Tizenévesen volt egy házaspár - gyermektelenek - akiknek bonyolúlt okok miatt elkezdtem látogatni igen nagy gyakorisággal a házukat. Minden egyes látogatás bennebb vitt a csodálkozás birodalma fele.
Tudniillik ez egy olyan vegytiszta házaság volt, ahol a férfi - Férfi volt és a nő az Nő. Én ilyent addig el még testközelből nem láttam. Egy-egy film felcsillantotta előttem a gondolat merészségét - de ez nagyon más volt, mert élőben ment.

A nő minden nap délig dolgozott. Kettőkor hazament és lepihent, mert elfáradt. Mire felébredt - öt óra fele érkezett meg a férje a munkából. Aki segített neki mindenben - főzésben, mosásban, takarításban, számlák fizetésében, bevásárlásban, ház körüli teendőkben. A nő gyakran lett rosszul. Gyengeségre panaszkodott, szédülésre, fejfájásra, nyugtalanságra, kóros fáradtságra.

Az orvosok nem tudtak megállapítani semmit.
De a férje annál inkább.
Ő hitt neki és bízott benne.
Ilyenkor leültette vagy lefektette, vizet vitt neki, simogatta a homlokát, minden munkát elvégzett helyette, kiszolgálta és valami kedves figyelmességgel meglepte. Leszaladt és megvette kedvenc sütijét, megfőzte kedvenc ételét vacsorára és gyengéd volt hozzá meg elmondhatatlanul figyelmes.

Bennem valahogy mindig megszólalt a vészcsengő.
Furcsák voltak számomra és érthetetlenek ezek a semmiből jött és ugyanúgy elpárolgó rosszullétek.
Mintha valami varázslat idézné elő és varázsszóra is tünne el.
Csodálkozva és szájtátva figyeltem mi történik.
Megértettem de képtelen voltam magamnak megmagyarázni - nem, hogy elméletemmel mást is meggyőzhessek.

Évekkel késöbb jöttem rá a dolgok nyitjára, amikor lélektant kezdtem tanulni.
Ez a játék - házasságuk alappillére volt.
Egy jól működő és ártatlan játszma.
Amikor kiégtek, ellaposodtak, belefáradtak - hol egyikük, hol másikuk jelére - beindították kedvenc játszmájukat. Hogy a nő rosszul lett. Nyilván nem volt ennek szervi oka - nem hiába nem tudtak felfedezni semmi kézzel fogható rendellenességet az orvosok. De ez őket nem zavarta meg túlzottan. Jó lett volna a bizonyítvány, de mivel nem sikerült beszerezni - felírták az inkompetencia és felületesség számlájára - Ezek az orvosok ... címen.
Szóval - a nő bedobta a gyenge vagyok és beteg szerepet. Mire a férfi - hagyd drágám én majd megvédelek társzereppel válaszolt.
És imádták játszani.
Képesek lettek volna szemrebbenés nélkül kicsinálni azt, aki ebbe belerondít.

Ma is élnek - nagyon boldogan.
Az asszony többször kapja rosszulléten magán - nyilván, nem könnyű megöregedni. Miközben olyan egészséges, hogy robban szét mint egy nagy piros alma.
A férfi is daliás még. Öregember nem vénember.
Nekik ez a titkuk.
Valami olyasmi van a birtokukban - ami nem mindenkinek adatik meg.
Csak az egészen kiváltságosoknak.
Egy olyan világban, ahol már egyáltalán nem divat gyengének lenni és ellesettnek vagy a másik részről lovagiasnak és bátornak.

