Ismertem volt egy családot.
Külföldön próbáltak szerencsét.
Majd miután a föld nem bizonyult eléggé kül-nek, továbbmentek.
Azt hiszem a harmadik vagy negyedik ország kezdte el valamilyen szinten a hazát jelenteni. Lakást kerestek hosszútávra, majd munkát és belefogtak a diplomahonosítási folyamatba.
Közben megszületett a második gyerek.
Anyuka nem találta a helyét.
Sem kint sem bent.
Megkérdőjelezte egész addigi életét.
És rájött semmiben nem biztos.
Sajnos - de nem ítélkezem - az anyaságban sem volt az.
Hazaküldte az ovis korú gyerekeket a nagyszülőkhöz.
Akik végtelen szeretettel nevelgették a két derutált gyereket.
A zavaros tekinteteken kívűl egy dolog maradt meg bennem élesen és egy életre kitörölhetetlenül.
Az érintés utáni vágyuk.
Bőrt-bőrrel akartak minden áron.

Nemrégiben újratalálkoztam ezzel a vággyal.
Egy kislány prezentálta.
Kétéves korig a korházban hányódott, az ágyhoz kötözve.
Nem tudott ülni, beszélni, teljes stuporban volt amikor rátaláltak.
Ma, hat évesen két nyelvet beszél. A románt illetve a magyart. Hiszen az örökbefogadó család magyar.
Nos ő bujik ennyire.
Valósággal bőr alá.
Annyira szoros az ölelése, hogy erre sebtelen ember képtelen.
Szorít, ölel szorosan - hogy minden egyes molekulája arról árulkodik, hogy ez a pillanat örök.

Amikor egyetemista voltam - másod éves zöldfülű, az árvaházba szegődtem el tanulni, tanítani, szeretni, szeretve lenni, tapasztalni, tapasztaltatni.
Maradjunk annyiban, hogy vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el.
Ahogy én sem ezt az időszakot.

Érdekesek a lélek fiókjai.
Vannak, elfelejtődnek, majd véletlenszerűen kiborulnak.
Visszapakolásnál eszmélsz fel, hogy mennyi minden fért be az adott korlátolt kis helyre.
És fájni kezd.
Sajog.
Nem dobnád el, hiszen a tied - de a zár a fiókon csak fontos.
Ha nem egyéb - a váratlan vendégekért...

Ma a gyerekekkel az első közös évekre emlékeztünk.
És rájöttem - hogy micsoda kegyelem, hogy itt lehetünk egymásnak.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
 S õrizem a szemedet...(Ady Endre)

ÉLET?

Ma bejött egy férfi.
Mozgássérült, beteges, pontosan már betegségei számát sem tartja nyilván.
Bajban vannak - meséli.
Kis idő múlva körvonalazódik a Baj.

Gyermekkora:
alkoholista család.
Apja szünet nélkül ivott.
Főzte és vedelte az alkoholt.
Anyja egy ideig küzdött, majd stratégiát váltott és a veszekedések helyett inkább vele tartott.
Testvérei ittak.
Ő nem.
Ő beteg volt.
Talán ha nem ő is ivott volna, de így még a szagától is rosszúllét környékezte.

Felnőttként a Gostatban dolgozott.
Kérdezi emlékszem-e a Gostátra.
Mondom természetesen, akkoriban a Gostát egy fogalom volt.
Felesége mindössze négy osztályt végzett el. Írni, olvasni nem tudott.
Szűlt neki két gyermeket, akiket otthon nevelt, nem dolgozott.
Mindkét gyerek betegen született.
A lánya súlyos csontritkulással, ami el is vitte 17ik életévében.
A fia meg gyermekkorában epilepsziás lett. Rohamai annyira súlyosak, hogy csak a házban képes közelekedni.

Lánya halálának ténye még jobban megbetegítette őket.
Ő képtelenné vált a további munkára.
Felesége teljesen magába zárkózott.
Fia ki sem mozdul otthonukból.

Innen kezdve az Élet számára egy kínszenvedés lett.
Begyepesedett, mozdíthatatlan téveszmékkel, félelmekkel, ellenségekkel, kizsákmányolókkal és rablókkal - amelyben ők csak áldozatok lehetnek.

Az Életen gondolkodtam el mélységesen.
Az ők életükön.
Hogy lehetett e valaha szép az ősz?
Megnyugtató egy családi együttlét?
Pihenetető egy vasárnap délután?
Boldog egy születésnap?
Kegyelemteljes egy Karácsony?
És Jóságos, Igazságos az Úristen.

