Arra már nem emlékszem konkrétan, hogy mikor jelentek meg a televíziós reklámok, de arra, hogy milyen hatással voltak ránk, annál inkább.
Annak idején, amikor még nem volt távirányító, de lopni lehetett összetákolt antennákkal az RTL-t, kicsit minden kreatív szülő gyereke tudott németül. Mondatokat ismételgettek, reklámokat szajkóztak, aminek természetesen nem ismerték a jelentését.
Annyira voltunk egy inventív generáció, hogy a távirányító szüksége, az iránta való vágy bennünk látott napvilágot. Halászbotokkal kapcsolgattuk a tévét az ágyból, ami egy széknek volt nekitámasztva.
Az ARIEL reklám volt a legmenőbb.
Aztán jött a rendszerváltás.
Színesben fedeztük fel a világot, tévén keresztül.
Lettek hosszúidős reklámok, amik olyan termékeket mutattak be, amik csak álmainkban éltek.
Fogyókúra gyógyszereket és teákat, magától járó cípőket, masszírozó székeket, fitnesszgépeket, ágyakat, ami álmot mutat, takarót, ami fűt, ékszereket, ami vérnyomást csökkent és a többi.
Mindennek elérhető ára volt.
Postaköltség szinte elenyésző.
Szóval, megérte.
Legalább egyszer mindenki rendelt.
Ha pedig nem, akkor beengedte lakásába az ügynököket, akik elérhető áron kínálták a látott és vágyott termékeket.
Utólag derűlt ki, hogy mekkora marhaság volt megvenni, mert az üzletben negyedáron lehetett hozzáférni a csodafazékhoz, ami magától főz, a késarzenálhoz, amit soha nem kell megfenni, az elemes marokmasszírozóhoz, amihez összecsukható írószer járt.

Mi is rendeltünk.
Na nem annyiszor, ahányszor megszületett bennünk a gondolat, hanem egyszer.
Láttunk egy ágyat.
Álmaink ágyát.
Telefonáltunk, érdeklődtünk, leadtuk a rendelést és vártunk.
Soká érkezett meg.
Vagy csak úgy tűnt volna?
A fizetésnél derűlt ki, hogy még ki kellett fizetni egy összeget, amiről szó sem volt.
Mondták, ha gond, visszaviszik, csak a postaköltségeit kell perkálnunk.
Jelzés értéke volt, de belementünk.
Amenazsáltuk az ágyat.
Fele akkora volt, mint a képen és csak három funkciós, nem is öt.
De még ez sem tört le bennünket.
Édes volt az első éjszaka.
Hülyére aludtuk a nyakunkat és a hátunkat, nem maradt hely a szobában ha kinyitottuk, de a miénk volt.
Egy hét után egyikünk sem tudott forogni nyakból. Két napra rá, már derékból sem. Aztán lebénúlt a vállam. Kisebb súlyzókra váltottam, arra gyanakodván, hogy az ízületeim vacakolnak.
De nem a súlyzókkal volt baj.
Az ággyal.
Későre jöttünk rá.
Kicsit szégyeltük is a dolgot.
Számigáltunk magunkban - ki kellett aludni az árát.
Végül sikerült.
De arra már mindketten kezeltettük magunkat.
Többe került a krém,gyógyszer, s miegymás mint az ágy.
Tapasztalatnak megérte.

Ma a lányom a célszemély.
Nézi és interpretál.
Vegyünk ilyent, mert ez nézd mit tud - fiatal leszel tőle, örökre szép, csinos, szőrtelen, sarokkeményedés nélküli, izmos, okos, sok hajad lesz, magától göndör, és persze lófasz nő a seggedben. Mind mind magától.

Most, mondjam el neki amit nektek, vagy hagyjam, hogy rendeljen egy pár szarvat ő is. Mert csak bőrén tanul az ember...vagyis, na...nyakán, hátán és derekán.
Nem?

