A facebook egy rakás dologra jó.
Például arra is, hogy a külföldön élő testvérek megmutassák, hogyan látnak világot.
Azzal nem dicsekszenek ugyebár, hogy reggeltől estig vakargatják, szépítgetik és retusálják a kolbászkerítést - de azzal annál inkább, hogy a vakargatásban elzsibbadt ízűleteiket valamelyik óceán partján süttetik, mangómajszolás közben.

Nemrégiben rendesen bepöccentem.
Nem vagyok én egy irigy alkat, de van egy család. Gimburgyánfalváról mentek el a világ másik felére. Rég. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. És ott - legalábbis a fotók szerint van mindenük. Lehet ritkán, de arról készült dokumentáció.
És megnéztem.
Jártak itt, ott és amott.
Addig csak a mezőig jutottak.
Mondom az uramnak - na ne...
Miért vagyunk mi frájerebbek mint más.
Megéri?

Fel is vetem anyósomnak - hogy né Izéék hogy jártak Kolbilendbe.
Mondja anyósom, hogy igen-igen, de haza húsz évben egyszer jutnak.
Mondom az igaz - de Izéék minden egyes közeli és távoli családtagja meglátogatja évente Kolbilendet...
Na ezt már nem érti.
Nem erőszakoskodom.

De tudod - nem hagy nyugodni a Kolbilend képe.
Gyakran álmodom azzal, hogy vakolás közben nyalogatom a kerítést.
Nyalogatom és harapdálom.

Van úgy, hogy elmennék világgá.
Csak úgy.
Hagyni mindent és írni egy rövid post-it üzenetet: elmentem Kolbilendbe. Majd írok üdvözlőlapot.

Múltkor is elszakad a cérna.
Gyermeki lendülettel mondom, én megyek.
Elő a zsákot, a nugátokat ... mire megszólal az ember:
asszony - de hát még útleveled sincs. Nem hogy állampolgárság... Messze még kolbilend.
Ez a kurva vad realitás mindig kifog rajtam. A legrosszabb korban vagyok. Már nem elég hülye és még nem elég hülye egy világkörüli turnéhoz.
Mikor jön már el az én időm is?...

Orvos és páciense

Amikor iskolások voltunk - majd a késöbbiekben emlékszem az egyetemen is - divat volt minden furább tantárgyra azt mondani, hogy mi a jófrancnak tanítják ezt is, amikor az életben soha hasznát nem vesszük majd.
Ez egy meredek probléma.
Valóban rengeteg hiábavaló ismerettel - amit jó hamar a feledés hómályába burkolunk és jó sok hiányossággal távozunk az iskola padjaiból.
Mégsem gondolom azt, hogy az iskolát, tanárainkat vagy a meggondolatlanúl összeállított curriculumot okolhatnánk azokért a hiányosságokért, amik bennünk vannak.
Hanem a neveltetésünket - aminek régebben úgy mondták, hogy cei sapte ani de acasa (az otthoni hét év) illetve önmagunkat - hiszen a tanulás egy élethosszig tartó folyamat aminek az iskolai oktatás alapja, tehát az iskola befejezésével nem meg kell állnia, hanem tulajdonképpen el kell kezdődnie.

Emlékezetem szerint soha nem használtam fel a mértant, amivel annyit nyaggattak.
Gyököt sem kellett vonnom soha.
Ezzel szemben csodás hasznát vettem a matematikai alaptudásomnak amikor kocsmában kerestem meg az egyetem árát, a kilencedikes logikának - amikor tájékozódni kellett a húsz asztal és teraszhelység asztalai között, valamint közgáz-tudásomnak, amikor a híreket nézve, vagy társaságban beszélgetve, egy-egy kifejezést, utalást el kellett helyeznem meglévő adatbázisomba.

