Múltkor gondolkodtam el a szerelmen.
Reggeliben szállt meg az ihlet ahogy a férjem után néztem az ablakból, amint dolgozni ment.
Az unalomig ismerős léptek, a laptoptáska megszokott fogása, az öltöny esése a magas emberen, az autókulcs beidegződött lyukba való bevezetése, tétovázás, majd indulás.

Összevetettem azzal, amikor majd tíz évvel ezelőtt első ízben volt hatással rám ez a ma már megszokottá vált tevékenységsor.
És gondolkodni kezdtem a szerelmen.

Igaza volt annak a minden hájjal megkent filozófia tanárnőnek aki azt mondogatta nekünk annak idején, hogy fiaim, szerelem az, amikor szállsz, alkotsz, repülsz, szárnyalsz és tele vagy energiával. Ma ezt egyszerűen Red Bullnak hívjuk. Erről azosmódulag eszünkbe is ötlik a Forma 1 és innen a 22o felett észre sem veszed...című Neoton Familia dal. Onnan azon nyomban az elkerülhetetlen öregedési folyamat - majd a halál, elmulás, nihil, megtisztulás és új élet.

A szerelem szavunk kurva erős. És egy rakás olyan dolgot jelölünk vele, aminek köze sincs a szerelemhez.
Ha én például katasztrófálisan megkívánok valakit - olyannyira, hogy a szenvedély bennem minden gátat felszakít - azt mondom rá, szerelmes vagyok. Pedig nem. Csak magamévá tenném, bekebelzném, elpusztítanám azzal a hévvel, amit felébresztett bennem. Ez az-az alvó állat, akinek köze sincs a szerelmehez vagy alkotáshoz. Hanem csillapíthatatlan étvágyával inkább a pusztítás ősi jelképe.

Vagy van a tetszés. A kölcsönös szimpátia vagy egyoldalú plátói ... - s ennek is helytelenül azt mondjuk, szerelem.
Nem szerelem. Bálványozás, piedesztálra helyezés. Hiszen azonnali halálához vezet a másik mélyebb megismerése, emberi árnyoldalának felfedezése. Ilyenkor ugyanis a másikban az idealizált énjét szeretem -azt, amivé válhatna, vagy válhatott volna. Tehát nem őt.

A szerelem ez.
Amikor utána nézek, vagy rá nézek, vagy még jobb esetben belenézek abba az emberbe, akivel Istentudjamióta együtt élek, láttam horkolva, betegen, fájdalmak közepette, maga alatt, gyáván, részegen, hamenés közben, féltékenyen, bután - és mégis az enyém, Mert szeretem. Részem és én magam is mindennel egyetemben az ő része vagyok.
Pillanatok ezek. Akár a boldogság. Nem tart állandóan - nem is jellemez időszakokat. Csak megjelenik, feltünik, majd elillan.
Gyenge dolog. Jöhet egy Másik, aki beleszólhat - elsötétítheti harag és düh, fűszerezheti veszekedés és felszíni gyülölet. De marad. Játszadozik velünk. Van, majd nincs. Lüdérc-sejlés.
Ez lenne a szerelem?
És ez lenne a házasság alapja?
Ettől tudom húsz év után is azt mondani, hogy kívánom, akarom, szeretem, elfogadom és érte felkeltem magamban a bennem lakó vadállatot.

Szeretjük dolgainkat az időjárásra fogni.
Őszi depresszió, tavaszi fáradtság, nyári melankólia és téli kiégés. Hol a sötét bántó, hol a hideg, hol a kánikula zavar, hol meg a pollenpor tesz nekünk keresztbe.
De magunkat, rossz menedzselési módszereinket valahogy soha nem tesszük felelőssé katasztrófálisan zajló dolgainkért.

Nemrégiben egy rádióadás meghívottjaként hulla fáradtan estem be a stúdióba. Rohanásból- rohanásba. Mindenki ki volt nyiffanva. Megjött a pszichológus - egy zsák szerencsétlenségnek álcázva - hogy ne ismerjék fel rajongói az úton.

