Kissé - bevallom hősiesen - ki van csúszva lábam alól a talaj.
Valami bió-kémiai változásokon megyek keresztül - már az ízek és szagok sem a régiek, a főzésben is nehezen találom az ízegyensúlyt. Változott a hajam színe, nem viselem el azt a parfümöt magamon, amit évek óta előszeretettel hordok, változtatnom kellett a megszokott, bevált, szeretett edzéstervemen - szóval semmi sem a régi.
Miközben azt sem tudom mi is az, amit keresek.
Álmomban a múltban utazom.
Szekrényeket rendezgetek reggelig tíz éve elhúnyt nagymamám lakásában, majd csodálkozva ébredem, hogy hulla fáradt vagyok.
A szekrény és annak rendezgetése - rendszere vagy rendetlensége -  a lélek szimbóluma.
Már egészen zsenge gyermekkoromban is hasonlóképpen működött ez.
Ha rendben voltam, a szekrényem is - ha meg nem, minden a feje tetején állt. Kézzel, lábbal taposva kellett visszautasítani az ajtónyitással szembeömlő ruhadarabokat.

Múlt és szekrények.
Valami mintha lezárulni készülne bennem.
Félelmetes, mert ha egyszer elindul a lavina, mindent visz.
De ha fene fenét eszik is, végigjárom ezt az utat.
Nem ígérkezik könnyűnek - éppen emiatt szinte biztos, hogy rettenetesen tanúlságos lesz.

Régi vágyam, álmom, engem foglalkoztató gondolat, hogy megírjam nem mindennapi történetünk tanúlságos meséjét.
A tegnap mintha jobban körvonalazódott volna a projekt bennem. Lépésekben és alcélokban, célokban és mellérendelt időkben kezdtem el gondolkodni.
Egészen máig.
Ma ugyanis tiszta véletlenül - és talán ennyire objektíven először, hallottam a férjem szemszögéből ugyanazt a mesét.
Egetrázóan felszántott bennem mindent.
Hogy mennyivel másabb ugyanazon történet minden egyes képe és állomása egy másik főszereplő szemszögéből...

Ma jobban és tartósabban, mint eddig bármikor - bebizonyosodtam arról, hogy olyan a világ és benne a mi kis halovány életünk, amilyenre szinezzük azt.
Azokat a részek válnak élénkekké és fontosakká, amiknek erősebb színeket adunk és azok halványodnak el, amiknek nem tulajdonítunk nagy jelentősséget.
Mindenkinek saját útja van.
Az első és legfontosabb állomás, ahova minduntalan vissza kell térnünk feltöltödni, tankolni, térképet böngészni - az önmagunk.
Illik hát minél jobban és behatóbban ismerni ezt az állomást - ennek lehetősségeit, eszközeit és gyengeségeit - mert ezen az önismereten áll és bukik minden.
Ide néha el lehet hozni másokat is feltölteni.
Nem maradhatnak állnadóan, örökké - de vissza-vissza térhetnek és elhozhatnak másokat is.
De az igazi bejárandó út egyéni.
Nem közös.
Kezdetben még nem.
Lesz kollektív - de az még kicsit odébb van - amikor már egészen kitágul a tudat.

És nem baj az, ha más ütemben vagy más talajon, kavicson, betonon, salakon lépkedünk.
A lényeg, hogy világítsunk egymásnak utunk során.
A cél közös, de az út az különbözik - mert az üdvözülés mindenki számára egyszer önmagán túl vezet. És ha hiszed, ha nem - éppen itt akadnak el a legtöbben...

Anna lányom ma feladta a leckét.
Tudniillik van egy fiatal, jóképű tanára. Valósággal küzdött az elkerülhetetlen ellen. Kereste, kutatta a negatívumokat ebben az emberben, csakhogy mintegy bebizonyíthassa önmagának, hogy nem érdemes közeledni egy nála jóval idősebb férfihez.
Sikertelenül.
Hiszen ha az ember, vagy annak történetesen a lánya - küzdeni kezd, beleszorul a kátyuba.

