Hogy mennyire számít egy kis, vagy na - jelen esetben sok eső a mezőgazdaság számára, azt volt alkalmunk látni a közel múltban.
Ezzel szemben azt, hogy mennyit számít fejlődési szempontból egy esztendő, ennek ma voltam tanúja.
Nem vagyok én az a para típus, ha az öregedésről van szó. És egyáltalán nem értek egyet azzal a mondással, mely szerint ne volna jó gyermek és szép öregasszony. Igenis vannak méltósággal megöregedett idős nők és fériak. Láttam sármos öregurat nem is egyet és ugyanígy ismerek szép és kellemes megjelenésű idős hölgyet is, többet is mint egy csokornyit.

A mai nap azonban kissé a letargia fele taszított el ami az önmagam megállíthatatlan öregedési folyamatát illeti. Sőt, mi több a letragiám vegytiszta konfúzióval is keveredett, miután benéztem a tükörbe és azt tapasztaltam, hogy minden a helyén van.
Most, hogy lelkiekben már fél aortával költözöm - mindent kicsit átmozgatok magamban.

A győkerek elszakítása nem csak idős korban veszélyes - a fiatal vagy na, jelen esetben örök fiatal lelkeket is keményen próbára teheti.
Ott ülök érted-e az önmagam mélységes csendjében és jönnek mindenféle virágszálak haza - akik tavaly még bimbajak is alig voltak - a nyár és a sok esőzés azonban igazi nyilott viágszálakat varázsolt belőlük.
Még esetlenek, még leplezik az illatukat - de már elfedhetetlen a nőiességük varázsa. Már nem titkolható és nem rejthető el szépségük hetedhét országra világító ragyogása.

Ha elgondolkom azon, hogy mit hány éve is csinálok holt magabiztos rutinnal - arra kell következtetnem, hogy bizony észrevétlenül is, eltelt az idő.
Tehát nem csak a környezetem felett rohannak az évek, hanem akarva-akaratlan felettem is.
Itt van például a szomszédkölyök. Én már első mennyasszony voltam, amikor ő pelenkás, cumis kisbaba. Ma pedig már igazi férfi. Magas, gyönyörű, jólnevelt, kedves és férfias.
Előttem van ahogy bukdácsolt és az én órám már ketyegett. Éppen ilyen gyermeket szerettem volna, mint ő. Mára már levetközte bőrét és minden nő csodás álmává vedlette ki magát.
Istenem, mondom - hova lettek az évek.
És nem a beteljesületlenségről van szó.
Nem. Messzemenően nem. Hanem csak arról az egyszerű és közismert tényről, hogy én még mindig legbelül ugyanaz a gyermek maradtam. Tele szenvedélyekkel, álmokkal, örömökkel és a rárakodott hosszú út porával, amit helyesen-helytelenül fájdalomnak és szenvedésnek hívunk sötét napjainkon.
Pedig ha egyszer megemberelnénk magunkat és leráznánk a port - mint a mese elvarázsolt királylánya - banyákból ismét csodaszép fiatal hercegnőkké vedlenénk át.

Az igazi szenvedés nem pornyomokat szánt a lelkeken és arcokon - hanem rózsákat terem. A szenvedésüket megértett, elfogadott és beépített emberekből lesznek a csodaszép, méltóságteljes és irigylésre méltó idős nők és férfiak.
Mindig az hagy bennünk és rajtunk csúnya nyomokat, amit nem fogadunk el, nem ismerünk fel és nem is vagyunk hajlandóak beépíteni.

Bennem sok ilyen szenvedés él.
Tudok róla, ismerem, nevén szólítom - de még nem sikerült megbarátkoznom és helyet csinálnom számára a lelkemben. Emiatt vagyok sokszor csúnya és kiálhatatlan kint és bent.
Újraültetésnél - mint a növény földcseréje során - célom a hely és rendteremtés. A lélek éppen úgy rajong a feng shui-ért, mint a szem és a fizikum.
Kell a harmónia legbelül is.
Másként maradnak a meg nem valósított álmok, a félresikerült életek és kapcsolatok - és az önmagunk - önmagunkra és másokra való fatális ráerőszakolása.
Egy életünk van - igaz az örök - de akkor is, megéri ezt?...

