Tanuljuk meg megbecsülni azt amink van...

Tegnap mintegy ráhangolóként tanúja voltam annak, ahogy az egyik főszerepelője az életemnek, a másik főszereplő elvesztése miatti félelmében lelkiekben tagokra szakadt.
Mintegy lájtmotivumként tért vissza a gondolat, hogy nem értékeljük eléggé egymást, addig amíg nem történik meg a baj...
Mit nevezünk bajnak?
A veszteségeket: a kapcsolat megszakadását, a betegségeket, a halált, egy-egy fejlődéssel járó, de szakadást okozó lépést, amit a másik tesz meg, de amire még mi nem állunk készen.

Szinte napra pontosan egy éve annak, hogy Balázs beteg lett.
Fától-fáig állapot volt az.
Minden szülő tisztában van ezzel, akinek volt beteg a gyereke.
Csak állsz meztelen lélekkel az Isten előtt és stuporral ismételgeted, hogy engem, engem, engem - ne őt... Persze, hogy abszurdum, de akkor is. Nekem fájdalmat, nekem szenvedést, nekem csalódást - neki csak a fényt, életet, derűt és jót.
De mi is a jó?
Emberi mércékkel az élvezet.
Istenivel a fejlődés, ami lehet akár a halál is.
Nem tudom, hogy mit lehet mondani annak a szülőnek aki a gyermeke sírja felett áll.
Mert jobb soha nem lesz.
Tompább talán igen, de jobb nem.
A szakadás okozta fájdalom és heg marad.
Tudom én nagyon mélyen, hogy jó helyre megy az a gyerek, de akkor is - ő az enyém. Adtad...-miért veszed hát el?

Ki képes eljutni arra a szintre, hogy köszönöm azt a tíz, húsz vagy akárhány évet?
Mint Jób, akit megpróbált az Isten.
Elvette mindenét...
Mit mondhatnék?
Emberből vagyok, anyából vagyok, tigrisféltéssel őrzöm azt, ami az enyém.

Az utóbbi hónapokban csontra szoptam a lelkemet.
Nem telik el úgy éjszaka, hogy ne álmodjam vissza a tavalyi borzalmakat.
Mire ma, helyesebben tegnap, Balázs ismét sántulás jeleit mutatja.
Valószínű gyulladás.
Minden bizonnyal egy jel arra, hogy őrizzük egymást - testileg, lelkileg, spirituálisan.
Vannak elcsúszásaink bőviben. Van úgy, hogy azt sem tudom merre keressem a bennem lakó Istent.
A jelek idejében jönnek - azzal a céllal, hogy helyresapkázzanak, mérjenek, fejlesszenek, továbbvigyenek.
Hálásnak kellene lennem - de egyelőre a fájdalom nem enged lélegezni sem.
Mondogatom, mint tavaly - adom mindenem, csak hagyd cserébe a gyermekem...

Misztérium az élet.
Halálostól, betegségestől, veszteségestől együtt.
Bárcsak nyitni tudnék amikor kell minden egyes fájdalomra, hogy helyet tudjon marni családunk lelkében a derűnek és örömre való képességnek mielőtt megesz ez a gonosz, lelketlen, rutinra építő világ.

A gondolkodás jó barát, kivéve a tettek mezején.
Mert itt van ugye a játszótér.
Elnézem a roma asszonyokat.
Gondosan kifésülik a koromfekete gyermekeket otthon és leereszkednek a völgyből egy kicsit beilleszkedni.
Nem spilázzák túl a dolgot.
Míg a fehérbőrű anyák a padról minden percben beleavatkoznak gyermekeik játékába, ők ezzel szemben beülnek párossával a hintába és addig hajtják magukat, amíg a purdék azt nem mondják, hogy most már menjünk haza.

A fehér anyák bezzeg nem.
Ülnek egy-egy barátnővel vagy könyvel a kezükben.
Természetellenesen tiszták az adott körülményekhez.
Ha a gyerek odasettenkedik egy kis ölelés erejéig, agyontörlik a kezeit, megdorgálják, hogy mocskos és nem engedik, hogy a patyolatfehér nadrágjukhoz vagy szonyáikhoz nyúljanak, mert összepiszkítják azt.
Ha szerencsétlen belelendülne a játékba, minduntalan feljajjdulnak - hogy, most esel le, bevered az arcod, kitöröd a fogad.
Mit csinálhat ebben az esetben szerencsétlen?
Szótfogad és szépen leesik, beveri az arcát, majd kitöri a fogát.
Akkor a fülénél fogva hazarángatják és büntetésből egy hétig nem jöhet játszótérre.
Tiszta kézzel végigszenvedi a hetet, hogy a következő hétfőn kezdődjön előlről minden.

