van Gyökössy Endrének egy házasságról, párkapcsolatról szól értekezése, melyben egy adott ponton határozottan kijelenti, hogy egy jól működő kapcsolat olyan mint az asztal. négy lába van. abban a percben, ahogy valamelyik lába megtörik, az asztal elbillen, vagy akár el is esik.

Nos ezen lábak egyike a szexualitás. Érdekes és elengedhetetlen láb.
Első időkben igen erős talapzattal rendelkezik - sok esetben előfordulhat az is, hogy ez a láb tartja az összes többit. Mert kevés még a pénz - azaz az anyagi láb meg-meginog, nincs meg még a lelki harmónia, a gyermeknevelésben is vannak komoly egyet nem értések - a gyermeknemzési vágy is hozhat nem várt konfliktusokat - ezzel szemben a szexus komoly stabilitással bír. Ez a talaja annak a mondatnak is nem mellesleg - hogy ha semmink sincs, akkor is ott vagyunk egymásnak...
És érdekes számomra maga a tény - hogy ahogy egyik-másik láb megerősödik, úgy gyengül meg az a láb, amely addig olyan szépen tartotta a kapcsolatot.
szintén Gyökössy mondja ki nagyon szépen,hogy

Egy óra hosszat szeretni állati dolog.
Egy évig szeretni emberi dolog.
Egy életen át szeretni angyali dolog.
Egy életen át egyet szeretni isteni dolog.


és ezzel az Istenivel valahogy akarva akaratlan melléfogunk. mert nem elég a törekvés, az akarat - igen sok kegyelem is szükségeltetik ahhoz, hogy valóban a házasság egy élethosszig szóló szövetség legyen elsősorban 2 ember között - majd a szűkebb tágabb családtagok között.
nem is tudom. létezik-e ilyesmi egyáltalán?

ismertem egy ügyes kicsi fehérnépet.
sorsa és története bárkié lehet. ma az övé, holnap az enyém...
és csodálatraméltóan akarta a házasságát éltetni, a férje kedvében járni, a gyerekét jól nevelni. nem másnak, hanem elsősorban önmagának szeretett volna megfelelni.
fiút szült, háztartást vezetett, hazavárta a férjét - aki ebben a nagy jóban - egyre távolabb és távolabb húzodott. és minél inkább távolodott a férj, annál jobban közeledett a feleség, aki nem szerette volna elveszíteni azt, amit egyik legdrágábbnak hitt a Földön. a családi békét.

és egyik alkalommal - amint éppen mosott, a mosógépben egy óvszert talált. nem lehetett a kisfiáé, az övé sem - egy személy maradt, akinek a tulajdonát képezhette. a férj. aki váltig tagadott. aztán - egy fél évnyi huzavonát követően, előkerült a nő is az óvszer végéről. mindenki mindent töredelmesen bevalott. a férj elismerte hogy egy marha volt, elmagyarázta, hogy a férfiaknak a szex nem a szerelemről, hanem teljesen másról szól - ergo, neki ez a kapcsolat nem jelent semmit. bocsásson meg a feleség és éljenek boldogan.

az asszonyka megbocsátott. sőt - nagyvonalúan felejeteni is kezdett.
mígnem egy idő után rájött arra, hogy minden egyes szexuális együttlét után megbetegszik. undor fogja el - szagokat érez, émelyeg és hasmenést kap.
felismerte azt, hogy képtelen így élni. azzal a tudattal, hogy bármikor jöhet bárki, aki beleszólhat életükbe, szerelmükbe, egymásba vetett megelőlegezett bizalmukba.

a törénet nem egy happy end.
mindenkinek párja van - csakhogy egyikük sem találta meg azt amit akkor és ott elveszített. önmagát. talán félt is keresni, nem tudom.
abban azonban biztos vagyok, hogy egy életen át szeretni, azaz az emberfelettit működtetni, nem kis kihívás. nagyon szeretném tudni, hogy valóban mit is gondol az Isten erről.
Ő képes lenne-e egy életen át tartó házasságban küzdeni? és ha igen, hogy csinálná?
mert emberfiát még nem láttam jeleskedni ebben a műfajban.
nem hiába Isteni...

vannak emberek akiket nagyon megváltoztat az anyaság. Van akiket csak a finomít, cizelál. és ismét olyanok is, akiken egyáltalán semmit nem módosít.
nem szeretném mégcsak végiggondolni sem, hogy egyik jobb, másik rosszabb lenne.
egyszerűen azt gondolom róla, hogy van akinek ettől kezdődően hivatása lesz az anyaság.

