Volt az életemnek egy olyan kegyelmi ideje, amikor egy egész hetet azzal tölthettem el, hogy teljes csendben ültem. Egyedüli ember akivel szóban tartottam a kapcsolatot az nem volt más, mint a jezsuita, lelkigyakorlatomat vezető pap.
Ez nem luxus.
Nem kell hozzá más, mint néhány szabadnap és sok elszántság.
Furcsa, hogy az ember mi mindenre rájön, ha végre befogja a száját...
Első nap van a totális káosz, a zavaródottság, a nem tudommitkezdjek magammal viszketős állapota.
Aztán ahogy telik az idő, egyre inkább felszínre kerülnek a réges régen elásott dolgok.
Előtérbe kerül a rejtegetett önmagad.
A sok buta, felszínes motiváció és célnak hitt önálltatás - amiért addig harcoltál és utolsó nap - ha jól dolgozol, előkerül mindaz, ami igazán lényeges.
Letisztulsz.
A baj csak azzal van, hogy akárcsak a nagytakarítás ez sem örökévényű.
Hamar porosodni kezd a szépen letakarított felület és lassan visszakoszlódik minden a jól ismert, kényelmes kerékvágásba - azaz a meleg szarba.
Ha nekem szavam lenne - azt mondanám élete nagy döntése előtt álló minden egyes embernek, hogy menjen el egy manrézába.
Nem kell hét napot ülni.
Elég kettő-három is - ahhoz, hogy kiderüljön, tényleg jó irányt vett-e élete.
Annyi buta - önmagunkat és környezetünket megbetegítő és ellehetetlenítő döntést, majd döntéssorozatot hozunk meggondolatlanságból, gyávaságból, az önismeret hiányából.
És mennyivel másabb lenne az életünk ha alaposan szembenéznénk önmagunkkal - időnként...

Ezt tettem az ünnepek tájékán.
És szörnyű felismerésekre jutottam.
Decemberben még gőzerővel hajszolt célokkal - amik nem vetnek semmit a latba.
Szokásokkal - amik lassan de biztosan öldökölnek.
Gyávaságokkal - amikre olyan egyszerű lenne a megfelelő időben és helyeken nemet mondani.
Játszmákra, amiknek a hálójába és csapdájába esem.

Ígéretet tettem.
Nem akarom megváltani egyből a világot.
De elszántam készen állok apró lépésekkel felépíteni a mesterművet.
Lesz, hogy visszaesem, lesz, hogy nem egészen jó irányba haladok - de már az első rossz lépésnél szorítani fog a bakancsom.
És én ezennel erre a szorításra igenis figyelni fogok.
Mert lehet, hogy nem egy életem van - de ezt az egyet sem vagyok hajlandó öntudatlanul átloholni.


http://manreza.hu/hivatkozasok/Antet_C-M.doc

Ma két mesém van - és nem lelkiismeretfurdalásból, amiért a tegnapi elmaradt, hanem csak úgy.
A gyerekek is kettőt kaptak, így tisztességes.