Nemrégiben, rögtön azután, hogy összeülünk egy baráti társasággal, elindult a beszélgetés megállíthatatlanul tekeredő fonala arról , hogy mennyien válnak az ismerőseink közül. Szűk kör lévén, nagyban megy a titoktartás. Pircsi tudja, hogy válnak Janiék de titok, Ferike hallotta Jóskától, hogy ő is válni akar, persze ez is titok. Peti mondta Gizinek, hogy elege lett, már időtlen idők óta megromlott a viszonyuk, így hát nem marad más hátra, elválnak, naná, hogy titokban. Ülök mint egy darab tuskó. Hozzászólni sem tudok.
Közben a barátnőmben kiszakad a mesezsák. Egy páról beszél, akik szintén elváltak, és akikért egyformán rajongott. És hogy mennyire kényelmetlen most. Meg a gyerekek. És a család....
Hallgatom.
Mindenféle gondolat van bennem.
Vállásról, fájdalomról, szenvedésről.
És nem tudom, kinek is van voltaképpen igaza.

Divat manapság két háború között, békepipát eregetve hangoztatni, hogy ha a kapcsolat megromlik, nem válni, hanem megjavítani kell.
Igaz, igaz és igaz.
De akkor hogyan is?
Mert kérdem én - mit csinál az ember a felgyülemlett szenvedéssel, vérrögökkel és állandóan feltépődő és vérző sebekkel? Azon a ponton túl, amikor már kommunikálni sem érdemes. Amit az a pont követ, amikor már alapjáratban nem is lehet. Csak ugatni vagy vonítani.
Tényleg javallott az együttmaradás?
Vagy azt is kérdem, és ugyancsak én - hogy milyen mintát tár a fia, lánya elé az-az anyuka, akivel éveken keresztül csúfolódik az apa. Megcsalja, átveri, megalázza, lealázza, szolgasorban tartja, megveti, kifigurázza? Tényleg, neki is maradnia kell?
És ha igen - miért és meddig egészen pontosan?

Van az a jóképű elméletbe burkolt tanács, mely szerint egyszer a saját irhádat mentsd, hogy aztán - mondom, aztán - meg tudj menteni másokat.
Ez ebben a kontextusban nem érvényes tessék mondani?
Hagyjam, hogy letiporjanak, megnyomkodjanak, keressek magamnak valami elegáns letális pszichoszomatikus betegséget és haljak meg csendben, hogy az az idióta nyugodtan tudjon vezekelni, aki arra sem volt képes, hogy éltemben megbecsüljön?

Mondok mást, s most szar leszek.
Ismertem egy párt. Nem született gyerekük, mert külön-külön lehetett volna, de együtt nem - összeférhetetlenség miatt. És ők, az együtt mellett döntöttek. Állítólag a pasas - biztos, ami biztos, negyvenes éveiben még egyet utoljára nőzött, aminek gyümölcse is született. Na akkor, elszakadt a fonal az asszonyban. Elhatározta, hogy fájdalmában kiállhatatlan lesz. És lett.
Egyedül aranyos, humoros, kedves kis nő volt, de a férje mellett lement állatba.
Teltek múltak az évek. Egész héten öldökölték egymást - vasárnap ünneplőt vettek, karonfogva templomba mentek, hazajöttek, átöltöztek és ott folytatták, ahol abbahagyták.
A pasas végül, de nem utolsó sorban - megbetegett. Ágynak esett és az aszony lett a beteggondozója. Ápolta szeretettel és odaadással - de én mondom neked és nincs miért ferdítenem, nem volt olyan nap a tíz év alatt, amikor verbálisan ne temette volna. Ha telefonon hívták - tíz éven át minden álló nap elmondta, hogy jaajjjj, a pasas éppen most haldoklik ne.
Az ember tíz évig nem halt meg. Pedig többször ettünk toros fánkot, hajtogattunk szalvétát a torra, ettünk toros káposztát, kifizettük a sírt, elsirattuk.
És akkor meghalt.

És én annyit de annyit gondolkodtam ezeken az embereken - akikben nem volt annyi becsület - önmaguk és természetesen egymás iránt, hogy egyik szépen elmenjen jobbra a másik meg ugyanolyan tisztességtudóan balra. Mire volt jó ez a szisztematikusan elkúrt két élet? Kit szolgált? Ki mit tanult belőle? És egyáltalán - vonta-e le már valaki a következtetéseket?

