credo ...

A kiegyensúlyozott élet titkát én magam nem ismerem. Távol áll tőlem minden ami harmónia. Néha belül érintem, de pillanatok ezek és közel sem határozzák meg létemet.
Én nem a boldogságot kergetem.
Magamat keresem.
Azt az önmagam, aki céllal van itt, akinek feladatai és kötelezettségei vannak.
Nem az egyszer élünk szabályrendszerben, hanem abban a nagymindenségben, melyet hitem szerint az egyetlen Isten tart a kezében.
Aki nem bosszúból szánta nekem ezt az időszakot, amit én korlátoltan időnek nevezek - hanem tanulmánynak és tapasztalatnak.
De mint minden tanulás ez sem csak kín. Hanem tele van örömökkel, boldog pillanatokkal - azaz Élettel.

Nem sokat tanultam az eltelt 33 év alatt, de néhány dolog mégiscsak szögeket ütött kemény lelkemen.
Például az, hogy a legnagyobb titok a jelenlétben rejlik.
Abban, hogy ha valamit éppen teszek - akkor abban maximálisan jelen legyek. Élvezzem, szeressem és tegyem a maga teljességében.
Ha meg valamit nem teszek kedvvel - annak azonnal fordítsak hátat.
Semmi sem kegyetlenebb és ellehetetlenítőbb, mint önmagam lassú de biztos elpusztítása a megfelelési vágyaimnak köszönhetően.

Továbbá - ajánlott lenne legalább évente - az igazi nyaraláshoz hasonló módon - elutazni önmagunkhoz is. Ahhoz a mélyen lakó valakihez, akit gyakran elhallgattatunk és eltiprunk, akinek szeretünk nem adni a véleményére és jelzéseire és rendszerint megvárjuk, hogy megbetegedjen, ahhoz, hogy felfigyeljünk az unalomig ismételt mondandóira.
A mélyen bennünk lakó Én pofátlanul őszinte.
Elmondja, hogy kik azok akiket el kellene kerüljünk, rámutat helyzetekre, amik nem visznek előbbre, munkákra, amik inkább vissza - semmint előre fejlesztenének bennünket és hibákra, amiket ismételgetünk, anélkül, hogy tanulnánk belőle.

Ezek a belső útak, soha nem kellemesek.
De mindennél többet érnek.
Hiszen végső utazásunk célja sem más - minthogy megtaláljuk azt a belső egyensúlyt és harmóniát, amely egybekapcsol a mindenséggel.
Ahol végre egyek vagyunk, Te meg Én - és azt tesszük, amiért létrejöttünk - kiegészítjük egymást.

Bolond Éva

Minden időnek, kornak, lakónegyednek, városnak, falunak - és lásd, Románia esetében - országnak, megvan a maga bolondja.
Gyermekként emlékszem csodálkozva néztük az aktuális főszerepet vállalókat.
Téma volt közöttünk, utánoztuk őket, figyeltük minden mozdulatukat - ők meg kergettek bennünket.
A gyermekek kegyetlenek tudnak lenni.
Főként ha fel akarják hívni magukra a figyelmet vagy le akarják nyűgözni önmagukat és a melletük élő másokat. Mindez tetéződik abban az esetben, ha az adott gyerek az elhanyagoló szülő szeretetére és figyelmére éhes.

Itt a Dombon, ahol én lakom és laktam gyermekként - egyetlen négyzetméterre is sok jutott ezekből a szentekből.
De a legemlékezetesebb mindannyiunk számára, talán mégiscsak Dimbupietros Éva volt. Jött ment a necceivel - és folyamatosan perelt. Magával, a benne lakó másokkal, mindenkivel. Gyakran kergetett minket, mert kinevettük.
Ma is szállóige, ha valamelyikünk két tasaknál többel nyomúl, hogy mi van Éva?...

