Veszélyes kezd lenni ebben a világban lakni, ahova bekényszerűltünk akaratunk ellenére. Habár ez az akaratunk ellenére is egy elég tág fogalom. Mert vagy igen, vagy nem. Állítólag ugyanis - mi vagyunk azok, akik döntés alapján vállalkozunk egy adott feladatra. A szívás része a dolgoknak az ugyebár, hogy a születés élménye - a világba való beleszületés aktusa törli a merevlemezünket és nem igazán dereng már semmisem, mire kellene.
Milyen sokszor jó lenne tudni hogy honnan, hová és mivégre.
Ezzel szemben ezt kutatjuk egy egész álló életen át, csak reménykedve abban, hogy közelebb kerültünk a megoldáshoz - de soha nem tudva biztosat.

A gyermekek - a mai gyermekek - mintha kicsit korábban, jobban és többet mint mi annak idején.
Ha emlékezetem nem csal - én valamikor 12-13 évesen kezdtem el tudatosan kutakodni az én életem értelme felől. Addig minden magától érthetődőnek tűnt, akár a gőzőlgő leves a tányéromon.
A fiam egy született filozófus alkat.
Anya - te tudod már, hogy nekem mi az életfeladatom???
- nem szivem, arra neked kell rájönnöd.
Jó-jó, de legalább te, tudod anya???
- nem szivem, nekem az enyémet kell beazonosítanom.
És anya - sikerült már?
- igen szivem, azt hiszem sikerült.
Szerinted anya - nekem mi a feladatom és milyen erőt kaptam hozzá?
...
Na ilyenekről faggat és nyaggat. Azaz, megfogható módon keresi az életértelmét.
Anna - ő él. Nem szarozik. Értelem vagy más egyelőre nem feszegeti - ő él...

És akkor itt ez a világ.
Vagy velem baj, esetleg túlhajszultam - nem tudom - de számomra egyre veszélyesebbnek tűnik itt lenni, itt élni, itt remélni, itt kitárulkozni, itt megbízni egyáltalán valakiben, itt közelengedni egyáltalán valakit - önmagamhoz, a bensőmhöz, a világomhoz, a családomhoz, a gyerekeimhez.

Itt van a szabad vélemény nyilvánítás kérdése.
Napi szinten olvasok sajtót, híreket, blogokat, véleményeket - és természetesen nem mindenikkel értek egyet. Vannak román blogerek, akikért egyenesen rajongok. Írásaikkal feldobják a napomat. Szeretem a lazasugákat, ahogy a saját anyanyelvűkkel bánnak - ami számomra, aki csak néha használom - szegényesnek és korlátoltnak tűnik az én anyanyelvemhez képest. De ők művészi szintre emelik és játszanak vele. És írnak természetesen arról, amiről én is szoktam - a saját nézőpontjuk szerint. A román-magyar kérdésekről. És nem vagyunk egy véleményen. Közel sem. Sőt teljesen ellentétes oldalról szemléljük ugyanazon problémát. De emiatt még nem feledem el azt a sok jót, amit tőlük kaptam - más írásaik által, nem kezdem el őket sárral dobigálni, hanem fejet hajtok és hátat fordítok.
Hiszen ahogy Bölcs Salamon király, az első templomépítő is mondta - akárhonnan nézzük ugyanazon dolgot mindenkinek van egy kis igaza. Ő nem hatalmat, kincseket, hírnevet kért az Istentől - aki mellesleg bármit felajánlott neki - hanem CSAK bölcsességet. Ennyi...