nem hulye. egészen pontosan tisztában van vele, hogy egy hálátlan, időrabló, közeli távon eredményeket nem mutató, visszajelzésszegény, anyagi nehézségek sorozatába jutattó és meg nem fizetett hivatás, de nem is ezekért teszi. hanem önmagáért az anyaságért. a gyerekekért.
igazi nagy misztérim ez.

mert ahhoz, hogy ezt nap mint nap véghezvigyem, emellett letegyem a voksomat - annyi kell, hogy megtagadjam önmagam. félretegyem az én személyes vágyaimat, álmaimat, aspirációimat, önmegvalósítási szükségleteimet - és az ők érdekükben létezzem elsősorban.
mondja a társadalom, hogy ez nem egészséges.
mert ugye a társadalom dönti el, hogy mi az és mi nem.
alig pár évtizeddel ezelőtt ez a minta számított széles körben elfogadottnak és a női karrier nem annak. míg ma megköveznek ha otthon maradnál - gyerekeket nevelni, családi tűzhely melegét őrizgetni.

ma elvittem magammal Annát órát tartani.
tehettem, hiszen a gyerekek, akikkel pénteki napokon foglalkozom, alig idősebbek a lányomnál.
Anna nagyon izgult. hogy majd sikerül-e beilleszkednie, hogyan fogadják, kik és hányan lesznek, meg ehhez hasonlók. annak ellenére, hogy az információk birtokában volt, saját szemével szerette volna látni azt.
harminc gyerekem van. jobb napokon hoznak egy unókatestvért, barátot, osztálytársat - van hogy begyűlnek 35ön is a befogadásukra alkalmas terembe.
ilyenkor az órám utáni két órában a hangom teljes mértékben használhatatlan.
és akkor a kicsi lányom.
látott már dolgozni, de ebben a felállításban még nem. azaz nem gyerekeket tanítva.
kissé féltékenyen nézte, ahogy a gyerekek a fülembe sugnak, megfognak, odahívnak, mesélnek, megszólítanak. majd amikor ismételtünk - szorongva izgett-mozgott, mintha attól félne, nehogy rá essen a sor. a piros pontnak annyira örült, mintha igaziból kapta volna.
huhh anyuka... ez nagyon jó volt. nem is hittem volna...

És ekkor ébredtem rá, hogy milyen csodás, hogy eljöhetett.
olyan ez, mint amikor egy évtizednyi házasság után - az évforduló napján a slampos férj, kiviszi a slampos feleséget az étterembe.
és megcsinált, belőtt séróval, ízlésesen felöltözve, sminkben és az emberek szemével rátekintve - rájön, hogy mindennek dacára - ő újra beleszeret.

nem kívánom, hogy megértsen bárki is - de én a magam nevében kijelenthetem - hogy mára már tudom miért szólított engem az Isten életre. amióta anya lettem rájöttem.
és mára már az sem zavar különösebben, hogy a társadalom, a mai trend nem egészen fogadja el éltefelfogásomat - és lépten nyomon azt jelzi, hogy a hiba bennem van.

volt hét csodás esztendő - ami alatt minden a gyermekeim köré rendeződött.
a munkám, életem, céljaim, hétköz- és ünnepnapjaim.
szeretném ha mindez addig tarthatna, ameddig szükségük van rám.
én ugyanis nem úgy gondolkodom, hogy korán kellene önállósodniuk, rájönniük, hogy az élet kegyetlen, a szülők foglaltak és a gyerek azt csinál amit akar vagy legjobb esetben - tud...

hiszek a szeretetben. az önfeláldozásban - ha annak konkrét és jól körvonalazott célja van.
a nevelésben.
a lelki életre nevelésben.
de legfőbbképpen abban - hogy számomra a lelki- a valóság...
és a lelki soha nem követel anyagiakat. hanem életet. igazi, megélt, végigszeretett, együtttöltött, egymásnak szentelt életet.

Egy utolsó zárójel jogán

Ezelőtt egy vékony héttel indult el a vita - külön partszakaszokra sodorva az amúgy is megosztott és megtépázott magyarságot. Hogy mit gondolok erről? Azt, hogy az járt a legjobban, aki csendben maradt és a szobája félhomályában jó ráérősen levonta a következményeket.

