Van itt a szomszédban egy kicsi falusi mama. Nem tudom, hogy emlékszel-e, régebben a falusi öregasszonyoknak annyira elgörbűlt volt a lábuk, hogy ahogy karikáztak végig a falun, az volt az érzésed, hogy eldölnek. Na ennek is ilyen. De nem falusi. Kifestett égőpiros láb és kézkörmök, rendezett, gyönyörű hófehér frizura és turbó gyorsaság. Amikor nincs itt a család pihen. Apuka ritkán van itt, de olyankor akár egy hetet is. Gondolom vagy külföldön él, vagy sofőr. A gyerekek - egyik már nagyocska, másik kicsi és elviselhetetlenül hangos. Ha ordíthanék - reggel hét óra magassában kivágják a nyolc méter hosszú erkélyre, a szomszédok viharos örömére. Olyankor üti az ajtót, dörömböl befele. Ha apuka hívja anyut, olyankor bezárják. Na abban az esetben dörömböl kifele. Valahogy sosincs vonalban a család rövidtávú terveivel.

A mama feszt takarít, rendez.

Kiráz, beráz, kipakol, lepakol, felpakol, megmatat, kapar, kiseper, kiráz - majd kezdi előlről.

Ha megérkezik első dolga, hogy beállítja a székeket pozícióba. Onnan tudom, hogy ittvan. A székekre szigorú sorrend szerint kipakolja a párnákat, paplanokat, lepedőket, majd pokrócókat. Amíg magasan fent van a Nap, azoknak ott kell lenniük. Addig ablakokat pucol, ráz, be-, ki-, fel- és lepakol. Közben mos és főz meg tereget.

Ahogy szürküledik, mindent jó alaposan kiráz az alatta lévő fejére, majd behord és végül felseper, felmos.

Nem egyfolytában nézem, de látom. Ismerősökké lettek a mozdulatok és minden egyes alkalommal ugyanolyan mélyen elgondolkodtatnak.

Nekem nem volt falusi rokonom. Amíg mások vidáman nyaraltak falun, én éppen olyan vidáman városon. Nem hiányzott a falu, mert nem ismertem. Megtette a város is. A Május 1 strand maga volt a világ kellős közepe. Ennek ellenére minden egyes ősszel sajgó szívvel hallgattam meg mások faluról szóló vakációs beszámolóit.

Emiatt nekem a falu ma is idegen.

A maga furcsaságaival. Élhetetlenségeivel, merevségeivel, átlátszó bezártságaival, emberi kiszolgáltatottságával, beteges butaságaival.

Itt van a fent említett ágyneműkirakódos játék.

Feltételezem, hogy egy kibaszott nagy játszma az egész kipakolósdi.

Transzparens vagyok - mindenemet megmutatom - csak soha ne gyertek bennem, mert Ti haraptok, én meg sérülékeny vagyok... - hírdeti fennhangon.

A falu ugyanis nem megtart, hanem kioszt. Kibeszél. Kiközösít - ha nem idomulsz be a nyáj seggének ritmusára. Nem az a lényeg, hogy ki milyen bent, hanem, hogy ki mit mutat kifele. Egyáltalán nem számít a másik, csak az, hogy mit mond és gondol.

Egy őszinte érzelem, tett, gondolat, ötlet - semmi. Csak  nyáj segge, de az jó mélyen.

A betegeket eldugdossák. Szégyen gyengének, sérültnek, fogyatékkal élőnek, szenilisnek, másnak lenni. A másság selejtet jelent. Dugdosni való. Nem létezik kiemelkedő, csak más. A más meg elfogadhatatlan is egyben.

Itt a játszma minden.

S vannak akik megszoknak, vannak akik megszöknek - és voltak, vannak, lesznek - akik felkötik magukat, semmint, hogy kipakolják ágyneműiket börtönük kicifrázott rácsaira.

Lánykoromban rengeteget jártam Budapestre. Az ott élő szerető édesapám illetve beteg testvérem látogatása céljából. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de be kell vallanom, én gyűlölöm Pestet. A tumultusával, személytelenségével, forgalmával, zajával, füstjével, színeivel, hömpölygő tömegével és beszorúlt levegőtlen melegével, télen bőr alá bújó, fájó szelével.  

Úgy vagyok, mint a szegény legény a mesében -  szép, szép... de semmi közöm hozzá. 

Soha nem voltam úgy ott, hogy ne a napokat számoltam volna, amikor végre hazamehetek a biztonságba. Ahol minden ismerős, otthonos és meleg.

Pedig hát program programot ért, mindenhol jártam, ahol két fedőt összecsaptak - élmény élményt ért... de mégse. És sose...