Ez kellene mindnyájuknak. És esküszöm élhetőbb lenne ez a világ.
Mert túl sok a gyűlölködés, a sárdobálás, a vádaskodás, az előítélet, az ítélkezés, a rágalmazás és oly nagyon kevés a megértés, szeretet, türelem, elfogadás, empátia - ami sikeresen egyensúlyba billentené a szekeret.
A mi szekerünket.
Ami igenis segíthetne mindanyiunkat az élet értelmének a saját életútunknak a megtalálásához.
Mert egyedül nem igazán lehet.
Meg kár is.
Túl szegényes és ingernélküli lenne.
Így lehetne igazi és teljes - együtt, különböző mentalitással és véleményekkel - nem egymás indigóiként, hanem egymást kiegészítve.

előjáték:

A Batthyáneum (latin nevén Biblioteca Batthyaniana) római katolikus alapítású, vitatott tulajdonú könyvtár és tudományos gyűjtemény Gyulafehérváron. Az intézményt gróf Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök alapította 1798-ban. Batthyány az intézménynek adományozta a könyveken kívül kéziratokból, érmékből, kagylókból és ásványokból álló magángyűjteményét és még ugyanazon év novemberében meghalt. A könyvtár kezdetben kb. húszezer kötetből állt.
Alapítója az intézményt fejlődő, pezsgő tudományos műhelynek szánta, de a további források hiánya miatt múzeummá vált, illetve főként egyházi személyek hagyatékával, többek között Beke Antal, Buczy Emil, Fogarasy Mihály, Kovács Miklós, Lönhart Ferenc, Majláth Gusztáv Károly és Temesvári János adományaival gyarapodott.
Egy kormányrendelet ugyan 1998-ban elrendelte, hogy vissza kell szolgáltatni a püspökség jogutódjának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, de a rendeletet nem hajtották végre, mert a Szociáldemokrata Párt városi szervezete keresetet nyújtott be ellene. Azzal érveltek, hogy Batthyány Ignác az intézményt a püspökségre és Erdélyre hagyta. Az érvelést ugyan több bíróság is elutasította, de legfelsőbb fokon, 2003-ban helyt adtak neki. Az érsekség a döntés ellen az Európai Emberjogi Bírósághoz fordult.
A gyűjtemény legjelentősebb részlege a könyvtár, amelynek hatvanezer kötete között 927 kötetnyi kézirat és kódex és 565 ősnyomtatvány található. Itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek 80%-át. Értékes bibliagyűjteménye hatszáz kötetes. A kódexgyűjtemény legértékesebb darabja a Codex aureus, a lorschi bencés apátságban 812-ben, arany betűkkel írt Máté- és Márk-evangélium.




volt a komának egy országa.
amiben vidáman élt és biciklizett.
jöttek az idegenek.
jöttek, láttak, nyertek.
először - elvették az országot.
a koma igyekezett tovább biciklizni.
megharagudtak.
elkobozták a fészert, ahol a biciklit tartotta - majd a biciklit is, amikor rájöttek, hogy a koma igazi túlélő fajta.

koma nem adta fel.
koma mellé többen társultak.
csendben, de nyomatékkal.
éreztették jelenlétüket és vitathatatlan fölényüket.
erre aztán az idegenek még jobban megharagudtak.
elvették a koma komáinak a biciklijét, sőt a pénzt a jövőbeli biciklikre és a szándékot is derékba törték a leendő biciklik vásárlására.
Komák nem adták fel.
most már nem bicikliztek, hanem kocogtak.
de tempósan és egyszerre.

erre az idegenek még dühösebbek lettek.
az idegenek nem az eszükről voltak híresek.
hanem a dühkitöréseikről.
de komáékat ez nem hatotta meg.
ők a túlélésre rendezkedtek be.
nincs bicikli - leszarták.
nincs fészer - legyintettek.
nincs ország - azt válaszolták, nem baj, majd lesz magyarigazság.
nem szabad futni - ok, akkor mászunk.

erre az idegenek elfogták komáékat és börtönbe zárták, hogy az egész rokonság kedve elmenjen az egészséges és fit életmód gyakorlásától.
komáék a börtönből tartották a lelket a rokonságban.
megtanultak mentálisan szaladni és mentális biciklikkel tekerni.
az idegenek toporzékoltak - de a gondolatok teremtő ereje ellen nem voltak fegyvereik.
a rokonság szomorú volt, de bizakodó.