Ma is találkoztunk eggyel.
Nemrégiben költözött ide szegény.
Az első öt percben, kérdezetlen mindent elmondott magáról.
Ilyenkor egy kérdés olaj a tűzre.
A barátnőm szerény kérdése fellazította a zsilipeket.
Ömlött szerencsétlenből a szó.
Nyilván segíteni nem sokat lehet.
Talán a legnagyobb segítség mégiscsak az, ha végighallgatod.
Mosolyogva, önfeledten, szinte szökkenve lépdelt el a közel fél órás monológ után.
Én még egy puszit is kaptam, holott, sem kérdéssel, sem bátorítással nem vittem előbbre a társalgást.
Bizonyára azt érezhette - hogy ráhangolódom :))
Idegállapota szempontjait tekintve, gyakran találom magam hasonló helyzetben.
Sorstársak vagyunk. :))


Van egy - engem ambulanciának használó emberem. Ő az irodában keres fel. Rendszerint olyankor, amikor mulaszthatatlanul sok a dolgom.
Mintha türelem és professzionalizmus próba lenne.
Leül, nyugisan, ráérősen és elkezd mondani.
Másfél óránál alább meg sem áll.
Az otthon megfogalmazott és betűkbe erőszakolt mondanivalóját egy-egy tízoldalas levélben átadja - hogy annak az átböngészése is hozzávetőlegesen felvesz egy csekély fél órát.
Majd vizsgáztat. Hogy elég figyelmesen olvastam-e át.
Amikor konkrétan segíteni akarok - azaz megoldásokat találtatni vele a problémáira - elszalad.
Boldogan menekül - a következő találkozásig.
Ő olyan mint a vihar.
Akkor jön, amikor ernyőm sincs.
Nem marad örökre, de nyomokat hagy a természetben.
Nem fékezhető meg.
És mindig akkora robajjal távozik, amekkorával megjelent.

Nem mindenkit kell megváltoztatni.
Sőt ... tovább megyek, senkit sem kell megváltoztatni.
Ajánlott tartani a tükröt és elengedni útjára.
Amely csak az övé.
Neccekkel, vagy anélkül...

Én költöz, te költöz, ő ...nos ő es költöz...

Megint költöz.
Mint a madár. Mondom es az uramnak egy adott ponton, hogy ha valahol el kell legyünk nyugalomban hosszabb ideig mint két esztendő, én már nem is fogom jól érezni magam. Addig fogok nyüstökölni, amíg megint egy újabb fészket nem találunk.
Egy kissé rizikós a dolog ugyibár azoknak, akik szeretik ellágyítani magukat. Mer én, kérem szépen, józanúl is az örök címemet mondom be, nemhogy részegen.

Volt egy barátom. Jó bari...
Szóval, úgy mint ő, senki az égvilágán nem képes kiütni magát.
Van az illuminált állapotának egy olyan fázisa, amikor egy dolgot tud már csak.
Egyet, de azt tiszta erejéből.
A lakcímét.
S ezt, mindegy, hogy a mi a kérdés, a válasz Jézus - állandóan fújja.

A költözés érdekes dolgokat hoz ki az emberből. Na meg persze az asszonyból is.
Az uram úgy költöz (ik) - hogy aszongya - bé-bérepül. Szoktatja magát. Akklimatizálódik. Átvisz ezt, elhoz azt, szellőztet, körülszaglász, hallgatózik, megfog, visszarak. Szoktatja magát a csendhez... - ahogy József Attila mondja, Istenem be jól.

Én - elmegyek. Megnézem, így Á per Té. Nincs retera. Ajtóstól a házba, körül, gondol, kijön. Gondol, cselekszik.
Hív az uram, gyere velem.
Nem megyek, mondom.
Legközelebb kitakarítom, és költözhetünk.
Fejben pakolok, rendezek be, simítok el, élek meg.
Szagol - tesz - megy (sokszor ugyebár fejjel a falnak..., végülis rólam van szó...)