Egyszerű a képlet: mutatom.
Futóhomok, vagy iszap.
Minél jobban rángatozol, annál mélyebbre süllyedsz.

Félelem.
Minél inkább küzdesz ellene, foglalkoztat - annál nagyobbá válik az árnyéka - ergo ijesztőbb lesz.
Küzdeni nem kell, nem utolsó sorban nem is éri meg.

Nem a madarakkal van baj, akik szabadon röpülnek a biztonságot nyújtó házad felett. Hiszen ez teljesen természetes. Mondta valamikor, valahol Popper Péter. Azzal van baj, ha lecsalogatod őket és fészekrakási lehetőséget biztosítasz nekik.
Ha már rátelepednek a kéményedre - nem uszod meg mérgezés nélkül.

Beszélgettünk.
Mondom neki - kedvesem az nem baj, ha tetszik neked.
Azzal nem teszel sem rosszat, sem törvényelleneset.
Ami szép, arra az ember felfigyel.
A vonzalom egészséges.
Ne küzdj ellene és minden rendben lesz.

Ma boldogan jön haza.
Azért még vannak benne a küzdelemnek enyhe vonásai. De kezdi megtalálni az első igazi mélyrehatoló egyensúlypontot önmagában - ahova késöbb is gyakran visszatérhet.
Anyuka - azt tettem, amit mondtál, hogy tegyek.
Engedtem magam vonzani. (közelengedni és közelmenni)
És rájöttem, hogy ez nem is szerelem, hanem csak jó érzés. Jól érzem magam mellette. És akkor már nem zavart. Onnantól kezdve csak örültem neki, hogy ez így van jól.

Igen.
Madarak jönnek, mennek.
Repülnek.
Szárnyalásuk, szabadságuk, áramvonalas mozgásuk rabul ejti a szemet - a szívnek is örömet okoz - de hagyni kell repülni őket.
Nem szabad befogni és fészekrakásra bíztatni.
A csoda pillanatokig tart.
De ihletet ad és új távlatokat a megszokott biztonságban.
Ezt jelenti a belső egyensúly.
Hogy nem akarok repülni szárnyak nélkül, hogy nem bíztatom és csalogatom őket a fészekrakásra.
Hagyom a pillanat szabadságát a gyönyör jegyében zajlani, majd továbbmegyek és elengedek.

Továbbmegyek és elengedek...

Vannak idős személyek, akik talán rugalmasságuk, esetleg munkájuk és nem utolsó sorban távol lévő gyerekeikkel való szoros kapcsolattartásuk érdekében könnyedén hozzászoktak a technikai eszközök használatához. Éltük részévé vált. Ha nem tudnak valamit használni nem riadnak vissza attól, hogy rákérdezzenek, megtanulják, elsajátítsák.
Ezzel szemben vannak akik nem tudnak, akarnak fejlődni.
Szinte megmerevednek ha az új eszközök használatáról van szó.
Így volt édesanyám is.
Nehezen ment a távirányító használatának elsajátítása.
Aztán jött a videó.
Valósággal visszautasította az egyszerű gombok rendeltetésszerű nyomogatását.
Telefonja nem volt az utolsó utáni óráig.
Tavaly ősszel húztunk vonalat és tetszik nem tetszik alapon a kezébe adtuk a telefont.
Ez így nem mehet tovább szlogent csattogtatva.
Hát nem tetszett.
Valami két nap alatt leette az 5 eurós kártyáját ki tudja hogyan.
Akkor különös figyelmet fordítottunk arra, hogy hozzáragasszuk a kezét a telefonhoz a beszélgetés befejezése utáni piros gomb hosszas megnyomása érdekében.
Sikerrel.
Mindig leteszi a telefont.
Nem így anyósomék.
Ők régebbi mobiltelefon felhasználók. De soha nem teszik le. Ha meg fogadni kell a hívást, izgalmukban kinyomnak.
Előfordult, hogy órákig hallgatták szeretett fiúk hangját, aki külföldön tartózkodott, ami nem kis befektetést jelentett roamingban átszámolva.

