Az életben rengeteg hülye helyzet van.
A hülye helyzetek jellemzője, hogy belekerülsz, nincs mit tenned, végignézed, éled és várod, hogy megmentsenek vagy egyszerűen vége legyen. Ez éppen olyan, mint a futó homok. Ha megmoccansz, elmerülsz. Esélyed sem lesz a szabadulásra. Ezzel szemben ha megőrzöd az önuralmadat - segítséggel élve megúszhatod.
Meséli valaki - mindegy, hogy ki, milyen kontextusban és miért, mert mindannyian éltünk meg már hasonló helyzeteket - hogy konfrontálódott valakivel, aki őt mélységesen megsértette. És utólag, akkora galiba lett a dologból, hogy annak ellenére, hogy ő is tudja, hogy igaza van és szólnia kellett - percenként vádolja önmagát amiatt, hogy miért kellett szemét módjára konforntálódnia és miért is nem nyelte le az egészet?
Hasonló vagy még megalázóbb a késő kifizetés története.
Meséli a nyugdíjából megélésre esélytelen idősödő hölgy - hogy azért vállalt munkát a nyugdíjaslét helyett, mert képtelen emberségesen beosztani azt a keveset, amit az állam cseppent. És a bökkenő nem a munkával van, hanem a bérezéssel. Ugyanis az, akinek dolgozik - annyira gazdag, hogy egyszerűen elfelejti kifizetni az alkalmazottait. Számára 5oo Ron egy este vendéglős fogyasztásának az összege. Ha szerényebb helyre megy - esetleg másodmagával. A másik számára azonban ez jelenti a megélhetést. Amit azonban elmulasztanak odaadni neki.
Még rettenetesebb annak a fiatal, beteg gyermekeit nevelő hölgynek az esete a gazdag családdal - akiknek ha elfejetik kifizetni a bérét, azon a hétvégén éheznek. Míg az alkalmazónak nem került volna semmibe, csupán egy egyszerű emlékeztetőbe.


Nem tudom ha a szegény ember számára létezik megalázóbb helyzet, mint a saját tulajdona érdekében letérdelni és könyörögni. Nem alázná meg magát ugyan sohasem, de ha daccos lesz - minduntalan eszébe jut felesége kétségbeesett pillantása és az éhes, tévéző gyermekek lázasan csillogó szeme.
Visszafordul.
Ráharap a nyelvére vagy szája szélére, hogy jó erőssen fájjon.
Majd a földig hajol és égőpiros arcal kérni kezdi azt, ami kijárna neki.
Először nem hallják, mert nem reagálnak.
Hangosabban mondja.
Megcsörren a telefon - nem hozzá beszélnek, nem őt hallgatják.
Ismét elmondja - de már lángokban áll az arca.
Most megkérik, hogy szaladjon ki és hozza be a papírokat a nyomtatóból.
Most újra megismételtetik vele.
Erre már legszívesebben menne. Úgy dönt inkább megöl valakit vagy betör az első bankba.
Ráripakodnak, hogy mit képzel, más sem kapott. Várjon türelemmel mint bárki más hétfőig, mert ma nem volt idő bankba menni.
Ordítaná - tombolná - sikítaná, hogy nincs kenyér, nem ettek meleget napok óta a gyerekek, jó lett volna egy kis gyümölcs és tej is.
De nincs kinek.
Kifele menet hallja ahogy kinevetik.
Elhatározza, hogy többé ide be nem teszi a lábát.
De a szükség nagy Úr.
A hétfő dél ismét ott találja.
Most már tényleg éhesek a gyerköcök.
Jöhet a megaláztatás, csúfolódás, eltipratás.
A gyerek az első, ahogy az aszony mondta...
És ő?
Na meg a becsülete?
És az alkalmazóval mi lesz?
Ő mikor tapasztalja meg - akárcsak egy kis álomidő erejére is, hogy milyen érzés azért könyörögni, ami alapból kijárna neked?...

Nincs az a szülő, aki ne a legjobbat akarná a gyereknek.
De van az a mondás ugyebár - hogy a javadat akarják...ne add!

Mindig, minden esetben gyanús lesz az a szülő, aki valamit erőszakol gyermeke életében.
Legyen az sport, tanulás, valahova tartozás vagy valamivé válás.
Amikor mi gyermekek voltunk, a kommunizmus ideje alatt - ugyebár az akkori rezsim nem díjazta a templomba járó elvtársakat és elvtársnőket. Ha valaki erre szart rá és mégis elment, annak rendszerint következményei lettek.
Ezt a következő képpen játszották ki az emberek:
- titokban jártak
- nem jártak
- elküldték maguk helyett - mintegy égőáldozatul - a gyerekeiket
Tömegesen vettünk részt vallásórákon, ifiken és templomi szertartásokon.
Sokunkat erőszakkal kergettek el - ahogy mondtam, önmaguk helyett - mígnem saját szükségletté nem vált életünkben az egykoron kényszerített valahovatartozás.