Én nem voltam okos. Megismerkedtem a nép haragjával. Nem megijesztett, hanem első körben felháborított és bosszantott, majd a magasröptű és építő kritikák egyenesen mulattatak. Így jártam. Valaki cinikusan megjegyezte: mi van? a koma visszaütött? Csak azt nem értettem, hogy a komát mi szél futta a blogomra. Ki kérte, kényszerítette, tette oda, hogy olvasson, majd hogy továbbolvasson? Mert ha nekem valami nem tetszik - egyszerűen nem rabolom vele az időmet. Továbblapozok és olvasok olyant, amiről úgy érzem, hogy épülésemre szolgál.

Tény, hogy öt nappal Március 15 előtt, nem volt értelme - az én olvasatomban egy külön autonómia tüntetésnek. Magyarság egy van, az autonómia közös - és ha odaáig fajulunk, hogy egymást gyalázzuk, igen nagy a baj.

Mert látod, itt vannak a román testvéreink. Na lenne tanulnivalónk tőlük.
Mindig, de aztán minden esetben elhangzik, hogy bezzeg a románok...nekik jól megy a szekér... Jó helyen dolgoznak, jut mindenre, szép ruhára, kirándulásra, ünneplésre, grasszálásra, bejárónőre - míg a magyar szenved és nélkülözik.
Igaz?
Végülis - nézőpontkérdése.
Mert, ha a magyarnak helye kerül valahova - nem igazán igyekszik beszervezni a jó helyre családtagjait, barátait, rokonait. Sőt - ha egy helyen vannak, kimarják egymást. Mert ilyen a magyar nép. Egymás torkának ugrik kéretlenül. Nálunk és közöttünk, bennünk nem értelem él elsősorban, hanem érzelmek. Azok vezérelnek és határozzák meg létünket, történelmünket, múltunkat és jövőnket. És erre építenek azok, akik bennünket ki akarnak használni: az erőnkre és az érzelmeinkre. Manipulálható...

Kilencven kapcsán most is nagyon sok minden elhangzott.
Hogy felülíródott vagy sem, hogy megmutattuk vagy inkább nem...
Ami bántott - az volt, hogy zömében azok értetlenkedtek, gyalázkodtak és ítélkeztek, akik nem itt éltek közöttünk kilencvenben.
A székely nem volt itt kilencvenben.
De sokan közülünk igen.
Hogy bennem, védtelen, védelemre szoruló gyermekként mekkora nyomot hagyott a vér, az agresszió, a megmagyarázhatatlan támadás, az artikulátlan üvőltések, a szüleim és testvéreim elszántan harcoló képe, az elveszettségem, a menekülés, a megalapozott rémehírek, az utána évekig tartó bizalmatlanság, majd gyülölet - én azt elmondani nem tudom!!

Egy biztos - csak az tudta magérteni a tüntetéssel szemben felszólalókat - aki mindezeket átélte.
De sajnos, ők nem szóltak...
Pedig megtehették volna. Mindannyiunk épülésére.

És akkor startoljunk egy közhelyről: a lehető leglehetetlenebb autóvezetők a hivatásos sofőrök, buszsofőrök, mentősofőrök és minden olyan - még a kommunizmus idején a közszállításban alkalmazásban lévő illető, akinek profi-könyvet adtak ki tudja miért a kezébe. Tisztelet a kivétel...

Egyszer - kit tudja már hány éve már annak - tizennyolc évesen felutaztunk Segesvárra, a Segesevári Napok megünneplése céljával. Sok jó előadó, nagy bulik fémjelezték a jeles három napot - így hát ott volt a helyünk.
A város végén kiálltunk stoppolni kettessével. Én és az akkori udvarlóm egy régi fajta mentőautót fogtunk ki. Megállt készséggel, hát örömmel szálltunk fel. Koronka tájékán kezdett világossá válni, hogy a sofőr tajt részeg. Összefüggsételenül beszélt, sokat mondott - mesélés közben hátra fordult és gesztikulált tárt karokkal, teljesen szem elől tévesztve az útat és elengedve a kormányt. Már a Vácmány aljába imádkozni kezdtünk az életünkért.
Volt abban valami megfoghatatlanul morbid, ahogy két fiatal összebújva feküdt a betegszállító autó hordágyán egy hulla részeg sofőrrel a volánnál.
Hogy milyen Isteni kegyelem folytán érkeztünk meg Segesvárra - az számomra ma is megmagyarázhatatlan. De a város határánál miután kibogozta magát az elnyúlt biztonsági őv rabságából, ajtót nyitott nekünk és megölelt, megcsókolt, majd útunkra engedett.
Gyakran jut eszembe felelőtlenségem ha mentőautót látok.