A gyermekek:
megnézik és megijednek.
Szép anyu, szép - de hol fogunk aludni??? - kérdezik ijedten.
Elhozunk mindent szívem.
A kilincseket is, anya?
Azt nem.
A kalorifereket is, anya?
Azt nem?
A vécét?
Azt nem.
Akkor miért mondod, hogy hozunk mindent?
.... - nem tom fiam...

Szóval - éljük a magunk módján.
De a legjobb perc mégescsak az, amikor a nehézségeken túl, első este hátrafekszel és mélyen önmagadban befele elvigyorodsz.
Ez az a pont, amikor elmondod magadnak:
- megérkeztél...

Álom és esős idő

Annak idején, amikor beleszerettem menthetetlenül Freudba - elhatároztam, hogy jegyezni fogom az álmaimat. Buzgóságomban a végén többet jegyzeteltem, mint amennyit aludtam.
Aztán következett a lélektan által kínált - egy másik szerelem, ahol megtanultam önmagam, anélkül, hogy álmaimból kellett volna kifükésszem a valót. Ezt jobban szeretem.
Mégis vannak és maradnak emlékezetes álmok.
A nagy elhatározásomról, amikor úgy döntöttem többet nem dohányzom - majd álmomban végigcigarettáztam egy egész éjszakát. Másnap a lelkiismeretfurdalás és a tömény mérgezettség állapota padlóra küldött. Egy egész nap öleltem bánatomban, zöld arcbörrel a vécékagylót, ki tudja mit hányva és vetve ki mély önmagamból.
Ma ha feltelek - minden ömlesztve jön elém álmomban.
Nemrégiben elaltattam a gyermekeket és elkoppantam mellettük. Vasárnap lévén, úgy éreztem megengedhetem magamnak.
Éppen a gonoszságról tartottam kiselőadást. Mivel nem akartam a gyermekeket terhelni a szavak súlyával - egy még számomra is érthetetlen nyelvet választottam a kommunikáció eszközéül.
Szenvedélyes halandzsámat fiam szakította félbe.
Megrázta a vállaimat, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- varavravaravravraravra!
Azonnal tudtam, hogy csendre és pihenésre int.
Szótfogadtam.
Érdekesek a gyerekek, hogy mennyire hamar sajátítanak el minden nyelvet - nyelvtani alapok nélkül is akár.
Az ők álmai csupa mókásak.
Mindkét gyermekem fulladásig hahótázik álmában.
Gyakran ébredünk arra, hogy a másik szobából könnypatak csörgedez a nevetések nyomán.

Mennyire más az ők világuk és milyen kár, hogy miattunk metamorfozálódik. Egy olyan szörnyetegekkel teli való világba, ahol a szenvedés az úr.
Fokozatosan, de biztosan odalesz mindenük.
És álmaikat is eluralja az általunk diktált valóság, amelyben a nevetést szenvedés váltja fel, az örök barátságot csalódás, a boldogságot, gyülölködés és harag, az önfeledt virágmezőn való pillangókergetéses futkorászást, a célirányos menekülés, amely mindig kúszás-mászásba torkoll.
Mi már álmunkban menekülni sem tudunk.
Hol van már az-az idő, amikor káposztapillangót kergettem és hajamba tépett gyengéden a szél?
A mai idők álmai nem ilyenek.
Város zaja, mentők fülsiketítő hangja, tömeg és düh.
Menekülnél, de nem fogadnak szót végtagjaid.
Kúszol-mászol, de soha nem garantált a siker.