Én sem tudom hogy kell.
Anyum egyben volt férfi és nő.
Anya és Apa.
Soha nem volt gyenge és beteg. Ha meg igen megrázta magát és azt mondta - le van szarva, úgysem érdekel senkit fiam...
Mai napig elkacagjuk - hogy gyermekként ha bedobtuk neki a fáj a hasam ma inkább nem mennék suliba... monodrámát - lerántotta rólunk a takarót és elkiáltotta magát: ebben a kurva házban senki sem beteg, mert nem engedheti meg magának. Fontosabb a kötelesség.
Mire elhangzott - már megmosakodva, kifésülködve álltunk vigyázba - arra sem emlékezve, hogy miért is akartunk otthon maradni.
Ez a mi játszmánk. Punktum.

És a gyermekekkel folytatom.
Ha kezdik elengedni magukat - rögtön bepörgetem - pattognak az utasítások, hipp-hopp helyre kell jönni, nincs lazsálás meg egyebek.
Anna ő hozott valamit dédnagyanyja nőiességéből és elesettségéből.
A baj az, hogy az én nagymám is annyira okos volt, hogy fegyvernek használta fel mindezt a világ ellen. Mert kurvára nem volt elesett. Inkább veszélyesen rafinált. Azt vett le a lábáról akit csak akart.
Anna néha eljátsza a nőt.
Végignyúlik a kanapén. Elgyengül. Elsápad. Gyöngyöző homlokára teszi megfáradt kezét és sóhajt. Ilyenkor a férfiak - kutyapozícióban hevernek a lábai előtt és várják nagylelkű utasításait.
Én meg el-elrikkantom magam - szobrocskát az Oscar jelőlt színésznőnek ezért a remek alakításért.
Mire ő: Oh te anya, mindent elrontasz. Pedig épp kezdtem beleélni magam.
Na ennyi...

Tudod én nem igazán szerettem kamasz lenni annak idején - mert a világ baja rajtam volt. Éppen ezért csodálkozom mindig azonok, akik elmesélik, hogy mennyire könnyen evezték végig a kamaszkort. Mert ami nehézséget én megéltem - nem kívánom senkinek.

Akkor kezdett talán könyebb lenni és jobb - vagy talán a legmegfelelőbb szóval - adekvátabb, amikor belekerültem egy hatalmas baráti körbe.
Mindigis bandáztam amióta az eszemet tudom. Csak a banda változott. Kamaszként azonban egy társaságra leltem - ahol mindenki azonos gondokkal küszködött mint én és végre, talán először nem kellett eltitkolnom azokat a dolgokat amik valóban bántottak.
Persze a legnagyobb fájdalmadban sem csak a fájdalom köt le, hanem még sok minden más is - éppen ezért volt jó együtt beleélni a nagyvilágba.
Rengeteget kirándultunk. Annyian voltunk például hogy soha nem lehettünk egyedül. Mindig volt valaki a rengeteg emberből, aki azonos hullámhosszon volt veled - bármilyen nagy marhaságon mentél is keresztül éppen.
Szükségem volt erre az időszakra, hogy kiheverjem azt, ami ezt előzte meg.

Nagyon zsenge korban döntöttem úgy, hogy másik városban fogok továbbtanulni. Annak akinek ez az egyetlen alternatívája a túlélésre - nem kreál belőle különösebb problémát. De nekem rengeteg alternatívám lehetett volna.
Mégis Enyed mellett döntöttem.
Talán esélyt kaptunk Istentől a férjem és én - hogy akkor és ott ismerkedjünk meg és szeressünk egymásba, még mielőtt ő is meg én is keresztülmegyünk egyéni kálváriáinkon. Nem tudom. Nem történt meg. Nem találkoztunk vagy nem emlékszünk egymásra - minden esetre osztályaink együtt buliztak, tanultak, majd végeztek. Nekünk nem adatott meg.
Sokkal inkább megtaláltuk azt néhány évre rá, hogy nyílt harcot vívjunk Egyházzal, barátokkal, családtagokkal, ismerősökkel, tanítványokkal és hívekkel. Mert így alakúlt...