Vagy a családok, ahol elmondásuk szerint a gyerekek miatt maradnak együtt, miközben állandó a fight club hangulat.
Nem értem na.
Mellesleg magamat sem.
Hiszek a házasságban... - olvastam minap és nevettem. Mint a vén kujon, amikor rózsaszín pinát lát.
Nem. A házasságban én ugyan nem hiszek.
Ezzel szemben elmondom, hogy miben igen:
- hogy megéri harcolni és küzdeni
- hogy az értelem soha nem egy dolog csúcsán, hanem a mélyében rejtőzködik
- hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van
- hogy elég sok mindent helyre lehet pofozni, ami elbaszodott, de az előbb-utóbb újra megmegy
És hogy végképp vannak olyan dolgok és helyzetek az életben - amikor szépen meg kell fordulni és menni kell. Ezek azok a helyzetek, amikor lassan és halkan sokkal többet sérülünk, mint amennyit épülünk. Van ez a mérleg. Rendszerint kocsmákban árulják a poharak alján. Ahova amikor benéztél - egyetlen másodpercre látod az igazságot. Tele vagy bátrosággal és fel vagy tötlődve a jelennel. Végre önmagad vagy. Na az az egyetlen törtmásodperc, amiben benne van az egész élet. Ahogy a kocka is, ami el van vetve.
Azt keresd!

Mit egyek ha nagy leszek?

S előre figyelmeztetlek, hogy ez az egyik olyan téma a sok(k) közül, aminek a gyakorlatában mester, ezzel szemben az elméletében még inas sem vagyok.
Amióta az eszemet tudom, vigyáznom kell arra, amit a szervezetembe szerves anyagként beviszek - mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Egész álló gyermekkoromat végigmozogtam és sportoltam - hol versenyszerűen, hol dacból, hol életmód jelleggel, hol meg egyszerű konok megszokásból. Voltak napjaim, amikor az edzések érték egymást és volt egy időszakom, amikor nem csináltam semmit. Na azt összevetve azzal amit aktív koromban tettem - arra jutottam, hogy oda nem sétálnék még egyszer. Kell az embernek a mozgás. Kérdik a gyerekek miért? Hírtelen nem is én, az edzőm válaszol belőlem. Mondom mert fiam régebben az emberek vadásztak, halásztak, futottak, hajtották a vadat, művelték a földet, vizet hoztak, tettek-vettek, míg ma - beülnek és kiszálnak az autóból. Ha történetesen meg kell mászni 18 lépcsőnél kicsit többet, vagy egyfolytában gyalogolni kell 15 percet, szakad róluk a víz és kapkodják a levegőt.

Éredekes paradoxonokra épűl az egész társadalom az elvárásokat tekintve.
Trend az olyan cipő, amiben tipegni is kihívás, autó nélkül elég szégyen éldegélni, ma amikor már mindenki megengedheti magának, akinek kedve szottyan rá, gyorsétterem büfék, láncok, egészségtelen és hízlaló élelmiszerek egymást taszigálják le a polcról - miközben elvárás az, hogy minél átlátszóbb legyél. A nőies formákat ma már egyhangúlag hájnak, zsírnak és nem odavaló kövérségnek tituláljuk. Mellekből sem tetszik a lágy, habfehér, omló termékenységjelkép - ezzel szemben trend a plasztik. Hajszínnek sem menő a bölcsességet és tapasztalatot tükröző őszbe forduló dús, mélybarna - sokkal jobban csípjük a szőkítés által elhullatott sárga, rugalmatlan tincseket.

Nem tudom mivé metamorfozálódik a világ. De ha esik az eső, gyakran kérdik a gyerekek: anya, most nem Isten sirdogál. Mire én: nem, nem ne viccelj - miközben tudom, csakis Ő hullahatja a könnyeit.
Mondja a tegnap az irigylésre méltó külsővel megáldott fiatal cigányasszony, aki engem rendületlenül magáz, miközben én éppen olyan rendületlenül tegezem őt több mint fél éve - hogy a lánya nem akar olyan ruhadarabot hordani, amelyből kilátszodjon a bőre. Mert cigány.
Mondom ne marháskodjon, amikor tömegek hagynak ott komoly pénzeket hetente csakhogy egy árnyalattal is barnábbak legyenek.
Az a cigánylány nem szép, hanem gyönyörű. És nem tudja. Mert a társadalom szerint korlátokkal él.
Nem teszünk különbséget már, mert az munka. Nem mondjuk azt az ilyen erzsipirisári fajtáknak, hogy be jó, hogy vagy nekünk. Hogy cigány létedre beilleszkedsz, törekszel, tanulsz, iskolába jársz, tisztálkodsz, dolgozol és külön öröm, hogy ennyire szép vagy. Nem, ezt nem mondjuk. Mondjuk, hogy büdös cigány, mocskos tolvaj, büdös zsidó, geci oláh, mocsok székely. Így. Mindent az általánosítás porába döngölve. Hogy ha nekem nincs, na neked se legyen - önbizalmad, bátorságod, életkedved, jövőd, örömöd, erőd.

