Amikor alig két éve beköltözünk ebbe a lakásba, amit nemsokára magunk mögött fogunk hagyni - jó alaposan rendbetettünk mindent. Kell az embernek a tisztaság, kényelem és nyugalom - ahhoz, hogy jól érezze magát. Hosszan tervezgettünk minden egyes darabot - csempétől járólapig. Addig tervezgettük a csúszásgátlást mint fő tényezőt, tekintvén gyermekeink zsenge életkorát, amíg a lehető legsíkosabb járólapot sikerült beszereznünk.

Ezt az elején úgy oldottam meg, hogy csak akkor mostam fel az előteret, ha a gyerekek már aludtak. Az első nagyobb baleset tavaly történt egyik délben. A gyerekek éppen legóztak a szobában - teljes nyugalomban, ami megadta számomra azt a hatalmas tévhitet, hogy ez majd egy öröklétig is eltart - de ha nem egyéb bár addig minden bizonnyal, amíg a csempe fel nem szárad. Gyorsan és alaposan felmostam, majd nyugisan hátradöltem és vártam, hogy felszáradjon és továbbfolytassam a munkámat.

A fiamnak éppen abban a pillanatban jutott eszébe, hogy a frissen épített garázsába kiskocsi is dukál, tehát se szó se beszéd, felugrott és át akart szaladni a gyerekszobába autóért. Ahogy fejveszett rohanásban kilépett az előszobába, mely egy éles kanyarral a két szobát köti össze a konyhával, a lábai a magasba lendültek és ő akkorát repült, hogy egyenesen a fején landolt. Én életemben ilyen koppanást nem hallottam, pedig én is estem már egy jó párat. Nem történt semmi az ijedelmen kívűl és leszámítva azt, hogy a sokktól csak bömbölni tudott.

Azóta számtalan esés, elcsúszás, letérdelés, félspárga és spárga áldozatai voltunk.
Vannak ezek a jó zoknik. Márkát nem írok, mindenki ismeri - amit ha felveszel és csempére lépsz, mint egy kezdő görkoris, azt sem tudod melyik az elejed és melyik a hátad - nem beszélve a célirány-tévesztésről, hogy fogalmad sincs éppen merre is indultál. Koris család lévén, ezek a kedvenceink.

Na de régebben sem volt ez másként, amikor nem a járólapok idejét, hanem a vinilin idejét éltük.
Soha nem fogom elfelejteni, édesanyám valami prémiumot kapott és örömében vett egy szuper, mélybarna és világosbarna színekben játszó, nagykockás, parketett utánzó vinilint az addigi halványzöld-barna helyett, amit nem nagyon szerettünk.

Hazahozta, lemértük, bevágtuk, letettük és mély hála meg öröm volt a szíveinkben, mint amikor új bútordarab kerül a házba.

Másnap amikor vacsora után feltöröltem a folyosót és visszatértem a szobámban tanulni, a dobermanunk bent aludt a helyén. Egyszer csak valami koslatás hallatszott a lépcsőházból. A kutya álmából felugrott és ösztönösen rohant (volna) az ajtónak, hogy megvédje felségterültét. Szegény, ahogy reptében kilépett nyurga lábain az új kockás vinilinre, akkorát vetett, hogy repült valami két métert és nekiesett a bejárati ajtónak.

Az azt követő időszakokban csak úgy lépett rá az új vinilinre, hogy előtte kinyújtotta a mellső lábát, azzal megérintette a vinilint, majd amikor meggyőződött, hogy az nem nedves, kilépett. Nesze neked operáns kondicionálás.

 Szomszédok Saga - harmadik rész, Jóban Rosszban alcímmel

A szomszéd is ember.
És annak ellenére, hogy tudja az abszolút aranyszabályt, hogy házinyúlranemlövünk - ha megáll a nyúl és ott vakarózik, hát előfordul, hogy meglövi.
Volt a szomszédunkban 2 román házaspár. Egyik az egyik blokban, másik a másikban élt.
Nem lehetett könnyű sorsuk nemzeti identitásmegőrzésük rögös útján, ezért aztán hallgatólagosan is úgy döntöttek, összefognak. Nem ellenünk, hanem, hogy el ne essenek.

