Ismertem egy villanyost, aki rettegett az áramtól. Ügyesen és hamar szakmát tanult, majd azonnal nekifogott taxizni.
Egyszer kirándulás alatt kiment a biztosíték a házikóban ahol el voltunk szállásolva. Amikor a srácok meg akarták csinálni - nekifogott ordítani, hogy el van-e menve a jó eszük? Fogalmuk sincs arról, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat... Jó na...nem firtattuk a dolgot. A fáradtság, és az alkolohol számlájára írtuk fel.

Nem sok időre rá - nála a házban volt egy kisebb méretű, spontán buli. Valamikor éjfél után a zene és egyéb megterhelések miatt, kiégett a biztosíték. Megint egy a hegyekben lezajlóhoz hasonló cirkusz. Hogy ő biztos nem nyúl hozzá - mert nekünk lövésünk sincs arról, hogy a villany nem játék - de ő tudja....
Még éveket kacagtak az emberek azon, hogy ennek éppen elég volt a szakma megtanulása arra, hogy ráismerjen mekkora ey veszélyforrás a villany - aztán továbbállt...

Vicc ide, történtek oda - ahogy a székely mondja - A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék  és kész.
Itt van például az uram. Ő is mindenhez hosszápiszkál, megcsinálja, kivája, becsavarja, szétszedi - miközben fel sem akarja mérni, hogy az életét kockáztatja.
Költözéskor valagászott a villanyvezetékekben, a konektorokban, a biztosítéknál - hát mondanom sem kell, hogy végigimádkoztam az egészet. Ő meg csak kacagott. Nem tudta, amit szegény pasi tudott - ember...a villany nem játék....

Amikor kezdőként pszichológus voltam egy alapítványnál - egyik csendes délelőtt hozzám passzolták át a portán a kolleganőm betegét - véletlenségből.
Én ekkor éppen a hatodik hónap végén jártam - második terhességemmel.
Felszólnak, hogy menjek át a kicsi konfernciaterembe, mert jött a betegem.
Nem vártam senkit - de gondoltam lássuk csak mi van, átmegyek.
Ott ül és a kolleganőmre vár ez a kétméteres, százhúsz kilós, agresszív, antiszociális, melák pasas és idegesen vár. Ekkor még csak nem is gyanakodtam. Bemegyek, mondom, hogy kolleganő terepen - hallom ő nincs jól, segíteni szeretnék és hasonló felvezetők.

Leülök vele szemben, közöttünk egy nagy kerekasztal.
Mond, ideges, gesztikulál, robban és engem a benne lakó hatalmas erővel fellök a falra, asztalostól, mindestől.
Az asztal - valami kiszámíthatatlan Isteni kegyelem folytán behelyezkedik a melleim és a hasam közé. Pár miliméterrel lennebb a gyerek van bennem. Ott örjöng és nyom fel a falra. A kollegák betörik az ajtót, a pasast lefogják, majd elviszik. Én - napokig csak arra gondolok, hogy talán csak villanyosnak kellett volna mennem...

Most ismét van egy skizofrén betegem. Megtalálnak. Mondom, hogy né kedves - Évike sérültekkel foglalkozik, ez nem az én szakterületem. Mire ő - hoz nekem egy sérültségi igazolványt, hogy semmi akadálya ne legyen a közös munkának. Ő hallott a rádióban és neki pont én kellek.
Jó.

Közben ott van a szemében a félelem - egy darabig nem tudom - tükröt tart-e vagy tényleg ő is fél?
Beszélgetés után boldogan megy el. Szar az élet - egy borzalom, de ez a mai alkalom igen jó volt.... - mondja.
Nekem is arra éppen elég, hogy feltépje bennem a nagy melák okozta sebet, ami hatodik éve ott gócol bennem és hogy felismerjem - ez az ember évek óta nem mert elmosolyodni - és ma sikerült neki. Boldog volt és örömteli. Már csak ezért is megérte.
Tőlem nem egy injekciót kapott - hanem egy mélyről jövő mosolyt ajándékba.
Én meg tőle talán a gyógyulás és felejtés esélyét.
Azt a tényt mindenképp - hogy nem minden munka végződik a falon, logó lábakkal.