1. Van bennem az állandó érzés, amely hol igen erős, hol meg gyengülni látszik, de ennek ellenére konstans, hogy nem vagyok a helyemen. Nem a szerepeimben érzem magam kierekesztettnek, hanem bizonyos helyszíneken érzem úgy, hogy talán az élet egy másik színpadán sokkal többet tudnék kihozni magamból a körülötem élők örömére, valamint saját épülésem érdekében.
És akkor hozza az élet az igazolást.
Ismertem egy nagyszerű lányt.
Mint egy igazi hableány a mélyből emelkedett fel, hogy a szárazföldön élők életét élhesse.
Valószínű a szülei erőszakoskodtak, hogy továbbtanuljon, hisz ők igen módosak - újgazdagok - de iskolázatlanok voltak mindketten. Így hát feltették magukban, hogy lesz, ami lesz, mindkét gyerekükből embert faragnak. Mindenáron. És itt a mese kulcsa. Mert az ár nem lett más, mint a lányuk egészségügyi állapotának folymatos romlása. Amióta az eszét tudta és tudta... állandóan szakembert fizettek neki, hogy tartsa benne a lelket.
Mennyi minden van benne ebben az egy magyar mondatban...
Tartsa benne a lelket...
Ha ebbe az ember lánya vagy történetes fia mélyebben belegondol, hát megvan a válasz minden egyes felmerűlt múlt, jelen vagy jövőbeli problémára.
Mert a lány nem érezte jól magát  - csak és kizárólag a habokban.
Nem szerette amit tanult.
Nem tanulni nem szeretet, hanem amit tanult azt nem szerette.
És szenvedett.
Kutyamód szenvedett. Csendben és hangtalanúl.
Aztán vége lett a gondtalan - számára gondokkal terhelt egyetemi éveknek és a házasság örömeibe vetette magát.
Látszólag a herceg pótolta az elveszített énekét.
Ha szólni akart, hát szólt helyette, ha énekelni kellett, ő volt az aki túlmuzsikálta a benne lakó fájdalmakat.
Egészen addig, amíg egy napon fel nem hívott, hogy az öngyilkosság szélén áll. Már nem stabilan, csak düllöng, s akkor kérdi tőlem - valamiért - hogy most mi is legyen.
Mondom drága, én nem kezelhetlek téged, de tudok olyant, nálam sokszor jobbakat, akik mind igen.
És akkor megnéztünk együtt néhány szakembert.
Egészen addig, amíg valaki fel nem tette számára az egyetlen üdvözítő kérdést, amit addig soha senki nem tett fel helyesen.
És erre megjött a hangja.
Már nem volt a régi - hiszen emlékei sem voltak arról - de erős volt, biztos és szilárd talajon álló.
Elkezdte megkeresni, hogy ki is az a hableány, aki szárazföldi hercegnővé vedlett majd anyává avanzsált. Mi a helyzet az egyetemi évekkel, hova lehet tenni azokat és mi lenne az ő igazi helye és ebben a kontextusban szerepe az új életében, amit attól a pillanattól kezd el datálni.
Csodálatos szakember lett belőle.
Boldog, fejlődőképes, vidám, sikerekben gazdag - akiben nem kellett többé soha tartani a lelket, hanem ő fűzte csokorra sorra a másokét.


2. Amikor én egyetemista lettem - nem egyből na, hanem a másodikon - valamiért azt hittem, hogy valamiféle többlettel rendelkezem. Minta Évaként fogyasztottam volna a Tudás fájának a gyümölcséből és hírtelen megvilágosodtam volna.
Lakott azon a helyen, ahol az egyetemre vezetett az utam egy anya, három gyerekkel.
Az apa állandóan külföldön tartozkodott a megélhetés érdekében és szegény anya borzalmasan sokat kínlódott a három különböző korú gyerekkel.
Addig fajúltak a dolgok, hogy verni kezdte őket.
Brutálisan bántalmazni.
Volt, hogy a gyermekek egyikének keze, lába volt eltörve, arca feldagadva.
Mindig volt valami fedősztori.
Hogy edzés, meg elesés, meg véletlen - de érződött, hogy a dolognak köze van az anyához.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell oldanom.
Én vagyok az aki majd pontott tesz a dolgokra és megvédelmezi a gyermekeket a szörnyeteg anyától.
És akkor volt egy álmom.
Nevezhetjük revelációnak.
Amikor önmagamat láttam ennek az elkeseredett és tanácstalan, hol fáradt nőnek a helyében.
Imádtam a gyermekeimet, lelkiismeretfurdalásom volt a bántalmazások miatt és nem tudtam mitévő legyek, hova fordulhatnék bűntetlenül segítségért.
Na akkor, aznap éjjel ismertem fel első ízben velőkig hatoló módon, hogy vannak dolgok, amiben nem lehet és szabad elhamarkodottan dönteni.
Nem sokra rá döntött helyettem Isten.
Az apát leépítették. Hazaköltözött. És együtt, közösen nevelték fel a gyermekeket. Szerényebben, szegényebben, de közösen...