Amikor gyermek voltam elég darabos voltam.
Nem volt olyan tárgy, ami az általam okozta forgószelet kiállta volna a talpán.
Még a kilincset is kitéptem, amikor hozzáértem.
Édesanyám sok sok erénye mellett rendelkezett az önbeteljesítő jóslatok belémnevelésének képességével.
Most vered le a tényért... - s levertem.
Magadra öntöd a levest - s magamra öntöttem.
Hála Istennek akkoriban nem kellett mellettünk legyenek játék közben, mert semmit nem mernék kezdeményezni felnőttként.
Ugyanis az ilyen túlkontrollált, agyonféltett gyermekekből lesznek a bátortalan felnőttek.
Egy anya sem mondja a gyermekének, hogy hű bele Balázs.
Másznak, mire a szülő odaszalad és rájukordít, hogy leesnek.
Persze, hogy azonnal szót is fogadnak.
Nem kell mindent észrevenni.
Ha meg igen és tényleg veszélyes, akkor minimum a fogak között azt kell kijelenteni, hogy kapaszkodj fiam erőssen...a mert leeselt, le kell nyelni.
Mert szegény gyerek alapjáratban egy szófogadó lény. Aki tiszteli a szülőt még határai feszegetése közben is.

Példát kell venni azoktól, akik helyes mintát mutatnak.
Hogy merjen a gyermek kezdeményezni, ha elesik, felállni, ha pedig veszélyben van, megoldani.

Isten sem ordít ránk a magasból, hogy ne csináld, mert veszélyes, ártasz magadnak, elterülsz, kiégsz.
Támogat és szépen hagyja, hogy beverjük a fogainkat.
Amikor beverjük rendszerint átkozodunk.
Lemegyünk haragosba, vagy ateistába.
Mint a hülye gyerek.
Anyám a hibás, hogy leestem a hintáról...

Pedig ohhh dehogy.
Ahogy az anya feladata az, hogy mellette álljon és ha valóban megüti magát vigasztaljon és ápoljon, na éppen úgy Isten is ezt teszi.
Enged.
Nem avatkozik bele.
Fejlődni és tanulni hagy.
Lehet, hogy éppen hintázik a felhők között, amíg azt nem mondom készen vagyok, indulhatunk.
Csak mi nem tanuljuk meg a leckét - pedig olyan egyszerű...

Nemrégiben láttam egy nőt a weekenden.
Hatalmas túlsúllyal.
Egyszerű fekete egybefürdőruhában, kis fekete kendőcskével a derekán.
Nem is annyira a felsőteste volt hatalmas, mint a lábai és a feneke.
Felfigyeltem rá.
Nem a túlsúly miatt, hanem a kecsessége és nőiessége miatt.
Hosszú szőke haja, gyönyörűen befonva. Nem járt, hanem lebbent.
Annyira volt kecses, nőies, finom és meghatározhatatlanúl szép, hogy elszégyeltem magam.

Vannak nők, akiknek egy témájúk van.
A súlyuk.
Ehhez, ha intelligensebbek, akkor hozzáadódik az éppen aktuális diétájuk lefestése töviről-hegyire.
Hogy mit esznek vagy inkább mit nem, hogyan és miként.
Menekülök.
Ők azok, akik hajtogatják a két kilójukat.
És elhitetik veled, hogy tényleg van rajtuk túlsúly, pedig oh dehogy.
Egy idő után látni is kezded, pedig határozottan vékonyak.
És ismét vannak olyanok, akiken van, de diszkrétek.
Soha nem beszélnének arról, hogy éppen mivel küzdenek.
Vagy inkább kivel.
Önmagukkal.

Tömegesen veszítettük el az önbizalmunkat, kortól és nemtől független.
A lelkében minden egyes ember súlyproblémákkal küzd.
Pedig nem a súlyunkkal van baj, hanem a bennünk lakó félelmekkel.
Az elégedetlenséggel.
Az önmagunk szünni nem akaró flagellálásával.
Ha vékonyak vagyunk, amiatt - ha túlsúllyal küzdünk, akkor meg amiatt.
Minden kártya ugyanoda vezet - a külsőnkkel való elégedetlenségünkhöz.
És mi van a belsőnkkel?
A lelkünk milyen állapotban lehet?
Zsíros vagy csontsovány?
Miért nem arról beszélgetünk - hogy régen nem voltunk csendben, és jó lenne, illene egy kicsit elvonulni, magunkba utazni, mert az utóbbi időben rengeteget gonoszkodtunk önmagunkkal és a másikkal szemben.