Kérdezik tőlem, mintegy remélve, hogy majd gyógyírt hozok kimondani sem mert problémáikra, hogy hogy vagyok. Tudod, van az a hogy vagy - amiben az a lényeg, hogy hozzád viszonyítva hogy is vagyok én... Na ez volt az. Mondom - szokásomhoz híven kegyetlenül őszintén, hogy hogy lennék, hogy lennék - állva képes lennék elaludni. Úgy. Mire mindenki megkönnyebűlten sóhajt fel - hogy igen, igen, ők is...tavaszi fáradtság...

Nem.
Semmi évszakhoz kötödő bűnbakképzés.
Itt én vagyok szarban.
Nem alszom eleget, rohangálok, állandó stressz alatt vagyok mert nem merem elmondani, hogy változtatni kellene, mert ha nem halálnak halálával halok bele és szedhetnék mondjuk vitaminokat is, ha már lusta vagyok kellő mennyiségben gyümölcsöket bevinni a szervezetembe.
De kérdem én nem könnyebb az évszakokra fogni a dolgokat?
Nem ezt örököltük?

Amikor a férjemet megismertem - kemény tükröt tartott számomra a magyarságról.
Magyar ember az - ismertem fel fanyalogva - aki ha valami problémával szembesül, valami történik - ami számára kedvezőtlen és rossz kimenetelű, azonnal hibást keres. Nem megoldásokat, hanem hibásokat.
- Ki a hibás???
- Én nem vagyok hibás...
- Te vagy a hibás!!!
S mond, ha te is magadra ösmertél, segít-e általában rajtatok, a problémamegoldási folyamat során, ha már tudjátok, hogy ki is a hibás??? Mert rajtunk nem erőst...

Ez hiányzik belőlünk. Ezért nem mennek a dolgaink megfelelő módon. Mert rosszul, sőt bután, ostobán ragadjuk meg a problémát.
Először rendszerint kicsináljuk önmagunkat. A lelkiismeretfurdalás erre egy kiválló fegyver. Amihez azonnal hozzáragad az önvádlás is, amit még gyermekkorunkban interiorizáltunk szerencsésen.
Aztán kicsináljuk egymást. S ha még valaki életben marad - hát feltakarít.
Innen a sok labilis, saját megoldásait és belső hangját túlüvöltő gyerek és gyerekes, infantilis felnőtt.
A gyerkeknek is a génjeiben van, jó mélyen bekódolva a bűn, bűnös, hiba, hibás, tevoltálaz - elcseszett kódok sora.

Minden egyes katasztrófa utáni mondatot úgy kell kezdenem - hogy:
1. nem érdekel, hogy ki a hibás.
2. nincsenek bűnösök
3. van egy probláma
4. vagyunk mi
- szóval mi fogjuk megoldani a problémát.
Amit sem a cirkusz, sem az ordítozás, sem a verés nem fog tudni elsimítani.
Ezzel szembe kurva jól feloldja az alternatívák számbavétele és a megfelelő megoldásként való felhasználása.
Mit tanul a gyerek, ha otthon probléma van?

1. TE VAGY A HIBÁS mintát

2. ÉN VAGYOK A HIBÁS mintát

3. RAJTAM KÍVŰL MINDENKI HIBÁS mintát

4. ...na jó, akkor gyertek oldjuk meg ha már így alakúlt mintát.

És egész életében ez fog rögzülni.
Most amíg még zsenge korú könnyen alakítható, mint a gyurma.
Késöbb, már házastárs állagában nagyon nehezen puhítható és formázható, hiszen megkeményedik.
De kidobni nem lehet.
Antik darab.
Félre lehet tenni kis időre, fel lehet melegíteni, meg lehet lapongatni - de kidobni nem szabad.
Rendkívűl veszélyes hulladék ugyanis.

