2013. február 8., péntek

Én egy igen jó, de kicsit sem használható nevelést kaptam.
Csupa olyan dolgokat tanultam meg, amik ma már elavultak vagy teljességgel használhatatlanok.
Ki a francot érdekelnek a szabad munkapiacon ilyen talentumok - mint a belső szépség, érték, becsület, jólelkűség, nemes érzésvilág s egyéb ehhez hasonló kiszuperált ócska darabok.


Minap láttam egy állásfelhívást.
Fiatal nőt keresnek eladónak - legyen csinos és szép, nem kell tudjon sem idegen nyelvet sem számolni, a lényeg, hogy jól nézzen ki. Végülis igaz. Mit vásárolunk és miért vásárolunk és hol vásárolunk szívesen? Ahol jól az árak, kedvesek és jók velünk, ismernek bennünket és nevünkön szólítanak.

Egyetmistaként én is megjártam a magam poklait.
Volt a novi hétben egy jól menő vendéglő, ahova személyzetet verbuáltak.
Megvolt a standard felhívás. Idegen nyelv, tapasztalat, román és magyar nyelv ismerete, stb, ami ehhez kell. Mivel ennek-annak birtokában voltam és a többit, aminek nem, jól tudtam kamuflálni, jelentkeztem.
Reggel tízre hívtak le megbeszélésre.
Két hatalmas kétszáz kiló körüli - tehát ketten összesen olyan négyszáz kilógramnyit nyomhattak - negyvenes pasas várt egy asztalnál.
Valami tiz percen keresztül beszéltünk a kocsmás tapasztalataimról - na nem az asztal alatt eltötött időkről, hanem amikor pénzért rohangáltam a tanulmányaim fedezése érdekében. Aztán arról, hogy éppen mit csinálok és milyen céllal.
Egyszer csak megszólal az egyik:
- ide figyelj drága, te egy aranyos és értelmes gyerek vagy, így hát őszinte leszek - ez egy bár, ahova parasztok járnak és minél kurvább a felszólgáló, annál jobb. tehát kellenek rövidnadrágok, jégerek, tűsarkúk, szűk blúzok és angyali mosolyok, ha éppen valaki a seggedbe harap, vagy a melleidet bügyörgeti.
- há mondom, akkor maga figyeljen rám - rövid nadrág, tűsarkú, jéger, mellek és segg az van. de kurva nem vagyok és nem is négy millióért akarok az lenni. tehát, a legjobbakat.
S akkor elkezdek molesztálni, hogy csak úgy nem sétálunk el... valami majd egy hónapig zaklattak még telefonon az édespofák. a végén már arról folyt a tárgyalás, hogy melyik zsírbödönnek mennyiért nyomorítim meg magam. Mit prüszkölsz - kérdezte a nagyszájú - minden egyes újúnkra kapunk egyetemistát ennyiért...

Na - ez is egy kaland volt. Igaz, hogy félelmetes, de tanúlságos.
A napokban elgondolkodtam a talentumaimon. Vannak, de nem evilágiak. Egyiket sem lehet kamatoztatni, pénzt keresni meg pláné nem lehet velük.

Ha állásinterjúra hívnának - és őszinte lennék - valahogy így hangzana:
- hány éves? 
- elég vén
- akar még gyereket?
- nem. (első evilági talentum)
- gyakran betegeskednek a gyerekei?
- nem.
- vállal túlórákat
- otthoni munkában igen.
- de mihez is ért?
- hát tulajdonképpen semmihez.
- akkor meg mit tudna ennél a cégnél csinálni?
- ...
- pl takarítani?
- azt igen. vállalok mosást, sepregetést, lelki nagytakarítást, szemét elhordást, szállítást, szuperálást. ugyanis ezekhez értek. ezt tanultam. igaz, már akkoriban is mondták, hogy nem fogom sok hasznát venni, de akartam. mániákus nagytakarító vagyok. még refenciáim is vannak....
- jó. jó. elhiszem. hétszáz lej kézben megfelel önnek?
- oh igen. nagyon is, sőt boldog vagyok. Igaz, hogy más ennyiből rittyegtet a vendéglőben egy este, de így is sokkal több, mint például amennyit sok kollegám keres. egyik cégvezető azt mondta - Éci drágám - ma már nem az a fontos, hogy hol tanultál és mennyit. az senkit sem érdekel...
és igaza volt. lejárt talentumok, lerágott csontok birodalma.
egy letűnt ország katonái vagyunk, elázott és megpenészedett egyenruhákkal.

