Mami

egy 197o-ben árvíz által megcsócsált halványzöld szekrény,

egy ismétlődő hang,

egy jellegzetes szag, egy íz - ez is mind mind te vagy.

szerettelek nagyon - s tudom hogy nem mentél el, mellettem vagy.

szomorú vagyok, 

a szívem haldoklik - s talán én magam is vele halok.

szeretném ha tudnád...küzdök, 

és ha tehetem, minden jóban benne vagyok.

a gyermek, a kicsi, tudod - tegnap rámtette forró kezét - 

s azt kérdezte - anya mikor leszel végre boldog, majd rámakasztotta mélykék szemét.

a börtönöm falai között,

melyek mindenikét magam húztam fel egyedül,

leontanám most azonnal - de tehetetlen vagyok, kegyetlenül.

vergődöm és kiáltozom,

segítség sehol, reményem is halott,

tudod Mami - azt hiszem, ebbe is kicsit ismét belehalok.

átjár a kegyetlen fájdalom

kérdezés nélkül mar, s visz mindent, amit csak tehet

segíts kérlek - azt hiszem itt már élőben nem remélhetek.

egy szó kellene csak,

egy hang,

hogy jó, hogy vagyok.

s folytatnám a harcot - mindent ott, ahol tegnap abbamaradott.

a szó késik,

a hang is várat - talán nekem sem elég.

ha készen leszek - új lélekben hagyhatom el ismét szenvedésem tetthelyét.

marad a bőr, a hetedik vagy hetvenhetedik talán...

gyere megváltás, ne várass - elég volt és lépni is kellene ... talán.

annyi a világ amennyit beleöntesz...nyilván, meghogy éppen félig tele vagy félig üres, azt is kizárólag te döntöd el.

de ennek ellenére nagyon nehéz vakon és süketen végigélni, átélni és megélni az igazságtalanságokat. főként ha ezeket képes is vagy felfogni és el is tudsz gondolkodni rajtuk.

az egyik legeredményesebb stratágia arra, hogy kimásszál a saját magad ásta gödörből az, ha elkezdesz másfele nézni, miközben mászol.

én jelen pillanatban akkorát ástam magamnak túlbuzgóságomban, hogy nincs amerre néznem.

még magamban sem vagyok képes betekintést nyerni, egyelőre csak átkozom azt a természetesen külső tényezőt, amiért idekerültem - és a rendszert, ami felelőssé tehető egyéni drámámért - ami mellesleg egy kollektív drámába torkollik, de kit érdekelnek az egybeesések, nem?

ezekben az időszakaimban olyannak látom az életet, mint egy sötét varázserdőt.

valaki a kezedbe nyom az erdőben való belépésed pillanatában valami szerszámokat - de elfelejt tájékoztatni arról, hogy mit miért kaptál.

aztán ahogy egyre sötétebb és sűrűbb az erdő, ahogy egyre nehezebb és nehezebb az előrehaladás - ki, ki dobálsz eszközöket a kezedből, mert zavarnak és gátolnak az előrejutásban.

fogalmad sincs, hogy amit eldobtál - az történetesen egy bozótvágó illetőleg egy vízálló elemlámpa volt.

lehet, hogy bitang alkat vagy - azaz a későbbiekben találsz egy más által eldobott elemlámpát és, vagy bozótvágót, lehet, hogy véletlenül visszatévedsz arra a helyre, ahol te magad hajítottad el a tiedet és felveheted - az is lehet, hogy találkozol olyan emberekkel, akik előtted haladnak majd és útat vágnak, bátorságot öntenek beléd.

de ez mind nagyon kis mértékben valószínű.

gyakoribb az, hogy a bokor mögül röhögnek rajtad ahogy tapogatozol és bénázol a semmiben, céltalanul, terv nélkül és reményveszetten.

a gödör is egy érdekes paradoxon.

kifáradsz, elesel - nincs erőd felállni.

ahogy ott fetrengsz és segítségért kiáltasz, egyre mélyebb és mélyebb lesz magad alatt az árok, amit fájdalmadban, kétségbeesésedben és tanácstalanságodban ásol.

minél kétségbesetebb vagy, annál jobban mélyül az árok.

minél jobban kiáltasz, annál messzebbre mennek azok, akik segíthetnének.

előfordulhat, hogy azzal a céllal, hogy majd ha lenyugszol, visszajönnek, mert különben őket is magaddal rántanád?