Amúgy ahol tömeg verődik össze és ez az ad hoc forgatag mind nagyobb és nagyobb, megmagyarázhatatlan módon - számomra mindig gyanús lesz a dolog.
Ime egy releváns példa erre az egyetem.
Ma vak-világtalan eggggggyetemista.
Már nincsenek jó mesterek - az ezermestert társadalmunk csak a tankönyvekből ismeri, hanem ehelyett egggggyetemisták vannak.
Tanulj fiam, hogy legyen belőled valaki.
Régebben - de még ma is vannak helyek ahol igen - elmondták a fiúgyereknek - hogy papnak vagy kántornak tanuljon, hogy Úrnak szóliccsák - s onnan osztán minden sínen van, mint József Attila.
Ilyentén ma már mindenki úr.
Urizálás van is akármennyi.
Szegény szülőt azonban sajnálom, aki jóindulattal erőszakolja gyermekét a továbbtanulás irányába, egy jobb jövő reménye alatt - amit az évek szappanbuborékok módjára hiúsítanak meg a maguk éles valóságával.

Egggyetemet végzett emberek munkanélküli segélyen, nagyárúházakban, kisboltokban, cipős és ruhás üzletekben, takarítócégeknél, vagy a nihilben.
Kevesen boldogok.
Elvégeztek, beteljesítettek egy álmot, amihez közük sem volt.
Tanultak - hogy aztán ne legyen idejük önmagukat elsajátítani.
Az igazi út keresését feszegető kérdéseket elfedte a lexikális tudás - ami hasznavehetetlenül és teljes boldogtalanságban serceg a hasznavehetetlenség tengerén.
Az emberekben szégyen, szomorúság és céltalanság, jövőtlenség hónol.

Bárcsak ne mondanánk meg egymásnak a tuttit.
Bárcsak hagynánk nőni azokat a fákat az Ég és Fény fele.
Bárcsak tudnánk együtt növekedni.
Mert szülőnek lenni mind ezekre esély.
Nem az egggggyetem fizetésére, hanem az Ég, Fény fele való növekedésre, az együttes fejlődésre és az önmagunk megtalálására - külön-külön és együttesen.

Mert van élet a halál után

Ismertem egy házaspárt amióta az eszemet tudom. Ők voltak azok, akikre amikor ránéztem azonnal tudtam hogy nem szeretnék párkapcsolatban élni. Két gyereküket szépen felnevelték, akik jó messze menekültek a családi fészekből. Egyik az északi, másik a déli sarokra. Állítólag a sarki fény miatt. De mindenki csendben tudta, hogy a fészek áteresztése okozott gondot mindannyiuk számára.
Asszony, ember együtt megvénültek.
Ették egymást elevenen fiatalon, majd falták egymást semmit sem veszítve a kezdeti lelkesedésből - vénen is. Megbetegdtek, letrottyosodtak, alig vonszolták magukat. S ha már nem ment, hát leültek a padra megpihenni és ott folytatták csillapíthatatlan étvágyuk kielégítését.

Hogy, hogy nem - az ember egyszer csak betegebb lett mint az asszony. Emiatt is veszekedtek éppen eleget. Bement a korházba és többé soha nem jött ki onnan.
A felesége beleroppant.
Család haza.
Északi és déli sarok képviseltette magát.
Az asszony teljesen elveszítette a talajt a lábai alól.
Mi lesz velem? - üvöltötte bele az éjszaka csendjébe és a nappalok zajába.
Mindenkinek elmondta, elmesélte, elsirta, hogy ő semmivé lett az embere nélkül.
És mindenki hitt neki.
Mondta - a temetés után derűlt ki, hogy gyengén látó. Ezt eddig nem tudta. A düh vakította el és az is adott neki erőt a látásra. Vagy a másik támasza?...

Hívták az északi sarokra - nem megy mondta, fázik.
Hívták a délire - nem megy mondta, mindenhol fázik.
Mignem itthon is remegni kezdett.
Ha nem szégyelném kibotorkálnék és a vonat elé vetném magam... - mondogatta minden alkalommal.
És mindenki hitt neki.