Azt hiszem elveszítettük a kapcsolatot azzal a bennünk lakó álom-manóval, akitől kérni lehet bármit. Világ körüli utazást, nevetést és örömöt, önfeledt boldogságot és tündöklő virágmezőket, pillangókat és szélsebes lábakat.
Láncokkal tart rabságban saját korlátoltságunk gravitációja.
Holott a hozzáálláson múlik az egész.
Áll vagy bukik.
Mondanám, hogy tépd el a láncaidat, pattanj a szelek hátára és repülj, de éppen engem is a béklyóim foggal való elszaggatása köt le.
De ha majd mégiscsak repülni fogok - értesítelek.
Utánad megyek és magammal viszlek egy olyan helyre, ahol van nevetés és öröm, mert hiszem, hogy nem tünt el nyomtalan, csupán csak önmagunk káoszában keresi a felszabadító kiútat.

szól a rádió

Minap, míg úszik a gyerek, akarva-akaratlan hallgatom a fürdőkomplexum rádióját. Megcsípi a fülemet egy felfoghatatlan reklám.
Aszongya, s szó szerint:
ha beíratkozol erre és erre az egyetemre - felsorolja a szakirányokat - harmad év végén, függetlenül az államvizsga eredményének a kimenetelétől, kapsz ajándékba egy ingyen képzést. A képzések melyek közül választni lehet Munka és Tanügyi Minisztérium által elismertek, azaz akkreditáltak és az Únió bármely tagállamában hasznosíthatóak. Lehetsz beteggondozó, idősgondozó és folytatja a sort.
Egy szerény kis, fehér-fekete kép jelent meg előttem. Egy olyan dékánról, aki feláll a forgatható bőrfoteléből, kinyújtózkodik, felszívja az orrát, jó magasra felköp, majd alája áll.
Vajon miért is?
Milyen világ az, kérem szépen, ahol azt mondom direktbe a gyermeknek, hogy gyere hozzám, képződjél fiam az anyád-apád pénzén bátran, hogy aztán ne legyen belőled semmi, senki s még az se. Sőt, hogy ne nagyon bánkódjál, kapsz még ajándékba egy diplomát is, aminek ugyan az égvilágon semmi köze a szakirányhoz, amit éppen elvégeztél, de jól mutat a portfóliódban, amit ahhoz vagy azokhoz az állásokhoz adsz majd le, amit soha nem fogsz elnyerni.

Hogy szomorú vagyok-e?
Az nem kifejezés.

Tovább.
Bringázunk a tegnap a gyerekekkel. Barát gyerkőc is van velünk. A másik édesanya is vérbeli pedagógus lévén, úgy vigyázunk a gyerekeinkre, mint a kotló.
Megyünk hátra a Tudor fele, a Poklós partján.
Egyszer csak a semmiből megjelenik egy szuka, hátravágja az autó ajtaját, úgy, hogy a mellettem bicikliző gyermek két métert is repül a járgányáról.
Nem segíti fel, nem kér bocsánatot.
Felhárborodva de diplomatikusan ismertetem vele a törvényt, mely szerint ügyelnie kellett volna és be kellett volna biztosítania magát, mielőtt ajtót nyit.
Tudod mi a válasz?
Hogy a gyermek a hibás. Nem figyelt és vigyázott eléggé.
Azzal beül és fékcsikorgatva elmegy.

A gyermekeim oláh cafkázzák a háta mögött.
Én egy szót sem szólók.
Bennem más jelzők forognak.
Nincs jogom leszidni őket.
Arra gondolok, biztosan nem anya, hanem egy beteggondozó, akit a fent említett egyetem termelt ki - csak nem adták át a diplomáit, mert emberségből nem teljesítette a kért feltételeket.

megbántottak édesanyám ...