Mondják - teher alatt nő a pálma.
Vannak azonban pálmafajták, amik a teher alatt nőnek ugyan, de a belsejük elszárad.
Volt az éltemben két ember - igazi vérszívók, akik belőlem táplálkoztak.
Ráépültek pálmaságom azon sajátosságára, amit még oltástól hordozok magamban - hogy kihasználták minden cseppét annak az életetőnedűnek ami bennem csörgedezett.
Mindkettő rettenetesen tépázott önbizalmú, csonka lelkű ember - aki akkor és attól élt, ha engem ledöngölt.
A magyar ember karakán, becsületes, nem fordít hátat és nem hagy befejezetlenül maga után elkezdett dolgokat - tanítgatta édesanyám.
Közben nem is biztos, hogy ez a magyar ember jellemzője - lehet hogy csak a hülyéjé.
És nem is biztos, hogy így kell tenni, lehet, hogy kitudjahánygenerációnkeresztül így tette a családom és ebbe roppant bele.
Mert azok az emberek akik élősködnek, bezzeg nem ismernek becsületet.
Folyik a játszma - valamelyik kárára, élnek és közben észre sem veszik, hogy ez nem élet, hanem parazita életmód a javából.
Ha az a másik hátastól, kifutópályástól, mindenestől nem lenne, ők bizony beleroppanánnak.


Ez a mese nem az én saját mesém.
Sokunk élettörténete.
Házasságok, párkapcsolatok kismilliói működnek hasonló forgatókönyvek szerint.
Van az asszonyka. Ügyes, talpraesett, helyre lány. És az ura felkúszik a hátán, megveti a lábait, és minden egyes alkalommal amikor egy szintet lépni akar - az asszonyán rugaszkodik el. Feltöltődni jár haza - és elrugaszkodva megy el otthonról. Miközben mintegy önmagát mentegetve - naponta hangoztatja, hogy én bezzeg, míg te bezzeg - nem csinálsz semmit, miközben én forgatom a Földet, nap mint nap...

Ha az asszonyka történetesen munkahelyi kapcsolatait is hasonló minta szerint működteti - azaz valakinek - kollegának, egy egész csapatnak, főnöknek - a kifutópályájaként fungál - akkor kezdenek el megszületni a bajok.
Ha ezt még gyermek vagy gyermekek is hasonló mintaként isszák magukba a mindennapok szürkeségében - csúcsosodik a gond.
Mert szegény individum - legyen az nő vagy férfi - egyszer csak elkezdi érezni a hátfájdalmakat.
Először természetesen orvost keres fel.
Aki javall számára csodás terápiát - tornáztatja, gyógyszert adminisztrál - fülön, orron, szájon, végbélnyiláson át és inhalálva - ám a gond nem látszik enyhülni.
Ha az asszonyka vagy emberke kissé felvilágosúltabb - felismerheti, hogy bizony le-és felszállópálya mivolta okozza a panaszai 99%t.
A probléma győkerének a felfedése még bizony nem egyenlő a megoldással is.

Mert innen kezdve a tudás kötelez.
Tenni is kell valamit.
És abban a tudatban felegyenesedni hogy ezáltal esik másik kettő, három vagy hét ember - valljuk be őszintén, nem egyszerű.
Elmélkedni kell.
A szerzett, kapott vagy felvett szerepen.
Miért váltam mindenki tartóoszlopává?
Miért jó nekem ennek a szerepnek a fenntartása, éltetése?
Mi leszek - ha egyszer nagy leszek_ A szó szoros és átvitt értelmében - felgyenesedem. Kihúzom magam, lerázom magamról a piócákat és továbblépek. Nem távolra, csak éppen annyira - hogy meg ne sértsem, le ne tapossam azt aki az én hátamról esett le.
És mi lesz azzal, aki eddig - évekig, évtizedekig, egy életideig rólam indult el nap- nap után? Vagy az már nem az én gondom?
Mit tanítok meg ezáltal önmagamnak és azoknak akik azt hitték, miközben nem is tudatosították, hogy tőlem függenek?

Nagy kérdések a nagy mesében.
Még egyszer - nem egyedi szövésminta.
Több tucat embert látok csak magam körül ebben a helyzetben.
Hogy alig él. Le van becsülve, alá van értékelve, le van gorombítva, le van tudva - miközben nélküle tényleg bedöglene a család, egy intézmény, emberi életek a Föld keringése a Nap körül és miegymás apróság.

Te ki vagy?
Leszállópályaként vagy igazi piócaként élsz?
Honnan táplálkozol te és a benned oly fontos szerepet betöltő (ön)bizalmad?
És megköszönöd-e?

