Drága kisfiam holnap tölti hatodik életévét.
Azt hiszem minden további nélkül gyermekeim születése volt életem egyik legmeghatározóbb momentuma. Nem a maga rózsaszín és felhőtlen boldogságával, mert azt nem ismertem akkor sem, hanem azzal a csomaggal amit magukkal hoztak.
Egyik sem olyant mint a másik. Mindkettő nagyon különbözőt. És mindkettőnek teljesen mást sikerül ezáltal előcsalogatnia belőlem.

Nem tudom hogyan történik a Mennyek országában a gyermekelosztás. De azt hiszem személyreszólóan. A lelkek akik éppen megszületni készülődnek Isten társaságában leledzenek. És itt vagyunk mi a potenciális anyák. Akik nem föltétlenül döntés eredményeképpen, vagy tudatosan - de egyszer csak készen állunk az anyaságra. És az Isten bemutat. Megmutat. És megajánl. Nézd - szerintem ez az anya éppen neked való lenne. Annyira különböztök vagy annyira eggyek vagytok, hogy ez minden képpen megér egy életet.
És a Lélek dönt.
- Nem hinném... - mondja. Nekem inkább Ő dobogtatta meg a szívemet. És rád mutat. Ő lehetne az édesanyám.
És Isten megforgat és átgondol majd jóváhagy.
Valóban... kétségtelenül van mit tanulnotok egymástól. Majd elenged. Mert Ő az elengedés igazi nagy mestere.
És a Lélek megérkezik. A teljes káoszba. És rendet teremt. Először csak az anyaméhben. Majd az életekben és végül, de nem utolsó sorban a lelkekben.

Gyermekként nem voltak nagy álmaim az életről. Mindig azt éreztem, hogy keveset fogok élni. Egyre azonban élesen emlékszem, hogy egy hozzám hasonló gyereket szerettem volna, hogy sikerüljön végre megértenem és ismernem magam. Mert olyan ez, mint amikor szakmai elemzést tartasz magadról egy rólad készült videófelvétel segítségével. Látod a hibáidat felnagyítva, az erényeidet a maguk törpeségében és a szerethető, javítandó oldalaidat. Lesokkol a látvány, de éppen ezért hatékony. Van mit kezdened vele.
Az én álmom egy ilyen gyerek volt.
És lett.
Igazi ajándék. A felfokozott érékenységével, az altruizmusával, a sértődöttségével, makacsságával, jóságával és lobbanékonyságával.
Sokszor értetlenül áll mindenki a történések előtt. És én vagyok az aki tisztán látom és értem. Nem azért mert az anyja vagyok, hanem mert éppen olyan mint én.

Holnap lesz hat éves.
Lassan de biztosan gyurnom kell arra, hogy elengedjem. Hagyjam önmaga lenni - kiteljesedni és azzá válni, amiért leküldetett. Mert az nem értem volt. Ha meg igen, akkor azt sikeresen teljesítette.
Gyakran kérdezi, hogy szerintem mi az ő életútja. És mik lehetnek annak az ismertetőjelei. Melyek a fegyverei és hol találja meg azokat.
Készül az Életre.
Olyan fegyverekkel, amiknek a mai világ hiányában van.
Hatalmas lélekkel, empátiával, szeretet igénnyel, gazdag érzelmi intelligenciával és hihetetlen bölcs meglátásokkal.
A nővérét is készítgeti céljai felkutatására, gyakran ismételgetve neki: te nehogy azt hidd, hogy azért szűlt meg anyád, hogy engem bosszants...

Ahogyan én sem szülhettem meg őt, őket a magam örömére.
Hanem annál inkább a világ jobbá tételére, amely nélkülük szegény lenne és üres.
Ajándékok ők, akiket meg kell tanulnom megbecsülni, tiszteletben tartani és elengedni.
Meg kell tanulnom olyanná lenni, mint egy kicsiny leszállópálya. Karban tartani magam azokra az esetekre, ha le akarnak szállni, megpihenni - de mindig készen arra, hogy továbbengedjem őket magasan szárnyalni és ívelni - megmutatni a világnak azt a sok értéket, kincset és jót, amit magukkal hoztak és nem hogy elfejetettek volna, hanem továbbfeljesztettek és mesteri szintre emeltek.