Hajlamosak vagyunk azt hinni és eme tévhitünket fennhangon hirdetni a végvárakon - hogy bezzeg a szüleinknek, nagyszüleinknek - és általában véve a minket megelőző mindenkoron élt embereknek sokkal de sokkal könnyebb volt, mint nekünk.

Könnyebb is, meg nem is, ugyebár - attól függ, hogy honnan is ragadjuk fülön a problémát.
Mert - próbálna meg csak a Ponta kormány kanadót kérni a mai fiatal házasoktól - azt hiszem méltán kiverné a biztosítékot vele minden egyes vadházasságban, választott vagy kényszer-gyermektelenségben, szingliben, semmiben és valamiben élő fiatalban. És akkor a sok második vagy hetedik egyetemet, éppen mesteriző vagy már doktoráló fiatalról nem is beszéltem - akik ebben a furcsa világban szüleik segítségére és támogatására szorulnak egy olyan életkorban - ami nem is olyan régen, már az élet derekának számított.

Itt van a fogyasztás. Nagy kérdés ugye. Van itt minden mi szem szájnak ingere, sőt rendszerint azon felül.
Igazi jó törvény - és megfontolandó, követendő iránytű - hogy éhesen soha ne menj vásárolni. A kommunizmusban bezzeg nem csepegett a nyálad az egymás mellett sorakozó halkonzervek láttára. Hiszen csak ez volt a kínálat a legtöbb üzletben. Ott úgy mehettél vásárolni, ha osztottak. A pénzed úgy és arra jutott amire akartad - hiszen nem igazán volt olyan dolog, amire költeni lehetett. Így maradt belőle arra, ami valóban lényeges vagy ha úgy tetszik nélkülözhetetlen volt a túléléshez. És vásárolhattál könyveket, házat, szőnyeget, sőt tehettél a CEC-be és elmehettél megismerni ezt a gyönyörű szép országot - jobb híján, hiszen a határokat fegyveres erők őrizték. Mégis - aki akart, kijutott. Éppen, mint ma. Csak a harc neme volt más. Ma azért kell harcolnod - hogy összegyűjtsd a pénzt a kijutásra. Akkoriban meg volt zsé - csak nem lehetett egyenes úton haladni a célirány fele. Vagy a mezei út, vagy a lekenés maradt. De kiút, az mindig volt, van és marad.

De itt vannak a játékok.
Nagyanyáink, szüleink majd testvéreink játéka - négy generációnál kevesebbet nem is szolgált. A ruha amit megvettek vagy megvarrtak, varrattak - szintén többeket szolgált. Míg ma - a gyerekeink játékainak fele már fél órán belül szemét - ruháink, bármily márkásak is, már a második mosásánál szakadnak, foszlanak és ételeink - talán a tartósítok dacára - penészednek és romlanak. Bezzeg a nagyanyáink kenyere - ötödnap is omlós volt.

Éppen így él a lelkünk is. Inségben. Kapcsolataink - sivatagi szomjúságban. Életünk - tartalmatlan céltalanságban. Gyermekeink - derutált, útjukat vesztett felnőttek arctalan tömegei között.
Valamit tenni kell.
És nem globálisan...

Minden változás belőled kell hogy elinduljon.
Bentről kifele.
Lentről felfele.
Egyéntől a globális fele.
Így fog egy fecske hírnőke lenni a nagy nyárnak. Amikor az ember végre képes lesz nemet mondani az igának - márkától, színtől és dizájntól független. Mert az iga, az már csak iga marad...

Van az időseknek az a roppant idegesítő közhelyük, melynek tanulsága szerint az idő megold mindent... Ez akkor a legelfogadhatatlanabb, amikor kamaszként az életed egyik legnehezebb periódusán evezel át éppen, vadvizi sodrásban, lapátok nélkül, úgy, hogy méterek választanak el a biztos haláltól - s akkor megszólal a család véne, hogy hagyd el fiam...az idő majd megold mindent...

Nálunk Édesanyámnak voltak ilyen nagy megmondásai. Kialakul..., aludjunk rá egyet...., majd meglátjuk..., lesz valahogy, mert még sosem volt úgy, hogy ne legyen...meg hasonlók. Valósággal tombolni tudtam idegességemben. És ezt a tehetetlen haragot egy életre meg akarom jegyezni, hogy majd ne kövessem el ezen szarvashibákat - gyermekeimmel szemben.