Amióta iskola van - csomagolás is van ugyebár. Na ma már ez sincs. Nem divat. Szégyen. Anyád? Szalvétába, szendvicstartóba, üvegbe teát vagy bodzalevet? Te hülye vagy? Nincs pénzetek? Ott az üzlet, benne pékárú, vagy bentenes csokiskifli, pepszikóla és kész.
A lányommal napi téma. Hála Istennek az oviban még nem figyelnek fel erre a gyerekek. Habár ami a fiamat illeti, felsorolja, hogy a 21 kölyökből ki mit visz enni magának. Azért ez sem kis teljesítmény.
De a lányom - elmondása szerint az osztályban ketten-hárman vannak akiknek konstansan csomagolnak otthonról. A többi gyerek káposztás bukszán, dzsemes táskán, óriás sajtoson, csokis kiflin, csipszen, koka és pepszikolán nő fel.
Mondom Anna. Ha nem egyéb, nekem is könnyebb lenne a fél órával korábbi kelés helyett - amit a szendvicsekre és a friss teára, gyümölcsre szánok - a további alvás és egy gyors vásárlás a sarki üzletből. De nekem ha hiszed ha nem, fontos, hogy neked mekkora lesz a segged, lesz-e narancsbőrőd, lóg-e majd a hasad és megzsírosodik-e a szíved.
Ez bejön neki.
Még mulat is rajta.
Én meg szomorkodom. Olyan nehéz így nevelni és példamutatni. Hitelesnek lenni és maradni.

Mutatják ma a zenetanárt, aki molesztálta a hatodikos gyerekeket. Első reakcióm, hogy kitaposnám a beleit, levágnám a farkát, megkínoznám. Aztán gondolkom. Baj van velünk tömegesen. A hatodikos lányok akkorák, mint régebben a friss menyecskék. Gyerekruhákba erőszakolt, felnőtt testek, gyerek lelkekkel. És észre sem veszik, hogy meztelenek. Mert ez a trendi. Fel sem tűnik, hogy jelzés értékű az öltözetük, a viselkedésük, a fájdalmaik és az egész hiányokról árulkodó életük.

Beteg lett a világ. És minél betegebb annál kevesebbet szólunk róla.
Lehet ha az elkövetkezendőkben kérdezik - mégiscsak elmondom, hogy sír az Isten, ahogy legbelül mi mindannyian vele együtt könnyezünk.

Amikor először találkoztam a Jehova Tanúival éppen a legfogékonyabb életkorban voltam, a tomboló kamaszkor küszöbén. Túl egy megrázó vesztességen, még benne a fájdalmakban - Istent, embert és önmagamat keresve.

Jöttek, ahogy szoktak. Megjelentek és csengettek.
Tudod van az a nevelés okozta ambivalnecia - amikor hírtelen kell eldöntened, hogy az adott helyzetben mi helyes és mi nem - és bárhogyan is döntenél, fatális eredményei lesznek.
Na ez is egy olyan helyzet volt.

Mert ugye - fiam ne nyisd ki az ajtót idegeneknek..., ne állj szóba idegenekkel, de ugyanakkor figyelj arra, hogy ne bánts meg senkit, ha felnőttel társalogsz, légy tiszteletteljes, hallgasd végig, ne szólj közbe... stb.
Két fiatal hölgy elkezdett beszélni Istenről és a Világvégéről. (ezt most mért írtam nagybetűvel?...) És nem szakítottam félbe őket. Éppen a Biblia olvasásának kellős közepén tartottam, Lukács evangéliumánál és tele voltam kérdésekkel. És ők házhoz jöttek, válaszokat adni. Olyan szinten érdekelt a dolog, hogy valaki mást küldtek el maguk helyett - ez a hölgy rettenetesen jártas volt mindenben - ami vallásokhoz, vallástörténelemhez, Bibliához, próféciákhoz kapcsolódott. Különösen szerette a Jelenések könyvét. így utólag már értem, hogy neki is kérdései lehettek. Az elején hetente, majd kétnaponta, végül naponta jött el. Egy-két órát simán áttanultunk, ígéretek és követelések nélkül. Nekem megfelelt, ő többet akart.