eltelt néhány év.
sőt - évtized.
komáék elhunytak - ki természetes halállal, ki megsürgetettve.
a rokonság szenvedett.
de biciklizett - most már képzeletben és valóságban egyaránt.
az idegenek más idegenekkel kezdtek barátkozni, hogy pénzt kapjanak. koldultak, mert a saját pénzüket és kincseiket mind eltapsolták.
az idegenek segítettek, de közben mélységesen átverték őket.
elvették a szabadságukat - de ahogy említettem az idegenek ezt nem értették, mert eléggé korlátolt felfogásuk volt.

komáékra felfigyeltek a mások.
kérdezték kik ők és hol vannak a fészereik, bicikliik?
komáék elmesélték.
a nagy rivaldafényben az idegenek kénytelenek voltak visszaadni a biciklit, a fészert és a becsületet. ez utóbbit nem tudták, mert megerőszakolták. a fészer tönkrement, hiszen nem vigyázak rá. a bicikli megrozsdásodott - hiszen nem tudták használni.
de még mielőtt visszaadták volna - felkiáltottak - ha ez a bicikli a mi országunkban van, akkor nem a tiétek, hanem a miénk. ha a miénk az ország - ti is a mieink vagytok hiszen benne éltek - biciklistől, fészerestől, mindenestől.

ezzel az elemista logikával nem volt mit kezdeni.
a mások hátat fordítottak - komáék már megszokták - az idegenek meg szájaskodtak.
hogy kié lesz a bicikli én nem tudom - de hogy a komáéké az biztos!!!
meg hát legyünk őszinték - az idegenek tudnak biciklizni???


http://www.dollo.ro/2012/09/le-dam-ungurilor-codex-aureus-sau-ba/?fb_action_ids=437045656381802&fb_action_types=og.likes&fb_source=other_multiline&action_object_map=%7B%22437045656381802%22%3A148531341956879%7D&action_type_map=%7B%22437045656381802%22%3A%22og.likes%22%7D&action_ref_map=%5B%5D

Minden napnak megvan a maga tanúlsága - csak nem mindig adjuk meg maguknak a lehetőséget arra, hogy ezt ki is hámozzuk. Pedig nem kerül sokba - csak egy kis önmagukba merülésbe. Túl az apróságokon és nagy dolgokon, a bántásokon és megbántottságokon, az időn és téren - ott mélyen lent, benne van egy képben, egy hangban, egy villanásban - de mindig ott rejtőzik, mint a kagylóban az igazgyöngy. Mert egyetlen nap sem telik el hiába. A semmittevésnek is vannak tanúlságai, a legrosszabb napnak is vannak fényei és a legzajosabb időszakoknaknak is vannak csendjei.
Ezt kell megtanulnunk felfedezni.
És ha sikerül - szokássá rögzülhet és jöhet az értelmesebb élet.
Mert a cél ez lenne. Nem?