Remélem lesz majd bennem annyi becsület, hogy a pályaválasztó dilemákkal küszködő gyermekeim szemébe nézzek és azt mondjam - azt tedd fiam, amit szeretsz és soha ne azt, ami anyagilag megéri. 
Az élet nem a pénzről szól - éhesen, fáradtan, csalódottan sem...

2013. február 7., csütörtök

Ma egy nagyon fontos következtetésre jutottam.
Mintha hosszú - hosszú évek termése ért volna be egy másodperc töredéke alatt.
Igazi lelki - aha élmény volt.
De amire rájöttem - az már nem egészen büszkeség tárgya.

Mivel igazi magyar vagyok - számomra is első a becsület.
Így neveltek.
Fiam ha semmid sincs, de becsületed az legyen. Egy magyar ember nem hazudik, nem beszél evés közben, nem bassza át a szomszédot - olya nagyon, meg egyebek.
És akkor becsületes lettem. Betegesen becsületes és lojális.
Azt sem tudom hányszor ment rá már az egészségem arra, hogy körömszakadtáig ittam a fekete levest emiatt a nagyfene becsületem miatt, amivel nem értem semmit - hacsak azt nem, hogy becsületes maradtam.

Most megint egy ilyen helyzetben vagyok.
Életemnek ez egy szemtelen lájtmotivuma.
Kidobom, eltiprom, elfelejtem, megtagadom - s visszajön, mint a kivert kutya.
Alázatos, ígérget, bizonygat, benyal - becsap, átver, kihasznál, kisajtol - kidobol. eltiprom, elfelejtem, megtagadom - visszajön... Érted ezt a nagy fene ciklikusságot. S mindezt a jó magyar böcsületért.

Itt állok - lassan az élet fele a vállam mögött. Már fáj itt, nyillal ott - szemem előtt lesz férfi, a tegnap még taknyos gyerek. És szembesülnöm kell ugyanezzel a helyzettel - ki tudja hányadszorra.
Szegény jó anyám mindig azt mondta - fiam... egy hibát egyszer, kétszer még hagyjám, de már többször, balfaszság...
Na itt lojalitás.
Mert én, egy becsületes magyar ember vagyok.
Süllyed a hajó, menekül a legénység, mindenki kiáltozik - én vezetem a hajónaplót. Hívnak, hogy vár a mentőcsónak, ugorjak bele, még egy hely maradt - ne vicceljek, miattam jöttek vissza ... de nem, mondom, nekem be kell fejezni a hajónaplót.
Végülis erre tettem ígéretet.
Mire ők - ne vaduljak már - süllyedő hajón nincsenek ígéretek. Várnak a szeretteim, fiatal vagyok még, előttem az élet...
Mire én - a haza, a népem és a nemzetem szolgálata az első. Ha meg kell menekülnöm, meg fogok. De a napló megírására tettem ígéretet.

És elmennek. 
A hajó elsúllyed.
Az utolsó lebegő mentőmellényre ráhelyezem a hajónaplót. Melyben az utolsó részben patetikus búcsút veszek az Élettől... de átúszom a Tengerek tengerét - mert ilyen a lojális ember. Menekül, hogy menthessen.

És - posthumus - úgyis lesznek olyanok, akik rámsütik majd a hazaárulás vádját.
Mert ilyen vadszínház az élet.
A tegnap reggel felkel a fiam és így szól - anya, képzeld én azt álmodtam, hogy megtanultam méhül...
Onnan is jutott eszembe - hogy nem akarok méhkaptárba nyúlni, mert nem erősen hiányzik a csípés - de el szeretném mesélni azt ami a tegnap jutott eszembe miközben a Román-Magyar meccs egy újabb fordulóját néztem a nagykövet úr beszéde után.

A hely ahol felnőttem - akkoriban nem bővelkedett románokban. És ha voltak is, általában elkorcsosodtak. Román névvel voltak magyarok, vagy magyar névvel olyan románok, hogy nem lehetett tudni pontosan, hogy melyik leszármazottjuk is lehetett igazi román.