Itt van a cigánykérdés.
Nem tisztem beszélni róla, hiszen nem velük dolgozom.
De egyre több a velük kapcsolatos tapasztalatom és beszélnem kell róla.

Marosvásárhely szívében - legalábbis az én személyes anatómiám szerint áll ugyebár a Cigányvölgy.
Cigány nevén, Telep.
És itt lakik a rómák egy része.
A nomádok.
Rettenetes körülmények között zöme.
Hiszen igen kevés a normál vagy esetleg jobban szituált család.
De vannak, szaporodnak, mutatják magukat, felszólalnak és nem lehet egyszerűen nem venni tudomást róluk.
Akkor sem amikor úgy gondolják, hogy MINDEN kijár nekik, előjogaik vannak és az Únióhoz fordulhatnak meg Bruxelles-hez ha finganiuk kell - ahogy akkor sem, amikor be akarnak illeszkedni és a társadalom ezt nem teszi lehetővé.

Édesanyám rengeteget panaszkodik az utóbbi időben.
Ahogy több vele egykorú illetve fiatal úgyszintén.
Beléjük kötnek az úton.
Például anyunak a tegnap csupán amiatt, mert elsétált mellettük - megtépték a haját.
Vagy a cseperedő tinilány hazafele menet állandó fogdosásoknak, molesztálásoknak van kitéve.
Vagy a gyerek, aki iskolából menne haza, rettegnie és menekülnie kell - mert kergetik, megverik, elveszik pénzét, telefonját.
Vagy az-az anya aki elveszíti a játszótéren a telefonját.
Világosabb a Napnál, hogy a mellette fészkelődő és bőrükbe nem férő roma fiatalok vették el, de bizonyítéka nincs.
Erre azt mondja, ha visszaadjátok a kártyámat, adok 2o lejt.
Kis forgolódás, hogy ne lehessen tudni honnan kerül elő a kártya és a pénz fejében kártya vissza.
Vagy azok a sehova nem tartozó írni, olvasni nem tudó fiatal legények, akik ostorral a kezükben rettegtetik végig a várost és az ember egyszerűen semmit de semmit nem tehet.

Na ezzel baj van.
Nem is kicsi.

Ahogy azzal is - és tiszta örület, tiszta ambivalencia - hogy bejön a cigányasszony sirva. Cigány, de nem olyan! Ahogy én is magyar vagyok, de nem tartozom egy kalap alá azokkal, akikben nem maradt emberség, csak nemzeti öntudat.

Panaszkodik.
Beteg gyerek, HIV fertőzött fiatal otthon, akit és amit a rendszer eltussolt, miután ezredmagával megfertőzött a korházban.
Halnak éhen.
Ha nem fizetik a villanyt megeszik a patkányok és egerek. Amiket a világosság tart távol egyedül, minden más vonz és szaporít - mellesleg, akárcsak őket magukat...

Sajnálom őket.
Az elveszett lelkeket.
Az éhező és fázó gyerekeket.
Azokat az anyákat, aki SOHA, mondom SOHA DE SOHA nem adnák intézetbe gyerekeiket.
Kínlódnak tizzel, akik közül egy beteg, fogyatékkal élő vagy HÍV fetőzőtt.
Tigrisként küzdenek.
A társadalom elfordul.
Az állam szóba sem áll velük.
A megnyert pályázatok, a bevonzott pénzek egyre elenyészőbbek.
Ők pedig egyre többen vannak.
Minél magukrahagyottabbak, minél éhesebbek, minél jobban fáznak és minél elkeseredettebbek, annál jobban támadnak.
Minél jobban félünk, annál jobban elfordulunk, menekülünk, nem veszünk tudomást róluk.
A kör egyre ördögibb.

Mi a teendő???
Gyűjtsünk?
A feleslegre gondolok. Egy plusz takaróra, cipőre, játékra, kiflire, sapkára, sálra, bármire, ami csak ott áll évek óta és gyűl.

Jön a tél.
Barakkokban élnek.
Hideget, csattogó hideget, magas árakat ígérnek.
Vannak olyanok mellettem akik napokig nem jutnak ételhez.
Fájuk nincs.
Takaróik nincsenek.

Ők is emberek.
Romák, de emberből vannak.
Nekik is fáj a fáj és hideg a hideg.