Ma nagyon nehéz napom volt.
Csupa olyan dologgal kellett töltenem, amihez eleve nem értek, nem vagyok benne sem jártas sem tehetséges - ráadásként meg fűszerezve volt a másik, mások, máshogy apró és hatalmas megemészthetetlen és megszokhatatlan stresszével.
Már tegnap tudtam.
Tehát készültem rá.
Első elfogadhatóbb énvédő mechanizmusnak a nyugtató szájon való adminisztrálása tűnt. Mondom - mit egy Distonocalm - egyenesen a dobozzal fogom elvinni...
Itt jut eszembe - hogy amikor államvizsgáztam először, rettenetes nagy stresszben voltam.
Volt az életemben egy új kapcsolat - amit dugdosni kellett. A főbenjáró bűn minimum akasztással ért fel - de a legjobb esetben is karóbahúzással járt. Volt maga az államvizsga, amit Bukaresti egyetemnek, román nyelven kellett teljesíteni. Volt párhúzamosan, a magyar egyetem, magyar szessziója és kitudjamégmiminden. És akkor bevettem egy ilyen áttanúlt és megszenvedett nap után, kora esti órában egy kis nyugtatót, mert ahogy a román mondja - bazdmeg trepidáltam. Inni soha nem merek ha zaklatott vagyok, mert attól a Jóisten őrizzen. Olyankor azt hiszem magamról, hogy én vagyok Spartacus-né és mindig komoly következményei vannak. Annyira jól hajtok végre feladatokat, hogy amikor legközelebb számon kérik tőlem ugyanazt a teljesítményt, józanon, hát negyedét sem vagyok képes visszaadni.
És a nyugtatóval elkezdtem lebegni.
Így még soha - sem azelőtt, sem azután nem hatott rám semmilyen szer.
Ijesztő volt maga az erő aminek a birtokába kerültem.
Gyalogosan tettem meg az útat a Kövesdombról a Kárpátok sétányáig - valami 3 km - aholis a város addig nem ismert színekben és fényekben pompázott, az emberek, akikkel összefutottam - eddig fel nem fedezett tulajdonságokat birtokoltak - én magam meg lemenve a fent említett szuperhős szuperőkkel dagadó nejébe.
A valóság másnap nyomott arcon.
Amikor minden és mindenki visszaszürkűlt és lett az ami volt.
Ezzel az állapottal a legdurvább másnaposság sem ér fel.
Na erre mondják a függők - hogy, holvanmégegykisszervaze...

Szóval - teljesen tisztán láttam a mai nap teendőihez.
És ígértem magamnak mindenekfeletti nyugalmat, belső békét és harmóniát.
Isten őrizzen körülmények között meg is sikerült őriznem azokat - miközben még másik három embert nyugtattam és sodortam a megoldás fele.
És lett eredménye.
Nem teljes, csak rész-eredmény.
De nem is ez a lényeg.
Hanem maga a hozzáállás.
Hogy tényleg attól függ, hogy a pohár félig üres-e vagy éppen tele van, ahogyan látni szeretném - illetve láttatni akarom.
Manapság mind ezek a dolgok jönnek felém.
Felém, akit érzelmek vezérelnek, hangulatok irányítanak és gyakran - meggondolatlanság jellemez.
Vajon mire tanít az Élet?
És vajon mire akar felkészíteni?

Amikor elkezdtem írni – annyira fiatal voltam, hogy nem gondoltam semmire. Csak egyszerűen annyi történt, hogy olyan sokat olvastam, hogy kicsurgott belőlem.

Ez éppen olyan, mint amikor valaki imádja a zenét.

És olyannyira – hogy egyszer csak felkap egy hangszert és rövid idő alatt lelkéből játszik rajta.

Mert írni, zenélni, szeretni, alkotni – csak szenvedélyből lehet. Másként nem éri meg.

Van azonban a tevékenységemnek egy hatalmas hiányosság a sok apró mellett – illetve a szarvashibák mellett amiket elejtek. De könnyű nekem – hiszen igen termékeny vagyok. Éppen mint a melós példában – csak az hibázik, aki dolgzik is.

A szövegeim nyersek, nincsenek átjavítva – nem készek, hanem nyersanyagok.

De a legnagyobb hiba nem ez, hanem a céltalanság.

Hogy csak úgy írok bele a nagyvilágba.

Nincs támasz, nincs jelen és jövőkép – hanem a nagy időtlenség van.

Valószínű emiatt a nagy olvasótábor is.

Nincs a szövegeknek hatásvadász vagy lejárt határidő szaga.

Életszaga van. De az nagyon. Mert csak magamból és környezetemből merítek.