A blokfelelősségi poszt ugyebár nem játék. Talán ezért is nem vállalja senki. Régebben azért csak könnyebb volt, mert a diktatúra ideje alatt valami funkcióban lévő analfabéták - a rendszerváltással kissé hátrányos helyzetbe kerültek. Így aztán ha tehették, ha nem nyugdíjaztatták magukat. Na ők lettek az igazi, vérbeli, profi, hivatásos blokfelelősök. Akik haláluk napjáig becsülettel teljesítették eme nehéz és nagy kihívásokkal járó hivatás követelményeit.

A mi házmesterünk olyan hülye volt, mint a hagyma.
Alig vártuk, hogy valamit posztoljon a bejárati ajtóra, ordítottunk a röhögésől.
Ilyenek írt:
mekkérem sépen aszokat, akiknek kucsályuk van, hoty ne etesék aszt az ajto elöt, mert idetyülnek a macskák. gyülés hétfön hatkor a lépcsőhásba.
Nem szarozott, románul is kiírta:

ve rugam csine are cuine sa vina la sedinca, la scara blokkului - luni la sasze.

Szóval ahogy mondtam, vagy összefogtak, vagy összefogtak - nem volt más választásuk.

Egy ideig erőltették a dolgot és összejártak - talán kártyázni, de nem működhetett a dolog. Hamar kiverődött a szög a zsákból - a balfasz asszony férje - szerelmes lett a balfasz ember feleségébe.
Éveket bújkáltak - mi egy ideig hőbörögtünk, aztán kacagtuk, aztán drukkoltunk - ma ha eszembe jut könnyes szemmel nosztalgiázom a szomszéd sikertelen dugási akciói felett.

A nyugdíjas ember kétféle kategória közül választhat, ha szomszéd.

Egyik - az édes, aranyos, helyre idős, akivel jó érzés találkozni. Mosolyog, érdeklődő, mindent tud és számon tart. Drukkolsz neki, titokban lesed a gázóráját, hogy fűt-e rendesen vagy fázódik, figyeled a gyermekeit és unókáit, hogy látogatják-e kellő gyakorisággal - és számon tartod a közköltségét, hogy ne maradjon el túlzottan. Ha a sarkiboltban találkozol vele, amikor éppen öt deka felvágottat vásárol, megbögeted, egész nap rosszúl vagy, nincs étvágyad és minden egyes falat darabokban megy le a torkodon.

A másik kategória - az, amelyiket keresztényi szeretet ide vagy oda - ejsze egy újjal tudnál megfojtani, komolyabb erőfeszítés nélkül.
Na ő aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy akinek egyszer lehet keresztbe tegyen.
Olyan rég nyugdíjas - hogy állandóan a munkájáról mesél - mindezt annak érdekében, hogy emlékeztesse magát lépten-nyomon, hogy ő valaha dolgozott is. Mindenbe beleveri az orrát, mindenkit mocskol, emlékezetből fujja hogy ki mennyi vizet fogyasztott, ki mit eszik, iszik, hord, ki kivel barátkozik és melyik politikai párthoz tartozik.

Ő az akivel mindenhol összefutsz a városban. Ha piacra mész ott, ha mallba ott, ha előadásra ott, ha beszaladsz a postára ott van és ha pisilhetnéked támad ügyeidet intézve, na ott is éppen ott van - olyan mintha üldözne.

Munkába menet érzed, tudod, hogy a függöny mögül vizslat. Már délben eszedbe jut, hogy hazafele menet ezer százalék, hogy belebotlasz. Nyugtatod magad és készülsz. Ahogy hazaérkezel, ott ül a padon, mintha várna - két három hozzá hasonló belülről romlott barátjával. Megtörölik a szemüvegüket, hogy jobban láthassák a necceid tartalmát és az aznap viselt bugyid színét.

Az ilyen ember nem alszik, az ablak előtt állva eszik és soha nem téveszt egy részletet sem szem elől - mindent akar.


 S mégis... milyen az ember....
Ha hírtelen meghal, vagy megbetegszik - szinte fáj.
Te sem érted magad. Megbocsátasz neki mindent, megkönnyezed és pár év múlva mosolyogva mondod - nehéz, de áldott jó ember volt.