És gyerekeid ha vannak?
Milyen betokosodott szlogenekkel eteted őket - amiről már te magad sem tudod pontosan, hogy használnak vagy inkább ártanak - a lényeg, hogy mechanikusan hallottad, úgy is adod tovább.
Stop.
Elég volt.
Mindnyájan egy emberért felelünk.
S az nem más, mint mi magunk.
A nagytakarítás is belülről kezdődik el.
Egyszer önmagad, aztán következhetnek azok, akik rádbízattak.

Hetek óta be vagyunk szorúlva a házba. A napi rutin után, hazakerülve - egyikünknek sincs kedve sárdagasztás közben vacogni a hideg szélben. Így aztán maradtunk. Déli órákban, amíg kellemesen sütött a nap játszótereztünk, de délután már nem vitt ki a bűnünk.
Ma sem volt harangötnő meleg - de mondom a család apraja nagyjának, készüljenek, felmegyünk a Somira egy kis erdei levegőt szívni. Lesz ami lesz, kell a kivágódás mindannyiunknak.
Vasárnap délután - Somostető, Főtér és Week-end telep - nem a magyar emberek találkozási helye. Fél óra séta után hallottam egy magyar mondatot. Valószínű az egészen ugyanezen elmélkedhettünk, mert a gyermekek szinte egymás szavába vágva szólaltak meg:
- né anya, magyarok...

A férjem ha nincs kedve egy közös programhoz, rendszerint nagy tehetséggel bír az elkurásához. Annyira árasztja magából a nihilt, hogy rosszul leszel. De ráfaragott, mert hozzászoktam. Igen jókat nevetek azon, ahogy zaftos székelységgel kommentel mindent és mindenkit maga körül. Felismertem ugyanis, hogy valójában nem a világgal vagy az emberiséggel van baja - hanem a szobája melege és a számítógép alapzaja hiányzik.

Hatalmasat sétálunk, a gyerkőcök bűvőltetik az épp aktuális járgányukat, amit csomagtérbe lehetett tuszkolni és irány a játszótér.
Itt is egyedüli magyarok vagyunk.
Jön egy román apuka, román gyerekkel. Magyarul elkéri kölcsön egy kör erejéig, Balázs próbabringáját. Szívemből adom, közben szégyenkezem - hogy mennyi tisztelet van benne, kérhette volna románul is...
Kissé távolabb ötven roma bulizik.
Régen hallottam, még iskolásként - hogy a buli szavunk a cigány nyelvből ered.
Buli - bulanya - baszni. Na innen a szó töve - aztán hogy kinél mivé fajul az aktus, az már más tészta.
A gyermek megint performanszol. Egész héten nyaggatott a miccsel. Hogy mi az a miccs. Ritkán eszünk, de elmondom. Azt mondja nem emlékszik.
A romák miccset sütnek.
Balázs egy hét után felkiált, üjjj be miccs szag van...
O.K.

A csúszdát mindenféle gyermekek lepik el.
Ilyenkor a szülőket figyelem.
Befut a színtérre egy kiskamasz lány. Nyurga lábakkal, esetlen mozdulatokkal és sikkant minden téves imbolygásra. Az uram leszólja. Igaza van, nevetek.
A lány a saron elcsúszik, megszégyeli magát, majd elrohan - oda ahonnan jött.

Lassan kezdenek feloldódni a heti csomók.
Elkacagjuk Balázst, akit a játszótéren csúnyán meghintáztattak a pajtásai. Óvonénivel voltak. A gyerekek ígérkeztek a hinta-lökésre.
Balázs meséli, hogy rettegett, de nem mert sírni, nehogy kinevessék.
És kinek nincsenek hasonló emlékei?
Engem rendszerint a testvéreim kínoztak hülyére, hogy ne kívánkozzam többé velük menni.
Egyszer anyuék egy vasárnap délután tették oda a két fiút, hogy elvigyenek Lupuzni és Dodzsemezni. Akkoriban ilyent a mai Mures Mall helyén lehetett.
Úgy meghintáztattak, hogy beestem a sárba. Úgy megdodzsemzetettek, hogy agyrázkódást kaptam. Hazafele meg futnom kellett, hogy kifáradjak.

De szavamra mondom, nem adnám semmiért...

Azért eszem, hogy éljek vagy azért élek, hogy egyek?...