A múltkor kérdi a lányom – anya, te mit szoktál írni késő este?

Mondom felnőttmeséket.

És miről szólnak?

Hát rólunk, az életről, az örömeinkről és a szomorúságainkról. És ha majd megnősz, elolvasod és mosolyogni fogsz. Igazi kincs lesz számotokra.

Anya – addig mennyit kell aludni?...

Nos...néhányat minden bizonnyal ...

Szóval értük – két díszpéldányt minden képpen meg fog érni a közel 35o szöveg, amit néhány hónapja harácsoltam össze az életfa alól.

Továbbá – még egy érdekesség:

26 ezer kattintás a blogon mindössze 5 hónap alatt

Olvasótáborom  56%-a nő, 44%-a férfi.  15 különböző ország lakói és a legnagyobb számban  a 25-45 év közöttiek képviseltetik magukat.

És itt – ha lehetek őszinte, a férfi olvasótáboromnak vagyok a leghálásabb. Mert ők igazi kritikus szemmel és értő lélekkel olvasnak. Ha valami felkelti az érdeklődésüket elolvassák, ha nem nem is adnak esélyt.

Én meg tőlük kapom a legnagyobb esélyeket.

Köszönöm nekik és mindenkinek, aki időt szán rám – néha, időről-időre, naponta vagy akár bejegyzésről-bejegyzésre.

Isten áldását kívánom mindannyiatokra.

Olvasgatom én is, mint minden fb-használó a humoros, demotiváló és egyéb idézetekkel tarkított és fűszerezett bejegyzéseket. Van amin elmosolyodom, van ami meghökkent és van amivel egyetértek. De ritkán csap meg. Mert ezeket meg kell élni, ahhoz, hogy mellbevágjon.
Van az-az idézet, mely szerint Isten őrizzen majd attól az időtől, amikor az emberi kapcsolatok alapja, a fő kommunikációs sáv az internet lesz. És akkor hozzá a kép, hogy a fiatalok egy bogban és mindannyiuk kezében ott az okos telefon.
Jó.
Hát így és kész...
Igaz.
Itt van, elérkezett és nem haltunk bele.
Vannak idióták és vannak kevésbé idióták - és nem lett teljesen igaz a jóslat, csak részben, mert hiszen minden korban jellemző volt az idióták jelenléte. És ugye, minél tetvesebb valaki, annál jobban vakarózik. Ennyi.

De ma - az Iskola Másként hetén hemzsegett a fiataloktól, a tinédzserektől, a kamaszoktól és pubertásoktól az út, utca, Vásárhely, játszóterek.
És mivel tavaszodik, virulnak, levetköznek, megmozdulnak - a hormonaikkal időnként egyirányban.
És tudod mit vettem észre -  hogy tiszta Amerika...
Mellbevágott.
Régebben a magyar emberre mondták a románok is - legalábbis itt Vásárhelyen, hogy jó vele utódnemzés szempontjából kapcsolatot létesíteni, mert jók a génjei. Míg a román gyerekek elég nagy százalékának volt egy ilyen esetlenűl nagy feje egy csenevész vállhoz és két vékony lábhoz. Ez felnőttkorban egy pocakkal egészült ki, ami furán és kirívóan csúcsodott ki a test egészéből.

Ma már a politikusokra jellemző a hírtelen fejnövekedés.
Megjelenik választások előtt kicsivel egy új arc, alatta a párt neve. Beazonosítod, tudod, megfigyeled, analizálod, becimkézed.
És eltelik egy fél év és a pasasnak aránytalanúl megnő a feje. A nyaknál szorosra gombolt ingből kibuggyan a zsír és csúcsosodik egy hatalmas, régebben kizárólag csak disznókra jellemző fejben.
Ez a magyaroknál nincs így.
A mieink nem híznak, fogynak. Tönkremennek. Megvénülnek. Elhasználódnak. Megjön a fiatal, ígéretes, okos magyar udemerájos és egy év múlva viszontlátod egy adásban teljesen leszopogatva.
Érdekes...