Régebben ha sérelem vagy direkt támadás ért - nem hezitáltam azosmódulag megtórolni azt. Hasonló módon volt ez a házasságom első naív éveiben is. Ahogy teltek-múltak az évek és a fájdalom, szenvedés - gyűjtőnevén csak tapasztalat - vájt egyet-egyet rajtam, egyre jobban felismertem a diplomácia és önkontroll fontosságát az emberi kapcsolatokban.
Ma már van olyan is, sőt egyre többször tapasztalom, hogy képes vagyok magamban tartani a sérelmet, forgatni, elmélkedni rajta, elemezni - hogy napokra rá, vagy akár hosszú idő múlva kijöjjön belőlem egy jól irányzott lövedék erejével.
Mindig megdöbbent, ha a másik még csak tudatában sincs annak, hogy akkor és ott mit idézett elő belőlem viselkedésével, szavaival, tetteivel.
Ez talán megbocsáthatóbb.
Mint az, amikor valaki előre eltervezett szándékkal akarja kicsinálni szeretteit, barátait, azokat az embereket, akikért valamikor bármit képes volt megtenni, hiszen biztosan számíthatott rájuk is.

Nem szeretem, hogy az igazságnak annyi oldala van, ahány oldalról szemlélni próbáljuk.
És azt még jobban megvetem, hogy az évek elmúlása, egyre több oldalba enged betekintést számomra.
Hogy értem mindazt, ami pár éve, évtizede - elfogadhatatlan lett volna számomra.
Így már haragudni sem vagyok képes egy becsületeset.
Hiszen értem az ellenséget.

Van egy ember az életemben.
Azt hiszem lassan de biztosan, mindent gyűlöl ami velem kapcsolatos.
És a legjobban azt, hogy értem őt. Megértem és nem dühöngök, nem támadok vissza.
Néha - de ide hatalmas erő kell - viszonzom gyűlölködő pillantását - szomorú és lemondó tekintettel.
Valamikori döntőképes édesanyja lemondó pillantása lehet abban a pillanatban az enyém: ... Hogy mivé lettél fiam?...

A gyermekek hasonló helyzetben vannak.
Találkoztak olyan vetületeivel az életnek, amelyre soha nem vagy elég érett. Amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Örülök, hogy mellettük vagyok látó szemekkel.
Örülök, hogy időm és energiám van magyarázni, tanítani és felhívni a figyelmüket saját helytelen hozzáállásomra.
Olyan ez, mintha esélyt kaptunk volna a való világ gyűlölet a köbön című szintjének a kipróbálására - védett körülmények között.
Hiszen mellettük lehetek.
Foghatom a kezüket.
Őrizhetem a szemüket.
És folyamatosan dudolhatok megnyugtató dallamokat egy olyan belső világról, ahol már lepereg rólad az átok és gonoszság.

Van itt egy ember, aki folyamatosan átkozódik. Mindenki után van egy rossz szava. A saját feleségét is eteti a rákkal.
Engem is, gyermekestől mindenestől.
Évekig frusztrált a dolog, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként kezeljem.
Pár hónapja dolgozni menet - megint átkozódni kezdett.
Magamban, behúnyt szemmel jó erősen arra gondoltam, hogy most szépen szálljon csak vissza rád minden egyes kimondott szavad.
Akkor éreztem először azt, hogy szabad vagyok.
Végre és talán először függetlenedtem ettől a meghatározatlan szennytől.

Ma is így vagyok.
Megtámadtak, de mint a Matrixban, annyira nem érnek el a támadások, hogy az már szégyen.
Egyszerűen leperegnek a golyók, még mielőtt elérnének hozzám.
Tudom ki vagyok.
Tudom mennyit érek.
Tudom hova tartok.
Tudom ki van velem.
És tudom, hogy milyen értékek számítanak.
Ami ezen kívűl áll - nem rám tartozik.

Nem vagyok az-az anya aki arra tanítsa gyermekeit, hogy szemet-szemért.
Azt mondogatom, ne engedd magad olyan helyzetbe csöppeni, hogy kiváják a szemeidet.
Ha marakodnak lépjél ki, ha bántanak, még előtte állj tovább és soha, semmilyen körülmények között ne avanzsáld magad senki csicskájává és áldozatává.
És a gyerekek fogékonyak.
Ijesztően hamar tanulnak.