Ma hasonló helyzetbe sodródtam.
Azóta kismilliószor, de a mai fölöttéb elgondolkodtatott.
Mama neveli a két óvodáskorú gyereket.
Anya a világ egyik szegletében, külföldön, apa a másik szegletében, szintén jó messze.
Mama beteg. Nagyon beteg.
A baj az, hogy most már a két árván maradt gyerek is.
Üti, megfélemlíti, alázza, szégyeníti, fenyegeti, csúfolja őket.
A gyerekek ugyanezt teszik egymással és társaikkal.
Mindenki jó alaposan vonogatja a vállait.
Nyilván ezredszerre merűlt fel bennem, hogy telefonáljak-e a kolleganőknek, vagy sem.
Institucionalizálni kell az ilyen helyzetben élő gyerekeket, vagy nem?
Mi jobb nekik?
Melyik az az út, amelyik kisebb hegekkel fogja átvezeti őket a földi poklokon?
És nem tudom.
Még nem álmodtam semmit.
Ugyanis emberfeletti döntések ezek.
Jó lenne egy kicsit erősebb civil háló - ami segítséget tudna nyújtani az elmenekült szülőknek, a magukra maradt nagyszülőknek és a riadt, beteg gyermekeknek.
És nem egyetlen döntés, amely kerékbetörhet egyszerre több jövőt.
Jó lenne...

A gyermekkor meghatárózó szerepet tölt be a maga korlátolt vagy korlátlan lehetőségeivel az egyed személyiségfejlődésében. Ebben nem csupán a család játszik fontos szerepet, hanem az iskola is vállvetve vesz részt.
A pedagógusok és az iskola nyújtotta körülmények mellett nem elhanyagolandó a társak szerepe sem. Hiszen ők is viszonytási alapot képeznek ebben a dzsungelharcban, ami kicsiben a késöbbi nagybetűs élet maga.
Amilyen szerepet töltöttem be gyermekként az ovis, majd iskoláscsoportban - nagyjából meghatározza a késöbbi fiatalfelnőttkori próbálkozásaimat is.
Ha bohócként, mókamesterként, hoppmesterként éltem - nagy valószínűséggel humorral fogom kezelni jómunkásemberként is szorúlt helyzeteimet.
Ha szorongtam és tele voltam teljesítménykényszerekkel - abban az esetben én magam leszek a főnökök álma - hiszen soha nem kell rámparancsolni, hogy dolgozzam, mivel állandóan hajszolni, túlhajszolni, agyonhajszolni fogom magam.

Jelentős szerepet játszik ebben a szélmalomharcban a sport, mint lehetőség a fejlődésre, önmagam kipróbálására, határaim feszegetésére, a csoportban való munka elsajátítására.
Messziről látszik a felnőttek világában, hogy ki az aki sportolt és ki nem.
Ugyanis, azok akik sportoltak és ebben nőttek fel - stressztűrőbbek, több és hatékonyabb stratégiával rendelkeznek a problémák megoldására, ismerik önmagukat - gyengeségeikkel és korlátaikkal egyetemben. Reális énképpel és világképpel rendelkeznek és ritkábban csalódnak a másik reakciójában, hiszen elfogadóbbak és mindig van B tervük a helyzet megoldására.