Egyet nem tanítottak az iskolában.
Aminek nagyon sokan hasznát vennék.
Az emberséget, karakánságot.
Volt egy tantárgy az egyetemen - ami bennünk ezt fejlesztette.
Sokat nevettünk rajta első időben.
Nem tudtuk hova tenni.
Rengeteget beszélgettünk, játszottunk és rajzoltunk, kézimunkáztunk. Azaz megismertük önmagukat és megtanultuk kifejezni azt ami bennünk van. Miközben megtanítottak egymásra is figyelni. Ezzel nem sok helyen foglalkoznak. Ránk is csupán egy évig volt idő. De amikor harmad éven már kliensekkel, családokkal, csoportokkal kezdtünk foglalkozni élesben - bizony sokszor nyúltunk vissza ehhez az akkor kinevetett alaphoz.
Ez csak akkor volt hatékony ha volt amire épülnie.
Tehát - az alapköveket mégicsak a család és az otthoni hét év helyezte le.

Mindent nem lehet az óvoda és iskola valamint az ott dolgozó szakemberek számlájára írni.

Ma fogászaton jártam.
Ehhez a pasashoz járok egy örökidő óta.
Nem ultramodern a rendelő, nem fiatal, kerek és feszes fenekű az orvos, nem kapok lehúzit és cukorkát ha ügyesen viselkedem - mégis visszajárok.
Mellesleg így vagyok a nőgyógyászommal is.
Ez a két gyenge pontom. Az Achillesi ínaim. A fogaim és a celeculáim. Na ezekkel nagyon óvatosan bánok. És ide mindig körültekintően választok orvost.
Sokban hasonlítanak az orvosaim - függetlenül attól, hogy az egyik csak orális, a másik meg csak vaginális szolgáltatásokat vállal. Ahhoz ért, ugyanis. Abban szaki - ahogy mondják.

A közös bennük az otthoni hét év.
Mindketten emberek.
Én ugyanis élek-halok - régimódi lévén azokért a szakikért, akiken látom, hogy nem csak értenek a dolgukhoz, hanem ezt még tudják is magukról.
Soha nem láttam egyik szemében sem a lyuk látán félelmet, bizonytalanságot, ijedelmet vagy gyengeséget.
Hanem a karakán, nemtől független de inkább férfias hozzáállást - a megoldjukbármiáron című dolgot. És nekem ez kell.

Amikor tavaly műtöttek - kínomban feküdtem az ágyon.
Küldtek be hozzám mindenféle rezidenseket és egyetemistákat - akik tanulgattak rajtam - hol orvosi hozzáállást, hol anamnézis készítést, hol diagnosztizálást, hol jelenlétet.
Soha nem vonakodom, sőt - bátorítom őket.
Igaz - azzal a kitétellel, hogy a két fent említett nyiláshoz, csak ez a két pasas nyúlhat. Nézhetik, írhatnak róla, csóválhatják a fejüket, de nem nyúlhatnak hozzá.

És mint egy vén fogatlan varázsló - mindegyikről tudni véltem, hogy mivé lesz.
Jó vagy rossz orvossá.
Mert volt amelyiknek megvoltak a tulajdonságai a valamivé válláshoz, és volt aki teljes hiányában volt.
Azt már nincs honnan pótolni, behozni, lefutni, előteremteni.
Kicsit megértem a régi nagy orvosi, vagy ügyvédi dinasztiákat. Ott első volt ennek a hozzáállásnak az elsajátítása. Ebben nőttek fel. Ezt szopták az anyatejjel magukba.
Ezzel korántsem mondom azt, hogy valaki embernek születik startból, ha jó családi háttere van. Nem! Sőt. De az akkor lehetett egy alap. Aminek ma sok orvos vagy leendő orvos hiányában van. És önbecsülési zavarokkal van jelen a praxisában. Minden perce az önmaga elleni küzdelemről szól.
Hol tud akkor rám figyelni?
Rám - az emberre?

Kár, hogy ezeket nem tanítják az egyetmeken.
Olyan helyeken, ahol kliensekkel dolgozik az ember - hatalmas szükség lenne rá.
A szociális érzékenységre, az érzelmi intelligenciára, az önismeretre és a szeretetre.
Na ezek az iskolai és egyetemi oktatás curriculumának hiányosságai.
Vagy egyszerűen csak a család okolható érte?...
Ki tudja.
Mert ma már egyre ritkább.

