Először életemben a buszon lettem rosszul.
A 14-en.
A strandra vitte az embereket.
Tömeg volt.
Minden órában tömeg várakozott a buszmegállokban, ahonnan fürtökben csöngve vitte le a fiatalokat a Május 1 strandra.
Mindenki rajta volt aki számított.
Engem a nagyok vittek.
Ott aztán magamra hagytak.
Hazai pályán voltam, nem kellett félteni, hiszen sokkal hamarabb tudtam úszni, mint járni.
Talán négy éves lehettem, amikor a fiúk először fogadásból felsegítettek a Turbina hídra, hogy onnan ugorjak fejest, majd két évre rá állatit a vérbe fagyott tömeg láttára.

Édesanyám nyugodtan dolgozott.
Meséli az élményeit.
Nevetgél a történteken, ahogyan akkor is tette.
Három hülye gyerek mellett az ember megtanul uralkodni magán. Nem csinál minden apróságból gondot.

Ma ahogy a gyermekekkel a buszt vártuk utazni kezdtem az időben.
Eszembe jutottak a várakozások, a megállóban elhangzott történetek, arcok és hangulatok.
Negyven perc várakozás után feladtuk volna - de még tízet ráhúztunk.
Ma már nincsenek ekkora késések.
Estére tudtuk meg, hogy a busz amit éppen vártunk balesetet okozott.

Ahogy magyarul mondani szokás - a kegyelem taknyán csúsztunk el.
Hogy jelent ez valamit is utólag?
Nem semmit.
Egyszerűen esélyt a folytatásra.
Hiszen a tennivaló egyre több.
Amíg éheznek, fáznak, szenvednek, vannak körülöttünk nehéz helyzetben lévő emberek - akiknek egyetlen mosoly, időben jött szó, utolsó percben nyújtott segítő kéz jobbá, szebbé tudja varázsolni egyetlen napjukat - nem kell felszállni a buszra.
Sőt a következő buszt sem kell megvárni.
Egyszerűen folytatni kell az útat - mert az Isten sem szeret egyedül menetelni.
Szüksége van társakra, segítségre, barátokra, tenni vágyó és akaró emberekre.

S mindezt nem magamtól tudom, hanem attól a két gyermektől, akit ajándékba kaptam.
Hogy amikor letenném a lantot - mosolyukkal, segítő párnás kezecskéikkel, gondolataik teremtő erejével és jóságukkal lépten nyomon erre emlékeztessenek.

És én a szuicid hajlamú, lelkileg szalmaszálakon csüngő és az élethez kevésben kötödő ember - mindegyre azt mondom az Istennek hangosan: köszönöm. Megérte.

A szerelemben az a legjobb ami tulajdonképpen a legrosszabb is.
Az uralhatatlansága.
Ennek ellenére minden és mindenki azzal nevel, neveltetik és nevelődik fel, hogy uralni illik, kell és muszáj.
A szülő elmondja a gyerekének - jó esetben, ha egyáltalán történik felvilágosítás ezen a téren, hogy mikor, hogyan, kivel és milyen körülmények között kezdődhet el - de arról soha nem mesél, hogy milyen tapasztaltok juttaták el és milyen félelmek, hibák, melléfogások és fájdalmak vezették el erre a felismerésre.

Már Ámor és Psziché óta tudjuk, már a Love story óta belénkivódott, hogy a szerelem akkor igazán a legszebb ha két tökéletes ember között jön létre.
Ahol a lány gyengébb fizikumú, a fiú magasabb és erősebb. Ő óv, védelmez, átkarol és szeret. A lány meg kiszolgáltatottan elszenved.
Kurva szar aztán, amikor az Élet a maga morbid humorával rácáfol.

Emlékszem amikor Budapesten először láttam egy olyan párt, aztán már csak olyant, ahol a lány enyhén százötven kilós volt a kis pink rövidnacijában, míg a fiú helyre kis vékony szemüveges gyerek. Alacsonyabb is, gyengébb is, akaratában erőtlenebb is - de szerették egymást.
Éppen ilyen megrázó élmény volt gyenge kis lelkemnek a sokkal magasabb tagadhatatlanul boldog és szerelmes hölgy látványa - a sokkal alacsonyabb fiú mellett.

