölcsöt venni és hozni meg vinni, kitartani...

És félelem, csalódottság van bennük a kezdetekben.

Biztosak benne, hogy soha nem fogadják be őket 1oo%-ban.

Persze - tesznek is értük sokan közülük, de nem szabad általánosítani!

Amikor barátkozni kezdtek a gyerekeink - nem jöttek közel hozzám soha, rászóltak a gyerekükre - mielőtt rászólhattam volna én - és a szemükben volt az a megtört fény. Az-az úgyis mindegy...dolog.

Ma már nem az van. Együtt megyünk sokszor. A gyermekek elől csivitelnek és én hátrább egy lépéssel - olyan történeteket hallok, amiről legfélelmetesebb álmaimban sem mernék szembesülni.

És - én még azt hittem ismerem őket.

Hiszen egy városban, egy negyedben, egy fertályban élünk...

Nem tudom mi a megoldás.

Talán mint a Kisherceg-ben. Megszelidítés és gondviselés.

Ha már megszeretted, tartozol neki azzal, hogy figyelj rá.

És elmond mindenkinek, hogy ne általánosítson. Mindenki megérdemel egy esélyt, majd egy újabbat.

Azt hiszem...

Hogy véletlenek nincsenek az biztos.

Erről bárki meggyőződhetett aki néhány évet élt és életének értelméről gondolkodott is.

Nem véletlenül születnek döntéseink - és egyáltalán nem véletlenek azok az útak sem, amelyeken előbb-utóbb elindulunk.

A mesében csak a férfiak indulnak el szerencsét próbálni - a kisasszonyok otthon várják, hogy bekopogtasson hozzájuk a szerencse - egy félrelőtt nyíl, egy hivatlan kérő vagy a kút káváján üldögélő béka képében...

Ma már nincs igy.

Mindannyink előtt útak vannak, majd útkereszteződések - amelyek előtt jó esetben meg kell állnunk, döntést kell hoznunk és tovább kell indulunk.

A tarisznyáink tartalma nem egyforma, de a cél közös.

Megtalálni azt, amiért tulajdonképpen itt vagyunk...

Vannak emberek akik úgy indulnak szélnek - hogy fogalmuk sincs a tarisznyájuk tartalmáról, ahogy arról sem, hogy miért indulnak el, merre vehetik az irányt és kik azok a szereplők, akikkel szövetséget köthetnek. Ők azok, akik vagy nem tesznek le túl sokat a közös asztalra - vagy erős akarattal megáldva - tennének, de állandóan melléje megy. Ártanak a mellettük lévő másiknak és a lelkük mélyén lakózó önmaguknak.

Vannak akik a noszogatás ellenére sem indulnak el. Várnak, maradnak, utolsó percig - így a tarisznyájuk tartalma megrothad, ők pedig belevakulnak önnön - be nem teljesített sorsukba. Rendszerint - ezeknek a személyeknek mindig a másik a hibás. Utólag - vádaskodnak alaptalan, hogy mentek volna...de... - nem tehették.

És vannak akik vakon szaladnak bele mindenbe. Túl nagy elánnal, bátrosággal, vakmerőséggel - anélkül, hogy teret hagynának lelküknek - önmaguk beérésére. Ez sem jó. A lépéseknek tánca van, s mint ilyen - zenéje. A ritmust tartani kell - egyrészt a jó időbeosztás, az erők tartalékolása - másrészt pedig a cél megőrzése érdekében.

Vannak a csoportos táncok. Amikor néhány ember, egy család - sorsközösséget vállal és együtt próbálja tartani az ütemet. Ez sem mindig sikeres. Itt fontos az, hogy ha egy személy is képtelen hallani a zenét közösségben - el kell engedni. Lehet, hogy egyedül jobban sikerül számára a tánc. Nem mindenki egy hórás alkat.

A legfontosabb mégis az lenne - hogy mint minden úton - pihenőket kell tartani - amikor feltöltődünk, megálmodjuk a következő kiscélt - ami végül a nagy, a végső célba torkollik - és megálmodjuk a hozzá vezető kiskapukat.

Ma is vannak csodák.

Ma is vannak próbaltételek és az azokhoz elveztő eszközök - ember, mesebeli lény vagy varázslatos erőkkel felruházott állat.

De a játékszabály ma is éppen ugyanolyan fontos - mint akkor, amikor csak a csodák töltötték be a Földet, mert az emberek hitből táplálkoztak.

Fontos a gyenge felkarolása, az elesett megsegítése, a jó szövetségesek felkutatása, a pihenők és az állandó cél szem előtt tartása.

Nincs új a Nap alatt.

Éppen ezért biztatlak arra, hogy találd meg a mesédet - azt amelyik már gyermekként szemed elé szökött, útat fúrva a lelkedig. Mert abban vannak meg leírva egytől-egyig a te talizmánjaid - és a te nagy végcélod. Ha mindeddig helytelen útakon jártál volna, vagy egy fogadóban henyélted volna el az időt - tudnod kell, hogy ha kimész mindent megtalálsz.

De előbb - tudd meg a célt. A többi már szinte magától akad útadba.