Balázs maga az önbizalom megtestesítője.

• Olyan szép vagy kincsem...
• Tudom.

Minden vágya az idősebbekkel való baráti kapcsolat ápolása.
Kihúzza magát, hogy magasabbnak tünjön, majd elindul hódítani, mint Napoleon.
Lazán köszön.
Ilyenkor még a gesztusai is megváltoznak.
Majd nekifog hencegni.
Amikor vesztésre áll, leveszi a polóját és nagyfiúsan a sarokba hajítja - majd lazán az elviselhetetlen melegre hivatkozik.

Olyan meleg van, hogy mindjárt sokkot kapok...

Tegnap két ártatlan delikvens érkezett a gördeszkás és biciklis rámpákhoz.
Hajtányokkal jöttek.
A fiam eleve poló nélkül ment.
Kiéleztem az antennáimat.
Laza köszönés, majd rákérdez - hol laktok?
Azok mondják, hogy elég messze.
Na én itt, hangzik el a válasz.
Nem rossz a hajtányotok, csak túl nagyok a kerekek a szöktetéshez - mondja hozzáértéssel azt, amit a minap a nagyoktól hallott.
Azok meglepődnek.

Mit tudtok? - kérdezi.

Kérdez a csavarokra, szöktetésekre - mindent felsorol, amit lelkiismeretesen megtanult.
A fiúk bizonytalanok.
Egy öt éves gyerek, ennyi ismerettel?
Balázs belendül.
Odateszi őket szöktetni.
Tanácsokat ad - fél óra múlva a fiúk elmenekülnek.
Balázs elégedetten veszi a nagykerekű hajtányát, ami addig a pad mögött pihent és körözni kezd a rámpák körül.
Ő ugyanis nem tud szöktetni... - de beszélni róla annál inkább.

Minden változik bennünk és körülöttünk.
A bajok rendszerint akkor kezdődnek, ha ezeknek a természetes, a fejlődést előteremtő változásoknak nem adunk teret.
Először görcsösen kapálózunk.
Aztán megfeszítjük a végtagjainkat.
Gáncsoskodunk.
Amikor már semmi nem megy, fenhangon siratni kezdjük letűnt önmagunkat és azt az időszakot, ahol még felnéztünk magunkra.

Az idősödő generáción jól megfigyelhető ez a tünetegyüttes.
Egy darabig, amíg nem fárasztó igyekeznek tartani a lépést.
Aztán amikor elkezdik egyre több ízben elveszíteni a fonalat, és már rá sem ismernek a keresendő fonalra - kiakadnak és visszasíratják a múltat.

Ismertem egy nagyszerű lányt.
Orvosnak tanult, de ő maga nagyon beteg volt.
Szülei igyekeztek fenntartani a betegség állapotát, amivel magukhoz láncolhatták szegényt.
Végre, több évnyi vágyakozás után, kapott egy férfit, aki megtanította szeretni.
Nem volt orvos,  nem is készült annak, de szeretni tudott.
A lány hazavitte bemutatni. A következő lépés az lett volna, hogy bejelentik - elmennek a világvégére, hogy nyugton tudjanak élni.
A szülők felrobbantak.
Fenyegetőztek, űvőltöttek, szépen beszéltek - semmi sem hatott.
Végül kitették az asztalra minden egyes ütős kártyájukat:
- a fiú Senki
- te fiam beteg vagy - há nem? me most jól vagy...de ha szükséged lesz ránk, akko...???
Itt a lány már-már hajlani kezdett az érzelmi terror hatására - de ekkor előkerült a munkakönyv, amiben mindkét szülőnek 35 éve volt ledolgozva a Patria gyárban.
- nem mentünk sehova, nem is vágytunk. dolgoztunk becsülettel és a 35 év azt mutatja, hogy minket is megbecsültek...

A pár valósággal elsprintelt a szülői háztól.
Boldogan éltek, amíg egyszer a lány haza nem telefonált.
Mert akkor megszakadt minden.
Kész érzelmi muníciókkal állig felfegyverkezve várták a hívását.
- anyád tíz - mágikus tizes! - kilót fogyott...miattad...gyere haza.
És hazament.