Azt viszont bevallom töredelmesen - hogy pár éve én is hasonló megoldásokkal vérteztem fel magam - melyek szerint jó egyet aludni a bajra, és igen, az időnek is van varázsereje és bír azzal a tulajdonsággal, hogy meg tud oldani végül mindent és jó az is, ha nem egyből hozunk döntéseket forró fejjel - hanem majd meglátjuk alapon és igen...a végén mindig van valahogy, mert még soha nem volt úgy, hogy ne legyen.

Közhely ide vagy oda - oda mély igazságok rejlenek ebben, amit az ember csak a saját bőrén át tud magába szívni - mélyen le, a lelkéig. Ezeknek ugyanis be kell ivodniuk. De a fiatalokat hagyni kell - forró fejjel dönteni, belefutni egymást követőan harmincszor a falba - mind nagyobb és nagyobb erővel, elkövetni ugyanazt a hibát nem kétszer hanem huszonkétszer - mert így tanulnak meg majd egyet s mást önmagukról és az életről. Nekik ugyanis forradalmi lázban kell égniük - negyven fok alatt sohasem, mert számukra az a természetes.

Olyan időszakokat tudok magam mögött az utóbbi pár hétben, melyek csak mélyítették ezen tapasztalataimat. Tanultam alázatot, türelmet, önuralmat, altruizmust, várakozást, stresszoldást magas fokon, és sok olyan talentumra tettem szert, amire az ember csak bajban ismerhet rá.
Sokféle kimentellel járhattak volna ezek a dolgok, tevékenységek és meghozott döntések - de éppen azzal jártak, amivel járniuk kellett.

Él bennem a forradalmár.
Az egy fecske igenis csinál nyarat bazdmeg - ha egyszer úgy akarja...attitűd, amit nehéz lecsillapítanom. Egész álló életem során ez sodort bajba. Érdekes, amikor ki kellett volna szállnom a segítségével a szarból, mindig messzire repült. Éppen kányaszezon volt és nem ért rá kiszedni. Ez sem baj, ugyanis - ez éppen arra lett jó, hogy rájöjjek, nekem magamnak kell megtalálnom a verességekből is a kiútat.
Amikor harcba indulok, vagy sorsfordító döntés előtt állok, egyszer mindig ki kell ütnöm magamban a forradalmárt. Ugyanis az-az énem egy katasztrófális diplomata. Ahova ő megy - városok égnek fel, férfiak és nők erőszakolódnak meg, gátak szakadnak fel - és szinte biztos a halál. Az enyém vagy a másé - de garantált.

A forradalmár mellett - él a diplomata. Őt egyéni célok elérésére nem használom - csak és kizárólag munkával kapcsolatos ügyek rendezésére hivatott. Kár terhelni, mert érzékeny. Jól működik - de negatívuma az, hogy gyenge a teherbíróképessége. Egy estét valahol végigmosolyog, intéz, sunyizik, számít, lobbizik, kalkulál és épít. Amikor mindent megtett - szabadon kell engedni, hadd töltődjön fel - mert ha nem önmaga ellen fordul és megmérgezi egész valómat. Ugyanis ő - mélyen meg van győződve afelől, hogy az élet erről szól. Pedig ó dehogy...

Van kettejük mellett az igazi én. Néha automata vezérlésen, néha Isteni kézben. Ha énnek én fogja a gyeplőjét az sem a legjobb - mert harcok árán a sáncban köt ki. Énnek főnök kell. Olyan aki - mutat, magyaráz, megtapasztaltat, meggyőz és van. Nem diktatúra, nem tuttimondó - hanem oltalmazó és védelmező. Mert én beképzelt. Ő sem egy öszvér alkat. Nem bírja a gyeplőt, az okoskodást - csak a bölcsesség erejével lehet győzni felette. De erre szüksége van.

Ha ebben az elmúlt időszakban - akár a forradalmár, akár a diplomata - akár én hozta volna meg életemet meghatározó döntéseimet - halálnak halálával halhattam volna meg. De én bölcsebb lett. Nem sokkal - de annyira igen, hogy megtanulja, hogy az idő gyógyír, az alvás jó tanácsos, és a döntés nem az ő kezében van. És én most már azt is tudja, hogy erről nem jó akárhol beszélni, mert nem fogják komolyan venni.
Ha beszélni akar - sőt, szónokolni - küldi maga helyett a diplomatát. Ha harcolni kell - előrenyomja a forradalmárt és ha élni belesimul a felsőbb hatalom kezébe. Mert én tudja - ha széllel szemben vizelsz, előbb-utóbb húgyszagú leszel...