A SZOMSZÉDOK SAGA második epizódja - Barátok közt alcímmel

A blokkk, ahol mi grundoltunk, rengeteg leendő foglalkozás elsajátítására adott biztonságos kipróbálásI teret.
Lehetett tanulni csenést, elcsenést, átvágást, tolvajlást, összetartást, csapatmunkát, összefogást, bátroságot, vakmerőséget, mászást, kúszást, célbalövést, ablaktörést megúszással, száguldást, eszközhasználatot, szabad szexet - és a többit nem is sorolom, mert reggelig es tartana.

A blokkhátán, így hívtuk a területet, amit rendszerint friss vizelettel jelöltünk meg - kertek helyezkedtek el. Ez a sászémártié teteje, ami szervesen kötődik a dombhoz.  Onnan nem csak instant szagok szívárogtak fel - amit köznyelven ganyéfrodításnak neveztünk, hanem állat-hangok is, amik színessé és autentikussá tették szürke reggeleinket. De nem csak az állathangok töltötték be mindennapjainkat, hanem a tizesiskola csengője is, ami bőszen emlékeztett bennünket arra, hogy Cine are carte, are parte (akkor ugye még nem tudtuk hogy de saracie...). De idehallatszott a Kistemplom harangja is, amit a szél hordozott a hátán, hol örömünkre, hol nem.

A kertek módot adtak az itt lakó, igen nagy számú és vegyes nemű fiatalságnak arra, hogy megtanuljanak eszközöket létrehozni, kipróbálni, tökéletesíteni és felhasználni.

A legtermékenyebb kert a CECE baé volt. Cecet azért hívtuk Cece-nek, mert lopás közben egyebet nem mondott, mint CE, CE? - nyilván az idegességtől.
Hosszú botra üres konzervesodobozt erősítve, azt amelyikből a fuszulykát ettük ki, szépen lekaptuk a friss gyümölcsöt és akadálymentesen begyűjtöttük. A lehúlló termést a bátrabb és gyors fiúk - önmaguk korlátait meghazudtolva - a kertből hoztak ki, átugorva a kerítésen, dacolva a kutyákkal és az elhadart, gyors és már már érthetetlen csecsekkel.
Azután következett a futás.
Mindenkinek menekülnie kellett, közösen elszállítva a nehezen begyűjtött termést.

A blokkkk előtt, a kishegyen kertek, veteményesek terültek el.
Innen pótoltuk napi friss zöldésgbevitelünket. A zöldségeket rendszerint héjával és sárosan fogyasztottuk, esküdve gyógyító hatásukra.
Virágokat a Poklós menti kertek szolgáltattak. Innen is szervezetten kellett távozni - megtévesztő útvonalakat használva, előre eltervelt módszerek szerint.

Ha éppen lejárt a begyűjtési munkálatok ideje - lehetett csapágyasszekerezni, szarvaskormánybringázni, parittyázni, bermánozni - gombóstűs golyókkal, nyaki tájékra lőni a függöny mögül, vizes tasakokat hajigálni a szárítóból vagy éppen csak hétkövezni olyan cirka harmincan.

De volt Rókások tava korizás, erdőjárás kutyákkal, kirándulás, Hétfázás, Cementlapozás, Strandon sarkos fogó, Turbinába hídrólszökés, a tizennégyesbuszon az Aleeáig szorulás, és még sok minden más.

Hogy adnám-e ezeket a blokkéveket valamiért?
Nem. Soha.
Ahogy szegényjóédesanyám mondja - fiam, ha elveszik a villanyt, mindig van mire gondolni. Hát van...
Apropó MEGADTÁK A VILLAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAANYT!!!!!- emlékeztek? Ezt is mindig valaki beordította. Istenem....régi szép idők...

Amikor valaki blokkba költözik bazdmeg - nem tömbházba, hanem így, blokkkba - akkor a szabály az lesz, hogy nincs szabály. Újabban már csendóra sincs.
Me régebben ugye volt, nem tartották, hanem basztatták egymást vele.

Szomszéd, ne haragudj - egy emléke erejéig belevéslek.

Felettünk olyan szomszédok életek - akik nem szaroztak, hanem éltek.
Három neveletlen gyerek - ment az üvültés, kergetőzés, kacagás, sírás, dobálás, ordítás, anyázás, de úgy, hogy a csillár himbálózott. Ha akartuk ha nem áztunk, és leginkább olyankor, ha éppen frissen festettünk. De volt úgy is, hogy a szarlé öntött el, mert valaki behajította a tangáját a budiba, csak úgy lazán...