és akkor van az a pont, ahol már nem csak hogy másfele nem vagy képes nézni, hanem még magadban sem - ott hörögsz meg nyögsz. aztán már a segítséget sem várod, csak elvagy - abban a reményben, hogy hátha ennek is vége lesz.

és ekkor vagy átesel a következő pontra - mintha valaki tekerne egyet a filmkockán - vagy átejted magad - de ebben az önnön átejtésben minden alkalommal ott rejlik annak a félelme és fóbiája, hogy mi lesz akkor, ha megint elesel...

mert ennél a potnál te már tudod - eleséskor - ha nem mozogsz, megfagysz, belehalsz - ha meg mozogni kezdesz, mélyül a gödröd. minél jobban mozogsz, annál mélyebb a gödröd.

és késik a segítség.

mert a segítség ilyen.

mindig késik. hogy aztán nagyon örüljél neki vagy ne is hidd el, hogy megérkezett.

tény - hogy aki egyszer ott járt, mind visszakerül.

ha nem magától, akkor belökik.

ha meg megussza, akkor a félelem és a rettegés bénítják meg.

na ez is az élet.

Az én országom

III. rész

Nem tudom, hogy mennyire van baj csak az országgal - illetve hogy külhonban vajon kolbászból van-e a kerítés, a lényeg az, hogy látok embereket, akik itthon semmire nem vitték, a helyüket soha meg nem találták, mert úgy tűnt nem is volt nekik - külföldön azonban, egy karikacsapásra megváltozott minden, munkájuk és pénzük, életük és helyük lett.

A képeik szerint elégedettek - a boldog kifejezéssel szándékosan vagyok nagyon de nagyon óvatos, a gyermekeik öntudatosak, az asszonyaik büszkék.

Napok óta hatalmába kerít egy mély, ismeretlen fertályból előtörő megrökönyödés.

Fakad egyrészt a saját biztonságom elvesztésének félelméből, másrészt pedig az intoleranciából - az embertelenséggel, a lehetetlenséggel szemben.

Tényleg - nem tudja valaki, meddig terjed ez a tartomány?

Mert milyen világ az, ahol a becsületes ember tengődik, vigasz, támasz, remény nélkül - míg a tolvajnak állandóan áll a bál. Nem kell aggódnia, nincs félelme a holnap miatt - esetleg rácsfóbiája van, de azt már biztosra tudja, itt hamarabb zárnak el becsületes embereket ártatlanul, mintsem tolvajokat, mert akkor be kellene zárni egy egész réteget. Azt meg hogyan?...

Milyen világ is az, ahol aki elmenekül, elengedi az eke szarvát és elrohan, elbújdos - jutalomban részesül, míg aki évek óta emel, más helyett is tart - előbb utóbb a sárba esik, ahol több mint valószínű, agyon is tapossák - már csak hogy ne keljen eltemetni - minden drága alapon.

Milyen világ az, ahol a gyerek iskolába megy megfenyegetni a tanárt, ahol minden egyes csata úgy döl el, hogy a pedagógus neve hallgass - mert gyereket nem bántunk, ahol szünetben két taknyos gyerek úgy szeretkezik a wcben, hogy közben filmezik is - és a végén mindenki azért boldog, hogy legalább ellentétes neműek voltak.

Milyen világ az, ahol a becsületes negyvenes - legyen az illető férfi vagy nő - csak mert rosszkor született, rossz helyen és rossz időben - zsínorban veszítheti el munkahelyét - mert a társadalom úgy dönt, hogy számára nem értékes. Ő meg a családja - vagy vegye a vándorbotot, vagy haljanak éhen és váljanak földönfutókká, vagy vegyék magukat és keressenek egy olyan helyet, ahol tolerálják őket.