Végül édesanyám önállósodott és bérleti szerződést kötött.
A szerződés több mint nevetséges.
Először is tartalmaz 3oo sms lehetőséget egy olyan felhasználó esetében, aki soha egyetlen egy smst sem ír, mivel túl aprók a betűk ahhoz, hogy könnyedén üzenjen velük.
Továbbá van internethasználat a bérleti szerződés feltételei között és nem utolsó sorban a slusszpoén, hogy a számlát neten küldik ki egy olyan kliensnek, akinek emailcíme sincs!
Jó...
Addig a pontig, hogy az utolsó számlája háromszorossa a bérleti szerződésben lefektetett árral szemben. A kontesztációra a válasz, hogy háromszorosát lebeszélte a keretének.
Itt nem árt tudni, hogy nem egy megrögzött fecsegő.
Nem szeret telefonálni.
Távíratjelleggel folytat telefonbeszélgetést.

A meccs végeredménye, hogy ki kell fizetnie ha tetszik ha nem a szerződésben foglalt összeg háromszorosát.
Hát nem tetszik.
Teljesen derutált.
Ahogy nem mellesleg én magam is.
Mert kérdem én - hol van itt a kliens mentelmi joga?
Miért nem láthatja - csak ha előzetesen kérelmezi - hogy valójában mi történt? Tényleg lebeszélte volna az általuk számított perceket?
Vagy csak átcseszik azokat, akiket lehet?

Ő legszívesebben eldugná és soha többé nem is használná a telefont.
Mondja, hogy a vonalas szerződés legalább kiszámítható. A negyven év alatt soha ilyesmi elő nem fordult vele.
Igaza van.
És nem ő az egyedüli, aki ebben a hajóban utazik.
Ki a felelős?
Ki védi meg az ilyen és hasonló helyzetbe került idős személyek jogait?
Egyáltalán hova lehet fordulni?

És nem utolsó sorban szégyelje meg magát minden olyan multicég, aki a szerencsételenek lecsupaszításából emeli éves profitrátáját.
Dögöljön bele a mocskos szarába, mert megérdemli.
"Because you're worth it"

Technikai eszközeim feletti hatalmat lassan átvették a gyermekek.
Nem sokat, de rendszeresen használják.
A lányom, anyja lánya.
Ő rendeltetésszerűen tornázik - minden nap lenyom egy óra zumbát.
A fiam, apja fia - ő férfias dolgokat művel a neten is. Nagyokat nevet mások pórúljárásán és csillagok háborúját, teknős nindzsát játszik, búj.
Véletlenül kapcsolom be a táblagépet.
Hónapok óta nem járt a kezemben csak amikor letakarítottam.
Körülszimatolok rajta.
Ekkor bukkanok rá a lányom blogbejegyzésére.
Idézem:
Jó napot kívánok.
Mi vagyunk a Hifa Románia.
Azért vagyunk, hogy segítsünk.
Ön éhes, netán fázik.
Sebaj, megoldjuk.
A semmiből is öltöztetjük és jóllakatjuk magát és szegény családját.
Forduljon hozzánk bátran.
...
Elsőre könnyekre fakadok a nevetéstől.
Ez kétségtelenül egy vicces videó.
A lány, aki hülyét kapott anyja hivatásától.
Csak a foga és a szája látszik.
Valósággal belebeszél a másik fájdalmába és szenvedésébe.
Benne van. Torkig.
Akárcsak én.

Tovább böngészek.
Egy következő bejegyzés a halálról szól.
Anya mesélt a halálról. Azt mondta a testünk egy ruha. A lelkünk lényeges. Az tér vissza Istenhez. Szeretném látni, hogyan...
Azt is megnézném, milyen az urnában helyezett holttest. Anya szerint semmilyen, csak por és hamú. Én azért megnézném...