Egy kislány volt a harminc gyerek közül, akinek az anyja volt félromán - de annak is a rosszabbik fele. Ugyanis az a mama, aki román volt, szeretett inni. És ha részeg volt, csak magyarul beszélt.
A lány magyar volt, a tesvére román lett. Két különböző helyen nőttek fel - egyik a nagyszülőknél, másik a szülőknél.
Mi a lányon, aki magyar lett rengeteget kacagtunk. Szegény - az iskolában román nyelven tanult, velünk csak magyarul lehetett játszani. Vállalta.
Aztán felnőttünk lassan, románok nélkül.

Nekem még a román tanárnőm is magyar volt, román férjjel, aki jobban szeretett magyarul beszélni, mert mindig kacagtunk rajta, a kiejtése miatt.

Amikor a fiuk kezdték észrevenni bimbóból kipattanó nőiességemet - lett egy román hódolom.
Na ez nagy volt. Tudniillik semmit nem tudtam kommunikálni vele verbálisan. Értettem amit monyokol, bólogattam és hallgattam - de érdemlegeset a dolgohoz hozzáfűzni, semmit.
Ahhoz képest elég határozott volt.
Idősebb volt mint én. Amikor rájött a korlátainkra - inkább sporttevékenységek közös végzésére hívott el. Pl együtt korcsolyáztunk, göriztünk, jártunk úszni, szaladni. Na az ment kultúrközileg is magas fokon.

Jövőkép és -hang hián - eltűnt egyszer csak a fiú.
Namármost - vagy kapott egy ügyes beszélő román leánkát, vagy megunta - de nekem hírt nem adott. Vagy ugyebár nem értettem :)))) Lehet szegény utolsó találkán elbúcsúzott és én mondhattam neki mulcumeszk. Aztán vártam még egy hónapig s annyi.

Amikor az első egyetemet románul végeztem el - első két évben szivacsoltam és meresztettem a szemem. Minden új volt. Nagyon szerettem. Sok minden ragadhatott rám - mert harmad évtől már csak tizessel végeztem. Ötöd éven volt kilencvalamennyis médiám - de az csak amiatt mert párhúzamosan végeztem 2 egyetemet és túl ösztöndíjjal járt a tizes, ergo - túlélési harc volt nem játék.

Pár éve foglalkozom pályázatok írásával is. Azok általában, rendszerint vagy esetek nagy részében csak románul mennek.
Én oda jutottam - hogy ha lehet választani magyar és román között, az utóbbit választom. Mert megvan annak az általam elsajátított és megszokott nyelvezete. Magyarul kalandozom - Istennek sem férek bele öt mondatba vagy 15o szóba, szóval egyszerűbb.
Ezzel szembe - beszélni nem tudok románul. Tartok sajtótájékoztatót, írok cikket, könyvrészletet, véleményt, bármit - de nem beszélem a nyelvet. Azaz, Éci nem beszél románul. Még szinte alapszinten sem. Emberileg nem. Vannak bennem valami ismeretlen eredetű hatalmas és beteges inhibíciók, amik meggátolnak a román nyelv használatában, verbális szinten.
Ez így néz ki:
írás, fogalmazás, szövegmegértés - magas szintű
beszéd - alap szintű se
...
Nemrégiben valahol képviselnem kellett kapásból, román személyek előtt az Egyesületünket. Valami tíz percem volt konvertálni magamban a dolgot.
Mondo, né - Évike. Ez nem te vagy, hanem Csata Éva, aki most nem önmagát képviseli, hanem a HIFÁT. Bemész, beszélsz, nem gondolkodsz, nem érzel - mert nem magadat képviseled.
És bementem és tartottam egy szuper előadást és kijöttem - és azt mondtam magamnak - őrület...

Ha lenne időm utánajárnék hogy mi a szar az, ami meggátol engem a beszédben, amikor valójában tökéletesen ismerem az adott nyelvet. 
És hány román testvérem lehet ugyanígy...

Ésmiértéshogyésmégmeddig.
Jó jel az, hogy mindenféle magyarkodásom ellenére, a lányom akar románul tanulni, velük lenni, beszélgetni, koegzisztálni. Az idő mindenre gyógyír. S amire nem, azt rendszerint ki es marja...

2013. február 6., szerda

My name is Sheep.

Black Sheep.
I'm an alcoholic...