A gyászmunka ellehetetlenedik ilyen esetekben. A kapcsolat összekúszálódott szálai, a harcok, a veszekedés, a konfliktusok - nem engedik a földre szorúlt embert nyugodni.

Márpedig van élet a halál után.
Paradoxonnak tűnik ugyan, de tény - hogy könnyebben engedem el azt, akit nagyon szerettem, akivel kiegyensúlyozott kapcsolatban éltem és nem csak a kezem fogta a kezét, hanem a lelkem is tartotta a lelkét távozásának pillanatában.
Soha nem felejtem el szenvedő nagymamám arcát.
Leültem a földre a templomkertben és azért imádkoztam, hogy Isten magához vegye.
Kéne nekem Mami örökre - mondtam, de tudom, hogy nálad jobb helyen van.
Így ment el Mami.
És sikerült elengedni őt.
Mert azóta is itt van. Véleményt sugall, vigasztal, ápol és betakar - ha fázom, szenvedek vagy éppen egy ölelésre vágyom.

Néhány éve amikor szembesültem az első tincs ősz hajszálammal és reggeliben a duzzanatok alól elősejlett az első hat szarkaláb - elfogott valami megmagyarázhatatlan szomorúság a saját elmúlásommal szemben.
Olyan érzés ez, mint mikor egész nap a túrós laskáról álmodsz, amit hazaérted pillanatában ügyesen el is fogsz készíteni - és hazaérve azzal kell szembesülj, hogy a túród megromlott...
Ma már nincs bennem szomorúság.
Talán az is kiromlott.
Rájöttem, hogy egyre idősebbnek lenni praktikus.
A forrongás, lázzadás, bizonyítási vágy, önmagammal folytatandó, véget nem érő meccsek - csak a fejlődés, ergo az önmagamhoz való visszatalálás rögös lépései.

Mintha a születéssel végbemenne egy nagy mini ősrobbanás aztán onnan pár tíz év káosz és kinek hogyan sikerül rendet csinálnia. Vannak fogozkodók - a valamiben való hit esélye, a magyarázatra való fogékonyság, az értelemkeresés - vannak állandó bukatatók és vagy te. Aki sokkal kevésbé ismered önmagadat, mint azt hinnéd.

Amikor megszeretek valakit öröm van bennem.
Mintha egy út lenne az újabb, más szemszögből elősejlő önmegismeréshez.
Elönt az adakozási, feltárulkozási, önfeltárási, önátadási vágy és rendszerint ennyi. Itt el is esem. Mert a forgatókönyv mindig azonos. A másikat nem.
A gyermekek is örökölték.
Balázs enyhébben, de Anna teljes mértékben fertőzött.
Már ovis korában elkezdte.
Új barát, újabb tárgytól szabadultunk meg, amihez addig elengedhetetlenül ragaszkodott.
Első körben kijelentettem - Anna ne add egyből mindenedet. Megbánod.
Miközben pontosan tudtam, hogy adnia kell. Ahhoz, hogy csalódni is megfelelő szinten tudjon.
Amikor másnap becsapták, kihasználták - már bánta az örökbeadott tárgyat, az érzelmeket - de nem lehetett visszacsinálni semmit.
És megtanulta.
Sokkal hamarabb mint én.
Mert én még ma sem tudom.
Helyesebben tudatában vagyok, de ösztönből cselekszem.
Mindent vagy semmit alapon.

Közben szintén a korral jár együtt - ráébredtem hogy a legértékesebb dolgainkat képek formájában tárolja az agyunk, lelkünk.
A szeretett nagymam halála - két képben van.
A gyermekkor - nyári képekben.
A szüleim válása - egy fotó a konyháról.
A testvéreim - repülő tányérok a levegőben.
Kamaszkor könyv, könyv és könyvek.
Bulik és kirándulások - vonat.
Zárda - kert, vonat.
Isten - otthon.

Mert az otthon nem egy hely, hanem egy állapot.

Nemsokára költöznünk kell ismételten.
Az embernek minél bölcsebb és korosabb, annál kevesebb fontos tárgya lesz. Kivétel ha szenvedélyes gyűjtő. Mert akkor emellé a bölcsesség mellé társul a felbecsülhetetlen gyűjteménye.
De mindhiába a tárgyak, a kellékek, a kényelem, ha a lelkem nem érkezett haza.
Ha végighajszolom önmagam egy olyan életen, amelyben soha egyetlen percre sem találom meg a helyem.