Az elején szálába hívott - nem mentem el, aztán konferenciákra - ide sem mentem el. Aztán próbálgatott manipulálni, hogy így a család, meg úgy a szentírás. És ha akadályoznak, nekem hátat kell fordítanom és mennem kell, hogy akadálytalanul követhessem Krisztust.
Ez gyanús volt.
Gyönyörű könyveket kaptam ajándékba.
Valamiért mégis elmaradt a nagy áttörés.
Nem a hitük érdekelt, hanem konkrétan a Szent Írás.
Akkor lett valakim - az illetőre most nem, de maga a kapcsolat tényére határozottan emlékszem.
És mondták, hogy ez nem jó.
Ahogy a rövidnadrágomra is.
Majd lemorzsolódtak.
Nem láttak bennem fantáziát.

Mindig csodálatra méltónak találtam azt, ahogy hordják és hirdetik Isten iránti odaadásukat. Ennyi. A többi nem érdekelt, ahogy ma sem. Hallani sem akarom. Ennyit találok szépnek, de ezt páratlanul szépnek találom.

Ez valahogy - talán idővel rámenőségig fajúlt.
Ma ha jönnek, messziről megismerni őket... átsietek az utca másik felére. Nem bántanék én senkit... Olyan ramaty tud lenni, amikor az embert sorozatosan utasítják vissza. Vagy eleve tisztában van azzal, hogy amit átad, az két másodperc múlva pont a kukában landol.

Ha csengetnek - szeretettel mondom, hogy hithűkatolikusokvagyunkésazokismaradunkaviszontlátásrakezicsókolom. S ez mindig hat. Mert a zsidók és mi... S ha ne adj Isten még kereszt is van a nyakamban, na az pont hogy éppen a legletálisabb kombinációk egyike.

Az uram...hát na... Ő ugyebár holtig jópapmaradakitanúl. Ő is ki-kinyitja gyanútlan az ajtót.
Nemrégiben ráakadt két édes kis nénike. Megszerették elsőre. És hoztak neki könyvecskét, hogy olvassa. A párom egy született delegátor. Ha valamire nincs kedve, ideje, hivása, nemtommie - azt rendszerint delegája felém. Na ezt is. Jó, mondom, szent a béke. Nehogy már egy kis könyvecske szülne itt közöttünk feszkót. Egye fene, megeszem harminc perc alatt. Na de amikor már az ötödik kiskötetet olvastatták el velem - mondom idefigyelj drágám verdbele, mert nekem ennyi akkor elég is.
S erre ő - aszongya - jó... de te adod vissza a könyveket.
Azt a csalódottságot a két mamika arcán, ... hát...leírhatatlan volt.
Pedig olyan jól mentek a dolgok... - gondolták.

Azért így kár...
Amikor olvasok egy-egy posztot, hogy így a vallás, s úgy a vallás - düh van bennem. Mi nem járunk senki kis nyakára, nem erőszakoskodunk. És a mi Istenünk türelemmel vár. Nem csapkod, üvölt, kényszerít, mindenáronakar, hanem mosolyogva vár.
És amikor belépsz hozzá - jóízűség van.
Tömjénszagú hűvös - ő meg csendesen és lazán mosolyog. Mintha mondaná - ha nem egyéb...örülök. Fogalmad sincs, hogy mennyire is vártam ezt a napot...

Játékos lelkigyakorlat

Mindannyian hallottuk és ismerjük azt a mondást, hogy akkor tudod igazán meg   megbecsülni a tulajdonodban lévő dolgokat, vagy a melletted élő embereket, amikor elveszíted őket.
Igaz...
De ez egy olyasféle tudás - amit hiába tudok, mert csakis akkor értem meg, ha élem is a fájdalmat.
Például - hiába intenek az idősebbek, a bölcsek tanácsa, a barátaim, jóakaróim, szüleim - hogy ügyeljek erre és erre a kapcsolatomra, ne herdáljam el, becsüljem meg... Magamnak kell átélnem a vesztességet ahhoz, hogy felismerjem a benne rejlő tanításokat is.
Tőlem bőven vett el az élet.
Igaz adott is.
Mindigis babonás félelemmel ismételgetem Jób történetét - akit és amit végképp nem tudok megérteni.
Az a Jób, akinek mindene megvolt. Próbára tevődött és ugyanazzal a sunggal - mindent el is veszített. És ezzel még mindig nincs bajom, Lófasz. A vagyon, vagyon - izikamizigo - de a család... na az valami.
Na látod ezt nem tudom megérteni. Ugyanis Jób szenved, majd feláll és újrakezd mindent - szépen előlről. Step by step. Nem hamarkodja el a dolgot. De - és itt rejlik a történet egyik legnagyobb mazsolája - nem is ragad le, nem is ragad bele a fájdalmába.
Feláll és továbbmegy.
Érted te ezt uram?....mert én nem.
Félem, tisztelet és csodálom ezt a fajta bölcsességet.