Istennek meg csak azt mondanám, amit minden nap elmondok:
köszönöm, hogy anya lehetek és köszönöm ezt a két csodát, ami új értelmet ad az Élet számára az áldás és kegyelem szavak jelentéstárának.

Nem tudom mennyire döntés kérdése a boldog, elégedett pillanatok egyre gyakoribb magunkhozédesgetése - de tény, hogy elkerülhetetlen hozzá a nyitás és beengedés. Meglátásom szerint a boldogságnak nehézségi fokai vannak.

Vannak akik könnyedén lazák - avagy népnyelven hülyék - nekik valahogy alapból jár a boldogság, mert képtelenek fogni a mélységeket.

Vannak akik végigvergődik az életet a mélységek közepette - mindenre válaszokat keresve. Ők nagyon későre ébrednek rá arra a tényre, hogy a kérdések felének nincsen válasza.

És ismét vannak olyanok, akik megjárják a poklok poklát és a hetedik bugyorból visszatérve- egyszer csak hoznak egy a környezetük számára meglepő döntést. Ez már a szabadság - belső szabadság küszöbe. Hogy megengedik maguknak, hogy önfeledtek legyenek, sőt boldogok. Hogy megteszik a kellő lépéseket a változás érdekében - járjon az azzal, amivel járnia kell, vonjon maga után olyan lavinát, amilyent csak akar - ők juszt is...

És felállnak, megrázzák magukat, lerázzák magukról a közvélemény rövidzárlatot okozó állandó kontrollját és továbblépnek. Eggyel közelebb önmaguk fele, eggyel tovább a világmindenség szenvedésének felszabadítása érdekében.

Minden helyzet, állapot, kapcsolat valamilyen. Következményekkel bír. Jókkal és rosszakkal. És állandóan döntéseket kell hozni. Tiszta sakk minden egyes lépés. De ahhoz, hogy igazán bölcs és jó játékosok lehessünk, kell az a nélkülözhetetlen belső szabadság, amely bentről indul el kifele. Akarom, megengedem, elengedem, beépítem és újrakezdem.

Nem mennek jól a dolgaim párkapcsolati téren. Rendben van. Ez egy kis helyzet a nagy összefüggések sorozatában. Aminek további lényeges elemei a gyermekeim, az én saját életem, a másik, a mellettem élő élete, a szüleink élete, szűkebb és tágabb családunk élete, barátaink és ismerőseink élete, ami mind mind függ attól, ami velünk történik. Dönthetek úgy, hogy pontot teszek rá és meghozhatom azt a döntést - apró lépésekben, hogy kijár nekünk a boldogság. Nem a nagy, a megfoghatatlan, hanem az apró lépések tánca. Ahol minden egyes lépésnek döntő ereje van a nagy összefüggések szent mezején.

Nem lettem azzá, akivé szerettem volna lenni? Soha nem késő a változásra. Az önbeteljesítésre, az álmokra. Csak hinnem és tudnom kell, hogy kijár nekem.

A büntetés ideje lejárt.

Most a szereteté érkezett el.

Kis lépésekből a legnagyobbak fele.

Soha nem az egészet bogarászva - hanem apró, kis döntéseket hozva, amelyek képesek megváltoztatni az egész világ kerekének forgását egy sokkal jobb, pozitívabb, emelkedetebb irányba.

Napiszar.hu

Többször tettem említést már a fészbukkal való felhőtlen viszonyomról, mely szerint jó nekem vele lennem. Tudniillik valóban annyi embert sikerült elérnem, akiket valamikor régen elveszítettem. Intézek innen munkahelyi ügyeket, mozgatok szálakat - természetesen nem csak magánéleti síkon. Nincs az a személy akit ne lehetne elérni, akinek a tűzfalán ne lehetne áthatolni, ha már arckönyves profilja van. Történetesen ha kelletlen vagy illedelmetlen lenne személyesen felkérni - a fészbukos protokoll ezt is megengedi. Itt jóval hatékonyabb a lasszó.

Utóbb azonban nem szeretem azt amivé fejlődünk, ahova tartunk.

Egyre több a mellveregetés, a saját vállaink megpaskolgatása. Az önzsibbasztás. A de jó nekem... történet, ami nem vezet önismeretileg és fejlődés szempontjából sehova.

Vannak emberek akiket például kifejezetten sajnálok.