Nyilván nem adnám semmiért azt a sok tapasztalatot ami azalatt a pár év alatt ért - még ha fájdalom árán is ivodott belém a tanulság minden egyes szava...
Amit szívesen kidobnék azonban - az rengeteg. Így utólag is kegyetlen vargabetűnek tűnik Enyed. A maga 47 embert magábatömörítő bentlakásos szobáival, a mocskos és fertő illemhelyeivel és zuhanyzóival, a leírhatatlan állapotaival - a seggnyalós szabadság vagy igazmondás és egyenesség katonás rendjével - a sok elvesztegetett idővel és az órákba telő utazásokkal.
Ugyan - soha nem ismerkedhettem volna meg a könyvekkel ilyen szinten. Soha nem láthattam volna csodakönyvtárat és olvashattam volna el olyan köteteket, amikhez ott fértem csak hozzá. De túl nagy ár volt ez a bölcsességért.
Amikor hónapokon át hajnali 4 kor keltem, hogy este 8ra essek be az ajtón - azt hiszem nem túlzok.

Anyaként más szemmel gondolok vissza mindenre.
Gyakran kapom azon magam - hogy újragondolom és festem minden egyes emlékemet.
Már a gyerekek számítanak.
Hogy mit ajánlanék, tanácsolnék - engednék vagy tiltanék - felhasználva mindazt amit átéltem...

Amikor 16 évesen bejelentettem hogy mától kezdve mennyasszony vagyok és ha tetszik ha nem férjhez megyek - édesanyám nem hisztizett.
Nem vagyunk cigányok fiam - de ha így döntöttél, hát jól van...mondta.
Aztán kerek három évre rá nagyon másfele mentek el a dolgok.
Ekkor kérdeztem meg, hogy miért nem zárt be, bűntetett meg, tiltott el - mittudomén, akármi.
Erre mondott valami nagyon fontosat - fiam ha elédbe állok, vesztedbe rohansz. Így legalább volt rá egy esély, hogy meggondold vagy másként alakuljon. Hát ezért.
Én is gyakran bátorítom a gyerekeket.
Ott vagyok, védem és óvom őket - felsegítem ha elesnek - de elejükbe nem állok.
Van hogy fáj, harapnom kell az ajkaimat hogy ne üvőltsek - de megéri. Mert így mindig marad visszaút. Legalábbis ezt mutatta meg az én anyám...

Gyermekek számára rettenetesen ijesztő tud lenni a felnőttek illuminált állapota.
Emlékszem amikor gyerekek voltunk - rettegtünk ha valamelyik társunknak részegen jött haza az apja. Féltünk és féltettük és szinte biztosan bejósólható volt a közelgő cirkusz előszele.

Annak idején a férfiak virággal tántorogtak haza. Nagy csokor virággal és segg részegen. Volt, hogy a többször leejtett, eltaposott virágnak - már feje sem volt, de a szándék annál inkább ott élt abban - aki talán még józanon beszerezte anyjuknak a virágot.

Általában fizetés napján rugtak ki a férfiak a hámból.
De akkor tömegesen.
Hogy együtt-e vagy külön azt nem tudom - de a buli már a gyárból indult. Valószínű aztán az első kocsmánál tovább folytatták - és ki mennyire lakott távol a gyártól, annál jobban ütötte ki magát, mire hazaért.

Itt nálunk a Furnica volt a kocsmák kocsmája.
Nem is volt ember aki annak idején nem ütötte ki magát legalább havonta egyszer a Furnicaban.
Emlékszem a saját apámra.
Ő nem volt fizetésfüggő az ivásban.
Nem is látták részegen - mert rettenetes bírta a piát. Ők inkább baráti társasággal való buli alatt ittak. Bennem nincs rossz emlék erről - csak a másnapokról. Amikor nem lehetett közelébe menni mert fájt, sajgott, üvőltött és literszámra itta a Málnási vizet.
De amikor öltönyt vett - munkahelyi buli vagy évforduló vagy mitommi gyanánt - mindig elázva jött haza. Már amikor öltözött tudtam, mire lehet számítani. Ilyenkor soha nem ment autóval és mindig több lábon jött. Na de ez egy évben maximum kétszer fordult elő.