A bennünk lakó böböst nem mindig sikerül elcsípni és nevén nevezni.
Van, hogy el sem sikerül jutnunk odaáig, hogy felfedezzük mi is a bajunk.
Vannak napok...amikor még a szar is büdös. Idegesítenek a hangok, a szagok, a rutin, a megszokott dolgok és tevékenységek az elveszített értelem és minden ami addig biztonságot adott.

Jó lenne egy hely. Önmagunkban, vagy rajtunk kívül. Lehetőleg nem egy személy, mert az a kapcsolat könnyen betegessé válhat.
Abban egyik mindig áldazátúl esik a másiknak.
Hanem egy hely, ahova visszajárhatnánk élni, feltöltődni, emlékezni, lenni.
Ahol nem szégyelnénk a semmittevést sem, sőt a legfontosabb célunk az lenne.

Mert megállni is tudni kell.
Pihenni is tanulni kell és büntetlenül feltöltődni is nehéz dolog.
Az állandó pörgésben, hajtásban, tevésben, vevésben, célok között elvesztődik a lényeg.
A csend szava, a dolce far ninente.
És a felnövekvő gyermek nem lát mást, mint egy önmagába zárkózótt apát, és egy ideges, hisztis, agyonhajszolt anyát.
Aki betegre főzi magát vasárnap hajnal óta, ahhoz, hogy az ebédből ne kérjen senki az ötven fokos melegben.

Gyermekkoromban, majd néhány év erejéig fiatal felnőttként is volt az ajándékom.
A Nagymamám.
Ő volt az a sziget, ahova elmentem, ha már több nem fért belém.
Soha nem tudtam megfejteni a titkát annak, hogy mi volt számomra ott a legjobb.
Mígnem ma reggel önmagam kergetése közben megszületett bennem az évek óta hántott misztérium gyümölcse.
A csend...
Mami ugyanis tudott annyira felségesen csendben lenni, hogy az nem volt feszűlt.

Ma már a csend feszűltséget okoz.
Minden áron túl akarjuk beszélni egymást.
Nem divat a csend. Mert hiánycikk, ahogy a becsület, igazmondás, jellemerősség, tisztelet és szeretet is. Sokat beszélünk róla, de fogalmunk sincs arról, hogy mi fán terem.
Ha csendben maradunk, hírtelen feszültek leszünk.
Idegesek, mozgékonyak, paranoiások és bizalmatlanok.
Mert félünk önmagunktól.
Az igazságtól és persze egymástól.

Pedig kellenek a szigetek.
A pihenők és a csendek.
Nem csak a gyermekekért, hanem önmagunkért és egymásért is.

Amikor elmegyek valakinek a lakására igyekszem minél kevesebb véleményt nyilvánítani arról, amit érzek. Sőt, még érezni is félek sokszor, mert a lakásban egészen jól kivehető rezgések és energiák vannak, amik őszintén rámutatnak arra, amit egymás elől titkolunk.
Én magam nem érzem már ezeket tudatosan.
Csak fura, hogy például mindig a cipőtartónál vadulok le és kezdem leordítani mindenki fejét, ezzel szemben például a fotelben lenyugszom.

Valaki mesélte, hogy ő évekig abban a tudatban élt, hogy nem tud főzni.
Hát Istenem...
Nem mindenre van az embernek tehetsége, nem?
Jó anya, csodás szakember, jó feleség, kiválló barát de nem jó szakácsnő.
A lakás ahol éltek éveken át egy sötét kis lyuk konyhával rendelkezett, ami nem engedte kibontakozni a benne lakó tehetséget és zsenialítást.
Aztán, elköltöztek és kapott a lyuk helyett, egy tágas, fényben úszó, gyönyörű konyhát.
Ahol kedve támadt főzni.
És főzött, majd sütött, majd vendégeket fogadott és kiderűlt róla, hogy egy fantasztikus szakácsnő.