A nők és a fogyókúra rendszerint teljes összefüggésben állnak. Amióta a nő elindult megvalósítani önmagát - bármiáron - sok férfival ellentétben - dolgoznia kell annak érdekében is, hogy fit, üde, feszes, csinos maradjon.
Jönnek mindenféle üzenetek - hogy az igazi férfiak nem csontokkal játszanak meg egyebek - a lényeg azonban mindannyiunk által jólismert ha nem is elfogadott, hogy jobb egészségesen, mint mindenféle túlsúllyal felvértezve.
Én egész életemben komoly harcot folytattam ez ellen.
Valaki - mellesleg egészésgügyi káder - azt állította 13 éves koromban, hogy túlsúlyos vagyok. Ekkor voltam 54 kg 165 cm magassághoz. És azt is elmondta, hogy vagy küzdeni fogok ez ellen, vagy gurulni fogok az első gyermekem megszületése után.
Sportoltam, teljesen normálisan étkeztem, az édességet soha nem szerettem - tehát nyilvánvaló nem velem volt baj. De annyira mélyen belémhasított a jóslata, hogy valósággal a szívemben égett.
Valami tizenöt komoly évembe került meggyógyulni ebből.
Ma vagyok végre úgy vele, hogy nem érdekel.
Kihozom magamból a maximumot, a többi már nem rajtam áll.
Néhány érdekes adat - tizenhárom évig nem fogyasztottam semmilyen húst. Úgy tértem vissza a karnivorok sorába, hogy a férjemmel kirándulni mentünk, kettesben. A gyerekek még nem voltak meg. És eltévedtünk Nagyromániában. Azt sem tudtuk hol vagyunk, nem hogy éppen merre menjünk. Áradások mindenfele, közben haltunk éhen, sehol egy üzlet. Volt valami pástétom az autóban - azt ette ő kenyérrel én meg paprikával.
Majdnem tizenöt évig nem fogyasztottam semmilyen kenyeret. Márpedig alap. Két hónapja fogyasztok ismételten, feketét. Nagy reveláció.
Cukrot húsz éve nem eszem.
Pityókát hússal soha. Vagy-vagy.
Rizset hússal soha - szintén vagy ezt, vagy azt.
Volt olyan diétám, hogy napi 3 óra intenzív edzéssel - éltem ikráskenyeren. Vagy az első gyermekemet tiszta ikráskenyeren hordtam ki, plusz a vitaminok, hogy ne látszódjon, hogy áldott állapotban vagyok. Hiszen az egyetem ahol tanultam, a katolikus pap párom lakhelyének és szolgálatihelyének udvarán állt.

A gyermeknevelésben a másságom mindig gondot jelentett.
Amikor az unókaöcsémet rendeztem, rettenetesen rosszul evett. Emiatt a székletével is baj volt. Komoly kihívás volt jóllakatni és megszaratni. Szegény kincsem mindig azzal takarozott, hogy te sem eszel soha, akkor nekem miért kellene?
Annáék abban élnek, hogy az anyjuk más és reggel hattól ha havazik, ha hull, ha potyog - edz.
Napi szinten megkérdi, hogy ő mikor lesz már akkora, hogy velem edzhessen reggel hattól?
Igazság szerint én az ő korában már naponta jártam reggel hattól edzésre és nem esett le a gyűrű a kezemről.
Ez egy életforma. Amit az ember ha megtapasztal, függővé válik tőle.
El nem tudnám képzelni az életem enélkül.

Mégis érzem azt, hogy nem végeztem teljes munkát.
Tavaly nyár elején felszedett a lányom pár kilót.
Igaz úgy evett, mint egy favágó.
Ha meg megtagadtam tőle a hatodik szelet kenyeret - önsajnálatában sirni kezdett.
A férjemmel komoly vitákat folytattunk a lányom háta mögött arról, hogy hogyan is kellene helyesen eljárni ebben az ügyben, hogy ne legyen túlsúly belőle.
Amikor már nem csak a család, hanem a szomszédok, ismerősök, barátok is szóvá tették a hízást - a lányom koplalásba kezdett.
Hat szelet helyett csak egyet fogadott el, ebédnél soha nem repettázott és este fél szelet kenyérrel is beérte. Megsajnáltam. De ugyanakkor támogattam is.
Végülis a szülő kezében van a saját gyereke egészsége.
És ha megfogod idejében, ha mozgásra sarkallod - ha egészséges életmódra szoktatod - azzal csak jót teszel.
Nem igaz, hogy mindig kényelmes nekem reggel fél hatkor kelni, hogy hétig edzeshessem. Nem igaz, hogy jó nekem megvonni magamtól egy csomó mindent - de igenis tény az, hogy öt-tíz kilóval a hátamon, sokkal nehezebben mozgom, lassabban dolgozom és hamarabb fáradok. Nem beszélve a rettenetes közérzetemről.
Úgyhogy - lehet, hogy a férfiak nem szeretnek csontokkal játszani - de helyettünk dolgozni sem.