Volt egy ember. Báránnak hívták. Fekete Bárán.
Szép családja volt - felesége, két szép, jólsikerült gyermeke. De ő csak mindig ivott.
Ivott ha bánata volt, ivott ha öröme volt, me ő volt Bárán, Fekete Bárán.

Mindenki szidta.
A feleség - aki neki tulajdonította minden bánatát.
A leánya - aki miatta szégyenkezett.
A fia - aki miatta lett életképtelen és kapcsolatképtelen.
Az anyja, mert már akkoriban is Fekete Brán volt, amikor még nem is ihatott.
Mert ő mindig ivott.

A cimborák nem szidták...
Megértették.
Mert ők is a Feketék családjának voltak leszármazottai.
A kocsmában mindenki a Feketék nemzedékéből verbuválodott össze.
Ott volt a nagy élet. Soha nem volt senki egyedül. Minden Fekete egy volt és minden Egy Fekete volt. Voltak ugyan Báránok is, de azok is előbb-utóbb mind Feketék lettek.

Fekete Bárán kedvenc hobbija a gyepmesterkedés volt.
Imádta rendezgetni a gyepet.
Nyírni, gereblyélni, tisztogatni, nyesegetni, fűsülgetni.

Nevenapjára - nem tudom azt már, hogy Fekete napra, vagy Bárán-napra, aztán kapott egy fűnyíró gépet. Nem szerette, de ezt nagyon szégyelte volna józanul elmondani.
Használgatta, hogy ne vegyék észre idegenkedését, mert mégiscsak ajándék volt, és Feketének voltak érzései, még ha feketék is voltak azok, de érzések...

De bárhányszor elévette a fűnyírót, az annyira kiakasztotta - kontrollálatlan mivoltával, kanyaríthatatlan jellemével és szófogadatlanságával - hogy utána - meg kellett részegedjen, hogy elviselje.

A kocsmában mindenkinek elmondta, hogy ez a qurva fűnyíró olyan mint ő - kontrollálatlan, neveletlen és Fekete. De nem mint ő, hanem ennek a lelke és a jelleme fekete.

Egyik vasárnap reggel - ekkor szeretett a legjobban fűvet nyírni - jó hangosan, 8 óra fele, amikor minden csendes volt és szótalan - elé akarta venni fekete lelkű fűnyíróját.
Annak ellenére, hogy tudta, hogy baj lesz belőle - délre megint be fog állni miatta - csak elé akarta venni.
De nem találta.
Ellopták.
Ezen úgy megdöbbent ő és a többi kocsmás Fekete - hogy hírtelen kijózanodtak több éve tartó delirium tremensükből.
Közösen elmentek terépiára, kimosatták több éves lelki lerakódásaikat és megalapították a Marosvásárhelyi Feketék Antialkoholista Fűnyíró társaságát. MFAF

Fő mottójuk az érintés.
Egyik legnagyobb projektjük - az Érintés Hatalma... Minden becsületes embernek gerebent alcímmel.
Nekik is lehet 2%ot adni. Részletek a nyeten.
Go busters!!!


Tegnap suliból jövet veszélyes vizekre eveztünk Annával.
A ha baj történne zavaros mocsarába.

Az extrém sétány, ahol egy agyonerőszakolt, silány és gyenge korlát választ el a szabad eséstől, gyerekek, fiatalok, nők és férfiak, öregasszonyok és bátroságukat veszített öreg emberek adrenalin szintjén hívatott emelgetni - bugyiszinttől csak felfele.
A sétány a pandurok sétányát köti össze a dombbal.

Télen a leggusztább, amikor jeges. Ha elesel, véged van - ezért aztán nagyon ott kell lenned - tesben, lélekben és szellemben egyaránt.
Ez egy Carpe Diem sétány. Ingyen leellenőrizheted, hogy mennyire szereted a tyúkszaros életed.

Ezt tetézi a tétek mezején ha éppen szembesétál veled egy acsarkodó koboreb, vagy még izgibb, ha az elhagyott épületből tolvaj és garázda fiatal romák támadnak rád és elveszik a telefonodat. Volt rá példa. Bemennek szarni és döntenek a rablás mellett.

Régebben sem volt ez jobb.
Itt terült el a Rókások tava.
Ide jártunk ebihalgyűjteményünk gyarapítására, valamint korcsolyázni, nyáron kalandozni.
Soha nem engedtek ide, ergo - mindig ide jártunk.