Van az a történet, amely szerint a hajótörött hívő küszködve az árral - forró imában kér segítséget Istentől. Megjön az első hajó, nem ül fel rá, elküldö, mondván, hogy neki az Isten küld segítséget, hisz benne, várnia kell.
Eljön a második is.
Majd a harmadik.
Végül a negyedik.
És megfullad.
Felmegy a mennybe és az Isten szemére veti - hogy ő aki ennyire hitt...és várt...és remélt...
De hiszen - mondja Isten - négy hajót küldtem a megmentésedre és egyiket sem fogadtad el.

Minden embernek vannak álmai és bármilyen csalódás érne is bennünket, él bennünk a remény, a jobbra, többre, beteljesedésre.
És van aki imádkozik a beteljesedés érdekében és ismét vannak olyanok, akik erősen akarják. Mindkét esetben a sikerre vezető út két legfontosabb alapköve - az akaraterő vagy kitartás illetve a küzdelem vagy aktív, cselekvő hozzáállás.

Nemrégiben egy elismert, sikeres és intelligens fiatal nő stresszhelyzetben előállt toporzékolását néztem végig. Egy fárasztó nap után - zsinorban, ahogy az már lenni szokott - nem úgy alakultak a dolgok ahogyan szerette volna. Mint egy láncreakció - egyik terve omlott össze a másik után.
A helyzet számomra, kivűlálló számára, aki nem voltam érzelmileg benne a szituációban - nagyon egyszerűnek tűnt. De számára nem. Valóságos dührohamot kapott és ez az állapot minden egyes valamirevaló gondolatát blokkolta.
Jó mondom, akkor állj le.
És elkezdtük sorra venni a problémákat, megoldásokkal egyetemben.
Nem telt bele öt perc - minden megoldódott.
Na nem úgy, ahogyan szerette volna - de minden a helyére került.

Életünk során számos nagyon nehéz döntést kell meghoznunk.
Szinte naponta szembesülünk a fent leírt stresszhelyzetekkel. És természetesen ilyenkor maga az idő is kruciális. Annyit azonban megtanultam ez alatt a pár év alatt - hogy ez a fajta magatartás nem segít. Alapjáratban nem értek egyet a pozitív gondolkodás körüli felhajtással, de ilyen és hasonló helyzetekben - nélkülözhetetlen.

Van nekünk egy programunk. Ami mindig annyira sokféle tevékenységgel jár amit annyira rövid idő alatt kell elvégeznünk, hogy az szinte megvalósíthatatlan.
Sokféle alternatívát kipróbáltunk már.
Több stratégiát követtünk és áttárgyaltunk.
De semmi nem bizonyul elég hatékonynak.
Kivéve a pozitív hozzáállást és a nyugalmat.
Azokkal ugyanis lehet operálni.
Ahogy valaki bepöccen - azonnal lezuhan a csapat minden tagja akcióstól mindenestől.
Na ennek van nevelő jellege. Mindannyiunk számára. Olyan mint egy extrém csapatépítő tréning - csak hatalmas következményekkel és élesben, nem in vitro.

Visszatérve a hajókhoz és a Jóistenhez - most vagyok életemnek annak a fázisában, amikor imádkozom kifele a fejem felett összecsapó hullámok alól és lassanként engedem el a hajókat. Egyiket a másik után.
Nincs bennem félelem.
Ezek nem az én hajóim voltak.
Megérzi azt az ember...
Azt már messziről tudni fogom és a kürtje is egy életen át kísér.

Ez pont olyan, mint a vénlányt házasságra erőszakolni.
Ne menjen, amíg el nem jön az ő ideje.
Azért meg pláné ne - hogy MÁSnak jó legyen.
Ha eljön majd a megfelelő - annak már messziről jele lesz - és a kürtje végigkísér egy életen át...

Civil szervezetek vására, 2o13

Nem tudom ösmered-e azt a mondást - ahogy van, úgy írom: könnyű nagy fasszal baszni, valaki próbálná meg az enyémmel is.
S hogy mennyi de mennyi köze van ennek a kijelentésnek a nemkormányzati szervezetekhez - na azt mindjárt el is mondom.