Volt itt olyan nálam sokkal szerencsétlenebb, akinek az édesapját gyakrabban hozta haza a biciklije, mint ő a saját biciklijét.
Szerintem ez egy táltos bicikli volt.
Mert szegény pasi egyedül soha nem talált volna haza.
És akkor hazatántorogtak a férfiak - jött a cirkusz - hozzávetőlegesen olyan egy-két órát tartott intenzíven - és akkor elvették a villanyt.
Mire megadták - szent volt a béke.

Történt egyszer, hogy a szomszédban hazajött éjnek idején egy idegen - tajt részegen. Akkoriban nem sűrűn zártuk az ajtót - hát benyitott és leült a konyhába.
Kijön álmosan a házigazda, hogy mégis mi a jó szar van - hát a pasas részegen ül a konyhaasztalnál és alszik.
Jó.
Rövid tanácskozás után hagyták hadd aludja ki magát - aztán reggel hazamegy. Oda ahol igazán lakik. Mert ide részegen jött haza.
Mire reggel felkeltek - a pasasnak hűlt helye volt. Elment. Soha nem tudták meg ki volt az. Egy hétre rá volt a postaládában egy cetli - hogy: köszönöm a megértést és a helyet.

Anyum mondja, hogy valamelyik este várta a barátnőjét 9re. Pontban kilenckor csengetnek. Ugyan nem egy pontos fehérnép a barátnője - de anyum készségesen nyitott ajtót mosollyal az arcán - hogy né te vénségedre még a végén pontos leszel.
Erre betántorog egy idős férfi, hulla részegen.
Anyum gyorsan bezárja az ajtót és vár.
A pasas neki a mellettünk lévő ajtónak - s elkezdi torka szakadtából rángatni.
Nem nyilik.
Erre nekiáll a miénknek. Tiszta erejéből ráncigálja és egyre idegesebb.
Fél óra után hagyja abba, majd kimegy és leül a padra.
Valószínűleg ekkor jöhetett rá, hogy mégsem itt lakik, de ha nem itt - akkor meg hol?....
Egy jó kis alvás csodákat tesz ebben az állapotban.
Húnysz egyet gubbasztva - s mire magadhoz térsz - a megoldás ott ül melletted. Csak közösen haza kell menni.
A teljességhez még egy fej nélküli csokor tartozna - de ma már nem divat az ilyesmi. Túl költséges.

A férfiak a legjobb szakácsok széles e világon. Vannak közöttük aktív és passzív szakácsok. Azaz olyanok akik űzik a mesterséget és olyanok akik még nem ismerték fel az ebben rejlő örömöket.

Az első férfiszakács akivel én közelebbről megismerkedtem és élvezhettem szakértelmének gyümölcseit - az enm volt más mint az én édesapám. Olyan jókat főzőtt, hogy azt elmondani nem lehet. Nem főzőtt állandóan, csak hobbiból, néha. Amikor megszállta az ihlet. De ilyenkor páratlanúl jókat.

Édesanyám csodálatos háziasszony. Sokan élvezték és mai napig élvezik páratlan ízvilágát - de van egy óriási különbség a nő és a férfi szakácsok között. Amíg a nők mindezt kötelességként, napi szinten - sok más teendő és a gyermeknevelés valamint a munka mellett kell megtegyék, kivétel nélkül, addig a férfiak csak akkor főznek, ha úri kedvük úgy tartja. Azaz, ha megszállja őket az ihlet.
És ilyen állapotban az ember nem reális, nem belátó és nem spórol. Hanem beleteszi abba az ételbe mindazt ami a legdrágább, legjobb, legkülönlegesebb. A fűszerezésben is nagyvonalú és szokatlanúl kreatív.