A lakás az ember lelke és családi tudattalanja is.
Magán viseli mindannyiunk jegyét.
Vannak meleg pontjai és hátborzongató sarkai.
Ezt a gyerekek tudják és tudatosítják a legjobban.
Társadalmunk a házam a váram típusú berendezkedése voksolt.
Nem illik elmenni egymáshoz csak úgy...
Sőt, be sem lehet jutni, ha éppen utolérne bárkit is a spontenaitás.
Be kell jelentkezni, időpontot kell egyeztetni, illik vinni valamit, illik viselkedni. Mereven, görcsösen és feszesen. Nem illik sokat enni és inni és vissza kell hívni azt aki megvendégelt.
Na...ebben benne van minden, nem?

Az idősebb generáció még nem ennyire sterilizált.
Ők még kissé a kommunizmus gazdag estéinek örömemlékeit is magukban hordozzák.
Ha betoppan a nem várt vendég előkerül a zsírosbödön, a zöldségek, fő a finom tea és kész. Percek múlva együtt örülnek a fotelből nagy békességben az egypercésnyersznek, reklámok alatt régi emlékeken csámcsogva.
A térkihasználásuk, dísztárgyaik, energiagócaik is a lakásaikban teljesen másról árulkodnak. Fő szerepben a tévé, rádió, egy félig olvasott könyv és az ágy.
Nálunk fiataloknál szégyen a proeminens ágy. Jobb helyen a tévé is el van rejtve. Uralkodnak a tágas, üres terek, a szellős, levegős semmik.
Ezek lettünk.
Kiment a divatból a szarvasaggancs, a színes szőnyeg, az üveghal, a nippek, a kristálypohárgyűjtemény.

A gyerekszoba mint egy hárem.
Tele megunt kurvákkal.
A szülők mint az eunuchok, csak azért szabad a bejárásuk, hogy letörölgessék a játékokról a port.
Mindig kell egy újabb, de annak a lefutási ideje sem tart túl sokat.
Ha idegen szultánfi téved be és kézbe veszi a háremet, a gyerek szorúl. Hírtelen értéke lesz mindennek az új fényben, de egyedül maradva, visszasüpped állandó érdektelenségébe.

Mit mondhatnék?
Kell a közös mozgás, a természet, az értékek, egymás.
Mert kollektíven haldoklunk.
Lesznek akik megmaradnak, de sokan vesznek majd el saját maguk által ásott gödreikben.

A nevelés nem könnyű.
Már azért sem ugyebár, mert egy oda-vissza folyamatról van szó.
Ugyanis nem csak nevelek, hanem egyben nevelődöm is.
Ez azoknak okoz rendszerint problémát, akik úgy gondolják és érzik, hogy ők márpedig készen vannak.
Nincsen nekik szükségük semmi további fejlesztési kényelemgyilkos módszerre - elég számukra a 7 év otthonról csomag, amit inde-unde összeszedtek valahonnan.

Balázs egészségi állapota ismét főszerepben.
Sokat javult, talán majdnem helyre is pattant, de maradt bennem az óriási félelem.
Az a levegővisszatartási állapot, ami állandó sakkban tart.
Mindenféle kímélő programokat találok ki, de csak nem jön össze.
Ugyanis ahogy mondtam, egy oda-vissza folyamatról van szó.
Amiben én ismételgetem a magamét, ő pedig az övét.
A kettő ütközése adja meg minden egyes alkalommal a végeredményt, amely jó esetben kompromisszum, kevésbé jóban pedig az ő győzelme.

Tanácstalan vagyok.
Állandó mérlegelésre szorul bennem az ő határtalan öröme, szemben az én betokosodott aggályaimmal.

Eleve hiszek az angyalok létezésében.
Ugyanis röpke életem során annyi de annyi hülye és kilátástalan helyzetnek voltam elszenvedője vagy éppen helytelenül cselekvője és megélője, hogy ha nem lettek volna mellettem angyalok, beletörött volna a bicskám.
Amikor gyerekek voltunk édesanyám mondogatta - a részeg embernek és a hülye gyereknek Istene van... Biztosan az angyalokra gondolt, az extra védelemre, csak rosszul fejezte ki magát.