Amikor a nyáron elhúnyt Kopp Mária - bennem 2 dolog hagyott nagyon mély nyomot a lánya közzétett búcsúlevelében - 

• az egyik az volt, ahogyan arról mesélt - hogy édesanyja állandóan dícsért...,
• a másik meg az, hogy emlékei szerint a halállal való szembesülés már gyermekkorától természetes volt számára, szülei hozzáállásának köszönhetően. 

Sokszor jelenik meg írásaimban az élet és halál ösztön - ilyen vagy olyan formában, mert aktuálisabb, mint eddig bármikor. Hiszen gyerekeknek adtam életet - melyet igyekszem minden erőmmel megőrizni, formálni és értelmessé tenni. Mert minden egyes molekulámmal úgy gondolom, hogy az igazán lényeges dolgok a gyermekkorban kezdődnek el és alakulnak ki. Hogy aztán a késöbbiekben, egyéni útunkon, harcaink során daccolunk velük, félretoljuk vagy levetközzük és mással helyettesítjük őket - az más. És helyénvaló. De a győkerek még akkor, ott - a legnagyobb csatákban önmagunkkal és a világgal szemben is fontosak és iránytadók.

A gyermekek abban az életkorban vannak, amikor ismerkednek kézzelfogható és elvont dolgokkal, fogalmakkal, elméletekkel - de elsősorban élettel és halállal.

Szinte naponta téma hogy ki hogyan öregszik meg és hal meg, mi van akkor, ha fiatalon hal meg, mi van azokkal a gyerekekkel akiket a hírekben mutatnak, hogy olyan korán elhúnynak, mi lesz velünk és mi vár rájuk.

Ha bennem tabu, ha számomra fájdalmas a szembesülés - magyaráztom sem lesz. Vagy ha lesz is, a gyermek érezni fogja a félelmet a tartalom mögött. Mert őt soha nem a kimondott szavak érdeklik, hanem a hozzáállásom.

A lányom a legdirektebb ebben - ilyenekkel állít szembe: anyu mért mondtad azt, hogy jó, amikor csóváltad a fejedet és látszodt, hogy egyáltalán nem jó?

- anyu miért voltál kedves a telefonbeszélgetés alatt, amikor előtte annyira haragudtál, hogy cseng a telefonod?

.... anyu, anyu... és anyunak válaszolnia kell...és nem akárhogyan. mert a gyerekek akármilyen válaszokkal nem elégednek meg. ők a legjobbnál soha nem hagyják alább...

Szintén ők azok, akik naponta tükröt tartanak az életösztöneimet illetően is - ilyesmiket feszegetve, hogy szexualitás, hűség, szerelem, házasság, életcél, hivatás - mert mindenre kérdéseik vannak. És nem egy kérdés, amit valahogyan csak csak megválaszolok, hanem ezer kérdés. A téma velejéig mennek el és teljesen kivesézik azt.

Kopp Mária rengeteg dícsért - mondja a lánya.

Nem tudom mi lett a lányából, én azt tudom, hogy az anya mi mindent letett a tudomány asztalára a gyermeknevelés kihívásai mellett...

De egy biztos, bármi is lett abból a gyerekből - ha ilyen emlékei vannak, az már félsiker.

Avagy egy szülő, akkor csinálja jól a dolgát - ha a gyereke nem azt tanulja meg elsősorban, hogy milyen hiányosságai vannak, hanem azokat a dolgokat, amikkel rendelkezik. Hiszen az élet problémasorozatok tömkelege. És nem az a lényeg, hogy éppen milyen problémával szembesülök, hanem az, ahogyan tekintek rá. Az, ahogyan viselkedem ezekben a helyzetekben. Tudom-e mozgosítani meglévő eszköztáramat, vagy hiába vannak meg a megfelelő eszközeim, ha fogalmam sincs azok használatáról, és minden egyes probléma kifog rajtam.

A házasság is dícséreteken kellene alapuljon. De ez ritkán történik meg. Megszokjuk egymást. Kijárónak tekintjük, magától érthetődőnek azokat a dolgokat, amikért a másik igenis megdolgozik és áldozatokat hoz.

Nem szabad.

Az örömöm és szeretem forrása, centruma - otthonomból kell származzon. Ne kelljen nekem kimennem, vagy azért kimennem - hogy visszajelzéseket kapjak, szeretet kapjak, dícséretet kapjak. A kinti is nagyon fontos, de elsősorban a benti adja meg a kiegyensúlyozottságomat.

Amikor valami hiányzik a bentiből - elkezdünk menekülni, kirohanni, felpörögni. Állandóan látok ilyen embereket. Sietnek, futnak, elfutnak, intézkednek, telefonálgatnak, ritkán tartozkodnak otthonukban és keveset. Ami ördögi kör - mert amitől menekülnek - újabb vitákat szül.

Annak a hajónak, ami a lelkem - jelen esetben ennek a véges életnek a tengerén - kormányossa is van. És megálljt kell parancsolnom neki. A felpörgéseket ugyanis - akárcsak a gravitáció törvényén alapuló földi életben - szédülés, majd koppanás, elesés követi. 

De nem kell azt kivárni. Nem kell azt lehívni és kihívni. Önmagadtól is meg lehet állni és végre fel lehet tenni azt a néhány nagyon lényeges kérdést, ami körül az életünk, mindannyunk élete forog.

Erre a legjobb természetesen a ma. A most. Ez a legmegfelelőbb pillanat azoknak a kérdéseknek a megválaszolására, amik elől már annyi éve menekülök...