Soha nem felejtem el az édesapám szendvicseit. Az édesanyám szendvicse megszokott volt. Azzal a céllal jött létre, hogy éhséget csillapítson és tápláljon. Ezzel szemben amikor apum készítette - diszített, karikára vágott, szokatlan alapanyagokat párosított.
Ott volt a fasírtos szendvicse. Karikára vágta a fasírtokat. Megvajazta a kenyeret (volt az a régi jó kommunista vaj, amit akármikor vettél elő a hűtőből, kenni lehetett - fehér színe és semmihez sem fogható íze mindmáig él bennem a sok sok kommunista ízzel egyetemben!), majd ráhelyezte a karikára vágott fasírtokat - azokra pedig felkarikázott paradicsomot vagy retket vagy veres hagymát helyezett és enyhén lesózta. Hát basszus ha neked most a szádban nem gyűlt össze a nyál - frigid vagy az igazán jóra...

A férjemet amikor megismertem még nem volt szakács.
Imádta nézni az édesanyja előkészületeit - de falun nem úgy van, hogy csak úgy belekottyantasz az asszony dolgába. Ott a konyha szentéj.
És akkor alig pár hónap után - mellettem főzni kezdett.
És nem is akárhogy. Egy dologgal volt bajunk csak - a konyhával. Mert a rövid bevetés után úgy nézett ki, mint a szétfosott harctér.

Mára már ezen is csíszólt. Mindent szépen eltakarít és az ég sem laskás. Bátorítom, mert nekem gyermekként nagy élmény volt, hogy mindkét szülőm alkotott a konyhában.

Múltkoriban oviba viszem a gyerekeket.
Jön a Balázs pajtása.
Az apja korán elsiet, épp csak bedobja - a kicsi sír.
Mondom ne sírj angyalom, gyere játszunk, míg jön az óvonő.
Nekifogunk vasalni.
Közben meséli, hogy ma reggel az apja főzőtt.
Kérdem mit?
Akarod látni?
Mondom naná...
Előveszi a szendvicsét. Gusztusos, finom, gazdag - igazi ihletből született apaszendvics.
Elmosolyodtam.
Hírtelen még az ízét is éreztem a számban.
Milyen jó is az ilyen gyereknek - akinek mindkét szüleje főz - még ha csak szendvicset is....

Hogy mit meg nem tesz egy nő azért, hogy jól nézzen ki - vagy legalábbis önmaga számára elfogadhatónak - arról rengeteget lehetne beszélni.

Az a gender is érdekes azonban amit már az anyatejjel szívunk magunkba - hogy fiúgyermek nem sír, elmúlik mire katona leszel és a szépségért meg kell szenvedni ugyebár.

Így lesz aztán az, hogy automatikusan a nők nekifognak szenvedni - már nem is a szépségért, hiszen még azt is elfeledik, hogy miért is kell szenvedniük. Egyet tudnak, de azt örökre, hogy szenvedni kell. Mert így lettek kódolva. A fiúk meg lazán nem sírnak, ha te sírsz kicsúfolnak, mert azt tanulták és elmennek katonának - mert az olyan férfias. Na nem a hadseregbe - hanem életük különböző területeire, ahol eljátszhatják a katonai diktátor szerepét. Ez legtöbbször csak otthon lehetséges és sok esetben csak a gyerekekkel - hiszen az asszony úgy pofán teremti őket két sírás között, hogy a szemük kicserélődik. S ha a gyerekeket sem lehet instruálni katonai fegyelemmel - hát vesznek maguknak egy kutyát. Annak ordítják, hogy lábhoz, meg ülsz, meg egyebek. És ilyenkor otthon érzik magukat. Végre otthon és végre önbeteljesítve.

A lányom hét éves.

Tavaly karácsonyra kért egy hajsütővasat, amivel majd göndöríteni lehet a haját.

Nem hozott az angyal. Lebeszéltem, hogy majd még lesz ideje.