Amikor eltüntették a tavat és felépítették az első tömbházakat - tort tartottunk. Nem hittünk a jövőben. Na volt is rá okunk. Az emlékeinket zúzták szét...

A gyerkőcök kedvenc sztorijai a Rókások tava partjáról származnak. Hazafele általában ezt beszéljük.
A tegnap nem ezt.
Hanem - ha megcsúszol és beesel anya, akkor mi lesz? - tette fel a földhözragadt kérdését Anna.
Mondom kincsem - ezt:
leszaladsz, elveszed a telefonomat a zsebemből, felhívod a 112-t elmondod hogy hol vagyunk és mi lett. Addig maradsz mellettem, amíg megjönnek - akkor elmondod, hogy hány éves vagyok, hogy hívnak és hogy apa száma benne van a telefonban, azonnal értesítsék. A mentőben mellettem maradsz egészen addig amíg megjön apa.

A gyerek elsárgult, majd fehér lett.
Ne beszéljünk erről anya...
Mondom szívem - fontos.
Most már nagy lány vagy, tudnod kell mi a teendő esetleges baj esetén.
Nem azt jelenti hogy meg is fog történni - de ha baj lenne - segíthetsz azzal, ha ügyesen elrendezel mindent. Mert képes vagy rá.

Mentőt hívni nagyon nehéz. Mindig nehéz. Még akkor is ha a szomszédnak van szüksége rá. Hát abban az esetben, ha családtagnak kell.
De akkor is - tapasztalatból tudom - hogy a cselekvőképes válasz mindig adekvátabb krizishelyzetben, mint a sokunk által oly nagy előszeretettel választott bénúltság vagy ostoba konfúzió.

2013. február 5., kedd


Just gipsy

Többször mondtam már, hogy én egy romafiliás ember vagyok. Gyermekkoromat mélyen meghatározták az ezzel a kultúrával való átszövések illetve azon képviselői, akikkel interakcióba léphettem.

Azokért, akik küzdenek a gyerekeik tanítattásáért, az előbbrejutásért, a túlélésért - egyenesen rajongok.

Itt van Ildi.
Nem tudni hány éves.
Ránézésre olyan 17, 18.
Együtt jövünk az iskolából.
Ő hozza az unókahugát, én ugyebár a gyerekeket.
És amíg a gyerekek elől vidáman ismerkednek egymás szokásaival és életformáival - elmondásos alapon, mi is Ildivel ugyanezt tesszük.

És Ildi mesél.
Sokat.
Mert én egyáltalán nem mesélek, csak hallgatok. De azt valószínű jól, mert csokorba fonódik a történetek szára.

Van egy szegény fiú.
Cigány. Sérült. Gyakran látni mindenfele, kutyákkal körülvéve. A gyerekek is bámulják, mert szokatlan jelenség.
Valahogy a tornyosuló szerencsételenségében, állandóan vidám.
Három kutya hűsége kíséri szeméttől, szemétig.

Turkál, öltözik, jóllakik, kacarászik, mondikál majd továbbáll.
Közben a kutyái kegyetlenül támadnak.
Ezt nem szeretem.

Ildi meséli, hogy gyakran mennek fel a síntérek a telepre. De mindig kutya nélkül távoznak, mert arra az időre mindenki eldugdossa a kutyáit.
Kell a kutya, mondja. Megvéd és melegít...

Marci - és a három kutya.
Nekik is rengeteg a kalandjuk. Csak így, együtt.
Sajnos - meséli Ildi - Marci nem mindig volt ilyen boldog.
Ahogy nőtt és látták, hogy beteg - láncra verték az udvaron, mint a kutyát se. És úgy nőtt fel. Ma is látszik a nyakán a lánc.
Meztelen volt, nem adtak ruhát sem rá.
Egy szomszédnéni néha átjött és megfürdette. Ráöntött egy tál vizet, mert bűzlőtt - mondja Ildi.

Neki éppen egy éve halt meg a barátnője.
12 évesen férjhez adták. Aidses lett. Ennyit élt még. 7 évet és kész. Meghalt.