Múltkoriban elment a családom.
Nem szeretem a köldökzsinornál hosszabb távolságot.
Még nem.
Nyújtogatok - de még mellettem a helyük. És nekem mellettük.
Elmentek és mi tagadás ismét lezuhantam bétába.
Elkap a gondolat - erővel és mélységgel - hogy mi is van akkor, ha most hírtelen Jóbhoz hasonlóan - innentől kezdődően egyedül kell(ene) továbbfolytatnod?
Lenne-e élet a lelki halál után?
Volna-e cél? Motiválna-e valami, akármi, akármikor?
És tudnál-e az Isten szemébe nézni, úgy, ahogyan eddig tetted?
...
Mindenféle eszembe és lelkembe jut.
Valami mégis azt sugja továbbmennék.
Hiszen már ennyi is kegyelem.
Minden perc kegyelem.
Ajándék és kegyelem.

Amikor hazajönnek másként ölelek.
Más hangon szólnak a kérdéseim és válaszaim, hiszen az önmagam mélységeiből jövök.
Nem értik, de örülnek a melegségnek.
Én meg napokig érzem, tudom, élem - hogy mégiscsak van boldogság. Nem boldog pillanatok, hanem folyamatos öröm, jóérzés, megelégedettség.
Annak az öröme, hogy vagy és vagyok, szerethetlek és szeretsz - maradhatok és maradsz.
Minden perc - ajándék és kegyelem. A többi meg ezt kitöltő, lényegtelen nüansz.

Megy a gözös, megy a gözös a Somin körbe...

Annak idején - amikor még én voltam az, ami ma már jóindulattal sem vagyok - annyian voltak kérem szépen a Somostető három nagy attrakciója közül az egyiken - azaz, a kicsivonaton, hogy fürtökben csüngtek az emberek. Ha csüngeni akartál sorba kellett állnod és ki kellett várnod öt-hat túrát, amíg végre te magad is sorra kerültél, hogy vigyorgó képpel körbeutazhasd 3 km per órás sebességgel a Somostető egy részét.
De ne is menjünk ennyire messzire. Ugyanis ezelőtt olyan négy éve, amikor felújjították a vonatot - erdélyi magyarul nem tettek mást, mint lefestették és pofáúl biggyesztettek rá egy Thomas arcot, Thomas névvel, hogy mindenki biztosra tudja minek is szánták - a gyermekek éltek-haltak a kicsivonatért. Lett is helyi biznisz belőle - hamar nyomtattak polókat, csuprokat meg mindenféle dolgot - orrba-szájba Thomasról és barátairól.
Fényképeződtek előtte az emberek - mint a szovátai medve előtt és Thomas cserében büszkén dudált és boldogan eregette koromfekete füstöcskéjét a csodálatos erdő sűrűjébe.

Nos akkor, négy éve is komoly sort kellett kiállnia annak, aki fel akarta verekedni magát a kiplasztikázott Thomasra.
Thomas igazi romániai nemzetszimbólum. Egy vásárhelyi knowHow az autentikus Romániáról. Bent rothadunk, de arculatilag rendben vagyunk. Tarccsuk a lépést nyugattal. Mint a lovasszekérmegálló a román McDonalds előtt, Bukarestben. Mert ezek vagyunk mi. Ugyanis Thomason sem olajoztak meg, cseréltek ki vagy javítottak meg semmit. Csak áperté kapott egy pofát. S ennyi elég is a románnak. Hátafaszomnemkéne?...

Négy év elég is volt ahhoz, hogy Thomasból ne maradjon más, csak az arc.
A vonatot megette a göthe, de a helyes kis pofika maradt.