Annak kapcsán, hogy Románia és Schengen kapcsolata egy halovány mondattal csodálatos mód jellemezhető: daca voi nu ma vreti, eu va vreau... eszembe jutott egy Franciaországi kirucc, még iskolás korunkból.
Párizsba és környékére vitték az iskolás gyerekeket, hogy lássanak szegények világot na, ne csak a képeken.
Össze is gyűlt egy busznyi társaság - szedve és vetve - mert abban az időben sem engedhette meg magának mindenki fia-borja, hogy csak úgy, mezei munka idején a lovak közi-közi csapjon és elmenjen Párizsba.
Na de voltak.
Inkább jó családok ivadákai - akiknek jutott is meg maradt is.
Jól ment az utazás - gyerekek bírták a stresszt, tanárok örültek a rutinból való kiszakadásnak - munka leple alatt és a sofőr ő teperte ezerrel, mert ilyen utakon még éltében nem járt - sem ő sem a becses lovai, akárhány erővel.

És a diáksereg utja éppen egy autópályán vezetett át, amikoris megehhültek.
Gyors tempóban leszavazták, hogy dehogy fognak megállni - mindenki eszik, ahogy tud.
Elő a szendvicsek, kolbászvégek és bécsiszeletek - szag akármennyi. Érdekes, hogy ilyenkor mindig erős fasírozott és szalámi szag terjengi be a levegőt - mindig és mindenkoron.
Most is.
Jól ettek, ittak - majd annak rendje és módja szerint - ablakot le, és szemetet ki rajta - a gyönyörű, Holdfényes éjszakába.

Nem telik bele 15 perc - szirénázva állja útjukat az autópálya rendőrség.
Szolgálatban éppen (nem) a Cobra 11 - Semir Gerkhan és Ben Jager , de így is qurvára autentikus a dolog. Oly annyira, hogy mindenki szíve a torkában dobog. Végre egy kis akció.
A rendőr mosolyogva felszáll és tört angolsággal közli a meglepett társasággal:
Uraim - önök valamit elhagytak korábban, azt hoztunk önök után, mert országunkban semmi nem veszíti el gazdáját.
Majd jó útat kíván és leszáll...

Ha kitalálod mi volt a pungában - teljesítem 1 kívánságod, mint az aranyhal!

Az embernek az anyja szent. Ő mondhat rá akármilyen rosszat, de ha más helytelen vagy ne adj Isten pejoratív jelzővel meri illetni, annak vége van. Ezt még a Keresztapából, majd Gigi Becalitól tanultam.

Érdekes és tanulságos lenne - önismereti gyarapodás szempontjából mindenképpen, ha őszintén szembesítenének bennünket azzal, amit saját gyerekünk gondol rólunk. Csakhogy ez éppen annyira kivitelezhetetlen mint amennyire meredek. Ugyan melyik gyerek lenne az, aki el merné mondani, hogy valójában mit is gondol az anyjáról.

Egyszer, amikor gyerek voltam - nem felejtem el ezt a képet, amíg élek - éppen kint játszottunk a barátnőimmel a blok előtt. Valami krétát vettünk a Trafikban és azzal rajzoltunk tele mindent és egymást. Mivel az ablakunk alatt folyt a rajzolás, hallottam, ahogy a szülei összekaptak. Azt nem hallottam, hogy min, csak az érzelmek toccsantak ki az összekrétázott aszfaltra - halálra rémítve engem.

Alig telhetett bele tíz perc a balhé után - hátravágódott az ajtó és megjelent édesanyám - szokatlanúl furcsán kiöltözve és kisminkelve. Annyira fel volt dúlva a veszekedéstől, hogy észre sem vett, elrohant, majd beült az autóba és elhajtott. Aznap este késön jött haza - életében először, és kis időre rá el is váltak.

Bennem nem is az azt követő események hagytak nyomot, hanem az édesanyám aznapi, szokatlan és idegen imidzse. Mintha nem is ő lett volna. Annyira nem ő, hogy ha az utcán szembejön velem - fel sem ismerem.
Azt a ruhát, ami akkor rajta volt, többé soha nem láttam. Sem előtte, sem utána. Sokszor gondolkodtam azon, hogy talán az emlékezetem alkotta - mígnem a múltkor hazamentem és a szekrényében ott volt leghátul a ruha. Megkönnyebbültem mosolyodtam el. Sokminden benne volt abban a ruhában...