Nálunk hamar meghalnak az emberek...
Hamar is születnek.
Apám mondta, ha szülök egyet - megöl.
Tanulok, aztán munkát keresek valahol.
Erzsi szülei is dolgoznak.
Igaz a leánka egész nap egyedül van, nem ülhetek mellette...

Közben óriási a család. Nem tudni ki kinek a kije. Jönnek, mennek a nagybácsik, nagynénik, Ildi állandó. Ha iskolában van éppen - akkor nem jöhet.

Múltkoriban éppen a rádióhoz mentem adásba.
Utcán ért a szürkület. Egy hét fős cigánybanda jött velem szembe. Fiatal férfiak.
Éppen azon voltam, hogy ejsze tanácsosabb lesz átmenni a másik oldalra - amikor felrikkant az egyik - né az Anna anyja. Majd köszönnek mind.
Ez egy hovatartozás érzés volt a javából. 

Anyu is mind ismerte a cigányokat. A munkája miatt. Minden cigány a piacokat seperte, neki dolgoztak.
Egyszer ellopták egy szárítónyi ruhánkat.
Anyu kiakadt.
Egy szál pongyiban szaladt fel a telepre, hogy hol vannak a ruhák.
Jajj Éva néni, nem tudtuk, hogy a magáé...
Csomóban hozta haza, ahogy lekapkodták a kötélről.
Hát így vagyunk, de szeressük...

http://www.youtube.com/watch?v=RGLquqhSnxw
A tegnap a lányom azzal allít haza a suliból, hogy eltörtek egy játékot, visszacsinálták majd elrejtették.
Mondom ki törte el?
én.
szándékosan?
nem. véletlenül.
kivel voltál.
ezzel és ezzel. 
ki indítványozta a eldugást?
én.
bumm.
Mondom a bűntetés, hogy azonnal felhívod a tancit és szépen elmesélsz mindent - azt is, hogy nem volt szándékos, de azt is, hogy az elrejtés már igen - és miért.
Jó öt percig készülődött a hívással.
Anyu, de nem hívod fel te?
Mondom nem én törtem el, tehát nem. Ezt neked kell megtenni.
Bement a szobába, magára csukta az ajtót és hívta.
Hallottam, hogy remeg a hangja, de vall kegyetlenül.
Önszántából megígérte, hogy visz a játék helyett egy másikat.
Ahogy letette a telefont azonnal pakolni kezdett. Az egy eltört helyett, három másikat.
Huhhh - azt mondja, micsoda kő esett le a szívemről...


A szülők hajlamosak azt hinni, hogy a saját gyereküket bárkivel nyugisan összepárosíthatják, és az újonnan erőszakolt kapcsolat azonnal működni is fog.
Édesanyám is mindig azt hitte.
Volt egy gyerek, akivel helyenként összeraktak.
Kicsit sem talált a szó.
Soha semmiről nem tudtunk beszélni a szián kívűl, soha semmivel nem tudtunk játszani és kész.
Ültünk és vártuk, hogy a szülők végezzenek.
Így telt el olyan két-három óra.
Egyik alkalommal - a nagybátyja, akinek a lakásában történtek az összeröffenések - kapott ajéndékba egy tévés játékot. Nagyon ritka és drága darab volt.
A gyermek kisajátította és egész este bűvőlte. Ki sem próbálhattam.
Aztán - hogy, hogy nem, eltörte a kart, ahonnan vezérelni kellett a játékot.
Rámnézett, azóta sem láttam olyan tekintetet - mert nem engedem meg senkinek. És hidegvérrel, rekedt hangon azt mondta:
- nem láttál semmit, mert nem történt semmi. ha mégis elárulsz, megöllek...

Hazamentünk.
Alig jött álom a szememre.
Egész éjjel ragasztottam a játék-kart.
Reggel hánytam, rázott a hideg.
Délben anyu azzal jött be, hogy szégyeljem meg magam.
A gyermek mondta, hogy este eltörtem a kart. Miért nem szóltam? Nem haragszanak a játék miatt, de a hazugság miatt nagyon.
Na erre mit lépjél???

Soha nem mondtam el az igazat.
Nem az ölés miatt, hanem mert nem.
Engem és a becsületemet nem egy játék vagy egy ilyen pitiáner bűnőző csinált.

Húsz évre rá - a gyermeket lesittelték.
Belőlem sem lett semmi.
De a becsületem az legalább megmaradt.
Ennyi.