Félelem van bennem és fájdalom.

Mond milyen világ is ez?
Hogy mondhatom őszintén a gyermekemnek, hogy biztonságos és szerethető, amikor tudom - hogy sötét és félelmetes?

Az emberek szívében fájdalom és gyűlölet lakik.

És igen - nincs jövő, csak a rettegés és a túlélésért folytatandó harc - amelyben ha valaki elesik, gyorsan ráállnak, hogy megőrizzék a látszatot.

Ez az igazi Románia -. és ez a nép, amelynek szülőttje vagyok...

Hogy milyen beteges ragaszkodás mondatja velem nap mint nap, hogy megéri ezt nekem, nem tudom. De most talán először tartok ott, hogy nem is akarom...

Sokszor hangzik el, hogy az élet egy játék - sőt színjáték. De ez soha, vagy nagyon ritkán hangzik el a szó jó értelmében. Gyakoribb az, hogy a szó pejoratív értelmében használjuk.

Általában - 18 éves kor körül, amikor már szembesültünk azzal, hogy a világ nem rólunk szól, hogy nem minden azért van, hogy bennünket szolgáljon, amikor már szembesülünk az első nagy csalódásokkal - önmagunkban és a másikban, olyan dolgokban, amik addig el pillérek, támaszpontok voltak az éltünkben - elkezdünk beszélni arról, hogy az élet egy nagy játék...

Akkor miért nem játszuk végig?

Miért van az, hogy végigdramatizáljuk, sírjuk, bömböljük - de aligha játszuk.

Fontosnak tartom megjegyezni - hogy én nem hiszek abban, hogy minden egyes kudarcunkért a szülők, a gyermekkorunk vagy a neveltetésünk és annak körülményei lennének okolhatók.

Minden szülő, még a leggyengébben teljesítő is, megtesz mindent annak érdekében, hogy a gyerekét minden testi-lelki, szellemi jóval elhalmozza.

Hogy nem minden úgy csattan el, ahogy azt eredetileg szántuk - ezt már mi magunk is tapasztalhatjuk, jóval azelőtt, hog szülőkké válnánk.

Mégis - ebben a helyzetben úgy gondolom, hogy a minta tehető felelőssé azért, hogy nem tanuljuk meg játszani az életet.

Vannak dolgok - az élet leélésének művészete is ilyen - amiket egyszerűen nem szabad túl komolyan venni. Ha mégis beleesnél ebbe a csapdába - előbb-utóbb begolyozol. 

Az élet továbbá alapjaiban véve egy nagyon egyszerű szabályrendszerrel bíró játék.

Első szintje - a puzzle darabok különválasztása és csoportosítása.

Ezt egy normál képességű gyerek már óvodáskorban meg tudja tenni.

Mondjuk vannak neked - kék hátú, zöld hátú, piros, rozsaszín és sárga hátú puzzlejaid. Különválasztod, majd kupacolod, csoportosítod.

Mind az öt kupac te vagy - tehát együtt lesz egy nagy és teljes kép - de ahhoz, hogy el tud kezdeni összerakni, előbb külön kell választanod.

Valami harminc éves korra azért - a leglassúbbak is meg kell legyenek az öt kupaccal, valamint a teljes képpel.

Nem tartom szerencsésnek - ha valaki még negyven, ötven évesen válogatja a kupacokat, vagy fogalma sincs arról a nagy összevisszaságban, hogy minek a birtokában is van, illetve mire is kapott meghívást.

A múltkor Balázst fürösztöm.

Az élet értelmét feszegeti.

Anya, én miért születtem?

Mondom céllal. Nem azért mert én akartalak, vagy apa, vagy az Isten - hanem mert mindannyian, azaz te is és hát egy pontos céllal.

És az én célom mi anya?

Mondom, te fogod azt megkersni.

És mikor tudom meg, hogy mi az a cél?

Amikor megtalálod, akkor érezni fogod. Leköt majd, és nem lesz benned hiányérzet.