De nem ez a mai nap tanúlsága.
Hanem a jóslat beteljesedése és az azt beteljesítő fiatalok.
A számítógépekhez, okos telefonokhoz, tablettekhez és egyéb kütymütyökhöz szokott fiatalok, esetlen végtagokkal befutottak ma és ellepték a játszótereket.
Zöme a mai tizenéveseknek soha nem sportolt.
Tornából fel van mentve, mert hosszú a keze, nagy a feje, vagy görbe a lába. Persze nem - de annyira elhitte már önmagáról is, hogy szinte utánanőtt, görbűlt és eresztett fejet, csakhogy izzadnia ne kelljen.
A mi generációnk sportolt. (hála Istennek hogy ma a mi generációnk az, aki szintén fontosnak tartja a sportot a gyermekei életében. Isten áldja ezért a szülőket.)
Szinte mindent kipróbáltunk. Kergettük önmagunkat és egymást.
Onnan kezdődött el két ismeretlen fiatal között a párbeszéd a mi időnkben - hogy te mit és hol sportolsz.
Ma valahogy így van - milyen oldalról töltesz le filmet?
Torrent - akkor a bandámban vagy...
És ezek a fiatalok a játszótéren..., esküszöm álltunk a gyermekekkel és ámultunk, bámultunk. Mert ilyent sem azelőtt, sem azután nem láttunk. Balfasz, igazi balfasz réteg. Szégyen és gyalázat.
Nem akarok bántani senkit, csak beleroppantam abba, amit láttam.
És már a gyermekeimnek is feltűnt.
Nem tudnak szaladni, nem tudják használni a hintát, nem ismerik az erőgépeket - sőt, mi több harminc perc alatt sem jönnek rá a használatára. Bátortalanok, gyávák, esetlenek. Nem a normális - kamasz módon esetlenek, hanem a sport, az egészséges életmód hiánya miatt esetlenek.
Ha külön kellene elemeznem a két nemet - az még rosszabb lenne.
A lányok ugyanis szakszerűen ki vannak sminkelve, divatosan fel vannak öltöztetve és a hajuk szépen esik loknikban a vállaikra - de azt hiszem ennyi. És ha ennyi - akkor nem kicsi baj van.
Mi a Jóistent termel a társadalmunk?
Nórákat? Babákat a kirakatba? Aki nem tudják hogy mi a nőiesség, de élnek, visszaélnek a külső jegyeivel, nem ismerik a belső értékeket még hallomásból sem, ezért kérkednek a külsőkkel? Akiknek a mozgáskultúrájuk nulla, de azt már a tojáshéjjal a seggükön is begyakarolják, hogy hogyan kell tűsarkúban imbolyogni? Anyák, apák - ébresztő!!! Még lehet ezen változtatni. Elvileg soha nem késő. De így nem szabad hagyni...
A fiúk - kritikán alúliak.
Hogyan lesz ezekből férfi?
Kacagjuk az emosokat, meg az elnőiesedett fiúk képét - de kérdem én, te mint apa - megfogtad a fiad kezét? Megmutattad vagy csak papoltad a férfivá válást? Beavattad? Kivitted? Biciklizel vagy íjazol vele? Szaladtok együtt? Jártok úszni? Vagy tepsedtek a tévé előtt és jó nagyokat böfögtök két reklám között? Mert nem attól lesz majd tökös, amit papolsz, hanem amit megmutattál.
Ha a te utad az autód és a bejárati ajtód között fullad le - akkor nem is nagyon van mit megtárgyalnunk.