Minden esetre elmondok valamit.
A Jóisten bocsássa meg nekem előre, ha rosszul fogalmazok, te értsd jól.
Ismerek egy családot.
Anya, apa, nagyszülők.
A nagymama valamikor lánykorában költözhetett be egy kisfalúból, aminek a jellegzetes szokásrendjeit és tilalmait ma is magán viseli, annak ellenére, hogy most már sokkal többet volt városi dáma, mint falusi lány.
A mama neveli a kisfiút, amíg szülei dolgozóban vannak.
A kisfiú lehet olyan sacc per kábé 11 éves.
Szép, fejlett, értelmes gyerek...lenne...ha a mama nem akarna mindenáron egy öl-ebet csinálni belőle. Minden egyes kezdeményezése kudarcba fullad, amit a mama elégedetten konstatál. Ne menj, nem szabad, leesel, megbotlasz, eltöröd a lábad, megcsíp a méhecske, vedd fel a kalapot, ne állj fel a hintán, ne úlj le mert mocskos, ne mássz fel mert nem szabad---megy egész álló nap a lemez.
Néha a gyerek, mint a kölyök doberman elszabadul. Olyankor fut, körbe, körbe, mindent egyszerre végrehajt, amit nem szabad, majd elesik és leül mama mellé.
Olyankor mama, ahogy említettem elégedetten megszólal: nem megmondtam?... majd feladja rá virágbokrétás kalapját...
Két hónapja a gyerek beteg.
Komoly beteg.
Orvostól orvosig.
Sápadt, gyenge, szomorú, lézeng.
Mondanám, ordítanám, hogy hagyják már, hiszen szívják a vérét, az a baja.
De hogyan?
Mettől-meddig?
Hiába látom, tudom, nem az én feladatom. Nem áll jogomban üvöltözni és nagymamát kékre-zöldre verni. Nem?

Szóval mi?
Hát az, hogy a morálnak mindigis gyógyító ereje volt, van és lesz.
Balázs nem beteg.
Mert nincs betegségtudata.
Ő csak gyengélkedni szokott.
És rendszerint meg is gyógyítja magát ezzel a vakbika attitűddel.
Ismerek ilyen felnőtteket is, én magam is ilyen kók vagyok.
Ha egyszer elhatározom, hogy jól vagyok, jól is leszek.
Még szegény jó édesanyámtól lestem el: nincs időm most a betegségre. És idő hiányában az a csúnya kór más szállást keresett.

Bizarr szitu, tanúlsággal

Elmentünk az üzletbe.
Ahelyett, azonban, hogy belenézzek a pénztárcámba, behajítottam azt a telefon és kulcs mellé, majd kimentem az ajtón.
Valaki régebben mondta is: pénzzel könnyű vásárolgatni. Próbálja meg valaki anélkül...
Na megpróbáltam.

Megvettük ami kellett és sietve irány a pénztár.
Van egy idős nő.
Katasztrófálisan rigid.
Soha egy mosoly az arcán.
Ideges, inkompetens, rugalmatlan és érthetetlen.
Csak az ő vonala volt nyitva, hát rosszat sejtettem.
Gyorsan amíg sorrakerültünk összeadtam fejben a termékek összegeit. Stimmelt az összeggel ami nálam volt, sőt még egy fél lej különbözet is volt, javamra.
Átvilágítja a dolgainkat, majd mondja a végösszeget.
Éppen egy lejjel többet, mint amire számítottam.
Na jó. Mondom itt a telefonom, felszadak egy lejért vagy ha nem ok így, akkor hagyok egyet a termékek közül.
Neeeeem, neeeeeem, neeeeeeeeeeeeeehhhheeeeeeeeeem. Hívja a főnöknőt...
Jó mondom, de sor előttem, sor utánam, ne röhögtesse már magát, hiszen minden nap innen vásárolok.
Nem érdekli...
Megszólal egy kedves arcú hölgy a hátam mögött, hogy itt a lej.
Megdöbbenek.
Mondom egy pillanat várjon rám, felszaladok és lehozom.
Mondja ne marháskodjak, hát mi egy lej?
Közben a véntündér kisüti, hogy csak fél lejjel lógnék.
Adok a nőnek egy fél lejt vissza.
Nevetünk.