Tegnap megkér, hogy csináljak neki csigafrizurát. Az olyan hogy én kábé fél óráig tekerem tincsenként a haját, majd a csigaformát mintázó tincseket lecsatolom vagy legumizom. Így lesz olyan hat kicsi kontyocskája. Annak ellenére, hogy kereken fél órát kínlódom a tincsekkel - olyan átlag egy óra múlva már nem is kell. Ok, szokva vagyok, szó nélkül bontom le. Sőt, ha ő nem szól - akkor én vagyok az aki emlékeztetem, hogy nem akarod lebontani? Hiszen törvényszerű, hogy mondjuk éppen amikor nekifogok vacsorát készíteni, akkor kell lebontani - hagyva csapot-papot, mert ő egy ilyen azonnal ember. Ezt tőlem örökölte.

Lebontottam.

És akkor vettük észre, hogy a tincsek a kontyocskáknak köszönhetően loknikká váltak. Begöndörödtek. Úgy futkorászott vele egy ideig boldogan, majd megformálta a kérését. Hogy ő úgy döntött, hogy másnapra az iskolába göndör hajat szeretne és most azonnal csavarjam vissza a haját, mert úgy alszik. Ok mondom, de számíts rá, hogy nem lesz kellemes. Előfordulhat, hogy éjjel már nem fogod tovább bírni és hívni fogsz, hogy lebontsuk.

Nem, nem. Ő kibírja.

Jó, felcsavartam. Hét éves - mondom még egyszer. De nőből van.

Egész éjjel azzal aludt. Suliba menet nem bonthattam le, majd csak ott, hogy igazán szép legyen.

Amikor a suliban kibontottuk - úgy nézett ki, hogy azt elmondani nem lehet. Egészen csigás göndör lett a haja és felugrott. Akkor meg ettől akadt ki. Mi persze a gyermekkel kacagtunk. Én mert már többször jártam meg, a gyermek meg azért mert holt viccesnek találta a nővérét.

Jó - még tíz perc, amíg lenyújtottam a tincseket. Ekkor már szép lett. Neki is tetszett.

Magamat láttam benne.

Annyi különbséggel, hogy én 13 évesen csavartattam fel először a hajamat. Soha nem bírtam végig az éjszakát.

Amikor mennyasszony lettem - az esküvő előtti estén felcsavartuk a hajamat. Beütöttem vagy öt kávét, hogy ne aludjam és tartani tudjam a csavarokat. Sikerült is. 

És akkor ott álltam másnap - göndör hajjal és olyan fáradtan, hogy bőgni tudtam volna.

Mert ilyenek a nők.

Képesek szenvedni a szépségért.

Azóta ilyen mércével már nem vagyok nő.

Nincs az az alkalom, pasi, esemény - amiért végigüldögélnék egy éjszakát. Göndöt vagy más leszarom - ennél szebb ugyanis már nem lehetek.

Nekem soha senkim nem élt falun, amikor gyerek voltam. Rettenetes emlékeim vannak a nagy vakációk utáni időszakról, amikor mindenki boldogan újságolta, hogy Mamáéknál volt falun. Én nem jártam falun. Csak képeim voltak - általam összerakva, hogy milyen is lehet egy igazi falusi porta.
Az én nagyszüleim Vásárhelyiek voltak - igazi városi emberek mind, és nekem is voltak páratlan nyaraim - de soha nem olyen mint a másé, amit amiatt irigyeltem.

Nekem a falu vakációban a következő volt: edzés reggel 6-8ig, haza, evés, 14-es busz egy óráig való várása - hiszen csak minden órában járt. Aztán legyúródás az Aleeáig. Ott mamihoz menés, levetközés és strandolás az utolsó járat 14-esig. Ezt ha nem kaptad el - pont negyed tízre értél haza.

Mami erkélye éppen a strandra nézett.
A blok háta mögött, mely a töltésre és a Marosra nézett volt egy játszótér. Két hintával és egy mászókával. Ha a hintába beleültél és jól kihajtottad magad - felfele menet láttad a Marost. Mindig olyan érzés volt mint a tengeren. Határtalan szabadság, időtlenség, senki emberfiához való tartozás - csak bele a nagy mindenségbe, szabadon - érzése. Szerettem...