Svájci óra pontossággal tesznek fel magukról ugyanabban a kontextusban képeket. Van aki csak az arcával elégedett. Nagy, hatalmas profilokat tesz fel - egyiket a másik után, amelyen édesdeden bájolog és természetellenesen csücsörít. 

Van aki a testébe szerelmes. Ő az aki ölni képes a 166 lájkért. Képes vetközni, bedölni, kihajolni, felnyomni, behúzni, kitenni - csak legyen meg a napilájk.

Vannak akik mindent a gyermekeimért nyomúlnak. Azt hiszem én magam is ebben a csoportban tartozónak vélhetem magam - mert utóbb harminc gyermekeimképemhez csurran egy véletlenszerű fotó önmagamról, ahol a gyermekeim mögött húzódom meg önfeledten.

Vannak a félmeztelen lányok ismerősök.

Aztán az ilyentmégnemláttál videók állandó áldozatai - akik harmincadszor is bedölnek a pofátlan és kategórizálhatatlan lájkblöffnek.

Vannak a sunyogók. Akik magukról semmit, másról mindent.

Vannak a valamik megszállotai - lásd motrok, autók, tetkók, nők, repülők, pillangók, fák.

Vannak a baráti tömörülések - klikkek és klánok, akik csak önmagukban, önmagukért - kifele semmit. Nyilvánosan folytatnak baráti beszélgetést - amelyet akaratod ellenére végigolvasva úgy érzed magad, mint gyermekkorodban a nudista strandon. A másik rakja ki a lombost és te pirulsz.

Szóval... lassan csak azért, mert a placc találkozást is jelent.

De már érződik a vég halovány szele.

Mert egyszer szépen minden véget ér.

Majd jön valami más, de a pontot is éppen úgy illik átélni mint az újjászületést - egészen addig, ameddig meg nem érted, hogy a gyász is életed része. A valami megszületik, fejlődik, kivirágzik, van, elhervad és elmulik.

Mert ez az élet rendje.

Egyszer egy kedves ismerősöm azt állította, hogy jó nagy marha vagyok, hogy a családomnak élek - mivel ha egyszer az életben arra kerül sor, hogy a férjemmel elválunk, szépen egyedül maradok. Az sem lesz ki vigasztaljon...

Na ezen akkor jó mélyen el is gondolkoztam jó szokásomhoz híven.

Annak idején, amikor én gyermek voltam - hírtelen alternatíva lett a válás.

Ha nem ment, nem sokat javítgattak - gondoltak egyet és kettő lett belőle.

Ripp-ropp. Gyermekek serege nőtt fel félszülővel - akinek vállalnia kellett a válással a kettészakadást.

És tudod mit, lehet, hogy voltak barátnői akik megvigasztalták - de attől még a lelke csonka maradt. Mert a válás nem játék. Nem dobsz el egyszercsak úgy a hátad mögé akárhány évet bűntetlenül.

Egy szeretett tárgytól nehéz az elszakadás.

Itt vagyok félnegyven és mai napig siratom az első semicursámat és az első igazi shimanos mountain bikeomat - pedig azt követően is voltak és vannak jó bicikliim.

Vagy azok akik visszamentek a Teremtő Atyához és szerettem őket. Tudom, hogy jó helyen vannak, de attől még veszettül hiányzanak nekem.

Amikor előveszem azt az egy-két féltve őrzött tárgyat, ami Nagymamámra emlékeztet, a gyerekek sajnálkózva zengik kórusban: szegény anya...hiányzik a nagymamája...

És bármilyen is legyen a kapcsolat - kapcsol. Lelkileg, szellemileg, fizikailag. És minél több megoldatlan tényező terheli, annál lehetetlenebb az elszakadás. Elenegedem ha megoldottam. De ha nem, nem sikerül elengednem egy életidőn át sem. Minden egyes gondolat vagy személyes találkozás feltépi a sebet. A gyermekem aki hasonlít rá - iránta való szeretetem savként marja a szívemet nap-nap után.

Divat ma már mindenféle konstelláció a kapcsolódások terén. És mindegyikhez rendeltünk nevet is, hogy elviselhetőbbé avanzsáljuk - de ez mit sem enyhít a tényeken. Hogy fájni fog örökre. Sőt talán még azon túl is.

És igen, vannak megoldatlannak tűnő konfliktusok - de részem és része vagyok. Nem vághatom le és dobhatom ki, mert a fantomfájdalom marad.