Itt elsírom magam.
Felgyorsúlt ez a világ.
Én valamikor kamaszként foglalkoztam ezekkel a dolgokkal ilyen szinteken.
Lám, lám, ezek a gyerekek miknek vannak kitéve.
Igaz, hogy érettebbek és szélesebb látókörüek, csak adja Isten, hogy soha ne felejtsék el, hogy mindig van kihez fordulniuk, ha feszes és szűk lelkük felett a ruha.

Ha egy férfi közel a negyvenhez egyszer csak egyet gondol és sávot vált - köznyelven megbolondul, megbocsátható.
De ha egy nő teszi ugyanezt, azt nem.
Mert a nő elsősorban a csalág gerince.
És ha a gerinc stabilitása felborul, magával rántja a pokol mélyére az egész családot.
Hiszen a nő az, aki tartja, vázként hordozza, egyensúlyt biztosít és stabilitást a család többi tagjának.
Nélküle azaz a gerinc nélkül már nincs egyensúly.
Nem lehet új egyensúlypontkat találni, mert minden egyes próbálkozás esést jelent.

Így van ez kezdteben azokban a családokban, ahol az anya elmenekül, vagy életét veszíti.
Egészen addig, amíg az apa át nem veszi az eltávozott vagy elhúnyt anya szerepét.
Azaz, anya nem lesz.
Anya és apa egy személyben - akár azokban az esetekben, amikor az anyának szintén be kell töltenie mindkét szerepet válás vagy halál esetében, amikor az apa távozik el.
De ha egy sima vagyok én is annyira tökös, mint te, hogy megmutassam, bebizonyítsam esetről van szó - hát megbocsáthatatlan.
Valakinek ugyanis mindig szenvednie kell emiatt.
Valakinek át kell vennie a félreállt anya szerepét.
Némileg szerencsés(ebb) a helyzet, de ez sem való megoldásnak, ha van nagyobb lány a családban.
Ő könnyen belesímul az anya szerepébe.
De túl korán, túl éretlen - túlzottan és visszafordíthatatlanul felkészületlen.

Ha anya vagy tehát két dolgot tehetsz.
Nyelsz - és tűrsz.
Ezt tették a régiek.
Mert nem volt más alternatíva a zsebükben.
Volt helyette a hosszú szoknya, ami mindent ápolt és eltakart, valamint nem utolsó sorban felitatta a folyamatosan hulló könnyeket.
Ma már vannak ehelyett más alternatívák.
A felismerés.
Hogy a gerinc nem áll félre.
Hogy ha én jól vagyok, a család dolgai is rendben mennek.
Ezzel szemben ha rendezetlenek külső-belső dolgaim, a körülöttem élők hozzám hansoló módon megsínylik.
De leginkább a gyermekek.
Mert ők utolsó percig védelemre szorulnak.
Az ő egyensúlyuk még a család egyensúlya.
Megoldás a felismerés és önmegismerés.
Ez vagyok, itt tartok - eddig jutottam. Felismertem. Hogy mit tehetek? Inkább mit nem. Így fogalmazódik meg helyesen a kérdés.
Nem menekülhetek el.
Semmiképpen.
És nem bolondulhatok meg.
Gondolataimnak, szavaimnak, tetteimnek súlya és mintaértéke van.