Mutatják a sztárokat.
Beyonce, Angelina Jolie, Bill Clinton, Drew Barrymore - s még ki tudja mennyien - mind mind valami nagyon nemes cél érdekében lobogtatják meg feles dolláraikat.
Jól is van.
Hajrá.
Nekik aztán már tényleg annyi van, hogy laza könnyedséggel áldozhatnak mindenre, ami eljut reklámenedzserük szívéig. Persze az még szerencsésebb ha ők maguk indulnak el - mert rájönnek, hogy a való világ az nem egészen Hollywoodban zajlik.

Van az egyik kedvenc Biblia történetem - amelyben mindenki a fölös vagyonából adakozik a templom javára. És végül jön a szegény özvegy asszony, jóval kevesebbet tesz be mint a többiek, Jézus mégis kijelenti, hogy ő adott a legtöbbet. A tanítványok ledöbbennek. Nem globálisan gondolkodnak. Felhercsenve kérdezik, hogy miért mondja mindezt. Mignem Jézus fel is világosítja őket, hogy az özvegyasszony az összes pénzét betette, míg a többiek csak azt a részt, ami valóban pluszban volt.

Szombaton, a civil szervezetek vásárán jutott el az agyamig a jótékonykodás lényege.
Sok olyan párral találkoztam, ahol úgy a feleség, mint a férj a civil szféra béressei.
Tudod mit jelent ez egész pontosan?
2 drahmát.
Na ez az igazi jótékonykodás.
Adakozás magasfokon.
Ők tényleg azt adják amijük van.
Önmagukat, mindenestől.
Felvállalva a szegénységet - hogy másnak (is)jusson.
Bevállalva a nélkülözést, hogy legjobb szakértelmükel segítsék azokat, akik rászorulnak.

Szóval, ahogy azt mondtam - könnyű nekik... próbálnának lyukakat bedugni a miénkel.
Csakhogy a miénkről senki nem ír.
Mert az igazi sztárok ők...

Ez egy ilyen világ.

Az, hogy én milyen mértékben vagyok gyermekbolond - csak az előtt nem világos, aki cseppet sem ismer. Ugyanis én vagyok az-az Éva, aki valóban az örök anya.
Sokak megrökönyödésére hangoztatom és élem, hogy a gyermekeimet nem abból a célból hoztam erre a világra, hogy a nagymamánál nevelkedjenek és csak akkor jöjjenek haza ha éppen nem vagyok túl fáradt hozzájuk.
Életük első percétől én magam nevelem és gondozom őket és ezt egy kis kegyelemmel így is kívánom folytatni addig a pontig, amíg elengedhetjük kölcsönösen egymás kezét.

Mégis - el kell mondanom, hogy nem minden anyával értek egyet.
Van az elég jó anyaság (Winnicott elmélete szerint) és van a túlkompenzáló anyaság - az én meglátásom szerint. Mert a fent említett elméletalkotó szerint - és joggal - nem létezik jó anya. Csak elég jó anya. Aki nem tökéletes, hanem inkább igyekvő. Önnön hibáit felismerő, tanúlságokat levonó és helyes megoldásokat, egyensúlyt, harmóniát kereső anya. Aki nem csak anya akar lenni, hanem más szerepekre és tevékenységekre is vágyik - képes elengedni gyerekét - aki ezt nem szorongással reagálja le, hanem örömmel és felszabadúltsággal.

Találkoztunk anyákkal.
Eleve ijesztő számomra - az Anya vagyok című jelenet sok esetben.
Vannak a játszótéren is nagybetűs anyák.
Akik mindent lereagálnak, elemeznek, megszólnak, értelmeznek, aktívan résztvesznek és cselekszenek, nem engednek. Egyszóval nem hagyják lélekzethez jutni sem a gyermeküket sem önmagukat.
Az ilyen gyerek tele van agresszióval. Önmaga és mások fele egyaránt. Nem képes társas interakcióba lépni, megnyílvánulni, játszani és lenni - mert soha nincs meg eleve az erre való szabadsága. Egyszerűen képtelen kezdeni bármit is a helyzettel.
És ha bátorságot és erőt is gyűjtene - az első megoldandó probléma felmerűlése esetében - a nagybetűs édesanyja közbelép és helyette lereagál és megold, megcselekszik és eljátszik mindent.
Ő lesz az a felnőtt - aki helyett a szülője, majd jó esetben ha kitartó elég mazochista párt talál - a felesége gondolkodik. Van ugyebár példa arra is, hogy a sírból is visszatekintő édesanya elvei szerint él élete utolsó percéig.