A szeretet nyugalma az otthon valósága.
A bibliai jó nekem itt lennem... - fogalma.
Mert ahol jó nekem lenni, na ott vagyok otthon.
Függetlenül attól, hogy az egy hely, tárgy, állat, munka, állapot vagy szerencsésebb esetben önmagam és a család.
Az élet humora - hogy miután végigharcolom a legvéresebb meccseket önmagammal - kezdhetem előlről az egészet a családdal.
Mert a család fejlődése akár az emberé.
Van gyermekkora, kamaszkora, fiatal felnőttkora, felnőttkora, időskora. Mindegyik a maga megfelelő kríziseivel és fejlődésre való esélyeivel.
A nevelés során testhez álló szokott lenni a szülők számára a gyermeknek abbéli intése, hogy fiam ha nem tetszik el lehet menni világgá vagy kidoblak, vagy keress más helyet. Holott mindkét fél pontosan tudja, hogy ez az egyetlen null alternatíva. A járhatatlan út. A probléma megoldhatatlanságának határa, ahonnan fel lehet emelkedni valamerre - kommunikáció és megoldások szintjén.
Na a családok is ezt kellene megértsék.
Hogy nem megoldás, nem járható út és nem választható alternatíva a kidoblak, elmegyek, mást választok, lelépek, továbbállok.
Hanem bazdmeg az együtt főztük, együt esszük is meg attitűd.

Mert a fejlődés csak akkor garantált, ha végigmegyünk az úton.
A királyságot akkor kapjuk, ha teljesítettük a három próbát.
És a hétfejű sárkány csak akkor győzhető le, ha mindenki vállvetve odaáll.
Egyedül senki sem győzedelmeskedik

Múlt héten illetve hétvégén a közelgő tanévzáró leple alatt, valamint a gyermeknapi egybeesés jóvoltából, városzinten kirándulni vitték az elemi iskolásokat.
Minden tiszteletem és becsületem azé vagy azoké a vakmerő pedagógusoké, akik a mai világban ilyesmire vetemednek.
Ha valakinek nem lennének csemetéi vagy nem dolgozott volna gyerekekkel, ajánlom, hogy menjen el csúcsidőben egy játszótérre és nézze végig a menetet olyan harminc perc erejéig. És akkor rájön, hogy mit tisztelgek itt  felbéreletlenül a tanítók előtt. Mert a zsák bolha, ahogy mondani szokás kutya f...a - egy, kettő vagy akár három osztálynyi, otthonról elszabadúlt, az igából fejét kitépő, a szabályok igájából elszabaduló gyereksereg mellett.

Barátnőim gyerekei is mentek.
Nagy élmény. Fel sem merül a mehet a gyermek vagy nem - kérdése.
Mennie kell. Mert az ilyesmi kihagyhatatlan.
Persze ilyenkor marad a szülő a kételyeivel, az aggodalmaival és a kezén nyomot hagyó - a kirándulás elejétől a végéig szorongatott telefonjával, amit mindezek ellenére is leellenőriz ötpercenként.

Mondom a barátnőmnek - emlékszel Ratosnyára?
Valami dereng - válaszolja.
Én soha nem felejtem el... Szerinte harmadikosok lehettünk - erre viszont már én nem emlékszem - amikor először táborba engedtek. Talán egy hétre. Igazi kommunista tábor, jól megszervezett programmal, spártai körülményekkel - reggel nyolc torna, hideg vizben mosakodás, ágyvetés, reggeli, túrázás, ebéd, szabad program alvás lehetőségével majd sportvetélkedők és vacsora, közös éneklés, lefekvés. Reggel minden előlről. Csak a túrázás helyszínei változtak. Elvittek a csobánokhoz, az esztenákra - annyi bálmost ettünk, hogy össze-vissza fostuk hánytuk magunkat. És az maradt meg élesen, hogy hétfőtől vasárnapig minden egyes délután ültem a hintában, amíg a többiek aludtak és bögtem. Hét levelet írtam anyunak. De nem kétsorost, vigyázz, hanem ilyen komoly, többoldalas leveleket. Pár éve megkaptam. Megijedtem magamtól... Hogy micsoda éleslátás és érzelmek voltak abban a gyerekben... A felnőttkori önmagam vizet nem visz neki.
És az is tiszta, hogy annak ellenére, hogy gyakran kirándultam szüleimmel - a honvágy miatt képtelen voltam bemérni, hogy alig néhány kilóméter választ el az otthonomtól. Ha ezt értem, talán könnyebb lett volna.