Tanácstalan vagyok és szomorú.
Minden napra jut egy roma szempár - ami rámnéz. Tekintete a lelkemig hatol.
És elmondja, hogy éhes, fázik, fél és retteg.

Hiszem, hogy van megoldás.
Csak nem birtokoljuk azt.

Első iskolai héten határtalan örömre kijelentik, hogy heti két tornaóra is lesz. Külön tanárral, tehát nem az osztályban monyókolva tancival, hanem igazi erre szánt körülmények között, külön szaktanárral, aki megszeretteti a gyerekkekel jó korán a mozgás örömét és bemutat néhányat a sportágak közül - nem csak megtalálva a gyerekkel a neki megfelelőt, hanem meg is tanítva neki a testmozgás okozta igazi szabadságot.
Mondják, hogy sötét nadrág - lehetőleg nem leggings és fehér poló.
Bekattannak a mi jó öreg tornaóráink.
Egy elképesztően csinos tornatanárnővel - aki idős kora ellenére ma is fantasztikus egészségnek és külalaknak örül - de aki egy szót nem beszélt magyar nyelven.
Nagyjából olyan lehetett mint én.
Magyar anya  a háta mögött.
Tökéletes nyelvismeret birtokában, de soha nem szólalt meg magyarul.
Én is kerülöm a kommunikációt.
Ha tehetem kibújok alóla.
Annak ellenére, hogy pályázatokat írok román nyelven, fordítok, cikkezem, írásban képviselek - megszólalni nem szoktam csak ha nagyon elkerülhetetlen.
Ennek nyilván vannak előzményei - ahogy egy adag egészségtelen sovinizmus is bennem - de ezeket mind nem részletezném, mert nem vagyok büszke egyikre sem.
Nos, emellett a tanárnő mellett jöttünk rá, hogy létezik nem szerinti megkülönböztetés, ahogy előnyösebb a magas vékony alkat is.
Megtanultuk, hogy meztelenek vagyunk.
De ez már életkorunkból fakadt.
Ugyanis abban az időben - talán még a harmincas évektől - mindenki egyenruhában tornázott.
Fekete dinamó, fehér trikóval.

A lányok szinte meztelenek voltak.
És nem tűnt fel senkinek.
Nem volt ennyi beteg ember?
Nem volt ennyire elterjedt a szabad szex gondolati szinten?
Nem tudom.
Tény, hogy ma már nem engedném egy ilyen szerkóban tornázgatni a gyermekemet.
Arra is emlékszem, hogy mi konkrétan addig illegettük magunkat ebben, mignem egyik óra közben, egy fejlettebb fiúnak ki nem gurultak a golyói hídban állás közben.
Azután ugyanis csak tréningben mehettünk.
Akkoriban kaptak az iskolák egyforma szűk szárú kék tréningkosztumöt.
Mindenki olyant viselt.
Nekem valamiért nem jutott, de volt mintás cicanadrágom, ami másnak nem.

A gyerekeket fürdetés után - véletlenül fekete bugyikában, fehér trikóban öltöztetem a pizsoma alá.
Közben meg mesélem a feltörő emlékeimet.
A nevetés zubog belőlük - én meg arra gondolok, hogy pokolian telik az idő...
Az-az idő, amely képes emlékké avanzsálni a jelent és édessé varázsolni a megszokott ízeket.
Itt van a nagymama árvagulyása.
Azóta sem találom az ízét, hiába keresem rendületlenűl.
Vagy a szalámié, amely a kollégiumtól az állomásig kísért minden péntek délután.
Abban a vég szalámiban és karéj kenyérben benne volt a szabadság maga.

Hova lett minden és hova lettem én?
A tiszta, jelenben élő, önfeledt, jó humorú, szabad  - ízekhez embereket és szagokhoz lelkeket rendelő én - aki tudta, hogy egyetlen pillanat maga az örökkévalóság és az örökkévalóság belefér egyetlen icipici pillanatba?
Na látod, azóta is ezt keresem...

Magyarországon minden évben több alkalommal is megrendezik a Nagy Sportágválasztó címet viselő rendevényt.
Ez nem más, mint egy reális esély arra, hogy a gyerekek megtalálják a nekik legmegfelelőbb sportágat.