Itt a szomszédunkban is van egy idős úriember.
Buszsofőr volt még a kommunizmus ideje alatt. Emberek milliója bízta rá vakon az életét - miközben ő soha nem tanult meg autót vezetni. Nem tudom, hogy hogyan úszhatták meg. Vannak az életnek ugyanis érdekes összefüggései - amikre nincsenek válaszok. Ahogy mellesleg erre sincs...

Ősz elején, amikor az ember teljes erejével a befőzésekre és eltevésekre koncentrál - sok apró teendő gyűlik össze. Befőttesüveg-készlet felleltározása, összegyűjtése, kimosása - az alapanyagok begyűjtése, feldolgozása, befőzése - bevásárlás, eltevés és elraktározás.
A bácsi annál a fázisnál, hogy bévágom a zsákba a borkányokat - tartott. Az üres befőttes üvegeit a garázsában tartotta egész télen, hogy ne foglalják a talpalattnyi helyet a forgásra sem alkalmas éléskamrában.
Módszeresen kihúzott a jó öreg - az útat haza falura és vissza - önmagától is ismerő Dáciával a garázs elé. Következő lépésben bévágta a borkányokat az előre előkészített zsákokba. Lett két fél zsáknyi zörögtetnivaló. A zsákokat kitette a garázs ajtajába - azzal a szándékkal, hogy onnan viszi fel a lakásba - hajnal óta sürgő-forgó asszonyához.
Itt ... kimaradhatott egy munkafázis.
Mert beült az autóba és tiszta erejéből, olyan sacc öt percnyi fülsiketítő gázolást követően hátratolatott és szétlapította az előre elkészített befőttesüvegeket.

Tudod - amikor egy vérbeli, profi sofőr - aki több évtizeden át szállított tömegeket télben, fagyban, melegben és szélben - úgy húz be a garázsába, hogy az éppen annyira tehetséges fia mint ő fél órán keresztül impegálja - hogy kicsit jobbra, enyhén balra, előre előre előre, vissza, lassan vissza, jobbra, jobbra - és ennek dacára is leszedi a garázsajtót - minden rosszindulatot nélkülözve feltevődik az emberben a jogos kérdés, hogy hmmmmmmmm???

Ma az irodából jövet egy csodálatos szerelmespárt láttam. Annak ellenére, hogy kegyetlen időhiánnyal küszködtem, akaratom ellenére le kellett lassítanom a lépteimet, hogy közelről láthassam, hallhassam és érezhessem ezt a nem hétköznapi csodát.
Annyiszor szóltam pejoratívan a házasságról és párkapcsolatokról - most ezt kívánom ellensúlyozni. Amikor felfedeztem őket és elért az-az érdekes aura, ami körüllebegte őket - az első benyomásom az volt, hogy minden bizonnyal egy új kapcsolatról lehet szó. Nincs az a szerelem, amelyik egy élethosszig tartana ezen a hőfokon. Aztán, ahogy közeledtek egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy évtizedek összehangolt gesztusairól, mimikáiról, mozdulatairól és szokásrendjéről lehet szó. Nem együtt, hanem egymásban jöttek.
Valakiről beszélgettek, akiről mindkettőnek elismerő véleménye lehetett - mert kedélyesen tárgyalták legújabb megvalósításait. Ahogy elhaladtam mellettük - beszippantottam az illatúkat. A boldogság idős és bölcsességet hordozó szaga volt ez. Tisztaság, öröm, harmónia és egyetértés elixírje.
Honnan? Mióta? Hogyan? Mi lehet ezeknek az embereknek a titka?