Kérdezem a csajokat - hogy mennyi pénzt kell a gyereknek adni - zsebpénz gyanánt?
Helyenként változó, jön a válasz - 1o-2o lejeket ajánlanak.
De milyen a gyermek? Ez soha nem változik. Elmegy a mamához elbúcsúzni - kap 1o, 15 lejt, beugrik a keresztanyja, a kirándulást hallva, ad ő is egy annyit. Aztán kap aputól. És amikor nayu kiviszi, tőle is leszakít valamennyit.
Így lesz aztán olyan 4o-5o leje.
És addig nem nyugszik, amik el nem veri.
Szinte mindegy, hogy mire, de kötelező elköltenie.

Mi is ezt tettük.
Megszámoltuk ötvenszer.
Körbemutogattuk.
Elmondtuk a tancinak.
Megint átszámoltuk.
Ötvenszer megkérdeztünk, hogy mikor állunk meg. Azzal a szándékkal, hogy elkölthessük a pénzt. Ami valósággal égette a zsebeinket.
Nem láttuk a tájat, a nevezetességeket, nem számított az út s utazás - csak a pénz, ami lelki teherként nyomta a zsebeinket.
Akkor végre megálltunk. Odacsődültünk a cigánystandhoz, ahol volt minden amire egy embernek soha szüksége nem lehet.
Vettünk anyunak egy fakanalt, apunak egy bologató kutyát a Daciába, a tesónak egy similabdát és magunknak, nos magunkat....semmit. Mert nem találtuk meg azt a különleges valamit, amit elképzeltünk. Így vártuk állomástól, állomásig a megfelelő pillanatot a nagy pénzköltésre. Míg végül este, csalódottan és fáradtan belementünk valami nagyon drága giccses marhaságba. Amit már a vásárlás pillanatában is szégyeltünk, még önmagunk előtt is.

Hazajön a barátnőm fia.
Anya baj van. Nem haragszol ugye?
Mi van fiam?
Minden pénzt elköltöttem.
Mit vettél szivem?
Mit ? - mindenkinek ajándékot!

Otthon ajándékosztás:
Hugi - similaba.
Apu - bologató kutya.
Anyu - fakanál.
Magamnak pedig ezt a papírpapagályt vettem - fel lehet ültetni az ágra...

Mert a gyermek nem változik.
Ahogy a giccs sem...

Ebben a diszperzites világban már nem akkora kunszt, de régebben, biza bele kellett(et) izzadnia annak, aki a lakása kifestésére szánta rá magát.
Ahol volt férfi a házban mégiscsak könnyebben ment, de ahol agy anya nevelte gyermekeit egyedül, na ott - nagyon fel kellett kötni a gatyáját az ilyen dolgok megvalósításához.
Miért?
Megmondom.
Mert a jó szakik kocsmába járnak.
A gyermekeiket egyedül nevelő nők meg nem igazán.
És a kocsma az a hely, ahol ilyen alakokat meg lehet ismerni és fel lehet bérelni, valamint érdeklődni lehet az aktuális piaci ár felől.
Mert a kommunikció a következő képpen megy:
- Józsi - van munkád?
- Nincs. Mié?
- Van a szomszédomban egy asszonyka, neki kellene festés.
- Hogy néz ki?
- Háromszobás.
- Nem te hülye. A nő.
- Jajj - hát hogy, hogy? Anya.
- S csak festés? Vagy pinafestés is?
Csöcselék röhög.
- Ne szoptass Józsi. Ez egy rendes nő. Semmi gamatkodás. Vállalod vagy nem kell a munka?
- Na, na. Há mi van bazeg, ejsze te baszod?
- Józsi - engem haggyál ki ebből. Kell a munka vagy nem?
- Meglátom... (közben egy vasa sincs, halnak éhen, az asszony pénzén élnek hónapok óta és ami őt illeti a kocsmában is hitelbe iszik) Mond meg hívjon fel...

Aki nem hallott ilyen beszélgetést, annak is tiszta, hogy a könnyű préda kétszer annyit fizet anyagért, manoperáért, mint az, ahol van egy akármilyen szerencsétlen férfi a házban. Mert férfi a férfiről feltételezi, hogy ért az anyaghoz, manoperához és jártas a piaci árak terén.
Tehát - könnyedén leszűrhető, hogy ha egy elvált nő ki akarja festetni a házát - már azzal is megoldhatja a problémát, ha felkér valakit hogy néha beszéljen telefonon a festővel vagy sok esetben az is elég ha néha ki-ki hallatszik a másik szobából egy-egy horkanás és böffenés. Mert ezeknek mind szimbóluma és mint ilyen tekintélye és tisztelete van férfitől-férfiig.