Ismerek valakit, aki egyszer csak a semmiből - látszólag, hiszen eddig a szoknya kivállóan teljesítette a takargató funkcióit, hátat fordított a megszokottnak.
Ruhatárat, külalakot váltott.
Új barátikörre tett szert. És új hobbiajai lettek. Amiben sem a gyermekeinek, sem a családnak nincs helye és szerepe.
És azt látom sínyli a család - de a legjobban az anya.
Mintha azt veszítette volna, ami a legértékesebb benne.
A gerincét.
A családját.
Így pőrén nézve nem maradt semmie.
Mert a gerinc az gerinc.
Tartóoszlop.
Hiába akar végtag vagy far lenni - csak gerinc marad.
Mert annak teremtetett.
És bűne, a férfiakéval szemben megbocsáthatatlan.
Mert míg a tékozló fiú van hova visszatérjen - addig az apa - jelen esetben anya, nem tékozolhat, koborolhat el soha semerre.
Neki az a feladata, hogy otthon melegen tartsa a tűzhelyet és őrizze a biztonság szent lángját.
Mert amikor felvállalta tudatosan vagy kevésbé úgy gyermekét vagy gyermekeit - erre tett fogadalmat.
Minden tisztség és feladat következményekkel jár.
De ez a leginkább.
Mert itt a tét az élet.
Nem csak a jelen hanem a jövő generációjának élete is.
Hát ekként bánni vele...

Valami változóban van bennem... - gondoltam. Mintha minden ami külső hírtelen értelmét veszítette volna. Mint a zsoldos, aki egyszer csak megáll a harcmezőn, körülnéz és felismeri, hogy itt senki nem ellenség. Jöttem, láttam, most már elég. Hazamennék...
És elindultam befele.
Nem depresszió.
Hanem valami belső egyáltalán nem sötét mélységbeli hívogatás.
Furcsa és ijesztő, hogy szinte minden értelmét veszítette.
Már nem akarok hajtani, pedálozni, megérteni azt ami eleve érthetetlen.
Mintha rájöttem volna, hogy nem minden kérdésre vannak válaszok.
Hogy barátkozni kell és mosolyogni.
Nem közel menni, hanem hagyni közeledni.
Nem beszélni, hanem meghallgatni.
Nem beleszólni, hanem kivárni a soromat.
Nem küzdeni, hanem lenni.
Bent lenni.
Relatíve fiatal vagyok még az ilyen megrázkódtatások elviseléséhez.
Nem is merem megkérdezni az egyedülitől, aki tudhatja, hogy mi van.
Éppen mi is zajlik bennem.
Ha egyáltalán zajlik bennem valami.
Áramlatok vannak.
Amiket végre hallok és látok.
Nem akarok benyomásokat kelteni - hanem hallani akarom a csendet.
A belűlről jövőt.
Még vannak bennem zsigeri megnyílvánulások - hogy jajj be jó - most kell lépni, szólni, érdeket - végre saját érdeket képviselni.
De a csend hatalmasabb.
Mintha mindent keresztülhúzna.
Nem ketyegek, hanem várok.
Csendben.
Félelmek nélkül.
Mert valaminek történnie kell.
Ezen a szinten történnek ugyanis az igazán lényeges dolgok. A csodák.
Akár a harcmezőn.
Öltem, vétkeztem, szenvedtem és szenvedést okoztam - és több évtized után egyszer csak nem tudom ki barát és ki ellenség.
Mintha az ellenség sokszor kedvesebb, közelibb lenne.
Mintha a barát fényévekre sodródott volna.
Már nem hallom az általam hajtott malomkerék ütemes zakatolását sem.
Lehet, hogy nem is hajtom?
Lehet, hogy nemsokára kivesznek.
Vagy arébbtesznek.
Vagy felzavarnak.
Bárhogy is lenne ennek a csendnek és letisztulásnak örökre nyoma marad életemben.
Innen már csak másfajta harc kezdődhet el.
Ha egyáltalán harc lesz.
Azt hiszem a vérengzéseket felváltja csendben az alázat, a felismerések sorozata és a leglényegesebb: a szeretet.
Talán végre megértem arra is, hogy szeretni tudjam önmagam.
A hibákkal, a melléfogásokkal, a tévedésekkel és öncsonkításokkal egyetemben.
Nem tudom.
És innentől kezdve bármi megtörténhet.
Jöjjön hát.
Hiszen készen vagyok.