A hatalmas korkülönbség ellenére is beteljesült szerelemben addig el nem hittem, amíg meg nem ismertem egy nálam háromszor idősebb talpig férfiembert. Ma már vallom, hogy az is járható út.
Még köhécselek az idősebb és érettebb nő és alig férfi látványától - de lassan, a korom előrehaladtával kezdek annak is útat engedni a lelkemben - miért ne elvén.

Maradjunk annyiban, hogy a szerelem minden - csak nem törvényszerű.
Nem szabályozható, nem formálható - van.
Ettől olyan jó.

Jöhet az ész, az agy, az értelem, belepofázhat - hogy nem szabadna működnie - mert....és sorolódhatnak elvek ezerrel, de az érzelem akkor is marad.
Vannak azonban eleve elveszett szerelmek.
Amik már születésük pillanatában halálra vannak ítélve.
De vannak. Nem szünnek. Fájnak. Fojtogatnak. Élnek a halálban és öldökölnek az életben.
Megszüntetésük egyetlen gyógyszere a távolság. Ez hozhat enyhülést és felejtést. Nem teljeset, hanem tompítót.

Amikor ilyennel találkozom mindig eszembe jutnak életunt filózófia tanárnőm touche szavai:
- fiam az igaz szerelem onnan ismerszik fel, hogy nem elvesz, hanem ad.
Ha hülyén vagy szerelmes, ha az energiák mennek és nem jönnek - lépj tovább.
Nem jó helyen vakarsz.

Itt van ugyanis ez az ember.
Szenved.
Ordít.
Fáj.
És beteljesületlensége nem ismer időt, teret, enyhülést.
Nem stimmel az időzítés, a körülmények, semmi nem segíti, minden ellene, ellenük van.
A szerelem mégis él.
Történetük nem egyedi.
Volt
Van
És lesz.
Ahogy az erre hatásos gyógymód sem változik.
Egyetlen út a menekvés.
Nem maguk elől, hanem a rombolás, önrombolás, egymás rombolása és a többi akarata ellenére involválódott ember rombolása elől.
Sajnálom.
Az idő engem igazol...

Meséli nekem ma Csabaattila, aki tulajdonképpen Attilacsaba, hogy ő fogyatékkal élő személyként négyféle hozzáállást tud beazonosítani a sérültek és egészségesek viszonyában.
Az első a közömbösség, a második a sajnálat, a harmadik a vad agresszív, alaptalan előítélet, címkézés és az utolsó, a fehér holló - az igazi érdeklődés.
A rácsodálkozás.
A ki az-az ember a külső jegyek, a korlátok mögött?

Elgondolkodom.
Igaza van.
Egyben azonban nem értünk egyet.
Ő váltig állítja, hogy az előítéletekkel, a címkézéssel és agresszívitással nincs mit kezdeni.
Míg én untig kötöm az ebet a karóhoz, hogy a közömbösséggel nem lehet együtt élni.

Közben meg keveset vitázunk a sajnálat felett is.
A sajnálat ugyanis kegyetlen.
Mert a sajnálat rombol, öl, nyomorba dönt és immobilizál, mint Harry Potter varázspálcája.

Jönnek a gyerekek, mennek a gyerekek. Közben meg nyomokat hagynak maguk után.
Visznek is bőséggel.
Itt van rögtön az a fiatal már egyáltalán nem gyerek, aki meglepő érzékenységgel kezeli a rendelkezésére bocsátott eszközöket.
A vakbottal kitapogatja az egyenlőtlenséget vagy az odaszáradt rágógumit a padlón, amit én szabad szemmel már észre sem veszek, a kerekesszékkel valósággal száguldozik. Nincs benne tartás vagy félelem. Számára minden eszköz, amit betör, használ, magáévá tesz. Illatokat és ízeket játszva azonosít. Hangok segítségével tájékozódik, könnyedén jelel és Braille betűket formál - majd, mint a táltos bekötött szemmel olyan ház-kutya rajzot kanyarít, hogy tömegesen esünk hanyatt előtte.
Nem a tálentumai meglepőek, hanem a benne lévő lazaság és szerénység.
Ő nem tudja hogy hihetetlenül teljesít.
Ő van.

Közben meg a beszélgetés a segítőkutyusokra és képzésükre terelődik.
Történetekre, kutyákra és emberekre.
A fiatal nőre, aki pár esztendő leforgása alatt elvesztette emberileg mindenét - de méltósága királyi. A semmiből építkezett újra és mindene lett.
Miközben nem lát és néhány éve kerekesszékkel közlekedik - aktív, táncol, fellép, társasági életet él, tanúl, dolgozik, utazik és mellesleg csinos, gyönyörű és sikeres.