A kommunizmus támogatta a sportéletet.
Az én generációm 7o%-a valamilyen sportágat versenyszerűen űzőtt éveken át.
Járt nekünk ingyen sportolási lehetőség, eszköztár, rendszeres kivizsgálás, igazolt hiányzások, sok helyen bér a megnyert versenyek fejében.
Mi van ezzel szemben ma?
Kialakúlt egy trend - ugyebár, hogy illik a gyermeknek sportolnia.
Amit illene a szülőnek fizetnie is valahonnan.
A sport havonta egy kisebb vagyonba kerül.
Nem beszélve a befektetett időről, fáradtságról és megszerzendő eszközökről.
Bónusz semmi.
Ínnen lehet a sok szomorú, helyzetekbe belekényszerített gyerek - akinek nem volt alkalma, mint nekünk annak idején kipróbálni önmagát harminc sportágban, amíg meg nem találta azt, ami számára a legmegfelelőbb.
A szülő befeketet - pénzt, energiát, fáradtságot - és nyílván nem veszi szívesen, ha a gyerek kijelenti egy tucat érem után, hogy mégsem szívügye az adott sportág - inkább elmenne a szomszédgyerekkel lasztizni a közeli pályára.
Tény, hogy a komolyan űzött sport leveszi a szülő vállairól a terhet a késöbbiekben.
Egy olyan fiatal, aki komolyan edz ritkábban kezd el dohányozni, inni vagy szerek használatához folyamodni, mint nem sportoló, vele egykorú társai.
Marad a free sex.
A mi időnkben ez a kantonamentek gyümölcse volt.
Olyan volt mint az almaszedés vagy szőlőszedő praktika, amit az iskola tett lehetővé szeptember két utolsó, valamint október két első hetében a diákjainak.
Elmentünk, majd hazajöttünk mindenféle Istennyilával.
A testvéreim miatt a családunk például folyton fertőzött vagy éppen rühes volt. Mert a tetveket én hordtam haza. Mindenki jó valamiben...alapon.
A sportoló gyermekre az iskola is másképpen tekintett.
Nem baj ha hülye, még lehet belőle valaki...szlogennel.

A szerelem első látásra ritka, mint a fehér holló.
A szülők gyermekre szabott álma, ennél gyakoribb.
Nem baj na...nem lett belőlem balerina - majd a Marika az lesz és akkor önelégűlten tapsolhatok kiskukkerrel a kezemben.
Szegény gyermek meg rüheli a balettet, de lassan egyetlen szál lesz ami összeköti őt és csörtető szülőjét.
Kondicionálva lesz.
Ha balettezem - anyú mosolyog.
Ergo, inkább balettezem egy órát és csend van két napig, mint menjek el bírkózni és duzzogjon az egész család.
De az ilyen gyermek felnőttként is ezt teszi majd.
Éli a mások életét.
Akár egy marionett.

Nem megoldások vannak bennem, hanem kérdések.
Félelmek és bátorságok a nevelés kapcsán.
Megijeszt a saját szenvedélyem, az őszinteségem.
Mert ez nem egy őszinte világ.
Illik itt hazudni. Gurítgatni. Adni magunkat.
És kellenek a lemondások a jó dolgokhoz.
Az igazán jó dolgok maguktól történnek, de ahhoz, hogy bejöjjenek, csak elő kell készíteni a terepet számukra.

Amikor kiáltanám, hogy bezzeg mindez más, jobb helyeken nem így megy, mindig rájövök, hogy de én ide tartozom.
Valamiért éppen most és éppen így nekem itt kell lennem.
Kár lenne széllel, kegyelemmel, összefüggésekkel szemben vizelni.

Igyekszem hát egyre tudatosabban belesímulni az éppen aktuális áramlatokba, hogy hadd sodorjon az ár éppen arra, ahol következő lépésben dolgom lesz.

Minden ember egészséges szexualitással lát napvilágot, amit a nevelés - külső inadekvát ráhatás, rendszerint kisebb-nagyobb mértékben meghibásít, megbetegít, ellehetetlenít benne.
Nálunk a családban a szex nem volt tabú.
Igaz, az sem adatott meg, hogy olyan családban nevelkedjem, ahol a szülők kiteszik vasárnap reggel az ajtóra a foglalt táblát. A szüleim túl korán elváltak ahhoz, hogy tudjam, lássam, beigyam az egészséges házastársi illetve nemi szerepeket.
Kínlódásokra emlékszem - de abban már benne volt a vég kesernyés utóíze.