A gyermeknevelés egy fontos állomása anyai véleményem szerint az altruizmus fejlesztése a gyerekben. Az egyik legnagyobb tévedése utóbbi éveimnek, amit szerencsésen fel is sikerült ismernem azonban - úgy tűnik, idejében, hogy az altruizmus nem az egozimus sírkövén emelendő, vagy építendő jellemvonás.
Olvasmányaim során - gondolok itt természetesen elsősorban a spirituális irodalom remekeire - több ízben találkoztam azzal az elmélettel, amivel ma már nem tökéletesen, de gyakorlatban is elkezdtem egyetérteni, hogy csak akkor vagyunk képesek szeretni és elfogadni szeretet, ha már önmagunkat sikerült megszeretnünk és elfogadnunk.
Sok évemet vetettem alá annak, hogy a mást, a világot, az önmagamon kívűlit saját halálom vagy eltipratásom oltárán szerettem.
Nem működik.
Ideig-óráig minden bizonnyal működtethető, de önmagától soha nem fog működi ebben a formában a gépezet.
És mint mindenben itt is az egyensúly(érzék) az egyik legfontosabb komponens.

Volt időszak a gyermekeim életében, főként, amikor már két gyerek vágyait és igényeit kellett megtanulni összehangolni - hogy el-elkaptam magunkat, hogy rászóltunk a gyerekre - meg kell tanulnod, hogy mások igényeire is figyelj - nem te vagy a világ közepe - fontos amit szeretnél, de a melletted élő vágyai is éppen olyan fontosak stb...
Még hogy nem a világ közepe... - de igen. Éppen hogy...
Mert bennem lakik a világ.
És ennek a bennem lakást vett világnak az égegyadta világon senki más nem a közepe, mint én magam.
És csak abban az esetben sikerül a másik vágyaira és igényeire figyelnem, ha az enyéimet már megismertem, megtanultam, nevűkön szólítom, képes vagyok kielégíteni, megtanultam késleltetni. És ez nem egy rövid folyamat. Ahhoz, hogy szeressem magam, szeretet legyek képes elfogadni és erre építve jól tudjak szeretni - hát ezeken az állomásokon keresztül vezet az út.
Mert ha nem - minduntalan vissza térek önmagamhoz.
Az elveszett vágyaimhoz és a fel nem ismert és be nem váltott álmaimhoz.
Mennyivel másabb a világ, ha az én saját világom egyensúlyban van.
Mennyivel másabb az életem - és a mások életéről - értékeiről és hibáiról vallott nézetem, ha rendben vagyok.
Ellenkező esetben - ha harc, viharok, előítéletek - önmagammal és másokkal szemben - vannak bennem - ez a belső állapot, nyugtalanság kihatással lesz egész életfelfogásomra.
Kihat a sikertelenségeimre, melyek akár egy láncreakció - csak sikertelenségeket fognak bevonzani.

Szarban vagyok.
Hiába is fordulnék bárkihez, úgysem tudna segíteni az én nagy bajomon...
De azért csak fordulok.
Kizárólag azért, hogy igazoljam a világról alkotott sorozatosan hibás negatív nézeteimet.
Ezzel a negatív hozzáállásal esélyt sem hagyok vagy adok arra, hogy bárkinek a felajánlott, szívből jövő segítségnyújtási szándékát meghalljam és elfogadjam.
Na...nem megmondtam, hogy szar ez a világ és senki sem képes kilendíteni az állandó szarból?

Vegyük komolyan önmagunkat.
Olyan könnyű megoldani a megoldhatatlannak tűnő problémákat is a helyes hozzáállással.
Mert egyedül ez számít.
Hiszek-e abban, hogy képes vagyok elindulni a megfelelő irányba?
Mert ha igen - onnan kezdve egy egész rendszert vagyok képes beindítani.

És ezt hívják - a ma már ritkán használt kifejezéssel - csodának.
Mert a csodák bennünk születnek.

Én személy szerint nem hiszek a pozitív beálltódást hangsúlyozó gárgárákban - de ezt a bőrömön és a gyermekeim életén tapasztaltam látványosan.
Megéri adni neki egy esélyt.