Öröm, tisztelet és szégyen van bennem.
Arra gondolok, hogy ezt, ezeket mindenkinek látnia kellene.
Azoknak is akik közömbösek, azoknak is akik sajnálkoznak, ahogyan mutatnám a címkézőknek és érdeklődőknek egyaránt.

Játszunk...kicsit másként...

Van akinek ijesztő, van akinek kaland, és ismét - van akinek visszataszító.
De, mi játszunk.
Mert a játékos kedvünk fáradhatatlan.

Most éppen azt játszuk, sok sok fiatallal az oldalunkon, hogy milyen is fogyatékkal élőnek lenni.
Összehívtuk a királyság minden emberét.
S mint minden ember - mindenféleképpen reagáltak.
Voltak akik velünk játszottak.
Voltak akik ígérték a közös játékot és vannak akik kaccsintgatnak a játékunk fele.

Ez egy másféle játszótér.
Tele olyan eszközökkel, amik hétköznapiak és a maguk mivoltában nélkülözhetetlenek azon fogyatékkal élő emberek számára, akik közöttünk élnek, sokszor észrevétlenül és kihasználatlanul.
Nem akarnak meglapulni, de nem is a nyomulós fajtából valók.
Egyszerűen csak bele szeretnének símulni a társadalomba, hogy szerves és értékes tagjaiként tegyenek, éljenek, legyenek.
Benne legyenek.

De ahogy játszani sem mindenki szeretne - az elfogadással és befogadással is vannak személyes vagy közösségi gondok.
Ezen szeretnénk változtatni.
Közelebb hozva az eszközöket, a történeteket, az embereket, a hétköznapokat.
Mert van értelme.
Van tanító jellege.
Van benne élet és értelem.
Így együtt.

Érdekesek a gyerekek.
Számukra ez az egész természetes.
Eredeti, igaz és érdemleges.
Csak a felnőttek köhécselnek, meg sajnálkoznak.
De ők is csak addig, amíg táncra nem perdülnek.
Mert a forgásnak ereje van.
A nevetés gyógyító hatással bír ősidők óta.
Ahogy játszani kezdünk, közösen, együtt, közös cél érdekében - eltűnnek a gátak, eloszlanak a tabúk - marad a játék.
Mert az élet tuljadonképpen ennyi.
Egy hatalmas játszótér tele mindenféle szabálytalansággal.
Van akinek van, van akinek indulásból nem adatik - de a célbaérés mindenkinek egyformán kötelező.

Vannak ezek az idős hölgyek. Rendszerint egyedül élnek. A férj, ha egyáltalán volt nekik - időközben elhúnyt. Az együttélés vagy elvesztése okozta fájdalom és sokk lassan az idő homályába merül. És maradnak azzal a hatalmas tenni akarással, felgyülemlett és ki nem élt, ki nem használt gondoskodási ösztönnel, ami igazán csak egy nőben hághat a tetőfokára - de ismertem és ismerek olyan férfit is, akiben ez ízig vérig benne van.

És akkor jó esetben találnak egy közösséget. Legyen az öreg tyúkok egylete, templomi vagy imaközösség, alapítványi csoport, kézimunka társaság - ahol elkezdenek újra élni, lélegezni.
Eddig van jól a dolog.
Rosszul akkor és abban az esetben kezd lenni - amikor nem találnak ilyen befogadó, élni hagyó közösséget. És energiáikat a másik kibeszélésre kezdik el felhasználni.
Ilyenkor csak gyűl, gyűl a gyűlölet. Egyre mélyebb az el nem fogadottságból fakadó harag és lassan még az élő fa is ellenséggé válik, abból az egyszerű tényből fakadóan, hogy él, van.

Ismertem ilyen öregasszonyok eltiporta áldozatokat.
Egyetemistákat, akiket a meséhez hasonlóan augusztus végén, mézes-mázosan becsalogatott a szerény, kedves, jóindulatú öreg mami, aki egy hónapra rá kimutatta a protkója fehérjét.
De akkor már rég nem volt menekvés.
Végig kellett táncolni a bált jövő év szeptemberéig. De azt is csak abban az esetben ha éppen lett ösztöndíj.
Sz-al, az egggyetemista élet sem volt mindig fenékig tejfel...