Ma felmegyünk. Persze, hogy első kör a kicsivonbatról szól.
Első benyomás - holt üres peron.
Na, na..., vélekedünk egyhangúlag - biztos a sok esőzés ártott meg a síneknek.
Nem...
Indulna, mondják, ha lenne utas. Álljunk meg, dudálnak és hátha sikerül még odacsalogatni hat embert. Ugyanis mi négyen plusz még hat palimadár - az éppen tíz. És ennyivel máris indulhat a kursza.
Dudálnak.
Mondják csak egyszer lehet - mert innen nem messze lakik a nemtommejikgyárigazgatója és az nem tolerálja a dudát. Egy duda nem duda. De két duda - már duda. Vallja a szuprakontroll - az uramhoz hasonlóan, az igazgató nyomán.
Lassan, de gyülekeznek a népek.
Közben diszkréten körülpislantok.

Elmondom az alkalmazottak számát:
1 darab szuprakontroll - jóalkatú cigánygyerek
A munka feladatkörei: dudálás - egyszer, nem kétszer, informálás, három vagonba beszállás, jegyek elkérése, jegyek eltevése a hátsózsebbe, mosolygás, mozdonyba beszállás, a kursza felénél a váltókar le- majd felhúzása, visszaülés a mozdonyba és elköszönés a kedves utasoktól.
Ez egy nyolc órás meló, akkora fizetéssel, mint egy pedagógusé, vagy egy állami intézményben dolgozó segítő szakemberé!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Szeretlek Románia, Isten bizony szeretlek...

Mozdonyvezető.
Ebből két váltás van.
Nem hiába na...nagy a felelősség...
A szaki feladatköre: unatkozás, társalgás a kollegákkal, a mozdony karban - tartása, hiszen gyakran támaszkodik nekie - aztán felszállás, elindítás, könyöklés, unott integetés, dudálás és kész.
Fizu: kicsit nagyobb, mint a fent említett úriemberé - ergo, sokkal nagyobb, mint egy olyan pedagógusé, aki a gyermekeinknek megtanítja a betűvetést.
Imádlak Románia!!!

Vécésnő:
eleve nem csinál semmit, mer senki sem használja azt a páratlan bűzű vécét. Inkább elmegy és megreszkírozza, hogy meglásssák a csurdé seggét a fa mögött, minthogy abba a felejthetetlen húgyszagba betegye a lábát.
Fizu - akár a szuprakontrollé és sok kedves volt évfolyamtársamé.
Igen Románia - te az enyém vagy...

Takarítónő:
nem úgy tűnik, mintha csinálna is valamit.
Van.
Ha ez valami a Valami mezején, akkor jó.
Fizu, mint a fent említett kolleginájé és ahogy említettem - mint sok eggggggyetemet végzett, keményen dolgozó lelkes fiatalé, akik egyben hibásak csak: meg akarják menteni a világot. Míg a takarítónő nem. Ő csak van. Vagyok, aki vagyok - elven.

Nem nézelődöm tovább.
Elindulunk.
Hangsebességgel.
Átlag három kilóméter per óra.

A helyzet annyira patetikus - hogy végignevetjük az egészet.
A cigány zsebrevágja az egész utas jegyét, tépetlen.
Senki nem kever le neki egy nagy pofot.

A közhangulat a következő:
gyurjá vaze, ha mi má nem tehetjük...
És persze közben száguldunk.
Három kilóméter per órával
Szeretünk Románia, szeretünk naon.

Azzal a közismert ténnyel, hogy nem minden az, aminek látszik - mindannyian találkozunk napi szinten. Főként ma, a reklámok világában - amikor a trend teljesen mást sugall, mint ami valójában van.
Emlékszem, hogy már gyerekeim voltak, amikor az első csalódás ért ezen a téren. Azt hiszem amiatt, mert az ők lelkükben voltam jelen az adott helyzetben. Teljesen eggyéválva velük.

Az úgy történt ugyanis, hogy a mesecsatornán mindenféle dolgot reklámoznak, ami szerintük jó egy gyereknek. Sok reklám olyan üzenettel támadja a még fogékony gyereket, hogy addig ne is akarjon egyáltalám tágítani, amíg meg nem kapja az adott dolgot. Anna nem volt két éves és megszeppenve ismételgette - neked még nincs ilyen???... Úgy benne volt a kérdésben a magasabbrendűség, a nagyképűség, a lenézés, kizárás és az a tény, hogy ha neked azonnal nem fognak beszerezni a szüleid egy ilyen terméket - semmit sem fog érni az életed.