A szüleink nem meztelenkedtek előttünk.
Eljött egy adott pont, amikor teljes természeteséggel jelezték, hogy innen már nem illik berontani a fürdőszobába és igyekezni kell az intimitás határainak betartására.
De találkoztam olyan mintával is, ahol családon belül az volt természetes, hogy felvállalták a meztelenséget.
Soha nem felejtem el azt a halászhétvégét, ahol az addig csak öltönyben látott apukának lógott a farka szabadon, amerre a szél fújta.
Igaz, ezáltal felkészített az Isten arra, amit kezdő szakemberként értem. Árvaházban nevelkedett fiatalokat segítettem elhelyezkedni a szabad munkaerőpiacon. Hálából hat huszonéves fiatal férfi várt a szobában körbetett székekkel a csoportfoglalkozásra. Na azóta sem dolgoztam ennyi fasszal egy helyen... - ahogy mondani szokás.

A gyermekeimet a Jóisten kegyelemből és szeretetből adta.
Mindkettő ajándék - ahogy minden egyes együtttöltött idő is annak minősül. Bármennyi is járna nekünk, minden másodpercért hálás vagyok.

Anna szexuális megnyilvánulásai visszaofogottak.
Ahogy a tükör is az volt amiben lemérhette magát - azaz az apja.
Balázs már más.
Soha nem felejtem el, amikor először merevedése volt annyira megijedt, hogy csak akkor lehetett lecsillapítani és elmagyarázni hogy mi történt, amikor túlvolt rajta.
Múltkoriban önfeledten matatni kezdi magát.
Nem szabad a gyereket megszégyeníteni, vagy tiltani. Meg kell itt is taláni azt az arany középútat, ami elvezet a felismeréshez, hogy mindez nem elfogadott viselkedési forma társadalmilag.
Mondjuk az apja is meg én is - mire felháborodottan felhercsen:
- mi az? az ember már a saját testrészeihez sem nyúlhat nyugodtan, akkor amikor akar?...
De ezekkel a szavakkal érted?

Közben mondja az óvónő, hogy projektet kell készíteni.
Minden család találja meg azt, ami szülőt és gyerekeket egyaránt leköt.
Jó mondom. Megvan. Szex - szexualítás - testrészek.
A gyermekeim megdöbbenve kapják fel a fejüket.
- anya....nem illik...
- de pont, hogy igen. és nem csak illik, hanem kell is. Pontosan emiatt.
Hasadás van bennük.
Látom.
A lányom annyira másmilyen mellettem és az iskolában. Ott visszafogottabb, eljátsza a naivat és tudatlant.
Ma például arról kellett mesélni, hogy ki mit kapott karácsonyra.
A lányom:
- anyuka, mi annyi ajándékot kaptunk, hogy csak a legót, táskát és tolltartót vallottam be. nem akartam, hogy bárkit megbántsak vele...
Szóval, kellene az a szexuális nevelés, már ebben az életkorban.
Főként annak egyensúlyozásaképpen, amit a média áraszt feléjük.

Viccnek szántam a szexet - de mint minden vicc alapja, ez is valós.
A gyermekeket érdekli a szex, az anatómia, a saját és a másik testrésze - ahogy Balázs fogalmazott.
Joguk van megtudni, hogy nem tiltott gyümölcs és mindentudás fája van és hogy nem attól lesz paradicsom, hanem szeretet nyelvek vannak és önismeret, a másik megismerése, egymásrafigyelés és kölcsönös elfogadás.
De ide hosszú és rögös út vezet.
Hetvenhét vasbakanccsal, ha tabúvá avanzsáljuk ezt a teljesen természetes és életünk részét képező állapotot.
És újra mondom - szajkózom:
nem azzal nevelünk, amit elmondunk - hanem azzal, amit élünk, hiszünk, gondolunk, magunkban hordunk.
Isten kegyelmezzen hát felnövekvő gyermekeinknek.