A gyerekeim, amíg kisebbek voltak - soha nem láttak engem dolgozni otthon. Ha valami munkám volt, azt olyankor intéztem el, ha aludtak. Mellesleg most is igyekszem mindezt így megőrizni. Amikor Anna először látott a laptopot kezelni - rámkiáltott, vigyázz, az az Apué...még elrontod... Majd kis idő múlva - Anya...te tudsz laptopozni???
Kicsi drágám arra gondolhatott magában - hogy van nekie egy jó marha digitális-analfabéta anyja, de legalább szereti őket...

Mostanában is sokmindenre rácsodálkoznak, ami a meglepetés erejével hat rájuk. És ami szokatlan - azt nem is szeretik műveltetni. Biztonsági okokból...

Minden esetre én csak azt mondom - hogy jó ha minél több szituációba beleképzelik az embert. Én gyakran mesélek nekik arról, amit éppen művelek. A tanítással már szokva vannak - vizsgát és diplomaosztást láttak, a fogyatékkal élőket látták - bátran mernek kérdezni is, az irodát látták, a kollegákat ismerik. Fontos ez. Hogy ha azt mondom, hogy ide vagy oda kell mennem - pontos képe van arról, hogy hol vagyok, kivel és mi az amit éppen csinálok. Így képes megérteni azt is, hogy miért fontos - alapjáratban és nekem.

HIFA PARK projektünk sms-kampányzárásakor tudták, hogy lesz egy nagyobb méretű sajtótájákoztató. Hallották, ahogy tervezzük, szervezzük, bonyolítjuk. Aztán látták a tvben is. El is meséltették. Azóta is közkedvelt szerepjáték és mókaforrás a sajtótájákoztató. Minden új szerep egy újabb mókát szül...

Nagy dolog amikor az ember közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz - rájön egy-két önmagával kapcsolatos felismerésre.
Mostanában ilyen felismerésekbe botlom lépten-nyomon.
Ezekkel csupán csak annyi a baj, hogy nem minden esetben tehermentesek. Van, hogy élő sebet tépnek fel olyan helyen, ahol nem is érződött a genny szaga. Érdekes a lélek...

Amióta aktívabban írok - erről álmodom is.
Van a valóság, amiben megszületnek a beszámolók a felszínről - amik ugyan sokszor mélyebbek, mint ameddig sok ember éltében sikeresen eljut. És van az igazi mélység - ezekről álmomban születnek meg a legnagyobb beszámolók.
Múltkoriban egy szombat reggel igazi önelégűlt mosollyal ébredtem az ajkamon. Egy ideig nem ismertem fel, hogy minek tulajdonítható, de pár perc múlva eszembe jutott éjjeli művem. Az igazságról szólt - reális mélységekben. Ahol nem tart vissza sem egyéni sem társadalmi cenzór - és felettes énem sem áll csőre töltött 9mm-el a tarkóm tájékán.

Mostanában az önmegvalósítás illetve nőiesség van terítéken.
Itt van példának okáúl az önmegvalósítás.
Közeledve érett önmagam fele - kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy rosszúl ismertem magam. Én mindig abban a hitben éltem, hogy frontember vagyok. Szeretek elől járni, irányítani, kitalálni, megoldani, elintézni. Ahhoz, hogy mély megdöbbenéssel vegyem tudomásul, hogy jobban megy nekem a háttér munka. Az igazi marionettmozgatás. Ami nem rivaldafényben történik, nem is övezi tapsvihar, félhómályban és csendben formálódik, mégis mindennél fontosabb.

Valószínűleg az anyaságnak köszönhető az is, hogy inkább a befele utazások kezdenek igazán számítani, és nem azok a materális dolgok, amikért bolondul a világ. Most már annyira befele utazom, hogy meg kell erőszakolnom magam minduntalan a külső megőrzése érdekében. Mert a külső látszat igenis fontos. Arra vagyunk kódolva, hogy egyszer annak alapján ítéljünk és ítéltessünk - majd csak a késöbbiekben nyerjünk bebocsátást abba, ami igazán lényeges.