Volt egy néni a templomban.
Közösséggel a háta mögött, amit soha nem talált elég megfelelőnek a maga számára.
Ő mindig mindenkinél felsőbbrendű volt.
Velem is csak amiatt állt szóba néha-néha, hogy mindezt tudassa.
Meg lenne benned a potenciál - mondogatta, de te nem éled.
Kéne egy jó férj...először is, aztán valami frizura és göncök - folytatta.
Innen tudtam én magam is - de tényleg nem az én világom volt.
Amikor hozzámentem az uramhoz - egy évre rá összefutottunk a buszon.
Na... - ezt aztán jól megcsináltad - mondta...
S még mindig elég jó bőrben vagy ahhoz, hogy ne buszon utazz - de eszed az nem sok.

Na szóval ez a mama - abban a hitben élt, hogy Ő a Mikulás.
A fene tudja honnan fakadt az a mély tudatalatti vágy belőle, hogy évről évre mikulásruhába bújjon és eljátsza kétszáz gyerek előtt, nőként, hogy ő a Mikulás.
Nem volt ehhez tehetsége.
De olyan mélyről fakadó hittel tette, hogy senki nem merte ezt közölni vele.
Nos azóta is üres a pozíció, amit ő évekig betöltött.
Tiszteletből.

Ma egy misén jártunk.
Csapnivaló kántor mellette egy olyan idős hölgyel, aki úgy tudta magáról, hogy tud énekelni.
Én életemben ilyen torzonborz hangot és siket füleket nem hallottam a zenéhez, mint ma.
Hátborzongató volt.
Kijövet egyetlen egy vágy hajtott.
Látni azt, akiből ezek a rettenet hangok szivárognak ki csupadecsupa jóindulatból.

Egy kedves arcú, idős hölgy...
Meleg tekintettel.

Gondolom majd az ő helye is üresen marad.
Addig meg tűri a gyülekezet.
Ki mondhatná el neki és hogyan, hogy hangja mérföldekre hajít az összes Istenélménytől - de mégis, talán éppen emiatt, tanító jelleggel bír...

A nők illetve az általuk használt és művelt karbantartási technikák nem csak felfoghatatlanok hanem sokszor érthetetlenek is.
De ahhoz, hogy tartani tud a lépést - illik megtenni egy-két óvintézkedést.
Rengeteg nőt ismerek, akik annak ellenére, hogy a maguk természetes mivoltában sokkal szebbek, mint amikor milliókat költenek a kozmetikusnál és egyéb kusnál - mégis szisztematikusan dobálják ki a pénzt, amit amúgy más kiadások esetén szépen beosztanak és fognak, hogy szebbek és szebbek legyenek.
Illetve hát már nem is erről van szó - hanem inkább csak annyiról, hogy el tudják önmagukat fogadni.
De ez egy ördögi kör.
Minél többet költesz, annál elégedetlenebb vagy és annál messzebb és távolabb kerülsz önmagadtól.

Soha nem volt életprogramom ez a fajta magamhoz való hozzáállás.
Volt egy időszakom, mint mindenkinek - amikor meglátogattam a kozmetikát.
Írtam már róla - össze vissza nyomkodták az amúgy szép arcbőrömet és kitépászták az egyenletes szemöldökömet, hogy úgy néztem ki, mint Merlin a varázsló.
Szóval, hagyjuk.
Nem nekem találták ki ezt a dolgot.

Amit ezzel szemben direkt nekem címzett a Jóisten, az a hajfestékek és az olló.
Egyszerűen nem volt olyan szín, árnyalat, tincs, frizura, amit hatalmas lendülettel ki ne próbáltam volna.
Ez rendben van, ameddig az embernek nincsenek gyermekei és nincs egy párkapcsolata.
Mert amikor már felelősséggel tartozik, hát vigyáznia kell.

Talán fél éve sincs, hogy megjártam rutinos hajfestési műveletem közben, hogy összekevertem a festékeimet.
A szőke helyett fekete színt vittem fel a hajamra.
Balázs azóta is minden egyes alkalommal, amikor hajat festetni lát - begörcsöl.
Anyu! Na most vajon milyen színű lesz?...
Amikor végre lemosom és beszárítom megkönnyebbbülve sóhajt fel.
- Szőőőőőőőke....