Mellettünk - egy pszichopata házaspár élt. Véresre verték egymást, alkoholizáltak, sokszor hárman a fiúkkal együtt - és ha éppen nem ez a bakelit ment, akkor egyetlen másik volt csak - amikor elevenen ették meg egymást. Állandóan veszekedtek: haaaaaaaaaaaaalllllllllgaaaaaaaaassssssssssssssssss teeeeeeeeeeeee!!!!!!!!hülllllllllllllllllyyyyyeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.nyááááááááááááááááááááááádpicsáááááááááááááááááááájjjjjaaa.

A másodikon lakott a sugacio. Róla már írtam egyet. Az ura volt alkoholista teherautósofőr és amikor megrészegedett a sörösüveggel a kalorifer lapjain húzta végig ritmusra a rögtönzött hangszert és ordította torka szakadtjából Sugacio, Sugacio - vele együtt mi is, a dobermanunk közben ritmusra vonított, mert a műsor rendszerint két órát is el-eltartott, szóval vagy bészálltal, vagy megölted magad - egy kád forró vízbe beugorva göcsösen szorongatva a hajszártót.

Az elsőn lakott egy nagymama az uncsijával. Aranyos gyerek, ép olvasni tanult. Nagy volt az igyekezet, nehezen ment a dolog. A gyereknek méretes vastag hangja volt - egy-egy egész délután hallgattam egy féloldalnyi szöveget - betűnként, lassan. S amikor így estefele azt hallottam - gyere fiam, még egyszer, fogtam a fejemet és szép csendben egymás után ötször bevertem a szekrénybe. Ez volt a restart, hogy bírjak még egy kört.

Mi sem voltunk normálisak.
Ami a szívünkön az a szánkon. Szeretünk jó hangosan anyázni, nálunk mindenki ordítva kacag, bömbölve és taknyosan sír, általában fél óránként leejtünk egy tányért és dühünkben csapkodjuk az ajtót.

Most tartok ott életemben először, hogy elkezdtem figyelni mások igényeire, a csendórára, a közösségre - és erre elkezdenek vádolni csendháborítással, hogy a gyermekeim elviselhetetlenül zajosak.
A gyermekeim gyermekek.
Kábé annyira zajosak, mint a másé.
A baj az, hogy a kutya nem is itt van elásva.
Hanem abban - hogy nem mindenki egy közösségi ember.
És aki nem, vegye magát és menjen a búspicsába, amíg páros lábbal valaki oda nem küldi.

Én sem nyitottam ki a számat amikor két egyetemet úgy tanultam végig ilyen szomszédok mellett, ahogy és amikor lehetett, mert tisztában voltam vele, NINCS JOGOM.
Ma sem ütöm a csövet, ha a szomszéd fölöttem hangosan szeretkezik. Kérdezik a gyerekek mit csinálnak anya? Mondom játszanak. Anna már nem hülye: csak nem szexelnek anya?...Nem tudom fiam, én melletted vagyok, nem látom.
Aztán akkor sem höbörgök, ha zajos a curáj, vagy dobigálnak valamit amikor én éppen aludnék, vagy vendégeik vannak amikor éppen altatom a gyermekeimet, mert ez egy blokkk bazdmeg.
Ahol a legonfontosabb szabály az, hogy ha valakinek nem tetszik a felhozatal, elmehet kertesházba.

Vannak emberi életünk során olyan mérföldkövek, ajtók - melyekhez amikor elérkezünk, és belátjuk sikeresen, hogy elérkeztünk - meg kell hoznunk az egyéni, kicsi, de sokszor életünket megrengető döntéseinket, hogy most akkor be tudjuk-e csukni magunk mögött az ajtót, vagy elidőzünk ott még egy darabig, amig eljutunk arra a szintre, hogy mindezt sikeresen véghez tudjuk vinni.

Ez az ajtóbecsukási mérföldkő sokmindenre vonatkozhat: párkapcsolat, munka, baráti kapcsolat, de éppen így lehet eszme, cél, életfelfogás, mentalitás, jövőkép. Vagy akár egykori önmagam.

A hangsúly nem a kapcsolat milyenségén van, hanem a sikeres ajtóbecsukáson.