Szóval - itt tavasz.
Van a városnak kismillió uszódája, focipályája, erdeje, szaladásra és kocogásra kijelőlt helye, biciklizni alkalmas útja - nem bicikliút, de régebben sem volt és ime bicikliztünk... Szóval, vedd a kölykedet, amíg nem késő és mozduljatok meg.
Nem lehet ez az egész tiszta Amerika.
Mi nem vagyunk a mekdonálc kultúra.
A szétfolyt seggek, a nőies férfiak, a szajha nők városa.
Nekünk belső értékeink vannak, kultúránk, jó génjeink, megfelelő adottságaink.
Nem tehetjük ezt magunkkal és gyermekeinkkel.
Mi a Jóisten? A vénasszony keveri a lekvárt, vagy a lekvár a vénasszont???

Abban az esztendőben, amelyben édesanyámat nyugdíjazták - volt egy hatalmas belső rendszerváltás a munkahelyén, aminek az lett az eredménye, hogy a fizetésének - helyesebben a a fizetés mellett évek óta megszokott csubukjának teljes egészét elveszítette.
Addig nagyon jól éltünk.
Attól kezdve - beosztással.
Emlékszem, milyen szar volt hírtelen leesni a polcról.
Főleg neki.
És még inkább akkor, amikor bejelentettem, hogy akkor el szeretnék menni de nagyon, dolgozni, az egyetem mellett.
Ellenkezett, érveket hozott fel, de nem győzőtt meg.
Abban a fél évben valami hét munkahelyen fordultam meg.
Az egyik Istenőrizzen időszaka volt az életemnek, de elég bulis, mert pofátlanul fiatal voltam és lelkileg még elég feszes.
Végül, révbe értem egy virágüzletben,
Olyan aranyos, kedves, csodás főnökpáros kezébe kerültem, hogy azt szavakkal elmondani nem is lehet.
Fiatalok voltak, rugalmasak, jóindulatúak és egészségesek. Mit jelent egészségesnek lenni munkaadóként és vállalkozóként? Mindent!
Egy évre rá, mivel nem igazán volt nyerességes a virágüzlet, lángos-sütődét nyitottak.
Kérdezték utolsó száz méteren szégyenlősen, hogy ha nem vetem meg a munkát - ők hálásak lennének, ha velük mennék.
Mentem. Szíves, örömest.
Igaz, hogy még a valagam is olajszagú volt estére, de megérte.
Csubuk ömlött, a meló nem volt megterhelő. Fizikalilag kifáradtam, de lelkileg soha. A médiám színtizes volt ebben az időben is az egyetemen - azt hiszem elsősorban nekik köszönhetően.
És a lényeg, hogy gyakorlati terep volt a javából.
Ugyanis mellettem volt egy kocsma.
Igazi lebujjj.
Onnan a részegek hozzám jártak egyéni tanácsadásra.
Több esetet vezettem le - sikeres kimenetellel.
Ezen kívűl, hozzám jártak az Adyból a szegények, nyomorgók, utcaemberek és asszonyok - akiknek a napi egy pánkó simán leesett. Ha én melóztam, aznap ehettek.
Múltkor bejön az egyesülethez egy hontalan - útbaigazítást kérni.
Nem ismer meg, nyilván.
Mondom csókolom, én vagyok a pánkós.
Jajjj - a pánkós...mondja nagy boldogan. És öröme felért mindennel.
Bárcsak a koldusoknak is ilyen örömmel lehetne ételt adni.
De nekik nem étel kell...
Húsvét előtt megyünk anyósomékhoz és koldul két gyerek.
Azonnal előveszek két kiflit és mondom tessék, jó étvágyat.
Látom a szemén a csalódást. Pénz kellene...
Sajnálom.
Pedig a kifli, akárcsak a pánkó, egy életre jó barát.
Sokkal bensőségesebb kapcsolatot lehet építeni vele mint a pénzzel.
De ezt már nem én fogom megtanítani nekik.
Talán az élet...
Vagy egy gőzölgő pánkó a hideg reggelen.