És elsősorban a gyermekem sérül általa - éppen az akit óvni kívánok - sokszor elhamarkodott lépésemmel.

Valamiért éppen ő van mellettem. Valamiért éppen ezekkel a problémákkal és megoldatlan terhekkel küszködünk és valamiért ki kell ezeket bogoznunk. Nem le kell vágnunk, hanem ki kell oldanunk. Fel kell szabadítanunk. És ebben bőven van kétség és kétségbeesés, fájdalom és szenvedés, öröm és üröm. Mert feladat. És fejlődést ígér. A fejlődésnek ára van. Sokszor életára. Éppen annak az életnek az ára, amit annyira siratok. És amiről azt hiszem más mellett nem lenne ennyire elvesztegetett.
De ezzel csak szabadítani igyekszem magam. Mentegetni mintegy önmagam előtt. Akár a bukás előtt álló diák, aki alternatíva keresése helyett inkább meglóg. Fogalma sincs, hogy jövőben újrakezdi. Egészen addig, ameddig szembe nem néz és meg nem oldja az általa is kreált helyzetet. Én főztem, nekem kell megennem hát. Nem egyből, hanem kanalanként. És dönthetek arról, hogy inkább egyedül fogyasztom el az egész adagot, vagy juttatok másnak is, hogy ne csömöröljek meg az egy embernek sok ételadagtól.
Ebben dönthetek. De valójában semmi másban nem...

Anna lányom mindig hatalmas előszeretettel játszott nála idősebb gyerekekkel. Nem lefele választott barátokat, hanem felfele keresett kihívásokat. És valóban, ezek gyakran bizonyultak kihívásoknak, sőt olykor annál is többnek, ami könnyekre fakasztotta és arra késztette, hogy kevesebbnek érezze magát, mint ami.
Nem sokat tehetettem ez ellen. Sokszor átbeszéltük - és minden egyes alkalommal megígérte, hogy ha majd ő lesz a nagy, hát nagyon odafigyel a kicsikre, hogy ilyen rombolásokat ne okozzon senkiben.
És igen. Híven tartja magát ígéretéhez. Odafigyel a kisebbekre, a gyengébbek védelmére kel és ha teheti tehermentesíti az édesanyákat a játszótéren.
Igazán büszke vagyok rá.

Szegény Balázs meg éppen most szállt fel erre a hajóra.
Korábban is kipróbálta, nem volt sikeres utazás, lemondott róla.
A vakáció azonban új kihívásokkal tarkította a repertoárt.
Tele a játszótér mindenféle életkorú gyerekekkel.
És mit csinálnak a fiúk minden időben? Fociznak.
Jóval nagyobbak mint ő. Ott vannak a vele egykorú barátok, akikkel imád együttlenni, mégis - ha megjelennek a nagyobbak, mint mágnes vonzzák, hogy társaságukban lehessen.
Múltkoriban egy egész műsorral érekezett haza - széles skáláját felvonultatva a mindenféle válogatott trágárságoknak.
Valósággal megterhelték a hallottak. Megegyeztünk abban, hogy maradunk a megfelelő barátoknál - de nem tartott sokáig az ígéret.
Előkerült a labda és beindult a minden fiút vonzó fociőrület.
Ami tartott máig. Ma ugyanis letette a lantot.
Fejberugták.
Majd mire összetákoltam és visszaengedtem - sípcsonton kapták.
Majd örömében elrugott egy éppen készülő tizenegyest - hát kidobták.
Törött lélekkel érkezett.
Rettenetes ez egy anyának. Semmit nem tud tenni.
Ott vagyok, vigasztalom, átbeszéljük, elhumorizáljuk - de képtelen vagyok helyette megérteni, jól csinálni, felnőni, megvédeni magam, beilleszkedni.
Ezek az ő harcai. Az ő kicsi muníciójával, semmi kis fegyvereivel.
Ott zokogott a karomban és semmit nem tehettem.

Eszembe jutott a saját gyermekkorom. Nálam is mindig mindenki sokkal nagyobb volt. És nem vigasztalt, hogy a kortársaimat leköröztem, hanem csak az fájt, hogy nagyon későre sikerült felzárkóznom a korkülönbség miatt.
Egy biztos - és ezt akkor és ott tanultam meg saját bőrömön.
Mindig figyelek a gyengére, az elesettre, a másik - a mellettem lévő érzéseire, félelmeire, bánatára és örömére.
Ha ezt nekik is sikerül ezekből a fájdalmakból megtanulniuk - talán nem is annyira hiábavaló a szenvedés...