Ilyen esetekben mindenkinek annyi.
A házastársi kapcsolat felfüggesztődik - mert eleve nem létezik feleség szerep - szeretőről és partnerről nem is beszélve. Van a szülő szerep és külön, élesen és mindent meghatározó módon az anya szerepe. Ő a tigris, aki mindent, bármi áron.
Senkinek nem jó.
A csupanagybetűs édesanyának a legkevésbé. De ahhoz már túl fáradt és gyenge, hogy összetákolt szerepépítményét le merje szólni és téglánként le merje bontani.

Céllal kezdtem el az írást - de időközben belepirultam a valóságba.
Kipukkadtam és leereszkedtem.
Maradjunk annyiban - hogy anélkül, hogy bárkit vagy bármilyen helyzetet is kibeszélnék, elemeznék és lebontanék meztelen darabjaira - nem szabad a szerepeink mögé rejtőzködnünk.
Ha meg mégis azon kapnánk magunkat - álljunk meg és gondolkodjunk el.
MIÉRT? - ennyi.
És a miértre megvannak szépen a válaszok. Egytől-egyig, lépésról-lépésre.

Lélegzeni kell hagyjuk önmagunkat és a mellettünk élő másikat.
Mert ahogyan a növény - az emberpalánt sem fejlődik ha le van fojtva - teljesen mindegy, hogy anya, gyermek, férj, feleség vagy ki által.
Kell a lélek-zet-vétel az Élethez, a fejlődéshez.

Ma a gyerek idegesen tombolt az esőnek. Mondom, magyarázom, mutatom a szárazság miatt feltöredezett földet - a drágaságot, a zöld gyep emlékét, amit a nap égetett sárga-foltosra. Lassan összeáll a fejében a kép. Még egy utolsó kérdés: akkor nem is jó a Nap.
De mondom - sőt - létszükséglet. De nem túlzásban....

Na ezzel is így vagyunk. Minden jó - megfelelő mennyiségben.
Avagy jóból is megárt a sok(k).

1. Magabiztosság:
huzzuk a sátrat a civil szervezetek vásárán. Már ahogy ez lenni szokott - a négy sátor hatfele. A csövek ugyan meg vannak számozva, de egyáltalán nem egyértelmű senki számára, hogy milyen logika alapján. Vannak római és arab számok, színek és méretek.
Másfél sátor áll már, amikor végképp elakad a társaság.
Alapember mellettünk a szomszéd sátor felhúzásánál asszisztál.
Mondom gyere. Szarban a nemzet.
Nem gondol.
Jön dug, simít és húz.
Sátor áll.
Mi a tanúlság?
Elmondom:
amíg együtt gondolkodott öt ember - bizonytalan és meghatározatlan szerepben - egy hozzértő koordinátor hiányában - egyikükben sem volt annyi ön(bizalom), hogy a saját stratégiáját elfogadtassa a többiekkel. Mindenki ajánlgatott, minden egyes megoldást megpróbáltunk, nem találtuk közösen (elég)jónak. Mintha valami minden esetben hiányzott volna a helyes megoldáshoz.
És akkor odalép egy kivűlálló, aki ugyanazt a megoldási módot teljesen másként tálalja.
Egy olyan fellépéssel és hozzáállással, amihez nem fér kétség.
És ettől áll a sátor.
Ahogy minden más is.
Na ez számomra A férfitől várt viselkedésmód. És legfőbb jellemvonás. Nem a pénz, nem a hatalom, nem a pozíció - hanem ennyi. A férfias, erős, magabiztos, határozott jelenlét. Mert ettől áll, vagy ennek hiányában bukik minden.