Annak idején, amikor önkéntesként beteggondozni jártam - látatlanba kaptam egy családot. Előzőleg annyit mondtak el, hogy két idős néni él együtt - az egyik nemlátó, a másik meg ágyhozkötött beteg. Teendőim első körben alapápolási feladatokra korlátozódtak. Mosdattam, körmöt, hajat vágtam, etettem, bevásároltam ha igényelték. Aztán egyre több időt töltöttem velük. Együttléteink hatalmas beszélgetésbe torkoltak és felolvasásokkal bővültek. Néha a nemlátó nénit sétáltatni kellett - főként tavasszal meg nyáron. És ilyenkor arra kért, hogy legyek a lába meg a szeme. Mindent el kellett mondanom. Amit és ahogyan látok, formákat, színeket, érzéseket, benyomásokat és gondolatokat. Nem volt kedves soha - de ilyenkor mindig mosolygott.
A beteg, ágyhozkötött nénivel nagyon szoros kapcsolatunk alakult ki. Mintha elhúnyt Nagymamámat kaptam volna vissza egy utolsó bekezdés erejéig. Angyalom...így szólított. Azt hiszem abban, hogy egy katólikus pap felesége lettem - ez volt a legrettenetesebb rész-döntés. Hogy oda sem mehettem már vissza. Mert nyugdíjas apácák voltak mindketten. Belerokkantak volna, ha tudomást szereznek döntésemről. Vagy mégsem?
Elbúcsúztam, mondtam elköltözöm és eljöttem.
Soha nem csuktam be magam mögött az ajtót.
Gondolatban és álmomban gyakran visszajárok.
Felolvasok, mesélnek, csendet hallgatunk és sétálunk.
Imádkozom értük és magunkért. Innen, emberileg nem tudni, hogy mit miért - de ők már a Teremtő Isten mellől - megszerezték a válaszaikat és tudják, hogy a szeretetem irántuk az örökkévalóságig terjed. Emberi korlátozások nem pusztítják, hanem egyenesen erősíteni fogják.

Érdekes számomra újabban a nyugdíjas lét.
Fiatalként ez valami olyan, amit mi már nem érhetünk meg.
Utópisztikus gondolat, hogy majd ha nyugdíjas leszek végre lesz időm mindenre - de leginkább az életre.
Mert ez a rohanás minden csak élet nem.
Akkor élek ugyanis, ha a szeretteimmel lehetek, ha önmagamra időm jut, ha megállhatok, ha csendet fürkészhetek - ha kirándulhatok és olvasgathatok. És éppen ezekre nem jut ma már idő.

Talán ezt jelentette számomra ma ez a pár...
Hiszen mindenük megvolt, amire vágyom.
Szeretet és Élet.
Vajon kinek a birtokában lehet a rábolintás hatalma? Hogy végre - mindennel dacolva elkezdhessem azt, miért tulajdonképpen itt vagyok: fejlődni, szeretni, lenni, és igen, élni...

Tudod...a gyermeknevelés kicsit olyan, mintha kapnál egy ingyen esélyt, egy második esélyt arra, hogy közvetetten szembenézz az élet nagy traumáival, problémáival, gondjaival - és ezáltal, a sajátoddal is - a születés pillanatától, ameddig a kegyelem tart.

Soha azelőtt olyan emlékdömpingben, mint amióta gyeremekeket nevelek nem volt részem. Amíg csecsemők voltak - bejöttek színek, hangok, érzések, szagok - azaz zömében olyan emlékképek, flashback-ek, amik akkoriban ragadták meg érzékszerveimet. Manapság már egyre összetettebb a dolog. Ha Anna küzd valamivel - a kisiskolás - nem jól elpakolt dolgaimmal szembesülök, ha meg Balázs - akkor az ovis emlékeim törnek rám.

De itt van a párkapcsolat. Ahogy vénülünk egyre kevesebbet esszük egymást - ezek helyét átveszik a kulináris élvezetek. Ha vitatkozunk - az rendszerint szivatás, ha meg veszekedünk az rendszerint egy ordítás - ami kifullad a basszamaztakurvamidenitazemberénekmármáma. De a gyerköcök nem szeretik a hangoskodást. Régebben nem fejezhettük ki büntetés nélkül egymás iránti szeretetetünket. Ha ölelkeztünk - erőszakkal választottak szét. Mára már külön igényük van erre - anya megkérhetlek hogy puszillozzatok egyet... És akkor műsor van, közkívánatra, és eleve sikerre ítélve.

Balázs fiam - hát ő, most van abban az időszakában, hogy felismerte - az élet egy katasztrófálisan hálátlan műfaj. Szembesülnie kellett - a vonzás és taszítás törvényével - a választok és választanak szabályrendszerével, a több vagy, több vagyok problematikájával és a több talentumot szeretnék, hogy érvényesüljek örök vágyával.

Sírva megyünk oviba - ahol a nagyobb barátok - ha olyan ponthoz jutnak el a feladatvégézben, ahol érződik az életkori sajátosságokbeli különbség - ezt nem rejtik véka alá.

Anya...én ilyenkor elmegyek onnan. Hogy ne bántsanak. És akkor máshoz csatlakozom. És azok megkérdik, hogy leszünk örök barátok? És én azt mondom igen. Miközben, hazudok. De ők ezt nem tudják. És olyankor nekem nagyon fáj - itt bent... - mutat a lelkére a kicsi kövér kezével.