Utólag bánom, hogy nem adtam neki ajándékba valamimet - habár egy szál semmiben ugrottunk ki vásárolni...

Nem szégyeltem magam.
Régebben elsüllyedtem volna.
De ma már megtanultam legyőzni az egomat.
Mégis? Mi rossz van ebben?
Hasonló helyzetben ugyanígy szoktam eljárni.
A lényeg azon van, hogy le tudjuk-e győzni önnön büszkeségünket és elfogadni a felajánlott segítséget.

Nem szeretem azt a kérdést, hogy te mit csinálnál a helyemben?...
Mert neked fogalmad sincs az én helyemről.
Egyszerűen olyan szinten vagyunk a saját egonkhoz tapadva, hogy legjobb helyzeteinkben is képtelenek vagyunk kiszakadni onnan.
Az én életemhez, nekem van kulcsom, ahogy az abban felmerült problémákra is.
Úgyhogy hiába azonos a problémahelyzetünk, ha az egonkat görcsösen szorongatjuk.

Minap találkoztam egy Nővel.
Ő Anya.
Két gyermek édesanyja.
Mindkét gyerek súlyosan sérült.
Még a fejüket is képtelenek mozgatni.
Fekszenek.
Az édesanya az emberek előítéleteiről mesélt dióhéjban.
A megbotránkozó pillantásokról, az összesugásokról a háta mögött, arról, hogy vannak, akik még keresztet is vetnek, ha meglátják ikerkocsiban fekvő gyerekeit.
Terhes asszonyokról, akik betegesen alkapják a fejüket, nehogy hatással legyen magzatukra a nemkívánt állapot.

De mesélt a városról is.
Marosvásárhelyről - ami az ő szemszögéből nézve, számomra életidegen.
A járdára parkolt autókról, amitől ő nem tud elférni a két sérültet szállító ikerkocsijával. Ha lekényszerűl - mert ugyebár lekényszerűl ... a járdáról, az idegesen tülkölő sofőrőkről.
Arról, hogy nincsenek megfelelő autóbuszok, amire felülhetne, ha korházba kell vinnie gyermekeit.
Az akadálymentesített épületeinkről, amelyekbe sérültekkel vagy sérültként nem lehet bejutni - mert feljáró van, de azt minimum négy lépcsőfok válassza el a céltól, vagy egy hatalmas cserép virág, vagy egy hírdetőtábla, vagy egyszerűen egy odabiggyesztett kanyar, ami nem engedi őt bejutni az adott helyre.

Mesélt arról, hogy nincsenek játszóterek.
Vannak, de egyetlen egy szar hintát sem tudnak használni, mert nem beteg gyereknek való.
Például a Somostetői hálóhinta jó lenne, de ha egyszer nem tud oda feljutni, hiszen a sarki üzletben bonyolítandó bevásárlás is gondot okoz, akkor meg miről beszélünk?

Gondolkodtunk-e már valaha ezen?
Azokon a sérülteken, akik nem mernek inni egy korty vizet a negyven fokban, mert ha vécézniük kell, nincs hol.
Azokon, akiket nem engednek be sehova hasmenés esetén, nehogy már összepiszkítsák a vécét?
Azokon, akiknek szemkiszúrásból készültek, mutatandóban akadálymentesített feljárók?