Ami meg a szépséget illeti. Az úgyis belűlről fakad. De a kint és bent szerves kapcsolatban áll egymással. Akkor nézek ki jól, ha bent rendben vagyok és akkor vagyok bent rendben, ha NEKEM is tetszik, amit kifele mutatok.
Ez pedig egyedül az én kezemben van.
A férfiak egy dolgot tesznek - a végeredményt summázzák.

Mutatják a hírekben, hogy Buzăuban elütöttek két kiskorú lányt, testvéreket.
A teherautó soföre, kiugrott az autóból és elkezdte az ujraélesztést.
Emberek gyűltek össze, előkerültek a telefonok - okosok és kissé butábbak. Na de ne ijedj meg - nem az elsődleges funkciójuk teljesítése végett - hanem a másodlagos kiélése érdekében. Mindenki nekifogott fényképezni, filmezni. Élesben mártogatták a vért.
Éppen arra járt két diplomáciai konvoj. Húsz perc telt el a balesetet követően.
Megálltak és azonnal segítséget nyújtottak, ahogy az illik, kell és természetes.
Kérdezték a népet - mikor hívták a mentőt.
Kiderűlt, hogy senki sem telefonált a mentősöknek...

Utóhang:
az egyik kislány életét vesztette.
A másik súlyos sérülésekkel, korházi ápolás alatt áll.

Tanúlság:
amióta a világ világ - mindig voltak mártogatók.

Olvass vagy filmet nézz végig.
Valakit bitófa alá visznek - kint a nép. Dobálják, élvezik, nézik - a máglya alatt tömegbe verődnek, vagy napjainkban - drámák, balesetek, katasztrófák éhes szemtanúi.

Elítéled?
Igen. Én is.

De a gyereked mit tud az ilyen helyzetekről?
Te - hogyan cselekedsz egy ilyen helyzetben?
Ismered-e az elsősegélynyújtást?
Tudnál-e segíteni bajba jutott honfitársadon?
Vagy filmezni szoktál? Netalán fényképezni?
Sőt - megosztani, hogy lájkolhassa mindenki.
Érzed-e a másik ember fájdalmát?
Bele tudsz-e szagolni abba, hogy várják haza valahol. Valakinek szívszakítóan hiányozni fog. Vagy ha senkinek sem, akkor miért is nem.
Érzünk-e még egyáltalán valamit?
Vagy már nem divat. Inkább a fényképezés és megosztás - na meg az elmaradhatatlan lájkdömping a menő?

Mindenkiben vannak emlékek, történetek balesetekről - amit látott. Ahol mártogatóként volt jelen. Jelen volt-e egyáltalán? Ő volt aki megmentett, vagy ő volt aki elsétált. Vagy jó helyen, jó időben, jó szögből kattintott?
Az ilyesmi a kultúra része. Mentalitás - nevelés kérdése.
Hogy valaki fekszik az út szélén. Minuszban vagy pluszban - és én mit teszek. És mennyi is a reakcióidőm.
Én magam is kaptam meg ötvenes férfit minusz tízben reggel fél nyolckor a város egyik legforgalmasabb sugárútján összeesve - úgy, hogy hozzávetőlegesen kétszázan elmentek mellette. Azt hihették részeg. Na és akkor? Azt bűntetni kell? Netalán halálbűntetés jár érte? Akkor miért nem kövezik meg? Hogy hamarabb menjen? Egyszerűbb lenne - nem?
A lányokat - miért nem ütötték agyon.
Vagy a szenvedést filmezni a mentőhívás helyett kisebb bűn lenne? Mullasztás?
Értem.