Nem tudom, hogy az lesz szobafestő, aki eleve alkohol problémákkal rendelkezik?
Vagy aki festő lesz, egy idő után inni kezd?
A lényeg, hogy az alkohol és a festés kéz a kézben járnak, mint a festő és a fütyszó.
Terhes voltam Annával, amikor egy hatalmas felújjításba kezdtünk.
Egy elvált nő és a terhes lánya.
Férfit nem mutattunk.
Átbasztak.
Sokat fütyöltek, tekeregtek, húzták az időt, magasak voltak az árak amikért anyagot szereztek be és végül elmentek.
Óriási nehézségek árán fejeztük be a szobát, ami bezárva zokogott két hétig miután a félig elvégzett munkával faképnél hagytak.
Behúztuk az ajtót, mintha csak aludna bent valaki.
Lábújjhegyen jártunk, hogy halljuk a csengőt, ha megcsörren - mintha csak anyagért szaladtak volna el.
Aztán két hét után kitártam az ajtót és kimondtam amire mindketten gondoltunk. Anya, ezek soha többé nem jönnek vissza.
Onnan már egyszerűen ment minden. Új brigád, munka befejezése és tünés. De akkor mondtam a kocsmába a pasasnak, hogy a farkát levágom és tokányt csinálok belőle és miközben eszem, ő nézni fogja lekötve az egészet - ha nem fejezi be a munkát, be akar csapni és le akar lépni.

Ez a festő is fütyölt.
Azóta is érzékeny vagyok a fütyszóra.
Anna a hasamban éppen formálódott.
És ha hiszed ha nem - hét hónaposan már fütyörészett.
Négykézlábolt végig a lakás folyósoján és fütyörészett.
Akár a festő...aki faképnél hagyott.

Totem und taboo

Van valami szegről-végről távoli rokon ismerősünk, akikkel nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Róluk beszélték el minden adandó alkalommal azt a történetet, hogy a nagymama olyan szinten rettegett a két unókája közötti tabuáthágástól, az esetleges szexuális, szerelmi kapcsolat kialakulásától, hogy állandóan örködött felettük, nem engedte játszani őket, jeleneteket rendezett ha félreérthető helyen érintették meg egymást vagy csiklandozósat akartak játszani.

Amikor a gyerekek már kisiskolás korúak lettek az édesanyjuk önállóságra szerette volna őket szoktatni. Direkten leült kommunikálni anyósával. Elmondta, hogy őket zavarja ez a viselkedés, a feltételezéstől is rosszúl vannak és azt szeretnék, hogy a nagymama hagyja őket élni. Ennyi.

Nagymama immel-ámmal belement.

De nem adta meg magát.

Kieszelt egy újabb stratégiát.

Kulcsával bejelentetlenül, állanóan rárontott a két leckéjét végző, szüleit hazaváró gyerekre. Akikbe ezáltal beleverte a félelmet és természetszerűleg panaszkodni kezdtek a szülőknek a nagymama új hobbija felől.

A nagymama egyre elszántabb és elkeseredettebb lett, a szülők meg egyre tanácstalanabbak és szomorúbbak.

Végül bekövetkezett az, amit ebben az esetben szinte lehetetlen volt elkerülni.

Kenyértörésre került sor.

Nagymamát eltiltották a lakásba való belépéstől, összevesztek visszafordíthatatlanúl és nagymama elviharzott azt kiáltva, hogy a gyerekek mindannyiukat átverték.

A gyerekek felnőttek, nagymama nélkül. A fiú a fáma szerint jogász lett, míg a lány üzletasszony. Mindkettőnek családja van és kész.

Nagymamát meg akarták hívni az esküvőjükre. A békülési szándék része volt. De amikor elmentek hozzá, magásbaroskadtan a tévét bámulta, amíg meséltek neki, majd a szemkontaktust felvéve a kitörölhetetlen sebeket ejtő üzenet idejére - kijelentette - s akkor most ti egymás házastársai lesztek törvény előtt is???

- Nem, csak együtt, egy napon, egy helyen, közösen szeretnénk megtartani az esküvőinket.

- Mindigis tudtam... Mindenkit átvertetek. Engem nem tudtatok. Így hát félrelöktetek...

A gyerekek elrohantak.

A szülők kiakadtak.

És a mama haláláig többé soha nem keresték.

Az örökségből sem kérték a részüket, annak ellenére, hogy a lebetegedett mama gondozását ők állták anyagilag.

Csak felejteni szeretnénk...- ismételgették, és soha nem sikerült elfelejteniük ezt a rettenetes történetet, amelynek akarva-akartalna főszereplői lettek.