Mostanában a gyermek gyakran feszegeti a reinkarnáció dogmáit. Olyan kérdéseket tesz fel, hogy csak hümmögni tudok.
Anyuka - kezdi a leánka, kibújást nem tűrő hangnemben - szerinted az Isten véletlenszerűen választ a gyermekek mellé anyát és az anya mellé gyermekeket?
Bumm
Kicsi Anna - kezdem a kibújást - anya csak annyit tud, hogy nincsenek véletlenek, Isteni kegyelem annál inkább...
Szerinted, mi hogyan kerültünk hozzád? Pont hozzád?
Nem tudom kicsim. Így kellett ennek lennie. Tanulnivalónk van egymástól.
Ez tetszik neki.
Igen, igen, mert te folyton megmondod, hogy mi jó és mi rossz...de Te anya, Te mit tanulsz tőlünk?
- shogyhateazttudnád...hogy mi mindent...de még időre van szükség a megértéshez.
Vagy nem is?
Balázs kapva az alkalmon, szintén megüli a kancát:
anyuka - szerinted létezik újjászületés?!!!
Khmmm ... nos, sokat olvastam róla. (de az egy másik élet volt - sütöm el magamban a poént)
és, vannak akik úgy gondolják, hogy igenis létezik.
Nem anya. Te hogyan gondolod? Létezik vagy nem? A hlálunk után újjászületünk? És ha igen, mennyi időre rá? Te például mi voltál anyuka előző éltedben? És mi ismertük egymást? Akkor is együtt voltunk anya?...

Na.
Adják a gyerekek a keresztény embernek a leckéket.
Annak, aki református családba született, katolikus anyával. Egyszer csak, a nagy út keresése közepette ráébredt, hogy a győkerei, a lelkében bent - a katolikus anyaszentegyház fele huzzák. De ekkor már túl volt több egyazon életben bekövetkezett újjászületésen.
Felnőttként lett katolikus - egyetemes :) - majd reinkarnálódott a kispolgári élet kellős közepébe, mert nem a véletlen, hanem a Teremtő Isten megmutatta (nem úgy döntött, hanem megmutatott néhány alternatívát !!!!), hogy feladata van. Létének célja van.

Ugyebár a szülő nem azzal nevel, amit mond, hanem amit tesz, hisz, megél.
Létezik, hogy ezek a gyerekek érzik a bennem mocorgó és feszengő csírákat?
Hogy az utolsó kis molekulámmal hiszem az Istent, és mi több, nem gondolom, hogy neki hátat fordítva, bedobva a durcit megérné élni. Továbbá, hiszek a csodákban. Mi több, én magam is benne élek. Létem, életem, lényem, családom, hibáim és erényeim mind mind csodák - külön-külön és a maguk teljes egészében. De hiányosak a képek bennem az életről, halálról, tisztítótűzről, örökéletről.
Mert - azok...
Elfelejtettem.
Vannak bennem néha flashbackek - de közel sem teljes kép.
Van, hogy úgy gondolom, hogy egy lövés van - aztán megtapasztalva az Isten szeretetét, az van bennem, hogy korlátlan hibavétési lehetőség adott - egy bizonyos pontig. Szándékosan nem beszélek időkorlátról...
Van úgy, hogy afele hajlok, az élet a purgatórium maga. Főként, amikor olyan emberekkel találkozom, akik valósággal vonszolják magukat a megoldhatatlan problémák sivatagán, ahol én csak egy száraz kis teveszar vagyok a túlélésük harcában.
Aztán, van, hogy emberként tékozolnék bele a világba - csalnék, lopnék, hazudnék, kurvulnék - s akkor még abban a szekundumban felismerem, hogy az út, amelyet nekem követnem kell, amarra van.