Anyunak volt egy barátnője, aki falusi volt.
Férjhezmenetellel költözött a városba, de soha nem szakadt el igazán a szülőfalujától. Hatodikos voltam amikor oda elkezdtünk járogatni. Minden élmény volt, kivétel a szarás. Nem csak amiatt, mert fél kilométert hátra kellett gyalogoni a vécéig - hanem a félelem miatt is, amit akkor éreztem amikor a sötétben üldögéltem - látszólag nyugodtan a gőzőlgő trágyadombon.

volt az udvaron egy identitászavaros pulyka. Hatalmas férfi példány volt (ezt hogy is mondják pulykába - kan, bak?), lehetett vagy huszonkiló. Azt hitte magáról, hogy házőrző kutya. Mindenkit támadott. Ennek elkerülése vagy inkább visszaverése végett volt egy nagy ganyékeverő bot, aminek a végére kötő volt tekerve nemtommiértis - és hátrafuttadban kellett vagdosni a pulykát, ahogy bírtad. A pulyka támadt a vécé ajtajáig, majd ott megvárt és visszafele megint kergetett, te meg védekezés leple alatt - szétverted a hátát.

Ezt az elején fölöttébb furcsának találtam - akárcsak az éjjeli lábost is, amibe pisilni kellett - ha kellett. Fogadkoztam, hogy én nem fogok megütni egy állatot sem.
Aztán a pulyka megtanított az antiszociális magatartásformák legelterjedtebbikére - a bántalmazásra. Úgy ütöttem, ahogy nem szégyeltem. S most csak neked mondom - még élveztem is. Volt ellenfél. És ez ritka, valljuk be.

Amikor egy évre rá eldöntötték, hogy levágják - mindenki sirva fakadt.
Felbomlott a pulykával együtt a Fight Club.
Anyum barátnője - előkészült. Mindenkinek kiadta a feladatot és nekilátott. Első körben a pulyka fejébe húzott egy nagy szennyes kosarat, aminek a füle le volt törve. Éppen ott kirántotta a pulyka nyakát, majd anyumat ráültette a kosárra, hogy a pulyka ne tudjon kiszabadulni.
Édesanyám egy szép fehér tréningben ült a pulykástálon. A kutya úgy ugatott örömében - hogy felszabadul az állása, hogy nem lehtett lecsendesíteni.
A barátnő vette a pulyka fejét, ráerőszakolta egy lapítóra majd elkezdett vagdalozni egy bárddal. Kétszer sebezte meg a pulyka nyakát - de még nem sikerült legyőzni. Nesze neked Unió...
A pulyka utolsó erejéből megrántotta magát - és az én édesanyámat úgy berepítette a szép fehér tréningjével a ganyélébe, hogy ott üvöltöttünk a kacagástól, nyilván idegi kimerűltségünk konkrét jeleként.

Amikor a pulykát feldolgozták - mindenkinek egy dolog tűnt fel élesen.
A pulyka megmagyarázhatatlanul kék-zöld háta.
Erre csak néhányan ismertük a választ, és nem is dicsekedtünk el vele...

A háziasszonyok egyik kedvenc időszaka a tél - ruhaszárítás szempontjából. Főként azon családos háziasszonyoké, akiknek a gyerekeik nem szeretnek ott megállni, ahova letették őket és a szűk lakásban szinte kivitelezhetetlennek tűnik a folyamatosan csak gyűlő ruhák beszárítása.

Az új adag rendszerint utoléri az előző frissen mosott, de még be nem száradt szériát. Van az úgy, hogy kínunkban ilyenkor előkapjuk a vasalót illetve felhasználjuk a fűtőtesteket mint utolsó segítségi lehetőségeket - de sajnos a problémát ez sem oldja meg végérvényesen, hiszen már ott nyomaszt az egyre csak gyűlő új szennyes halomja.