2. Játék:
jönnek gyerekek. Mi éppen kerekesszékkel próbálunk táncolni. Miattam nem megy. Félelem van bennem az alsó végtagjaim hiánya miatt. Ha esem nincs mire támaszkodnom. Én csak ezt a reflexet ismerem. Kerekesszékkel rettenetesen ügyetlen vagyok. A gyerekeknek tetszik a játékunk. Kérdezik kipróbálhatják-e? Magától érthetődő. Sajátjaim számára is igen kedvelt játék az egymás és önmaguk kerekesszékkel való szállítgatása.
A gyerekek egyre ügyesebbek lesznek. Már megy a háttal menés, a hírtelen forgás, a befékezés és a gyorsaság és ügyesség egyben.
Megszólal az egyik - de jó lenne ebben lenni mindig...
Egymasranézünk.
Azt hiszem most jut el az agyáig amit kimondott.
Csak ajánlani tudnám MINDEN EGYES embernek, hogy 1 napig, csak egyetlen egy napig vegye fel a mozgássérültek, látássérültek vagy hallássérültek cipőjét.
Menjen el kerekesszékben munkába és a munkahelye előtt ébredjen rá arra, amit húsz éve észre sem vett - nem akadálymentesített az épület. A járdák foglaltak, a járdaszegélyek veszélyesek, az emberek megvetőek és utálatosak, mindenért meg kell küzdened ha nem szeretnél állandó visszautsításokkal szembesülni lépten nyomon és ha vécézned kell - 22o km/órával kerekezhetsz haza, mert SEHOL a városban egy akadálymentesített vécé, ahol természetes körülmények között könnyíthetsz magadon. Vannak barátaim, akik ha eljönnek otthonról, már előtte való este nem ihatnak, bármennyire szomjaznak is, aznap, nem igazán esznek és isznak, hogy ne kelljen vécére menniük.
És ez csak egy szempont ugyebár?...


3. Szerénység, tudatlanság, naivság vagy eljátszott infantilizmus?...

Ismerek egy házaspárt.
Csak néhány éve bukkantak egymásra.
Erre mondjuk, hogy súlyos.
Olyan szokatlan pár, hogy az már rettenet.
Dolgoztam velük több ízben, beszélgettünk mélyebben és futólag, vettünk részt közösen rendezvényeken - de én mai napig képtelen voltam kategórizálni őket.
Egyszerűen nincs rájuk megfelelő címke.
Sokszor megsajnálom őket és lelkiismeretfurdalásom van, mert annyira szerények és naivak, hogy az már hihetetlen.
Aztán rájátszást vélek bennük felfedezni.
És végül - az ahogy egymásra néznek és egymásról vallanak, beszélnek - mindenről meggyőz.
Egy ismeretlen világ szülöttjei és hordozói.
A társadalom hülyéi.
De ha közelebbről megfigyeled őket - felismered bennük a páratlan értéket - amelyet sem a ruha, sem a hülyeség, sem a színjáték nem képes elrejteni.

4. Önbizalom:
figyelem a strandoló embereket.
Ruhái nélkül fura az ember.
Hozzánőtt már mint a barihoz a bundája.
Szokatlan és kényelmetlenül merev pozíciókban ülnek és állnak, állandó a kontroll - a has be, mell ki - kevés az eredetiség és felvállalt természetesség.
Továbbhaladok gondolatban.
A férfiak kevésbé mervek.
Közöttük és bennük nem akkora a tét.
Tudják, hogy elsősorban nem szépségükkel hódítanak. Amelyikük meg igen - igazi nőben soha nem lesz része.
De a nők - rettenet sokfele kell eleget tegyenek.
Előszöris önmaguk fele - és ez a legnehezebb próba.
Aztán egymás fele - ez sem kutya, mert ritkán járhat sikerrel - ha meg mégis igen, irigykedés a vége.
És természetesen a férfiak fele - akiknek sokszor egy kis szemfényvesztés is elegendő a vastapsig.