A nőiesség ennek a harcnak szerves része.
Itt van a lányom. Nyíló kis virágszál, akit teljes mértékben lefoglal önnön illatoztatásának ténye. Fontosak a külsőségek és még nem nyertek teret kis élete színpadán a belső értékek. Van hogy megsejti, feleszmél, rájön - de elég erős az ipari diktatúra ahhoz, hogy ennek érdekében majd harcot kelljen vívjon - önmagával és a világgal.

Anna olyan kis csinos cicababa. Fontos számára a lila és roszaszín - a bodor és masni, az esés és hullás, a ruha és cipő - minden, ami egy igazi nő számára értéket képvisel.
Csakhogy - én akkor eszerint a mérce szerint nem vagyok ebbe a kategóriába sorolható.
Többször beszélgettünk erről vele - közösen, majd én egyedül, kérdéseire válaszoltunk - de látszik, még nem ülepedett le benne a dolog.
Nem bírja felfogni, hogy ha a körülményeim adottak, miért nem használom őket.
Azaz, miért nem öltözöm maskarába, tetetek magamra seggtörlést megakadályozni hivatott körmöket, miért nem részesítem előnyben a csillogót és villogót - miért nem fontos számomra az, ami mindenkit leköt.
Igaza van.
Tükröt tart.
És sokszor kontrollt.
Ha nem lenne - talán ennyire sem figyelnék.
Hajlamos vagyok befele figyelni és elbilleni.
Balázs ő más.
Ő mélyebbre lát. És mint minden férfi - nem csak a szemével néz.

Mondja ma kacagva az óvonő, hogy egy ideje figyel.
Reggelente amikor beviszem a gyerekeket suliba - állandó procedúra Annán a loknik elrendezése, a csecsebecsék beállítása és minden ami bosszantóan nőies és ezáltal időgyilkos is.
Tavaszodik. Élénk színeket hordunk - szoknyákat és jégereket - ezt meg azt.
Mondja az óvonő, hogy nyivad meg bent a kacagástól, ahogy Annát rendezem. Szerinte nyögök közben. Nem idegesen hanem fájdalmasan. Nyögök és szuszogok.
Nem tudtam - de igaza van...

Jó lenne a kecske meg a káposzta.
Hogy kicsit adni is, de hagyni is.
Csak annyit szeretnék megértetni ezekkel a gyerekekkel, hogy a belbecs a világon mindennél fontosabb. És ha ezt sikerül hitelesen megértetnem velük, úgy, hogy közben mutatom is - elvégeztem a feladatom, amiért a világra jöttem. Azt hiszem...

Édesanyámnak - volt egy nagymegmondása még a nyolcvanas években. Miszerint az emberek 99% miután béver a kontya alá egy pohár valamit - azonnal mesélni kezd. A férfiak a katonaságról, míg a nők a szülésről kezdenek el sztorizni. Ezt jó végighallgatni egyszer, mert sok minden kiderülhet - de már sokadikszor bizony eléggé fárasztó lehet - tehát már a konyt alá ütésnél fel kell venni a nyúlcipőket és menekülni kell, mert különben garantált a sértődés. Nem az a felszínes, amely megbocsátódik a következő alkalomra, hanem az a mélyről jövő, mely gyűlöletbe csap át.

Gondoltam mesélek egyet én is a szülésről, ha már nem lehettem katona. Pedig egész életemben arra készültem, hogy katona lehessek - de végül elintéztem egy szüléssel.
Amikor én teherbe estem - vagyis hát nem volt teher, hanem igazi áldás - a férjem még katolikus papként szolgált. Titkolni kellett utolsó utáni percig állapotomat, majd annak körülményeit és a felelősöket. Sikerült is. Hogy mennyi fájdalommal járt ez együtt - na arra nem lenne elég egy egész blognyi tárhely, hogy bévezessem, de ezt is sikerült mára már arrébbtolni.
Ott álltam babaszületés előtti percekben és arról próbáltam meggyőzni az uramat, hogy fordítson nekünk hátat bátran, két lábbal állok én a föld felszínén, nem lesz semmi baj, megbírkozom mindennel.
De nem sikerült elhajtani.