A bloklakások eleve úgy lettek megtervezve - hogy kiverjék a normális emberben ebből a szempontból is biztosítékot. Szűkek - és nem teszik lehetővé, hogy normál körülmények között begyömöszölj egy ruhaszárítót. Ha megteszed - mert ugye eleve nem adatik számodra más alternatíva - olyan lesz mint egy kisebb akadálypálya a lakás közepén, szélén, sarkán vagy bármely pontján.

Ha vendégeket vársz - ez is kisebb fajta galibát és felfordulást okoz. Rendszerint a házastársak közül valamelyik állandóan kiakad a ruhaszárító miatt, de magába fojtja. Na de ilyenkor van egy oka, hogy végre bűntetés nélkül kidobja akkumulált sérelmeit. A megint már az a kurva ruhaszárító pretextusa alatt folyik a vita megkövesedett dolgokról - és minden esetben azzal zárul - hogy ok basszus, akkor mától kezdve mossál te és teregess te, de úgy, hogy másodnapra szárazak legyenek a ruhák. Mert a kedvenc darabja éppen mindig mosásban van mindenkinek és az azonnal kellene - de ha nem is, akkor harmadnapra mindenképp.

Múltkoriban mi is levertük a vitát efelett.

Úgy felszökött a vérnyomásom, hogy a pulzusomtól a bőr a nyakamon megnyúlt. Fogtam a nedves ruhákkal tele kosarat, bévágtam a szoba közepire és mondom az embernek - hogy akkor most te jössz. Engem innen nem érdekel.

Amikor lemondóan vánszorgott ki az ajtón a szárítóba már megbántam a dolgot - de ha bocsánatot kérek és csak kiterítem - nem tanul semmit a dologból. Hagytam hát, hogy kivigye. Szerencsétlen a minusz tízben legalább húsz percet pepecselt a szárítóban a ruhaterítéssel.

A végeredményt nem illik tárgyalni - elég az hozzá, hogy nem az ő területe.

Mi lett mi nem - én nem tudom - másnap amikor szerre hozogatom be a ruhákat, hogy megszárítgassam - mindenik poros valahol. Hogy földhözverte dühében a kosarat, leesett a drót, belerugott - nem tudom... Lényeg, hogy mindketten tanultunk belőle. Az idén több menet nem volt a ruhák szárítása kapcsán - és ha minden igaz, itt a tavasz. Látod én emiatt örülök ennek az egyik legjobban...

És ez is a nőiességemhez tartozik. 

Első évben amikor háziasszonnyá lettem - és szembesülnöm kellett a tél adta nehézségekkel még nem értettem mélységeiben a dolgot. Vidáman kiterítettem a ruhákat - akkoriban a testvéreim ruháit zömében és másnap összekapkodtam. Azaz akartam - mert ahogy húztam le a drótról a megfagyott famer szárát, az egy szempillantás alatt kettétörött. A bátyám kedvenc farmere volt...

Szívgörcsöt kaptam.

Percekig dacolva a hideggel gondolkodtam azon, hogy mit mondjak mást mint az igazság. Ellopták? De akkor a többi ruhát hogy nem? Más törte el? Akkor meg megkeresi és kicsinálja ártatlanúl. Mit, mit, mit? Megpróbáltam megvarrogatni - esélyem sem volt.

Alig vártam, hogy hazajöjjön.

Mondom - né, így jártam...

Fogalmam sem volt, hogy ez csak úgy kettétörhet.

Nem emlékszem a szavaira - csak arra, hogy többet ártottam magamnak az elképzelt bűntetéssel, mint a valósággal és a konfrontálással.

Ilyen.

De sebaj - tényleg itt a tavasz. Vége a kínlódásnak, jöhet a móka.

Számomra a farsang farka és a tél temetése egyenlő a ruhaszárító számőzésével a lakásból.

De én már csak ilyen városi fruska vagyok.