Gondolkodtunk-e már egymáson?
Nem magunkon, hanem a másikon.
Az ő szemszögén.
Az ő érzésein, érzelmein, fájdalmain, csalódásain, félelmein és örömein?

Nem, ugye?
Nem...

Amikor sok különböző nő - különféle társadalmi osztály képviselője, karrierrel és az anyaság főszerepének megélésével, diplomásként és anélkül, ugyanarról a problémáról számol be lépésről lépésre, ugyanazokat a tanácstalansági tüneteket mutatva, ugyabban a kiúttalanságban, kilátástalanságban és kiégési szinten - akkor én merészelem állítani, hogy társadalmi problémával állunk szembe.
Kár, hogy a férfiak nem igazán mondanak semmit.
Vagy már nem mondanak semmit...

Az egyesületünkbe eljövő sérültek és beteggondozók rendszerint egyformán vélekednek a közösséggel való találkozás után:
problémáim vannak, beteg vagyok, nehezen és szűkösen élek, de amikor eljöttem ide és szembesültem a többiek gondjaival, rájöttem, hogy vannak nálam sokkal nehezebb helyzetben lévők. Ez erőt ad és tettvágyat arra, hogy segítsek rajtuk...

Valahol mondja Csernus, hogy az öszvér, amikor tudatosul benne a kilátástalansága, kiútakat keres. Körülnéz. Ki akarván lépni egy fojtogató kapcsolatból, házasságból, szerepből - egy másikat, jobbat keresve. Csak azzal nincs tisztában, hogy mivel a ló - a jobb - fennebb van, ugyancsak egy öszvért fog választani maga mellé. Egy ideig abban ringatja magát, hogy az új kapcsolata másik fele egy ló, amíg rá nem jön, hogy az is öszvér. Akkor beletörödik, belehal vagy ismét kilép, sok sok másik öszvér után kutatva, akikre ismételtem lómaszkokat aggat, addig amíg hitegetni bírja önmagát.

Nem hiszek abban, hogy régebben jó volt.
Elnézem az idősödő székely emberek házasságait.
Engem azok az asszonyszerepek már rég tömeggyilkolásra sarkalltak volna.
A nyelés, a nagy csendek, a másik jobban tudják, a szoknya alatt minden elfér helyzetek.
Látom, hogy ugyebár az asszony mindent ellát. Ahogy mindigis tette. Lebasszák. Még többet vállal abban a reményben, hogy majd dícséretet kap - kétszer akkora lebaszást kap. Akkor ő kétségbeesésében háromszor akkora terhet aggat a vállára, mert azt hiszi a hiba benne van - mondanom sem kell, hogy mekkora megszégyenítésben és legorombításban lesz osztályrésze. De lenyeli. Ha meg kitör, benyugtatózzák. Mert miféle dolog az, hogy egy öszvér ugat? Hát hülye? Kérdem én...

A probléma bennem van.
Magammal viszem - még akkor is ha egy következő kapcsolatot sárkánnyal alakítok ki.

Mindenki ugyanazt fújja:
- nem figyel rám, későn jön haza, fáradt, türelmetlen, nem beszélgetünk, kevés a közös program, a nyaralások vitákba fulladnak, mindennapi téma a szegénység, a gyerekekkel sem elég figyelmes, csak ül és nézi a tévét
mire a replika:
- ahogy hazajövök hisztériás rohamot kap, slampos, a kölykek neveletlenek és hangosak, nem hagyják az embert nyugton, állandóan panaszkodik a pénzre - nem veszi észre, hogy látástól vakulásig dolgozom, ha közeledem hozzá ellök...

Van egy nagy mocsár, posvány.
Amibe belesétáltunk tömegesen.
Be is ragadtunk.
Vannak akik tudják, és vannak akik álmodnak: ligetekről, szabadulásokról, szabadításokról, jobb életről, mindenfélékről.
Hogy van-e remény?
Hát nem a remény hal meg utoljára?...
Vagy már az is halott?
Na akkor erre varrjunk gombot!