És mikor mehetek megkeresni anya?

Mondom drágám, egyszer fel kell készülni, aztán el lehet indulni.

Mese és játék elemek.

Na ez az élet. És a gyerekek még érzik...

Egy mesepuzzle.

 Engem mostanában az foglalkoztat, hogy vannak emberek, akikkel - talál a puzzleom valamelyik darabja - pl munkahelyen, baráti társaságban, politikai pártban, kézimunkakörben. 

És vannak emberek, akik mellém sodrodnak, vagy én melléjük.

Teljesen más mesével és más mintázatú puzzlellal mint az enyém, mégis találunk. Lehetne történetünk is akár. Nem véletlen, hogy neki meg kell tapasztalnia, hogy velem is alkothat sorsközösséget - ahogy számomra sem tanúlságmentes, hogy mit keresek én egy ilyen, még számomra is idegen terepen. Mégis, valamelyik darabom éppen oda illik be.

Ezekre a válasz, a hívásokra az igenek, a nagy összefüggés megtalálása, a játék majd újabb játékok - és végül a végső meccs - na ez az élet.

Egy sokmenetes, sokszereplős, helyenként unalmas, másutt szétfeszítően izgalmas játszma.

Cél, hogy ne vedd túl komolyan.

A játékot nem szabad vérkomolyan venni. Játszani és élni kell. Akár a gyerekek.  

Határozott és pontos emlékeim vannak az óvodáról. Ezért is furcsa nekem, amikor hallok embereket, akiknek nincsenek öt éves kor alatti időszakukról megbízható fogozkodóik.

Néha meg is kérdezem az emberemet - hogy szerinted - ha most meghalnék, a gyermekek emlékeznének rám?...

Nekem a legkorábbi emlékeim valami pár hónapos korom körüliek - édesanyám hálóingje, a szoba ahol a kiságy volt, a testvéreim szeme, ahogy bekukkintottak a kiságy rácsain át, a rádiókészülék, a cumim.

Milyen hosszú útat jártam be azóta és mennyi de mennyi fele lehetett volna elindulni.

Minden egyes ember mellé való szegődés jelenthetett volna egy másik alternatívát vagy kulcsot - egy másik élethez.

Egy másik kereszteződés, másik útvonalának választása jelenthetett volna egy teljesen más destinációt.

Mégis ma itt vagyok.

Nem igaz, hogy elégedetten, de legalább magamnál.

És ebben, hogy magamnál - benne van az összes út tudatos elraktározása, az elbaltázott és kihasznált esélyek hosszú sora, valamint a további lehetőségek és kihívások, amik adnak egy egészséges ébrenlétet és erőt - esetleg célt.

Nagyon rég magamban hordozok egy álmot.

Több álmom van, de az álmokkal megtanultam óvatosnak lenni.

Valahogy úgy képzelem el, mint a buborékfújást.

Külön tudást igényel a szappanhab keverése.

Egy másik fajta tudást a felrázás.

Aztán egy harmadikat a lassú és gyors fújás, a kicsi és nagy buborékok előállítása, a magasan szálló és földre landoló példányoké, valamint az emberi bőrön hosszú ideig díszelgő ritka és nemes buborékok előcsalogatása.

Most éppen abban a fázisban vagyok - hogy meg van keverve, fel van rázva, csak eregetni kellene.

De a széljárás is fontos.

Nem mertem direkt kommunikációt folytatni az Istennel, csak célozgattam neki, mint a rossz házasságban. Hogy né Istenem, ide figyelj, ez jó lenne - meg szeretném, ha rábolintanál - de nem kértem, csak lobbizgattam, ajánlgattam magam...

Félek a kudarctól.

Félek a pofáraeséstől.

Félek annak a tanúlságától - hogy mit keres bennem ez az álom szinte 15 éve, amikor azóta csak részsikereim voltak vele, a nagy áttörés közelében sem jártam.

Igaz hogy nem is gyúródtam - de valahogy soha nem sodort afele az élet, és ahol éppen voltam ott mindig szükség volt rám.