Amíg a gyerekek közelebb voltak a fallikus pszichoszexuális fejlődési szakaszhoz, mint a latencia szakaszához, bennem is voltak néha rezzenetek, egy egy játékkezdeményezés kapcsán. Könnyebb ugyebár két korban egymáshoz közel álló gyereket együtt fürdetni is, hiszen két legyet egy csapásra - idő, energia és sok minden más megsporlása érdekében.

Mit mond a szakirodalom, Freud nyomán a fallikus szakaszól: "Ebben az időszakban a libidinális izgalom áttevődik a nemi szervekre. A szexuális érdeklődés először a gyermek saját testére irányul, majd fokozatosan tolódik át a másik nem felé. A kisfiúk érdeklődni kezdenek az anyjuk, a kislányok az apjuk iránt. Gondolom mindenkinek ismerős az a szituáció, amikor a kislányok az apukájukhoz akarnak feleségül menni, a kisfiúk pedig a mamájukat akarják elvenni feleségül…

Ebben az időszakban a gyerekek ellenségesek lesznek az azonos nemű szülőjükkel, mert úgy gondolják, hogy versenyezniük kell az ellenkező nemű szülő szeretetéért. A gyerekeknek ezt a vágyát, hogy birtokolják az ellenkező nemű szülőjüket nevezzük Ödipusz-komplexusnak (lányok esetében előfordul az Elektra-komplexus elnevezés). Oidipusz thébai király volt, aki tudatlanságból ugyan, de elvette saját anyját, apját pedig megölte – innen az elnevezés.

A fallikus szakasz konfliktusa szerencsés esetben a saját nemű szülővel való azonosulásban oldódik fel. A fallikus szakaszban kialakult fixáció olyan személyiséget eredményez, ami továbbra is az ödipális konfliktussal küzd. Jellemző viselkedés lehet férfiaknál a nagyszámú szexuális kapcsolat létesítése, trófea gyűjtés. Kialakulhat az intimitástól való félelem. Nőknél jellemző lehet a túlzottan csábító magatartás.

Ezeken a szakaszokon kívül Freud megkülönböztette még a latencia szakaszát, amely kisiskolás korra jellemző, amikor az energiák az új készségek elsajátítására irányulnak." Csányi Nikolett, pszichoszexuális fejlődési szakaszok nyomán.

Amikor szembesültem saját, azaz bennem lévő megalapozatlan félelmeimmel - az első útam önmagamba vezetett. Mi van? Tettem fel a válaszokat sürgető kérdést magamban. Soha nem volt ilyen vagy ehhez hasonló tapasztalatom, hiszen a testvéreim jóval idősebbek voltak nálam. És akkor és ott találtam meg magamban ezt a rettenetes történetet, amelyet többször hallottam direkten és indirekten - más és más nyomokat hagyva bennem, függően éppen attól, hogy mikor és hogyan is ért az információ.

Gondolkodtam hogy mi a teendő.

Semmiképpen nem a téves eszmék gyártása, a kényszerképzetek és a pánik és rettegés.

Volt időszak amikor külön fürösztöttem őket - elővigyázatosságból, de rájöttem, hogy bizony nem ez a megoldás.

Hanem annak a megtanítása, elfogadtatása, beépítése, hogy a testvér szexuális értelemben tényleg egy tabu. És ez nem szabály - hanem valami ami ennél sokkal több.

És ez a valami ennél sokkal több - nem a tiltással szilárdul meg bennünk, hanem a szoktatással, megszelidtéssel, beépítéssel - a fokozatosság elvének mentén.

És sikerült.

Mindig ott lenni, jelen lenni, magyarázni, fedni, magyarázni, mesélni és tanítani.

Kérdésekre válaszolni.

Például, hogy anya - ha én nagy leszek Anna lehet majd a feleségem?

Ha én nagy leszek - lehetek az ő szerelme?

...

És ha nem miért nem. 

Nem könnyű kérdések és nem könnyű válaszok.

Főleg úgy nem - hogy tudatosan nem szavakkal hanem hozzáállásal, példamutatással és jelenléttel nevelek elsősorban.

Van a szomszédomban egy hölgy.

Relatív korán elvesztette a férjét.

Én még lányka voltam.

Azért annyira nem, hogy ne figyeljek máris egyre és másra.

Arról a férfiról ugyanis, akiről addig azt hittem a testvére - hírtelen olyan jeleket kezdett bocsátani a külvilág fele, mintha udvarlója, társa, támasza lenne.