Vajon merjem-e elmondani a tiszta szemű, nálam ezerszer többet tudó, angyalokat és csodákat látó gyermekeknek azt, ami bennem van?
Vagy csak egyszerűen hagyjam a szavakat.
Kérjem meg őket, hogy feküdjenek a lelkemre és ha elég csendben lesznek, na az majd válaszol.
Mert, hogy olyan kérdésekre is vannak válaszai (emlékei) amikre én még/már roppant kevés vagyok...

Valami változóban van.
Prefixet is váltottunk.
Figyelem az embereket és természetesen magamat.
Öröm, boldogság - jajj de jó, hiszen magunk mögött hagytuk a régit, a lejártat, az elkúrtat - majd új cipőt húzunk és tesszük magunkat, hogy nem a meglévő életünket írjuk tovább, hanem egy teljesen újat.
És ez, sokkal jobb, minőségibb, fegyelmezetebb, sikeresebb, szeretetteljesebb mint az összes többi. Mert azt nem cipeljük tovább egy percig sem. Újat kezdünk, Vadonat újat. Tabula rasaval.
Nem tudom meddig tart a lélegzetvisszafojtás.
Talán január első munkanapjáig?
Amikor a gondok megkétszereződve zúdulnak a nyakunkba és ráébredünk, hogy a türelemről, szeretetről, feltétel nélküli elfogadásról és önelfogadásról vallott nézeteink kudarcba fulladnak tömegesen?
Na majd akkor, de már szerencsétlenül - feleszmélünk, hogy hazudtunk önmagunknak.
Gyorsan végiglapozunk még egyszer a képeken, amit önfeledt mámorban készítettünk, ígérettejfeles szájjal a karácsonyfa árnyékában, majd ha eléggé megbizonyosodtunk arról, hogy a hazugság nem is akkora, mint a szakadék az akkori és valós önmagunk között, tovább folytatjuk az utunkat.
Mert ilyen az ember.

A gyerekek még nem.
Mert számukra a szilveszternek sincs jelentősége.
Hogy-hogy vége lesz az évnek, és hogy érted, hogy más év kezdődik?
Látható jelek után kutatnak.
S mivel egyre sem bukkannak, hát folytatják jól megszokott, jól bejáratott stratégia szerint tiszta, szeretetteljes és feltétel nélküli elfogadást megmintázó életüket.

Régebben a január elsejébe rendszerint belebetegedtem.
Mert soha nem lett világvége és ott folyt az aljasság, ahol abbamaradt.
Ha még hétfőre is esett, hát vigyázni kellett rám, nehogy kárt tegyek magamban.
Azóta én is sokat mocskosodtam.
Már nem zavar a hétfő, hidegen hagy az 1 még abban az esetben is, ha történetesen január az illető.
Kár értem...
Kár értünk.

Na emiatt nem írtam napok óta.
Félelemből.
Mert rengeteget táplálkoztam a szeretetből.
A család megtartó erejéből.
És visszaadni nem tudom.
Egy remény éltet, hogy majd talán, szűkösebb napokon, amikor a Nap is elrejtőzni látszik a sok szenny elől, amit lelkeinkből kibocsátunk, akár a Kombinát rókafarkú füstje - hát táplálkozni tudjak én magam és táplálni tudjak másokat is általa.

A történet folytatódik, ahol abbamaradt.
Gyere el majd gyakran.
Találkozzunk önmagunkkal.
Legyen egy öt-tíz percünk önmagunk társaságában a vécén kívűl is.
És kívánok őszinte útakat neked.
Ha fájdalamasak is lesznek, de legyenek minden áron őszinték.
Mert magadat tisztogatod és egyedül önmagadért is vagy felelős.
Nem a férjedért, feleségedért, nem a gyerekeidért, nem idős szüleidért vagy unókáidért, hanem egyedül önmagadért.
Őszinte, tiszta, magadtól, magadhoz vezető útakat.
Amelynek ha én ezzel a gyenge hangú pár sorral részese vagyok, hát volt, van és lesz miért mesélnem a mindennapi meséimet.