Nem az a szép, aki igazán szép.
Hanem azok akik hisznek magukban.
Rettenet találó a szavunk rá.
Azok a szépek, akik kifele sugározzák - nem a szépséget, hanem a hitet a szépségről. Kivetítik önmagukból, hogy én elhihessem.
És én hinni fogom, bármi áron.
Mert ez egy varázslat.
Kifele és befele egyaránt.
Hiszem - van.
Nem hiszem - nem létezik...

Szal...én nem mondom, hogy a nagymamákkal baj van, de azt mondom, hogy szereptévesztett állapotban vannak szinte mindannyian - tisztelet a kivétel.
És ez a szereptévesztettség okozza a legtöbb konfliktust is, amit az idő nem hogy feloldana, hanem mind jobban és jobban elmélyít, hiszen egyre több és több salak rakódik rá.

Ott van a gyerekük - főként ha a kedves aranyszaró, aranyfarkú kisfiúkról van szó - akit a legnagyobb jóindulatuk ellenére sem tudnak szabadon engedni - a maga természetességében. Vagy görcsösen fogják és ezzel szétcseszik az amúgy is ingatag talajra épített házasságot, vagy teljesen mereven elfordulnak tőle - hatalmas bűntudatot gerjesztve ezáltal benne és az egész családjában.
De - hoppá, megszületik a gyermek.
Ez olyan, mint a reload. Egy új esély ... - mondják, szentűl meggyőződve és hiszik is az utolsó csepp vérig is. Miközben a gyerek egy aknamezőn nő fel, aminek a robbantógyűrűje az ő kicsi párnás kacsójában van.
És akkor jön a nagymama és mint a hurrikán - követ kövön nem hagy...

Ennek a végén - ami természetesen valami új kezdete is egyben - mindenki mindenkivel összevész, kigyót békát egymásra mondanak, végre mindent kipakolnak az asztalra - gondolván úgy is vége - én ugyanis ezzel a szarkavaró vénboszorkánnyal soha le nem ülök egy asztalhoz.
Ez persze nem maradhat ennyiben.
Jön a szülinap, gyerek szülinapja, karácsony, akármi és össze kell ülni, úgy kell tenni, mintha ... és akkor mindenki minthát játszik.
Egy egy érzékenyebb családtag ezt nem bírja és nekifog vedelni.
Egyszer diszkréten a bort, majd amikor megnyílnak a szelepek akármit.
Őt nézi le magasról mindenki - miközben egyetlen őszinte és valamirevaló ember a családban.
Mindenki mosolyog.
Mézesek és mázasak mint a tükrösmézes.
A hangjukat is elváltoztatják.
A nő ha kétszínűsködik - vékony hangon beszél és sokszor mondja hogy édes, kedves, drágám, szivem - miközben megfojtana egy kalány vízben.
A férfi veszélyesebb. Merev háttal hazudik a szemedbe.
Ha hátat fordítva neki hirtelen és nemvárt módon visszafodulsz - elkaphatod az igazi arcát - ahogy kifent körmeit éppen a hátadba kívánja mélyíteni.

A játszótéren is vannak nagymamák.
Két tábor van.
Egy - aki tudja, hogy ki és mi a nagymama - ki ő (van ön és szerepismerete) és ki a gyerek. Na ez csodálatos. Csak úgy iszod a szavait.
A gyermek felszabadúlt vele - jókat nevet, játszik, ismerkedik és mindent bátran kipróbál.
Kettő - a gyereideédesanyjáé típusú nagymama.
Veszélyes...
Nem jellemzem. Ezt MINDENKI ismeri.
Egy témája van: a gyerek szüleinek a gyermeknevelés terén mutatott inkompetenciája.

Ma Anna egy ilyennel ölre ment.
Napok óta kerülgetik egymást.
Ma összecsaptak.
Nyilván - azt tettem amit tennem kellett. Helyrepakoltam Annát - elnézést kért és onnan kezdve elvárt normák szerint viselkedett.
De annyira egyértelmű volt a gyerek őszinte üzenete - ami lélekből jött - hogy úgy én, mint a nagymama színtisztán megértettük.
Ha minden menyecske ilyen bátor lenne - talán nem lenne ennyi szenvedés és megbomlott házasság sem. De az anyósviccek száma - ha nem egyéb - minden képpen csappanna