Így telt el néhány év.

A megtévesztés kedvéért a férfi néha elcipelte, ráncigálta beteg feleségét is. Aki, Isten bocsássa meg nekem - hozzávetőlegesen 2oo-25o kiló.

Eltelt újabb kitudjahány év - a feleségét többé soha nem hozta.

A fent említett hölgy és az időközben biztossá vált, hogy testvére, férfi - olyan öt éve gondoznak közösen egy beteg nagynénit.

A gondozásból jövet - kora esti órában, eltünnek a lakásban és addig isznak, amíg tajt részegek nem lesznek.

Akkor a férfi sötétedéskor elindul haza.

Amíg el nem tűnik a láthatárról integet. Puszit, Isten hozzádot, békét, fuckot, peacet, bye-byet, vicceset és szomorút, grimasszal és anélkül - néha majd beesik a bokorba, aztán kihúzza magát és hazamegy.

Másnap reggel korán kezdődik minden előlről. Jön, mennek, szorosan egymás mellett - egymás biztjában, ahogy a székely mondja találóan - aztán jönnek, isznak, kitudjami, integetnek és kész. 

Mindenkit elgondolkodtat aki ezt a jelenetet végignézi. Vagy nem kell a jelenet. Őket. Az idő egymás mellé faragtak ezt a két embert. Olyanok mint két tojás. Rájuk illik az örödöggel élsz, ördöggé válsz mondás. Patt és Patteson. Egy meghatározhatatlan múlttal, egy bonyolúlt jelennel és egy biztos jövővel. Mert amíg van pia és integetés ők is lesznek...

Olvasgattam.

Ezt találtam érdekesnek megosztani.  "A különnemű testvérek esetében, főként, ha két testvérről van szó, vagy ha párosok alakulnak ki a testvérek között, az ödipális korszakban megjelennek a szexuális játékok. Ebben a „titkos Édenben” a gyermekek fantáziált testképükkel legalább annyira részt vesznek, mint fizikai valójukkal. Ily módon a szexuális játék sok tudattalan vágy-elemet mozgósít, amelyeket a felettes-én tilt, a tiltás azonban nem ritkán vágyfokozó hatású. A különnemű testvérek tiltott intimitásként élik át a játékokat, és felnőttkori felidézésük gondolatban is, hát még elbeszélve, a gyermekkori szexuális izgalom érzésének felvillanásával, és a későbbi szégyen élménnyel jár együtt. A szexuális játékok feletti szégyenkezést a felettes én, az énbe beépülő szabálytudat idézi elő, amelyből a gyermek testvére társaságában könnyen kikacsint, de mások előtt eltitkolja a szabályszegést. Serdülőként, majd felnőttként azonban egyik testvér sem érinti többé a tilos témát, amikor testvérével kettesben van. A gyermekkorban elkövetett tabu-áthágás fölötti szégyenérzés az évek múlásával sem veszíti el erejét. A felnőtt számára a fejlődés során meghaladott életkorszak elsüllyedt emlékei merülnek fel, amelyeknek vágytartalma fantázia szinten nem idegen tőle, a vágy megvalósítás azonban ijesztő, távoli, mert a felettes én tiltásába ütközik. Szakadék támad tehát a gyermek- és a felnőttkori testvérviszony érzelmi – szexuális dimenziói között, mivel a gyermekkori szexuális vágymegvalósítást a felnőtt a fantázia területére utalja. Ezt bizonyítja az analitikus tapasztalat mellett a felnőtt korú testvérekkel végzett saját vizsgálati anyag, de igazolják ezt más szerzők vizsgálati eredményei is (Lee et al. 1990). Erotikus színezetű és későbbi szégyenkezést kiváltó játék azonban nem csak különnemű-, de azonos nemű testvérek között is kifejlődhet, amelyet a testvérek ismételten lejátszanak egymással." Erdélyi Ildikó, Fivérek és nővérek, pszichoterapeuta műve - bővebben erről és más hasonló érdekességekről http://erdelyiildiko.hu/index.php/hu/publications-menu-hu/85-publication-main/119 

És gondolkodom.

Magunkon, a testvéreken, a szülőkön, a nevelés felelősségeink, a család felelősségvállalásán, az életen, a kapcsolatokon és azon, hogy tulajdonképpen mi az ember?

Mi az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt. Uralmat adtál neki kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél: juhokat és mindenféle barmokat, és a mezőnek vadjait is; az ég madarait, és a tenger halait, és mindent, ami a tenger ösvényein jár. 8ik Zsoltár