Első körben megmagyaráztam.
Aztán ha valami olyasmiről volt szó, amit én magam is jónak láttam - nehézségek árán beszereztük - de legtöbb alkalommal a tapasztalataink azt mutatták, hogy eddig a pontig tartott az izgalom. Amíg meg nem kapta. Mert azt követően - már volt valami újabb, amivel sikeresen felcsigázta a média - manipulálva a gyerek-szülő párost az újabb harc fele, amit a vásálás kellett megkoronázzon.
Így lett egy rakás hasznavehetetlen dolgunk - balerina szet korláttal, lemezzel, szönyeggel és ruhácskával, mintákat rajzoló pók, illatos állatka, ugató és füttyentésre gazdiját követő kiskutya és folytathatnám a felsorolást.
A fent említett dolgok egyáltalán nem hasonlítottak a felhívásban szereplő tárgyakhoz. Sem képességeiket tekintve, sem méreteikben, sem hiányt pótló tulajdonságaikban.
A gyerek rájött, hogy különbség van ígéret és valóság között.
A csomagolás stimmelt, a lényeg egyáltalán nem.
Mindannyian tanultunk belőle.
Le is vontuk a következtetéseket becsülettel.
Anna sikeresen felnőtt ahhoz a valósághoz, amelyben soha nem a külsőre, hanem sokkal inkább a csomagolással elfedett valóságra érdemes összpontosítani.

Balázs - nos, Balázs igazi férfi.
Ő a csomagolásért rajong.
Soha nem a játék érdekli jobban - hanem a színes csomag és a darabok. Ugyanis mindent szétszed darabjaira. Az összerakással még gondjai vannak - de egy igazi ezermester így fejlődik. Egyszer türelemmel el kell viselnünk - hogy a gyerek az utolsó csavarig kíváncsi minden alkotóelemre és számára ez a játék.

Hogy hogy vagyunk ezzel a dologgal felnőtt korunkra - na ez sokkal érdekesebb.
Nem szeretnék messzebb menni magamtól.
Nemrégiben ügyeket kellett intéznem egy jogtanácsosnál.
Első ízben egyesületünk ügyeit, majd felbuzdúlva - saját magam problémáit is.
Elmondom mit tapasztaltam.
Sokkal hamarabb értem a találkozó helyszínére a megbeszélt időpontnál.
Érkezésemet követően kis időre megérkezik egy autó, amelyből kiszáll egy nagyon fura hölgy.
A haja válig érő - zsíros, gyér - éppen csak pár tincs, mutatóban. Első gondolatom szánalommal telített - mondom magamnak, szegény, biztosan beteg.
Kosztüme valamikor igényes és fényes - ma már kopott és divatjamúlt.
Arca tele szörzettel és bibírcsokkal.

Arra gondolok elvesztette valakijét és szenvedhet.
Mély meglepetésemre előveszi a kulcsot és kinyitja az iroda ajtaját.
Bemegyek.
Sokkal vagyunk nyitás előtt.
Kizárólag a modora és hozzáállása érdekel, semmi más. Konkrétan azt akarom látni, hogy kidob-e hatalmas fölénnyel élve, helyzetéből adodóan vagy sem.
Köszönök illendően, öreganyámnak szólítom és elmondom, hogy miért jöttem.
Leültet, mosolyog, kedves, előzékeny és mérhetetlen profizmusról ad percek alatt tanúbizonyságot.
Zavar támad a lelkemben.
Érzem, hogy szeretni is tudnám.
Másodpercek alatt elfeledteti velem boszorkányos külsejét.
Holle anyóra gondolok.
Ilyen lehetett annak a lánynak aki egy egész évre elszegődött szolgálni hozzá.
Jó az ilyen emberek környezetében élni.
Olyanok mint az üde napfény.

És a jó, a szép sugárzása - mindig külsőtől független.
Nem tudom, hogy befolyással van-e a külsőnkre az ha gyönyörű lélekkel áldott meg az Isteni kegyelem. Ugyanis ismerek gyönyörű külsejű - elviselhetetlenségig gonosz és förtelmes embereket.

Megtévesztő ez a világrengeteg.
Sokszor el sem tudom igazítani a rám bízott gyermeket.
A gonosz farkas bárány bőrben jár-kel.
A gusztusos étkek egészségtelenek akár a gyilkos galóca és mindezek tetejébe még ízletesek is - mintegy etetik magukat.
A szépség nem belülről fakad, hanem kizárólag bent keresendő.
És az élet igazságtalan - mert ... ilyen és kész.