Maradjunk annyiban, hogy mindenkinek sportolnia kellene.
A minta hiányos.
Foghíjas.
Ugyanis az a szülő aki lenyom kitudjahányórát a melóban, s mire hazaér tömérdek elmaradt munka várja - nem hiszem, vagy kevés valószínűséggel fog időt szakítani arra, hogy szaladni vagy gyúrni menjen.
A gyerek hát lelkiismeretfudalás nélkül üldögél majd a számítógép előtt és ha majd véletelnül sportolni támad kedve, hát lejátszik majd egy meccset a géppel, akit bármikor megruházhat.

Jó lenne nálunk is hasonló rendezvény.
Mert jelen pillanatban irányzatok vannak.
Szülőcsoportok, akik egymás bíztjában elindulnak valamerre.
Nem is kérdés, hogy az a gyerek adottságaival passzol-e vagy sem, a gyereknek tetszik-e vagy sem, akarja-e vagy sem.
A szülő nyugodt, mert a gyermek sportol, mozog.
A gyermek meg csendben van, hiszen a szülő elvárásainak eleget tesz s néha...de csak néha, talán még jól is érzi magát.

Miközben meg a sport akár a szerelem.
Elmondom az én sporttal folytatott szexuális életemet.
Jött az úszás egészen korán - elvitte a lelkemet.
Szintén korábban mint kellett volna - a gyorskorcsolya vitte a szűzhártyámat - s itta a véremet éveken át.
Majd útamba akadt a kézilabda - amire már nem jutott idő. Késöbb a röpladba - amiben igen tehetségesnek bizonyultam, de már nem gondolhattam komolyan a válást és újrakezdést.
Így hát az aktív sport után maradt a mai napig a rutin, hiszen szex nélkül élni nem tudok. (jelen esetben ugyebár sport nélkül)

Itt vannak a gyerekek.
Nem akarok helyettük házassági szerződéseket aláírni.
Szeretném, hogy ők essenek szerelembe.
Bárkibe, bárhol, bármikor.
Mert az egy mágikus pillanat.
Amihez nekem közöm nincs, hacsak áldásosztogatásban nem.
Nyilván megvan, hogy ÉN mit szeretnék, de ezt soha nem mondom el nekik.
Várok, bemutatok, hordozok, társasági életet éltetek, sikálok, kívántatok, de nem avatkozom bele.
Balázst nem szeretném focizni látni.
Ő ezzel szemben egyre gyakrabban pedzegeti a focit.
Lassan kezdem komolyan venni....
Igaz, hogy jobb lenne egy extrém sportoló anyjának lenni - de fene tudja, a multimilliómos focista látképe sem vissztaszító látvány.
Vagy Anna...
Hát ő igazi balerinaalkat.
De temperamentumra nem.
Szóval az úgy tűnik esik.
Szinte nincs olyan sportág amiben ne lenne tehetsége, mégis most úgy tűnik, hogy a kosárlabda fele kezd eldölni a mérleg nyelve.
Ismerkednek, boldog, feldobott és csillogó szemű.
Ha 2 méter kell a boldogsághoz - üsse kő...legyen.
Nem így képzeltem ugyan, de a Másik Életét nem is nekem kell képzelni, hanem neki élni.
Ennyi.

Az első évek vízválasztók a nevelésben.
Én mégis a nevelés élethosszig tartó hatásai mellett teszem le a voksomat - a jó pap holtig tanul cím alatt.

Vannak ezek a kamaszlányok.
Régebben hívták őket könnyű vérűnek, kurvának, mindenki megkaphatjának, cafkának.
Volt bennük valami közös ezen túl.
A szeretetre való szomjazás.
A vágy, hogy figyeljenek rá, hogy számítsanak, hogy nélkülözhetetlenek legyenek valaki számára.

A szülő minden bizonnyal mindent megadott.
Kivéve azt, amiből neki sem volt.
Ami neki is hiányzott.
A szeretet, odafigyelés, figyelem, megértés jutnak eszembe így elsőre.

Van ez a lány aki a játszótérre hozza le a sok évvel kisebb testvérét.
Valószínű tanácsolhatták a tanácstalan szülőknek, hogy akasszák a nyakára a testvért, mert kevesebb esélye és ideje lesz a helytelen viselkedés prezentálására.
Valameddig lehetett ez így.
Ma már nincs.
A kicsi megtanult egyedül is túlélni, a nagy meg nyilvánosan cigarettázik, udvaroltat, molesztáltatja magát.