Minap láttam egy hasonló esetet.
Egy embert, aki küzdött a múltért, mert képtelen volt változni, lépést tartani.
Degradálta a jelent a múlt állandó visszasírásával.
Vergődött.
Életemben először - nem sajnálat volt bennem.
Forgott a gyomrom és jó erősen azért imádkoztam, hogy a gyermekei jóóóóó messzire legyenek tőle. Mert az ilyen, mint a fuldokló - benyújtod a kezed, hogy megmentsd és a mélybe ránt.
Nincs pardon...

Van egy kislány.
Ha azzal kezdem, hogy roma, mindjárt másként vélekedsz a történetről.
Adj egy esélyt magadnak, én pedig neked.

A kislány roma.
Nem lehet több, mint 12 éves.
Valahol a szeméttelepen kapott egy pár görkorcsolyát olyan három hónappal ezelőtt.
A göri nem a mérete.
Hiszen míg a lába lehet olyan 35-ös a korcsolyák 43-as számúak.
Aki elsőre kiszúrja, elfogja a nevetés.
Két pipaszár lábon két hatalmas fekete görkorcsolya.
Ezzel szemben ha szentelsz a megfigyelésére több mint öt percet, tátott szájjal maradsz.
Ugyanis annyit gyakorol ezekkel a mérföldjáró körcsolyacipőkkel, hogy el sem hiszed.
Gyakorol délelőtt és délután, majd este, ha elült a meleg.
Nekifut, elesik, újra feláll, elindul.

Először csak tipegett vele.
Majd figyelni kezdte a nagyobbakat és ő is hajtani kezdte magát.
Három hónap elteltével akkorákat szöketet az erre szánt trambulinon, hogy a vér megfagy benned.
Ennyi hajtóerőt, akaraterőt és kitartást én még életemben nem láttam.
Tisztelet van bennem ez iránt a mocskos, büdös és taknyos leánka iránt, aki leckéket tart az életről.

Minden olyan gazdag, félgazdag, újgazdag, jómódú és elkényeztetett riherongy gyermeknek megmutatnám, akinek a szülei szaküzletből megveszik a szart is jó drágán, de arra sem képes, hogy megtanuljon menni vele.
Elhoznám ide azokat a kölykeket a fülüktől fogva, leültetném őket, kikapcsolanám a fejükben a számítógépet és megmutatnám, hogy ma is élnek szuperhősök.
Igaz, hogy lányok, büdösek és cigányok, de vannak.

Azt, hogy én mennyire komolyan hiszek és bízom abban, hogy a romákat integrálni kell és érdemes, csak az tudja igazán, aki ismer.

Egész életemet behálózták a romákkal való interakciók.

Úgy nőttem fel, hogy tőlem pár méterre kukáztak, kértek, belénk kötöttek, hozzánkszóltak. Aztán óviban, iskolában kaptam olyan pártfeladatokat, hogy segítenem kellett őket a beilleszkedésben, tanulásban, házi feladatokban.

Hiszem, hogy vannak közöttük emberek.

Ahogy menthetetlenek is, ak'rcsak közöttünk is...

A lányom, ha bandáznak, retteg tőlük.

Joggal, hiszen a szeme előtt ugornak egymásnak olyan lendülettel, hogy minimum vér folyik.

Kérdi, hogy mi a teendő, ha belékötnek.

Nekem egy mindig működő stratégiám volt, amíg rettegés élt bennem.

Ha az úton belém-akaszkodtak – beszédbe elegyedtem velük, palástolva félelmemet. Kérdés választ ért, és el is felejtették, hogy belém akartak kötni.

Kamaszkoromban, a kurszám után kaptam egy profi shimanot. Olyan bringa volt, hogy magától ment. Kaland volt meglovagolni, kivéve azokban a helyzetekben, amikor rámnyitottak egy-egy autóajtót, a seggemre csaptak, hogy berepültem a sáncba, vagy elémvágtak, jelzés nélkül, hogy a nemiszervem a kormányra ragadt.

Egyszer a Seegesvári úton kellett valamit elintéznem.

A blok, ahol dolgom volt, közel a telephez, hemzsegett a cigányoktól.

Akkor is mindkét padot egy banda tagjai foglalták el.

A lezáróm annyira volt gagyi, hogy marhaság lett volna feltenni.

Na.