Csontig lerágott az a mondás, mely szerint a rászorúlónak nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őt halászni, hogy késöbb se marajon éhesen. De éppen ettől aktuálisabb, mint eddig bármikor. Egyre nagyobb a szegénység, a munkanélküliség és kilátástalanság és egyre többen vannak azok, akik elkezdenek kilincselni kétségbeesésükben.

Már nem tudom a felnőtteket sajnálni. Immunissá váltam a sok nyomor láttán, de a gyerekek azok kétségbeejtenek. Mert ők egy ilyen helyen valóban elveszettek. Nem tudom a nevelésen és egyenlő esélyek megteremtésén kívűl mi lehetne az ami kiragadná őket ebből a jövőtlenségből. És még akkor sem garancia a siker. Mert a nyomorban a rövid távú de gyengébb megoldások számítanak. A valamikori eredmény vizualizálása nem elégít ki fizikai szükségleteket. Ezekben a helyzetekben az itt és mostnak van szava. Ezért születik meg a nyolcadik a gyerek csattogó hidegben az utcára - hogy rövid időn belül a család bevétele gyarapodjon egy kis pénzzel. Ha két évig is, de legalább annyi biztos. Utána jöhet a kilencedik. Ami amúgy is jön szinte magától.
Ami szintén egy enigma. Míg a jóléti társadalom küzd a házasságok és párkapcsolatok ellaposodása ellen, a szexuális összhang megtartása érdekében házasfelek között - ott vannak ezek a családok, ahol egy fedél alatt, hidegben, éhesen meghúzódik tíz-tizenkét ember, rágcsálókkal, bogarakkal egyetemben és van kedvük az intimitásra, egymáshoz, a szexuális együttlétre. Nem kellenek ajzószerek, nem kell csábítás, nem gond a megtermékenyülés - nem kérdés valójában semmi - csak az extra gyermekpénz - esetleg egy harmadik fogyatékkal élő vagy krónikus beteg gyerek árán is.

Közben meg elveszítettem a népszerűségemet. Stratégiát váltottam. De még élek. Már nem adok, hanem igyekszem szövetségeseket keresni közülük. Halászbotokat biztosítok és horgászni tanítok - de nem szeretnek részt venni a képzésen.
Ha nincs kész hal, baszhatom a képzésemet.
Lehet, hogy nincs igazam, de bezártam a szívemet is. Más szemmel látom a jövőt. Ők azok akik idős, reszketeg koromban hátúlról lecsapnak a számlákból maradt kevéske pénzemért. Ők azok, akik a szórakozásból hazaigyekvő lányomat agresszálják. És szintén ők azok, akik az udvarlásból hazaigyekvő fiamat elverik.
Hát nem.
Már most nem.
Ha kellenek esélyek - emberséges bánásmód, jövő - kerítünk. Mert van. Minden igyekvő embernek helye van a társadalomban. De ha nem - hát nekem sem maradt semmim. Mindenemet elhordták. Szétkapkodták, akár a varjak.

Tanítom a gyermekeket a világra. Hogy ne késöbb lepődjenek meg. Minden bizonnyal félnek. De jobb félni, mint megijedni.
Megijedni mint az a tízéves gyerek, akit utcán hazafele szólítottak le - és életébe került. Vagy akit kicsibarátja segélykiáltása mentett meg az elkerülhetetlentől. A világ tele van beteg emberekkel. És egyre szűkűl a biztonság köre. Már azt sem tudhatjuk pontosan meddig is terjedhet.

És ezen körülmények között valóban kihívás megmaradni igazán jónak. Lelki tisztának. Segítőkésznek. Altruistának. Amikor mindenki saját kártyáira játszik és a tét nem más, mint saját életed.

Azt hiszem ha elég nyitottak vagyunk, minden nap tanulhatunk valami igazán nagyot az Élettől. Évek óta szociális szférában tevékenykedem. Az utóbbi évek csak az igazán nehéz esetekről szóltak, amik gyakran rányomták bélyegüket a mindennapjaimra, gondolkodásmódomra és életfelfogásomra.