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Hamvas Béla

Mindig azt hittem, hogy a 33ik évem lesz a vízválasztó.
Tavalyi évemnek úgy indultam neki, hogy csendnek nyoma sem volt bennem.
Lehet, hogy emiatt számított vízválasztónak az esztendő, hogy a végére megtermelje, vajudja és szülje végre a régen várt csendet, amit tuljadonképpen egész életem folyamán kerestem. Ez az a pont amikor végre megértem minden egyes szerepem betöltésére. Most kellett volna anyává is válnom. Mélyen belül szánom a gyerekeket, akiket zajba fogantam, hordtam ki és nemzettem. Nem beszélve az első évek nevelési körülményeiről.

Gyermekként csak a külvilág és annak rezzenései befolyásoltak.
Akár az oktalan állat, ha zaj volt körülöttem, bennem is zaj támadt.
Fiatalon rájöttem, hogy az élet értelmének valahol a csendben kell lakóznia. Ahonnan elkezd nem lenni idő, tér és egyéb korlát.
Ezt a kívánt csendet biztosították ideig-óráig az olvasmányaim, néhány a kapcsolataim közül és ehhez hasonló, rendszerint elvont tevékenységeim.
Késöbb, a világosabb pillanatok megjelenésével egyidőben a veszteségeim kezdtek jelenti csendeket.
Majd meghaltam teljesen a világnak, hogy beleszülessek a csendbe. Persze, hogy nem jött még el a halál ideje, ahogy a zaj sem ült teljesen.
Vissza kellett térni, a feladatok elvégzése érdekében.
A feladatok sűrűsödtek, a csend ismét a homályba veszett.
Zaj, zaj hátán a csend keresése közepette.
Hát nem irónikus?
És ebben élünk mindannyian.
Minél jobban vágyjuk a csendet, annál jobban igyekszünk elfedni eme természetes vágyunkat a mesterséges zajokkal.
Mind nagyobb zajt csapunk - hátha meghozza a csendet, békét, nyugalmat.
De a zaj káros.
Akár a mámoros állapot.
Másnap az ember másnaposághoz hasonló tünetekkel küzd.
És menekülnie kell túlélése érdekében.
Ott a megannyi technikai eszközünk megölni bennünk az esszenciát.
Azt a csendet, amely képes megteremteni belső békénket, nyugalmunkat. A csendet és általa az útirányt. Amely nem csak a cél fele mutat élesen, hanem kapcsolati iránytűként is kivállóan működik.

Minden évben igyekszem ajándékozni valamit Karácsonyra Jézusnak.
Elvégre születésnapja van. Nem?
Valahogy mindig úgy alakúlt, hogy amit adtam, akár a jóllakott óvodás, egy rövid idő elteltével vissza is követeltem, mondván, hogy az az enyém, nem gondoltam át komolyan és a szülinapnak vége.
Idén nem ígértem semmit.
Mondtam, gyere te legjobb barátom, kössünk szerződést. Vidd és vedd azt, amit Te látsz a legjobbnak. Tőled kaptam, tiéd lehet. Kiteszem mindenem, mint az ócskás a hideg hajnalon.
És íme ismét az isteni humor.
Fogta magát és elvitte a zajt belőlem.
Na nem rögtön.
Ebben is megviccelni látszott.
Nézelődött jó soká, figyelte a reakciómat, majd visszavonúlt.
Karácsony harmadnapján eszméltem fel, hogy viseltes dolgaim közül hiányzik a zaj.
Nem gyanakodtam rá egyből.
Bújocskának véltem. Árnyjátéknak.
De az állapot konstans és elhozta a nyugalmat is.
Ami persze nem örök, de kiindulópont.
Kör, gyűrű, amely tágulni fog.
Nem szűkűlni, hanem tágúlni.
Hogy mindenkinek jusson belőle, aki közelít.
Mert ilyen az isteni ajándék.
Minél többet adsz, annál több marad.
Tiszta őrület paradoxon, de valós.