Nem írtam a blogomra vagy három napja immáron.
S ennek az elfoglaltságom mellett, ami eddig soha nem tartott vissza - csupán csak egy oka volt:
Megváltozott a blogom.
Felléptem és nem találtam a jól bejáratott ikonokat a helyükön.
Első nap gondoltam, hogy valami ideiglenes intézkedés, majdcsak visszatér minden a jól megszokott, régi kerékvágásba.
Második nap keresgéltem az új ikonok között.
Időm kevés volt, türelmem szokás szerint semmi - kiléptem.
Na, és akkor most jutottam el oda, hogy bíbelődjem ezzel.
És láss csodát - minden a helyén van.

S akkor született meg bennem a felismerés - a férfiak idegenkesédésről a női szépészeti intézkedéseket illetően.
Elmegy ugye a nő a fodrászhoz. Kidob egy rakás pénzt, mert kell és csinálnak belőle egy madárijesztőt. Jobb esetben nem látszik semmi változás rajta.
A férj meg frászt kap. És joggal teszi fel a kérdést, hogy most akkor Figáro, vagy Figáro né? Márhogy mivel is telt el az a három, négy óra, amit asszonya ott töltött a semmivel, miközben ő, sörényét tépászva otthon szenvedett a gyerekekkel.

Jogos...
De akkor nőként mondok én egy titkot.
Ha annak az asszonynak a szeretet minden egyes nyelvén le van becsületesen és alaposan közölve, hogy szeretve van és biztonságban van - nem fog önmagát keresgélve hülyeségekhez folyamodni.
Ezzel szemben, ha ennek hiányától szenved - lesznek mindegyre megelepetések.

Egy olyan hajtott-vad állapotban, amikor a vég nélküli esőzés, a korán jött hideg-sötét minden egyes lelket a földbe döngöl mindig akad egy kis erőtlen sugár is, ami felvidíthat egy embertelennek látszó napot.
Ma reggel amikor meggyőződéssel készültem a világvégére, összeszedtem a gyerekeket idejében, hogy ne késéssel indítsam a napot.
Minden rendben volt.
Egészen addig, ameddig a búcsúzkodás pillanatában fény nem derűlt arra a tényre, hogy otthon maradt Balázs kedvenc és önbizalmat nyújtó játéka - a pótolhatatlan beyblade.
Kutyatekintettel könyörgött.
Menj haza anyuka és hozd el nekem.
Értsd meg nélküle nem maradok.
Akkor inkább megyek veled dolgozni.
Két alternatívás volt a felmerűlt váratlan helyzet.
Egy - megígérem, hogy elhozom és nem hozom.
Kettő - elhozom, de akkor elkésem én a melóból.
Nem ördöngösség elkésni, mert nincs "pontázs", de akkor is, bal lábbal indítani a napot, amikor valóban mindent megtettem ennek elkerülése érdekében? Kár lenne.
Ígéretet tettem becsületpionírszavamra, hogy visszaviszem.
Futás hazáig.
Sietősen elkaptam a kért játék három alkotóelemét, mely külön-külön hevert a többi játék között.
A liftben veszem észre, hogy hiába figyeltem, rossz darabokat párosítottam.
Vissza a lifttel, be a lakásba, el a jó beybladet és futás a suliig.
Hát...mit is mondhatnék?
Az az arc mindenért kárpótolt.
Ahogy rámnézett az a gyerek:
- látjátok? - kérdezte. Elhozta...tényleg elhozta...- ismételgette nem kis csodálattal a hangjában.
Olyan volt, mint csecsemőkorában egy-egy átsírt éjszaka után. Amikor harmincadszorra odasétáltam a kiságyhoz, kivettem és megszoptattam.
És ő tudta, hogy soha nem kér hiába.
Mindig mellette vagyok.

Az átverekedett napot újabb meglepetés követte.
Beázott cipőkkel, rámázott farmerrel, csepegő ernyővel iszkoltam utánuk.
Mindkettő piros csillaggal várt.
Nem szovjettel, de legalább olyan fontossal és mélyértelművel.
Magaviseletből kapták.
Anna a kedvességére, figyelmességére és szeretetére.
Balázs pedig a másság iránti nyitottságára és elfogadására.

Ezekben a csillagokban benne volt az egész univerzum külön naprendszerekkel.
Úgyhogy - a mai délután után, miután előkészítettem a téli áncungokat, jöhet szél és jöhet hó - ha bent meleg van, kint is elviselhetőbb lesz.