Gyakran hajlok afele, hogy arany középutakat keressek a megoldások mezején - azzal a jelmondattal, hogy nem föltétlenül úgy jó vagy helyes, ahogy én látom. Vannak más jók és más helyesek is, amikre esetleg én a saját kis életteremben nem vagyok eléggé fogékony és kiélezett. De ha az ők szemükkel nézem az adott jót, mindjárt felismerem benne az elfogadhatót és járhatót, követhetőt.

Itt van ez az eset.

Hónapok óta tévelygek a labirintusában.

Más első percekben, az első lépések alatt tudtam, hogy nem a saját helyzetemből kell Letekintenem az eset körülményeire, hanem alázattal le kell húznom képzeletbeli lábbeliimet és fel kell próbálnom agyilag és lelkileg azt a csukát, amivel ők halasszák az utat.

Fiatal, velem egyidős hölgy - krónikus betegen, súlyos szinte magatehetetlen állapotban. Önmagát elrendezni is képtelen - mégis egy valami sokkal erősebb benne, mint az átlagban: a gyermeke iránti szeretete és odaadása.

Amikor először találkoztam a gyerekkel és a körülményekkel, amiben élnek, valósággal lesokkolt. A piszok, kosz, fertő, kilátástalanság és a veszély, amiben a gyermek élt. Minden egyes az otthonában eltöltött perce maga volt a visszaesés, az esélytelenség és a Halállal való incselkedés. Hiszen amíg édesanyja betegen feküdt - ő felügyelet nélkül semmiskedett bele a világba nap, nap után. Mindenkinek aki az esetet látta elsőre az volt a megvétózhatatlan szakmai véleménye, hogy a gyermeket el kell távlítani otthonából. 

Volt valami megfoghatatlan ebben az anya-gyermek kapcsolatban. Valami életen inneni és túli, ami elővigyázatosságra intett minden egyes döntés meghozatala előtt.

Közben a gyermek biztonságos helyre került - időleges szociális ellátásba, ami azt jelenti, hogy heti öt hétköznapot tölt távol otthonától, a hétvégeket a szülői házban, az édesanyja mellett. 

Magától érthetődő volt, hogy a következő lépés a krónikus beteg, jelen esetben az édesanya elhelyezése kell legyen. Aki nem részesül megfelelő ápolásban, gondozásban, felügyeletben, rehabilitációban és a körülmények amelyben él - enyhe szavakkal körülírva is - elviselhetetlenek.

Nekem...

Nekünk...

És itt kell óvatosan és körültekintően meghúzni a vészfékeket.

Mert kérdem én - mit jelent a megfelelő körülmény?

Ami nekem létszükséglet, az sokak számára megengedhetetlen luxus. Ami számomra ésszerűtlen pazarlás - az mások számára hétköznapi, megszokott szükséglet.

Most is ugyanazt érzem mint első nap - de erőteljesebben és biztosabban mint eddig bármikor - nem erőszakolhatom a gyümölcsfára a fenyőerdő vagy tölgy életkörülményeit, mert nem szabhatom egységessé minden egyes fa számára a normalitás mércéjét.

Vannak növények, amik naponta és ismét vannak amik csak hetente igényelnek vizet és törödést. Ha többet vagy kevesebbet kapnak, kipusztulnak.

Feltevődött a kérdés az újraültetést illetően - ami legtöbb esetben egyenlő a lassú de biztos kiszáradással és pusztulással.

Kérdem én - van ennek értelme?

Pedagógiai szempontból ezt az elvet a legjobban a waldorf irányzat érti, éli és teljesíti.

Anyaként és növényszeretőként én magam is kezdem felismerni.

Mindkét gyerekemet szivem teljes szeretetével szeretem - de nem igényelnek ugyanazon törődést. Az egyik többet, a másik kevesebbet. Erősségeik és gyengeségeik sem egyformák. Van amelyik ebben, van amelyik abban igényel vigaszt és támogatást.

Legfontosabb szabály tehát megismerni és elfogadni őket.

Azt hiszem ez sikerült ma nekem.

Megtanulni megismerni és elfogadni a másikat - a maga igényszintjével, életterével, történetével, állapotával. Ami nekem elsőre sok(k) - számára azonban az elfogadható. Élet...

Nem ítélkezni, nem elhamarkodottan dönteni, nem leszólni - hanem csendben maradni, figyelni, belenézni, megszokni, megérteni és elfogadni.

A másikat. 

Aki éppen olyan mint én és mégis annyira de annyira más...