Dehogyis értem.
De lassan már semmit sem.
Nem divat az érzékenység, az empátia, a segítőkészség.

Amikor Budapesten a kilencvenes években felültem a metróra - az egyik megállóban felszállt egy idős, jólápolt, fiatalos hölgy. Azonnal felugrottam és ahogy jólnevelt kislányhoz illik - át akartam adni a helyem. Mondtam - tessék helyet foglalni.
Akkora patáliát csapott, hogy a bőr magától vált le a képemről.
Hogy mit képzelek én, nem szégyelem magam. Hát ő öreg?
Nem gondoltam. Csak én ósdi és nem evilági.
De azóta sem hagyom alább.
Én a MAGAMÉT megteszem. És gondoskodom róla, hogy a gyermekeim, a megfelelő időben ugyanezt tegyék.
Jó lenne ha egyet mindenki seperne a háza táján.
Talán kevesebb szomorú, sőt - kétségbeesett ember lenne közöttünk. És a világ is egy élhetőbb hely lehetne.

olvasgatom a manna.ro-n, hogy tiltakozik Parászka Boró,  a kommentek után előáll az allergiám. Bepirosodnak a szemeim, ömlik az orrom és a könnyeim, mutálásnak indul a hangom, nehezen lélegzem és bepirosodik az orrom alatt. aztán pár óra múlva olvasom a fejleményeket,  hogy tiltakozik a tiltakozás ellen Ufó -és rájövök, hogy nem ijesztő hely a világ.
amíg férfiak és nők vannak és mindenki végzi a maga dolgát - nincs mitől félnünk.
mert a délben - csak a kommentek után, azt hittem, hogy van.

számtalanszor éltem át a saját bőrömön, hogy problémahelyzetben mennyire áldásos tud lenni a férfi szemszögéből is elemezni a dolgokat.
ők ugyanis nem érzelmileg reagálnak le elsősorban dolgokat.
és ha a Jósiten megáldotta egy csepp humorérzékkel és nagyvonalúsággal - akkor több mint kegyes volt hozzánk.
én egész életemben ilyen férfiakat kergettem, ugyanis ilyen az én apám.

az egész család leblokkol az óriási nagy, megoldhatatlan probléma előtt - ő meg egy poénnal hídat képez a kilátástalanság és megoldás szakadéka között.

találkoztam egyszer egy ilyen férfival a munkám során is. (csókoltatlak kedves Krisztián). mint minden csoportban - itt is nők képviseltették magukat hatalmas százalékban. kialakult a probléma, beállt a hisztéria és erre megszólal a fent említett fiatalember teljes értetlenséggel a szemében - hogy de lányok, hol is van itt a probléma? nincs vagy csak én nem látom jól?
az egyszerű kérdéstől, a kérdésben rejlő igazságtól, a magabiztos, férfias fellépéstől és az érzelemmentes reakciótól - egyszeriben mindenki ráébredt arra - hogy basszus, ez tényleg nem egy probléma...
Nincs ott férfi - kitör a háború.

ezért kellenek de nagyon a férfiak.
hogy tiltakozzanak a tiltakozás ellen - megmutassák a másik oldalt - elbillentsenek bennünket a kizárólag érzelmeken alapuló megközelítésektől és hogy kiegészítsenek.

ma amikor három körül azt hittem nincs remény - az ISTEN megmutatta nekem a FÉRFIT.

A gyermekek mostanság ezzel nyaggatnak:
- anya Isten férfi vagy nő?
Mert Anna szerint egy normális Isten csakis NŐ lehet, míg Balázs szerint természetesen csakis FÉRFIemberről lehet szó az Istenség esetében.

És ebben a tanúlság az kéremszépen, hogy ők ösztönből tudják, hogy mire is jó a másik nem, vagy igen:) egymás kiegészítésére. mert amikor azt mondom, hogy is-is, mindkét nem sajátosságait magában hordozza - a nemek teremtője, azonnal témában vannak. és értenek. míg nekem állandó példák kellenek, hogy tisztában legyek azzal, hogy miért nem jó az embernek egyedül lennie.