Mint anya(tigris) - megóvnám mindentől. De a konfliktusok, a szembesülések, a kompromisszumok és a megoldások kellenek. És ő kell keresztülmenjen ezeken a fájdalmas és számára világrengető tapasztalatokon. Tudom, hogy szenved - és a legrosszabb az, hogy végig kell néznem.

Mondom ma hazafele a Jóistennek - hogy talán életemben először megértettelek. Te azért adtad meg számunkra a gyermeknemzés kegyelmét, hogy közelebb kerüljünk a Te megértésedhez. Itt van ez 2 a kölyök - akiket jobban szeretek mindennél. Általuk tanultam meg önmagamat is elfogadni. És akkor szenvednek, mint a kutya - és nem avatkozhatom bele. Mert tanulniuk kell belőle. Fel kell készülniük az életre, általa.
Csak annyit tehetek meg, hogy állandóan jelen vagyok és vigasztalok, esetleg segítek kibogozni, de nem tanácsolok. Az én megoldásaim - csak az én problémáimhoz kulcsok. Az övékéhez nem. Azokat éppen most keresgélik elő. És eljön majd a pillanat - amikor megtalálják az egészet és elkezdik tudni használni is őket. De ez csak akkor lehetséges - ha most háttérbe vonulok. Nem oldok meg, nem mondom meg a tuttit - hanem csak egyszerűen jelen vagyok.
Csendben....
Hát van ennél nagyobb kihívás?

Jóformán ki sem hűlt a bellentyűzetem annak a gondolatsornak a megírása után, hogy a gyerekekre kell figyelnünk, tőlük kell tanulnunk - amikor ma, élesben, eredetiben - megmutatja a Jóisten, hogy az a gondolatmenetem sem volt túlzottan helyes.

Szokták mondani, hogy a gyerekeknél nincs kegyetlenebb.

Példa erre rengeteg van - saját életünkből, megfigyeléseinkbők, gyermekeink életéből, könyvekből, filmekből és a legújabb örületből - az internetes zaklatásból, amelyet fiataljaink élnek meg.

Itt a zaklatás címszónál megjegyzem, hogy annak idején, amikor én és a hozzám hasonlók voltunk védtelen fiatal lányok - pontosan ugyanennyi veszélynek voltunk kitéve. Rengeteg lett hírtelen az exhibicionista - akkoriban élték fénykorukat a szexfilmek - mindenkinek valahol le kellett eresztenie a fáradt gőzt, megszámlálhatatlanul sok volt a pedofil és az erőszakoskodó, szexuális zaklató. Én magam még olyant is megéltem 13 évesen, hogy a másik szerencsétlen - a város akkori egyik legnagyobb menője - egy fürdőruhát és a kurvái között a legjobb helyet ajánlotta fel a szüzességemért. 

Azóta is gyakran látom az akkori első számú konzumnőjét. Mára már anya. Soha nincs férfi mellette, de mindene megvan. Örülök, hogy rendeződtek a dolgai. Remélem a lelkében is rend van. Mert bennem nem lenne. Ezért is állok rosszul például fürdőruha szempontjából is.

És akkor a gyerekek.

Tudnak rettenetesek lenni.

De sokakkal ellentétben - én sajnos nem a gyerekeknek tulajdonítom ennek a megnyilvánulási formának a forrását. Hanem a szülőnek, pedagógusnak, nagyszülőnek és minden olyan referencia-személynek a gyerek életében, akinek megálljt kellene parancsolnia és túlzottan elfoglalt ehhez.

Az én életemben azoknak az embereknek a köre, akiket igazán közel engedek magamhoz és akikbe megbízom, egyre szűkül. Nem tudtam még azonosítani, hogy életkori sajátosságról lenne e szó vagy egyfajta igényről - a csend fele.

És azt hiszem ez utóbbi. Valahogy - összhangban, utasítások nélkül is kezdünk lemondani arról, hogy megfeleljünk és fel akarjuk venni a lépést a világgal.

Nincs értelme.

Ma felbosszantott egy gyerek gyűlölete. A kicsinyes és ravasz felnőttet láttam benne. Elborzasztott.

És akkor mondom az enyéimnek, hogy drágáim be csodálatos, hogy vagyunk egymásnak. Hiszen úgy elegem van a gyűlöletből...

Mire megszólal a lányomból egy több ezer éves kollektív tapasztalat - ugyan anya...tedd már túl magad ezen. a világ márcsak ilyen...

És a legborzasztóbb, hogy igaza van. És ezt már ő is tudja.