A tegnap egy ilyen helyzetben néztünk véletlenül farkaszemet.
Anyja tekintete lehetett az enyémben.
Valósággal hátrahökkölt.
Zavarba hozott.
Elítélem azt ahogyan viselkedik, de őt megértem.
Hiszek abban, hogy nagyon kevés lenne elég neki.
Egy kis beszélgetés, közös időtöltés, egy iránytű a céljukat elveszített szülei részéről.

A gyermekeim valósággal bámulták.
Hiszen ők látszólag igen jól mulattak.
Kivéve, hogy viselkedésük, szavaik sok sok kivetnivalót hagytak maga után.
Pontosan jó volt a helyzet egy kis nevelési útmutatóra.
Este is belefoglaltam az estimesébe, hogy biztos legyek abban, hogy megértették.

Amikor az ember - lánya szenved, egyedül van, magányos, irányvesztett, szomorú, megértésre vágyik - egy hajszál és valóban képes önmagát feláldozni a szerelem vagy bármi más kézenfekvő dolog oltárán, bízva abban, hogy valaki számára csak értékessé és nélkülözhetetlenné válik.
Amíg az ember fia ugyanebben a helyzetben hajlik arra, hogy egoistává, kihasználóvá, bántalmazóvá váljon anélkül, hogy észrevenné.

Mi többiek meg könnyen ítélünk.
De az vesse rájuk az első követ, aki nem szenvedett ezeketől a rákfenéktől.

Mi felnőttek mégis tehetünk ezen szenvedő és fájdalomtól kiabáló kamaszok érdekében.
Ha csak mindegyikünk egy - nem feltétlenül a rábízott lelket ment meg - máris élhetőbb lesz a világ.

A héten több mint 5oo gyerek látogatott el az Egyesületünk által szervezett interaktív hétre.
A deklarált cél az volt, hogy a látogatók megtapasztalhassák és élményekben gazdagodva megtanulhassák - azon túl, hogy milyen fogyatékkal élni - azt is, hogy mi kezdődik el a sajnálaton túl.
A kozreműködés.
Az egymásraépülés.
Az egymás kiegészítése.
A feltétel nélküli szeretet.

És akkor természetszerűleg feltevődik a kérdés, hogy megérte-e?
A válasz egy hatalmas igen nem csak a fent említett beteljesült célok, hanem a számok mezején is.

Konkretizálom.
Több mint 5oo - programunkon résztvevő diák.
Az őket elhozó, felénk bizalommal közelítő pedagógusok aktív bevonódása.
Sokkal több érdeklődő mint amennyire számítottunk.
Rengeteg jövőben teljesítésre váró kérés hasonló programok szervezését illetően.
Több egyesület és fogyatékkal elő alapítvány szoros, egymásra épülő munkája - mely igazi csapattá kovácsolt bennünket.
Több tíz önkéntes fáradtságot nem ismerő, szeretetteljes, szívből jövő munkája.

Ezeken túl pedig történetek.
A szervezés fázisában ellenkező szülők, akik nem akarták elengedni ILYEN helyre a gyerekeiket - majd hálás köszönettel kerestek meg, elmesélve, hogy eddig falakat maga köré vonó gyerekük aznap este csillogó szemmel mesélt a tárlatról és az interaktív foglalkozásokról.
Pedagógusokról, akik megkönnyebbülve és igazi belülről jövő mosollyal figyelték kezelhetetlen tizenéveseiket, akik imádtak ott lenni, kipróbálni, tanulni, elsajátítani, megváltozni, kinyílni, továbblépni, befogadni.
Kiskamaszok, akik a bolondokhoz és hülyékhez indultak - majd átszellemülten távoztak arról a helyről, amit pontosan ezzel a céllal hoztunk létre.
Hogy történeteken, embereken, lelkeken, eszközökön át - feltűnjön az odaát.
Az igaz.
A nemes.
A valóságos.
A külcsínen túli.
Ők és Mi.
Végre EGYÜTT.

Szeretnénk még sok sok hasonló valóságot:
a legyőzhető akadályokról, a tabúk megtöréséről, magunkról, rólatok, az életről, a közös aktív jövőről, ahol mindannyiunknak helye és jól meghatározott szerepe van.

Köszönjük önkéntesek, kollegák, partnerek - Siketek Egyesülete, Nemlátók Egyesülete, MOTIVATION Románia, iskolák, egyetemek, ovik - hiszen nélkületek nem sikerült volna.
Isten áldása legyen életeteken.