Nos...
Nem közkedvelt műfajom a locsolás.
Pláné így, hogy április 1.
Tiszta vicc.
Fél tizenkettő tájékán - felkiált a lányom aki puccparádéban várja az öntözőket reggel fél tíz óta: aki feltalálta ezt a szokást egy jó nagy marha volt...

Elgondolkodom a mi gyermekkori Húsvétjainkon.
Az időnek van egy olyan tagadhatatlan tulajdonsága, hogy megszépíti az emlékeket.
Mesélem nemrégiben, hogy hetven tojás festve, egy héttel azelőtt búza ültetve, sütik hada lesütve, lakás kitakarítva és ömlöttek az öntözők. Volt udvarlók, szerelemek, csapattársak, iskolatársak, barátok, szomszédok, banda és volt banda, leendő szerelmek és liliomtiprók, szülők barátai és kollegái, rokonok és egy évben egyszer látott unókatestvérek és nagybácsik.

De arról ugye nem szóltam, hogy a tizenéves kölykek berugtak mint a marha.
Mert mindenkinél csak kimérős konyak volt vagy házibor - az amitől a legjobb esetben is ugatsz. Emlékszem hogy zöldet hánytak, epét. És feküdtek estig a padon, amíg annyira helyre nem jöttek, hogy haza tudtak oldalogni. Segítséggel!...

Apák részegen, fiak részegen, szerelmek részegen - mert nagyba ment a játék.
Például, mint Oroszországban - onnan lehetett tudni magyar Húsvétkor, hogy ki a magyar, hogy segg részeg volt. Oláh Húsvétkor, hogy ki es a román, hogy segg részeg volt.
Mert nem egyszerre lettünk részegek, de mind azok lettünk - ha nem előbb, hát utóbb.

Pár éve pöciben megy.
De az asszonyok gyomrában még libeg az ideg.
Emlékeznek jól a régi időkre, amikor hetekkel előtte, majd hetekig utána fosni kellett az ünneptől, mert ha nem bánatában hát örömében, de vak világtalan kirugott a hámból.
Mert Húsvét az egy évben egyszer volt.
Arra is emlékszem, ahogy a sportoló testvéreim már reggel bocsánatot kértek anyutól az esti hazatérésük miatt. Mert borítékolva volt a berugás. Főleg az olyannak aki nem volt szokva a piával. Mert erőszakoskodtak mindenhol. És ha nem fogadtad el hát megbántottad a háziakat. Ha meg elfogadtad - hát az otthoniakat. Igazi pedagógiai szemléltetőeszköz a patt-helyzet definíciójára.

A kölykek most a pénzért mennek.
Mert így van.
Van ahol 5, van ahun tíz és van olyan is ahun húsz lejt gyűjtenek be.
Motivation...
Külső, de motiváció.
Hogy ki lehet-e hozni valami pozitívumot is a helyzetből vagy nem - nos az nevelés és szülőfüggő.
Mert visszautasítani nem lehet.
Mert akár a piával - megharagszanak.
A pénztől hányni nem lehet - ugye, mert annyi nincs, hogy megfeküdje a gyomrunkat, de cirka 1oo ron egy szar esztendőben is összeáll.
És akkor leülünk.
Megbeszéljük, hogy mire ajánlott költeni.
És közösen elmegyünk és megvesszük.

És most jön az én időm.
A munkám, nevelésem, egész évi kontribucíom eredménye.
Bemegyünk a játékparadicsomba, ahol minden a millió lej felett kezdődik és természetesen a csillagos égig terjed.
És akkor - a gyermekeim mint a jólnevelt szűz lány a csipendél bemutatón - egy két nyálfoltot elejtenek, de nem szólnak semmit.
És akkor leveszik a polcról azt amiben megegyeztünk és megkérdezik: anya, beleférek?
És akkor a szülő - nem tehet mást - letagadja az árat, hozzátesz még egy annyit és aszongya - bele, fiam, bele...