Ők már ezt is jobban értik mint én.
Én leírom, hogy realizáljam.
Ők megélik, hogy tanítsanak.
A jobb és szebb világról, amely bennünk van mindennek ellenére.

fehéren a fekete

Korpa közi keveredsz, megesznek a disznók...
Nem tudom, na...én eddig valahogy igyekeztem távol tartani magam az olyan dolgoktól, amiket paraszti logikával nem lehet megérteni. De a mai világban egyre több lesz az olyan dolog, amit nem ért(he)tünk. Amit meg valahogyan megértünk, vagy indulásból egyszerű - azt azonnal gyanúsnak is találjuk.
Itt valami nem stimmel... - mondjuk gyanakodva.

Nemrégiben ugyebár aktuálissá vált számunkra a lakáskeresés problematikája.
Kezdeni kellett valamit a helyzettel. Az idő ugyanis, rohamosan telt, ahogy szokott.
És hogy-hogy nem, egyik percről a másikra ott álltunk az új lakás szerződésével a kezünkben. Amikor felhívtam a férjemet, hogy közöljem vele az új lakcímét, azt hitte szivatom. Egyik percben álom és vágy volt, a másikban meg valóság. Én bevallom őszintén képtelenek voltunk örvendezni.
Figyeltünk, forgattuk a szemeinket, gondolkodtunk, kutattuk az összefüggéseket és vártuk a jeleket.
Furcsa az ember...
Megedződik, mint a vas.

Elmondom mit nem értek.
Nem tudom felfogni, nem akarom megérteni, hogy valami fuvallat hatására hogyan képes elterjedni a gerinctelenség, gyűlület, gonoszság egy szempillantás alatt az emberek között.
Mert a jó ugyanis nem terjed hangsebességgel.
Ezzel szemben a rossz igen.
Pozitív gondolkodás csínjáról és bínjáról, mikéntjéről és hogyanjáról könyvespolcnyi anyagok vannak. És ezzel még nincs vége a műsornak. A show folytatódik. Az emberek mégis konstansan negatívisták. Vagy csak realisták?...
A barátnőm volt a legédesebb.
Ugyanis aszongya körülbelül a harmadik sör után.
Neked fogalmad sincs hogy én mennyi pozitív gondolkodást tanító könyvet tanulmányoztam át... Bíztatom magam, gyakorlatokat végzek, belégzek és kilégzek. De bazmeg, ami ott van feketén - azt ha fejre állok sem fogom fehérnek látni.

Én úgy, de úgy féltem a gyermekeimet ettől a világtól, ahol már hazudni tanulunk magunknak is, csakhogy könnyebben süllyedjünk a lelki posványban.
Ahol a pajtás fogalma megszűnt létezni - ezzel szemben dívik az irigység, gonoszság, kibeszélés, gyűlölet, kifigurázás, csúfolás, átverés, kiközösítés, kicsinálás.
Ahol a szülőben keresed a megoldást és rájössz, hogy velőig romlott.
Ahol outsider leszel, csak mert keresed a fényt.
Ahol nem találod a helyedet, mert talán egyszerűen nincs is.

Amíg magamat kerestem mindig abban a hitben éltem, hogy nekem itt mindenáron helyem kell legyen, amit meg is kell találnom - lehetőleg x évem betöltése előtt.
Aztán nemrégiben rájöttem, hogy bazdmeg - szó sincs erről.
Itt helye az embernek nem lehet.
És nyugta sem.
Ha van - na az gyanús.
Tanulás-szenvedés-fejlődés-esés-fájdalom ------- kevés pihenő---------előlről az egész, amíg bele nem szédűlsz.

Minden ami jó - bent van. Jó mélyen, hogy úgy kell onnan kiszeretgetni. És a rossztól menekülni kell. Nem másként gondolni rá, hanem szaladni előle. Lehetőleg jó messzire. Mert a kincs amit kaptunk nagyon de nagyon törékeny. Kár lenne eltékozólva a disznók elé vetni...
na ez fehéren a fekete....