Mert ha történetesen igazságtalanságok között tengődünk is - de még nem állt be a szaturáció és nem állnunk készen a továbblépésre - hiába csukjuk be segítséggel és biztatással magunk mögött az ajtót, mert az nem lesz szerencsés. Minduntalan vissza fogunk oda járni, mint aki valamit otthagyott - és idő és tér közé rekedünk, ami teljes mértékben meggátolhatja további fejlődésünket.

Ezért nem jó jótancsá, a jó tanács. Nekem senki az égvilágon nem tudja megmondani, hogy merre menjek. Meglátásait, észrevételeit közölni tudja - ezáltal egy új színt vetítve perspektváimra, de azt, hogy nekem mi lenne a legjobb - soha senki nem mondhatja meg.

Azt nekem kell eldöntenem.

Ehhez bennem, mellettem, útam során, döntéseim pillanatában ezer meg ezer fogozkodót kapok, csakhogy nem tanulom meg soha felhasználni őket.

Arra szocializáltak, hogy kifele hallgassak, tanácsot kérjek. És nem arra, hogy befele legyek figyelmes. Legyek képes meghallani azt a saját, önnön, belső hangomat, amelyik a legigazabban képes megmondani, hogy bele merjek-e menni az új kalandba, vagy maradjak még egy ideig a megszokottban, hiszen nem állok készen.

Az én életem ajtóbecsukási időszakai mindig nagyon rosszkor jelennek meg.

Soha és még véletlenül sem esnek egybe egy-egy fázis végével - hanem a semmiből bukkanak elő és vagy megyek, vagy szakítanak.

Ez szemben áll azzal a neveléssel amit otthonról hozok - és amely arra tanított, hogy a hídakat soha nem szabad felégetni magunk mögött.

Épen ezért az én fejezetzáróim gyakran okoznak úgy belső mint külső feszültségeket és konfliktusokat.

Így volt az, amikor - nagyon hosszú belső harc és döntéselőkészítési időszakot követően, magas ösztöndíjjal, iskolát váltottam tizedikben - a fejlődés érdekében, vagy azok az értékes párkapcsolatok, amik mögött be kellett csukni az ajtót, mert megfojtották a fejlődést. De volt hasonló munka, magánéleti, vagy egész életemet derékba törő döntés is a kezemben, ami a lehető legrosszabbkor tört elő.

Akkoriban megkörnyékeztek nagyon okos felnőttek - akik megpróbáltak jobb belátásra bírni, mondván, hogy a félelem és szorongás természetes, de ezeket el kell hallgattatni, csitítani, mert utána eredményesebben folyik tovább a munka.

Igen ám, csakhogy meghal a lélek.

Tudod, van az-az esküvő előtti előérzet.

Szerencsésebbeket elkap a jegyesség ideje alatt, másokat csak az oltár előtt.

Hogy fulladsz, hogy futnod kell, menekülnöd, nem tudod - de minél messzebb onnan, ahol mindenki idegen neked és a leleked fuldoklik, mint gyomok között az utolsó élő virág.

Nos ebben benne is van minden.

Az élet nem egy kompromisszum a boldogtalansággal.

Hanem egy egyezmény a boldogsággal.

Most megint egy ajtóbecsukási periódusom előtt állok.

Természetesen családosként már nehezebb.

Nem csak veszem a kalapomat és megyek - hanem közösen megyünk, tehát gondolkodni kell szinte mindenki helyett.

Bármerre is változzon a világ. A fő princípiumok állandók: a lelki épség megőrzése, a fejlődés és egy őszinte élet privilégiuma.

Mindig akad egy olyan hely, ami ezt lehetővé teszi.

És nem szabad feladni, keresni kell. 

Van egy elég széles réteg országunkban - akiket kényszerhelyzetbe hozott a globális elszegényedés, amit a sokat emlegetett és sokak által nem is értett gazdasági válság idézett elő.

Nemrégiben linkelve volt a Fb-n egy olyan blog, ahol fájdalmasan igaz képek voltak leközölve a nagy román valóságról.

Szinte minden harmadik család érintett a fájdalmas szétszakítottság kérdésében.

Vannak ahol gyerekek, unókák, testvérek vannak elmenve egy jobb megélhetés érdekében és vannak ahol valamelyik szülő dönt úgy, hogy dolgozni megy.

Ismertem egy testvérpárt.

Mindkettőjüket tanítottam - okos, nyitott, jó képességű, érdeklődő gyerekek.