Akkor meg bementem a szülészetre.
Túlhordásban voltam - nagyon drága orvost kentünk le, hogy simán menjenek a dolgok.
Akkor hozták frissen a 4D-s ekográfot a korháznak, gondolták kipróbálják rajtam. Lefektettek és megnézték Annát.
Mondták szép szép meg jó jó, de nagyon kicsi. Alig lesz két kilónyi ez a gyerek 4D-ben.
Jelzem - ekkor nagyjából akkora voltam mint egy jóltáplált elefánt. Amikor az emberek meglátták a hasamat - hátrahökköltek. Nehézségek árán tudták csak leplezni megdöbbenésüket.
Jó. Vártuk az alig 2 kilós babát. Ahhoz hogy megszülessen 4 kilóval és hatvankét centivel. Nesze neked eszköztár címen.

A fájásaim hétfőn este kezdődtek el. Idegtépően, periódikusan és csillapíthatatlanúl.
Bevágtak egy egy ágyas külön szobába, hiszen az orvos aki értem felelt éppen nem volt gárdás. Lábújjhegyen léptek be, éppen csak bekukkintottak - majd amikor elhangzott, hogy kinek a felelőssége alá tartozom, elmenekültek. Ma sem tudom miért.
Egy nővérke behozott egy adott ponton egy rezsót és kedvesen megkérdezte, nem zavar-e ha itt melegíti fel valamiét. Mondtam nem, nyugodtan. Betette, felrakta és kiment. Közben már olyan fájásaim voltak, hogy kis híján kiugrottam az ablakon. Ez volt kedd este. Elszenderültem - mert a fájások kis időre abbamaradtak és történetesen hánynom sem kellett. Ritka pillanatok egyike volt ez. Rövid idő múva arra ébredtem, hogy ég a rezsó és füstől a konektor. Ijedtemben alig tudtam segítséget kérni.
A fájások egész éjjel folytatódtak. Nem indult be a szülés hát perfúzióra kötöttek, vagy azt belém - na részletkérdés. De ettől sem. S ez már volt szakadatlanul szerda délután. Azzal éltem túl, hogy a perfúziós állvánnyal szaladtam a folyósó egyik végétől a másikig. Mindezt estig. Amikor már tényleg éreztem, hogy semmi erőm.
Mondom vécére kell mennem.
Mire ők, jajj szó se róla - ez a szülés. Nem engednek. Mondom ember - csak tudom mi a széklet és ez az. Nem, nem - ez a szülés, me olyan mint a szarás, csak más. Nem engednek. Mondom de én kimegyek - majd tartom a fejét és kész, akkor is vécére fogok menni. Saját felelősségemre kiengedtek - egy hármas kisérettel. Két orvosis lány és egy orvosis fiú. Szegények már egy napja nézték a táguló csatornáimat félóránként - mondtam magamnak - vécézni most már egészen barátilag fogunk.

Tiz órakkor végre beindult a szülés. Akkora már négy szülést néztem végig élőben. Képzelheted mik járhattak a fejemben...
Végre én jöttem.
Felerőszakoltak az ágyra, és hátra fektettek. Ordítottak, hogy nyomjam.
Mondom én így nem tudom - csak guggolva és magyarul.
Erre bosszankodtak.
Leszáltam és guggolva vajudtam. Nem örvendtek. Mondták - fata e dusa de tot. De ez volt a minimum harmadik nap után.
Az egyetemistákat beállították a szülőcsatornámmal éppen szembe. Azok hárman holt fehéren és megrettenve nézték az akciót. Ki akartak egy adott ponton futni - de mivel ők voltak az egyetlen magyarok a szobában - mondtam nekik, vagyis kiáltottam, hogy ha kimennek megölöm őket.
Anna is én is megszenvedtük születésünket.
Miközben elvitték Annát rendbetenni - hívott az uram. Kértem az egyetemistákat vegyék fel a telefont. A srác vette fel - élesen hallottam, hogy ennyit mond a marhája - megszületett. Mire kérdezhette az uram - hogy én hogy vagyok. A srác meg őszintén - még él... S letette.
...
Anna egy nagyon nehéz gyerek.
Kellett nekünk ez a nagyon nehéz szülés. Máskülönben nem lennék képes ennyire szeretni.
Amikor hisztizik és ránézek mindig eszembe jut első útunk a nagyvilág fele.
Amikor én elhatároztam, hogy felveszem a kesztyűket és harcolni fogok - ő meg azt mondta, egye fene..mellém szegődik.