Egyszer - amikor közelebb jártam ehhez az álomhoz, valaki aki éppen élte - kikáltott mint 42 fokban, a hűvős medencéből - és azt kérdezte tőlem, aki ott izzadtam a saját illetve még vagy 15o ember csomagjaival a hátamon - hogy mit beszélek én a fürdőzésről, hiszen egocentrizmus lenne. Én arra születtem, hogy a víz mellett gyalogoljak más csomagjaival, izzadjak és cipeljek, mert megy nekem.

A fürdőzést meg hagyjam a gyengébbekre...

Akkor megijesztett.

Elgondolkodtatott.

Aztán meg arra jöttem rá, hogy könnyű volt neki 42 fokban a hűvős medencéből tanácsokat osztogatni és ítélkezni. Miért is hallgattam rá?...

Most, ismét a medence mellett - csomagokat lerázva magamról, mintegy utolsó nekifutásként - megpróbálok egyet csobbani.

Carpe diem alapon.

Mert aki sherpának született, a vízben is mutathat útat - nem százötven, hanem több száz annyi embernek.

Nem?

Van az a Kosztolányi novella, amelyben két fiatal egyetemista fiú úgy dönt, hogy április elseje alkalmával megtréfálják harmadik, velük élő barátjukat. Kegyetlen precizítással szerveznek meg mindent a jeles nap előestéjén, mindent aprólékos részleteséggel beszélnek át - egy dologgal nem képesek számolni, a célszemély reakciójával.

Valamit megsejt az, akinek a csínyt kell elkövetnie - amíg a szekrényben várakozik, de már képtelenség visszacsinálni a dolgokat. A gépezet beindul, minden megy magától, hiába is üvőltözik, kiszálnni már nem lehet.

Végül sírva száll ki a szekrényből és borul meglepődött barátja nyakába - aki ennyit mond: te marha..., de ebben a marhában, mint általában a marhák többségében - benne van az egész világtörténelem.

Tegnap - tettem vettem, és egyszer csak eszembe jut, hogy mi lenne ha mindent kikapcsolnánk és testületileg elbújnánk a fiam elől, aki a másik szobában mesét nézett.

Mondom is a zuramnak, hogy né milyen kicsit sem eredeti ötletem támadt, de egy próbát megér...

Azonnal benne is volt.

Kikapcsolotunk mindent és Anna, a zuram meg én, elbújtunk az erkélyen, ahonnan tökéletes kihallás és kilátás nyílt a szobára.

Vártunk, vártunk - születtek meg bennünk képek arról, hogy hogy is fog bejönni, mit fog mondani és pukkadtunk meg a kacagástól.

Ebben telt el tíz percnyi idő, nem jött.

Egyszer szólított ugyan, de csak nem akart átjönni.

Aztán a zuram elkezdte hívni a telefonokat.

Meg se parittyázta, hiába szólt egyik telefon a másik után - nem neki szólt, nem foglalkozott vele.

Olyan fél óra telhetett el, mire csak megindult.

Anya, anyuka - kiáltotta, majd megdöbbenve vette tudomásul, hogy a szoba üres.

Hé, kiáltotta, hé - hova tűnt mindenki.

Vigyázztaok, mert most már megijesztetek!!!...

Anya, anyuka, Mindenki!!!...

- ekkor jöttünk elő.

Megmondom őszintén vannak a gegnek tanúlságai mindannyiunk számára.

Először is a gyermek - meglepően hosszú idő múlva indult a keresésünkre és azonnal bepánikolt, ahogy az üres szobával szembesült.

Másodszor - a szembesüléskor tragédiára gyanakodott.

Harmadszor - eszébe sem jutott megoldást keresni - éppen magába akart roskadni.

Nekem amúgy a félelmeim tárgyai ezek a történések. Ugyanis szinte állandóan egyedül vagyok a gyerekekkel. Sokszor gondolkodom el azon, ha véletlenül történne valami, mit tennének. Egy rendőrséget nem tudnak hívni, a szomszédoktól a látottak alapján nem akarnak segítséget kérni, egyből bepánikolnak...