A válsággal szinte egyidőben érte őket a szülők válása - melynek egyik fő mozgatórugója a nincstelenség volt. Apuka nem talált állást, a nagyszülők segítettek amiben tudtak. Egyszer az apa ment el - valahova külföldre szerencsét próbálni, majd pár hónapra rá elveszítette az édesanya is az állását. Sokáig keresgélt, nem talált semmit. Egyszer csak mesélte, külföldre megy, a gyerekek a nagyszülőkkel maradnak.

A gyerekek - ők rendszerint maradnak...

Nem a döntést akarom megkérdőjelezni, vagy bárkinek bármit a szemére vetni.

Értem én tökéletesen mit jelent reménytelen és kilátástalan helyzetbe kerülni.

Mit jelent éjszakákat átagyalni és nem jutni semmire.

Mit jelent visszautasítani a gyermek egyszerű és szerény kérését a szegénység miatt.

És mit jelent eldönteni azt, hogy a gyermek marad...

Annyit gondolkodtam - hogy mi lenne a megfelelő megoldás.

Nem egyéni hanem társadalmi szinten.

Egyéb nincs a médiában - csak ezen családok tragédiákkal fűszerezett majd végződő sorsa.

Mit lehet tenni a megakadályozás, a megállítás, a megelőzés, a kontroll alatt tartás érdekében.

Egyáltalán kinek a feladata ennek a felvállalása és megoldása?

Mit tehet az egyén?

Mit kell tennie egy szomszédnak ha tragédia előszelei csapják meg?

Kihez lehet vagy kell segitségért fordulni?

Tele vagyok kérdésekkel.

Ugyanakkor az is bennem van, hogy a gyerek az első.

Bármi áron.

Nincs az a megélhetés, életszinvonal, jövő, remény vagy bármilyen más délibáb amelynek az oltárán fel lehet őt áldozni.

Tenni kell valamit értük is közösen.

Figyelni rájuk, vigasztalni őket, ha az kell - mellettük állni ha arra van szükség, felvilágosítani és megakadályozni, feloldani és megoldani - de semmiképpen nem ölbe tett kézzel ülni.

A passzivítás ideje lejárt.

Ahhoz már túl sok a fájdalom.

Jelentés a világról...

Annyi  felfoghatatlan képtelenség történik a világban, hogy eljutottam arra a szintre, ahol már úgy érzem többet nem vagyok képes benyelni.

Dönthetek – vagy nem figyelek többé,

Vagy másra figyelek,

Vagy nézőpontot változtatok.

Azaz, igyekszem majd mindenben mekeresni a jót.

Ezzel csak egy kis gond van. Nem mindenben vannak jó tényezők is.

Rengeteg olyan történés van a világban, amik nem szolgálnak senki javára, sőt – bántanak, rombolnak és pusztítanak.

Nyilván nem tudom mi a megoldás. Ha meg akarod változtatni a világot, tedd meg az első lépést te magad… Ha szebbé akarod tenni a környezetedet, a szépség légy te magad.

Csupa olyan dolgok, amik a hétköznapok bosszantó forgatagában teljesen működésképtelenek.

Keresem a megoldást, mert tele vagyok.

Most valami éppen olyannal – amiről beszélni sem merek. Mert egyszerűen nem lehet.

Lehet a szaturáció ütött ki rajtam a világgal szemben, himlő formájában, nem tudom. De kínoz és szenvedek – és ha addig élek is igyekszem a végére járni. Mert nyugodni nem tudok.

Idő…

Ideje van az örömnek és boldogságnak,

Ideje a bánatnak és meghalásnak,

Ideje a reménytelenségnek és félelemnek,

Idő önmagamra és amit tőled nem féltek.

Ha nem tudsz belemerülni egyszerűen az egyikbe –

Nem lehet részed soha semelyikbe.

Szeretned kell és akkor gyülölni nem szabad.

Szenvedni és akkor az öröm távolmarad.

Reménykedni és nyakadba ugrik a jövő

-          Tudom nehéz, de ez a kulcs a mindenttevő.

Akarok hinni abban,

Hogy a világ talán szebb is lehet.

Gyere hidd velem, hogy szerethesselek.

Elég volt a fájdalom és elég az üröm.

Akarom a szebbet , a jobbat és végül a nagyon jót

Küzdj velem – hagyjuk magunk mögött az ideit hót.