Nagyjából egy alternatíva maradt.

Hát kihasználtam.

Mondtam nekik őszintén, hogy né ez a bringa az enyém és érzelmi szálak fűznek hozzá. Rájuk bíznám, mert a mocskos cigányok itt úgy lopnak, hogy az nem emberi. Nincs előttük lakat...

Megkérhetem-e őket, hogy őrizzék, amíg felmegyek?

Hiszed-e, hogy nem vitték el?

Mert nem.

Valaki mondja is valahol, hogy a legnagyobb ellenségedet úgy tudod visszafogni, ha szívességet kérsz tőle...

Balázs bandázik.

Vannak roma ovistársai.

És letekerednek a játszótérre családostól, barátostól.

Imád velük játszani.

Mert velük lehet kacagni – nem nevetgélni, hanem a beledet kiröhögni – mászni, kúszni, ugrani, nyomni, tolni, húzni – erőpróbákat kiállni, bátorságpróbákat megnyerni.

És Balázs ő fiú.

Ennek ára van.

Minden este tetűvizit.

És a verekedés...

Megtanult verekedni. Nem akárhogy, stílusosan. Bírkózik, boxol, tekintetével fenyeget, ural.

Mondom az uramnak – integráljuk családilag a romákat bazdmeg, miközben a gyermek dezintegrálódik...

Arra az elhatározásra jutottam, hogy hagyom.

Hadd tanuljon.

Mellettük vagyok.

Tiszták, nem beszélhetnek csúfakat, és nem verekedhetnek tiszta szívükből.

Sok cigány asszonybarátom van.

Nevelési tanácsadást tartok.

Néha a házasságról is faggatnak.

Nem tudom, mondom – abban benne vagyok, nyakig.

Élvezik.

Isten útjai kifűrkészhetetlenek.

Miközben azt hittem román vidékre költözöm -  a végén a romák megmentője leszek...

S még azt mondod, hogy Istennek nincs humora.

Hát van...

Az utóbbi időben sorra születnek felismerések bennem arról, hogy mennyi mindent nem tudok.
Például - elérkeztem az életemnek egy olyan pontjára, ahol alig vannak barátaim.
Nem a kapcsolati hálommal van baj - mert vannak közeli rokonok, jó szomszédok, aranyos és lelkes ismerősök, testvérek, régi barátok, új haverek, jó kollegák, játszótéri beszélgetőtársak - de barátok kevesen.
Egy olyan életciklusból, ahol nagyon sok embert vallottam barátomnak - érkeztem el egy olyanba, ahol egy-két embernek tudom őszintén átnyújtani ezt a címet.
A barátság egy lélek, mely két testben lakózik - mondja Arisztolelész.
Akkor, kérdem én - hol vannak a barátaink?
Neked vannak?
Hajrá!
Akkor egyszerre sok lélek birtokossa is lehetsz.
Nekem egy van, egy szerencsétlen, elnyűtt, több helyen foltozott és lyukas, foszlott, bűzlő szar kis lelkem. Szét van ba...va.
Amikor átsepert rajta megannyi hurrikán - örültem, hogy maradt belőle valami.
Igyekeztem megőrizni az integritás látszatát, nem igazán osztozkodtam hát rajta.

Jelen életem főszereplői a családom tagjai.
Rájuk szentelem időm és energiáim javát.
Most ennek van itt az ideje.

Amikor menni kellett, mentem...

Ők nem a barátaim. Ők a családom…
Erőltetett és beteges lenne a lányomat barátnőként kezelni, terhelni a belső gondolataimmal, érzéseimmel, érzelmeimmel.
Még betegesebb lenne a fiammal barátkozni.
A férjem meg nem jó barát.
Férfi és nő között amúgy is vitatott a barátság.
Mit is mond Karinthy? Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem? ...
Na ezért.
Mi marad hát?
A remény.
Egy olyan nyugdíjas életről, ahol eljön az ideje a nagybarátkozásnak, a közös templomi kis kirándulásoknak, a feledhetetlen élményt biztosító szentmiséknek, a könyvtározásoknak, az időt nem ismerő hatalmas, felfedező sétáknak és a visszatalálásnak önmagamhoz.
Én ugyanis erre gyúrok.
Minden időszaknak megvan a maga szépsége.
A barát meg legjobb esetben is egy lehet.
Önmagam.
Mert amíg én és énke között tombol a diszharmónia - a többi csak erőltetett cím és túljátszott szerep.