Lehet, hogy mindenre oda kell figyelnie egy szülőnek.

A körültekintő viselkedés, sokszor menthet életet.

Itt olvasható el a novella -  http://mek.oszk.hu/00700/00742/00742.htm#10

Az emberem elutazott.

Elég gyakran megtörténik ahhoz, hogy ennek is szabályzata legyen - így hát mindig minden marad a megszokottban még akkor is, ha magunkra maradunk.

Most azonban, hogy tegnap Balázs himlős lett - vacsoránál közlöm a gyerekekkel - hogy ma, a megszokottól eltérően együtt aludhatunk.

Arra gondoltam - hogy egyszerre két legyet is üthetek egy csapásra.

Egyrészt egy nagyon régi vágyukat teljesítem, másrészt pedig esélyt adok arra Annának és magamnak, hogy ha el kell kapjuk ezt a betegséget, most elegánsan beleléphetünk.

Megszavaztunk és előkerestünk egy dvdt, feltettük és összebújva néztük.

Tíz órakkor kikapcsoltam mindent, imádkoztunk, majd elaludtak - hiszen két órával késöbbi időt neveztem meg.

Nálunk rendszerint kilenc órakkor van villanyoltás. A tíz óra az már óriási kirugás a hámból. Mivel megígértem, hogy későig maradhatnak fent, nem tagadhattam meg önmagam. 

Végtelenül nagy volt az öröm.

Máskor ilyenkor rég aludni szoktunk anya?

Mondom, igen, réges rég.

na akkor jó... - és elaludtak.

Azaz, aludtak volna, ha jól érezték volna magukat.

Egyikünk sem találta ugyanis a helyét.

Mindenkinek kényelmes ágya van - és ott nyomorogtunk egymás hegyén hátán egy ágyban, hárman.

Elgondolkodtam azon, mennyire így van ez az életben is. Helyzetekkel, álmokkal, álom-munkákkal, emberekkel, kapcsolatokkal, kirándulásokkal, nyaralásokkal - hogy Isten tudja mióta vágyakozol rá, mindent megadnál érte, hogy átéld és amikor odakerülsz, szorongva be kell vallanod önmagadnak, hogy ez egy szar.

Mondtam is gyorsan, gyerekek - mindenki menjen szépen az ágyába, látom nem tudtok itt elaludni. Hosszú az éjszaka - nincs miért nyomorognunk...

Láttad volna azt a megkönnyebbülést...

De miért nem jutunk el egyből arra a pontra - hogy bevalljuk önmagunknak, és tegyünk róla, hogy jobb legyen?

Önmagunkra való tekintettel - önmagunkat nem akarjuk bántani?

A másikra való tekintettel - azt nem akarjuk bántani?

Széllel szembeni vizelés? - ha már eddig eljutottam, csak végigcsinálom?

Csakazértis - ha már ennyit áldoztam érte, lenyelem?

Kicsit minden felsorolt?

Amikor fiatal lány voltam - szerelmes lettem egy nagy emberbe.

Mondták nekem első körben, hogy felejtsem el. Mindenkinek kell az a férfi - és elérhetetlen.

Annyira akartam, hogy bejött.

Derűlt égből villámcsapás, felhívott és kért egy találkozót, mondván, hogy költözik külföldre, de előtte meg szeretne ismerni.

Mondanom sem kell azt hiszem, hogy milyen öröm volt bennem.

Egy egész álló napot készültem a találkára. Este hétkor kellett találkozni, nála.

Szép este volt. De csalódással teljes.

Egyáltalán nem az volt, akinek mondták és külcsíny alapján megmutatkozott.

Én elmondtam neki őszintén, hogy azt hittem, hogy nagyon kell ez nekem, de most rájöttem, hogy nem.

Reggelig beszélgettünk. Életről, irodalomról, álmokról, családról, örömökről és fájdalmakról.

Aztán hazamentem.

De akkor megtanultam egy életre - az őszinteség félsiker. A többi meg már magától társul...