Közben meg eltelt tizenév és lassan Vásárhely is hangos lett, harsány, ideges és szeles. A tömegével - hogy bárhova mennél, nem lehetsz egyedül, a mindent kínáló vásáros hangulatával, a zajával, a nagyra nőtt forgalmával és az emberi félelmekkel, amelyek áthatják az egész várost.

Nem szeretem dolgok ezek.

Pénteken már olyan magaslatokra hágott a hangulat, hogy órákig éreztem az elviselhetetlenség ízét a számban és a lelkemben. Közben meg ezerrel pakoltam, hiszen a Székelyföldre készültünk. Ott volt bennem az eltemetetlen viszály, amit egyetlen munkanap idézett elő bennem el egészen a csúcsig, talán még annál is tovább és a közeledő csend kontrasztja, amit a páratlan szépségű székelyland ígért. A maga csendjével, illatával, zamatával, egyszerűségével, megtörhetetlen és vitathatatlan szentségével.

Hazaértünk. Az eddig csendes és sötét utca világos és zajos lett. Elég volt egy köztérkivilágítási terv és annak a megvalósítása, valamint az útjavítás. Mert az emberekben ott lakik az ördög. Arra vágynak, ami a legrosszabb nekik. A zajra.

Elnézem apósomat. A csendet megélt szelíd, mélykék szemeket. Anyósom riadtbarna tekintetét, ahogy nem értik azt ami történik. Amivé lesz a világ.

Az ők szemükkel a biztonságos hely lassan Pesté lesz.

És nem biztos, hogy megér egy estet.

Én meg csak azon gondolkom, hogy hova a kutya seggibe lehet elbújni, ha az ember csendre, nyugalomra és magára vágyik? Mert lassan egy hely se...

Csak az állapot és annak halovány, szomorú emléke.

Nincsenek véletlenek, csak akaratoskodások és görcsösködések. Ellenkezések azzal szemben, ami ugyan érthetetlen, felfoghatatlan vagy elfogadhatatlan sokszor - de utóbb ki kell derüljön róla, hogy mégiscsak fejlődésünkre szolgál.

Velünk van baj. Kikezelhetetlenül és reménytelenül.

Ugyanis mire eljutunk arra az életbölcsességre, ami az igazi kiteljesedés első lépése lehet - már túlléptük gyermekeink nevelésének első vízválasztó éveit. Amikor nem a a fontos, hogy mit mondok, hanem sokkal inkább annak van súlya amit érzek, gondolok és cselekszem.

Sokszor elkacagom a gyermekeket.

Az eltelt évek alatt számtalanszor hívtam fel a figyelmüket kevésbé helyes cselekedeteimre. Hogy ez most helytelen amit teszek. Helyes akkor vagy abban az esetben lenne - ha...

Múltkoriban hazafele jövet egy részeg pasas halad a barátjával.

Én nőnek öltözve a két gyermekkel.

Meglát és előrenged. Nem (fogjuk rá, hogy csak) jólneveltségből, hanem főként amiatt hogy láthassa a mellekhez társuló segget is, ha már így adódott.

Felmegy a cukrom egy-kettő - a gyermekek jelenléte tart vissza attól, hogy megfejeljem. Nem a csodálattal van bajom, hanem a leplezetlen suttyósággal.

Nem szólok egy szót sem. Továbbhaladunk. A lányom szerényen és önmegadóan hátrafordul és így szól: köszönjük szépen, hogy el tetszedtek engedni...

Kissé fenebb - anya, te miért nem köszönted meg? A te feladatod lett volna...

- mondom, mert részeg volt a bácsi és bunkó, anyát felháborította. de nem én, hanem te cselekdtél helyesen...

Mert mit is mondhattam volna?

Vannak dolgok, amiket nem a szülők, vagy a család, hanem az élet tanít meg.

Van itt a szomszédban egy ügyes kislány. Most nyíló rózsa. Szépike kezd lenni. A szépséggel együtt, akárcsak a nyíló virág esetében, a rovarok is megjelennek. Jelen esetben mindenféle fiúk. Akik úgy udvarolnak értetted-e, hogy megsapkázzák, megrugják, megkergetik ezt a lányt. Aki felvilágosítás hián mit tehet? Kényszeredetten nevet.

A mi időnkben is udvaroltak így a fiúk. Nem volt ki helyes mintát mutasson nekik. Amelyik meg igazi úriember volt, az nem kellett a lányoknak.

Elevenen él bennem a lázongás. Ami addig gyűlt, amíg egyszer ki nem robbant.

Na onnantól kezdődően nem bántott engem férfi. Hamarabb a törött keze, semmint az áldozatszereppel együttjáró jelmez felöltése.

De ezeket a dolgokat tanulni kell.

Tapasztalni.

Mese nincs.

Egy azonban biztos - minden céllal és értlemmel történik.

Hogy még inkább előtérbe helyezze azt, amivé válnunk kell, amit teljesítetünk kell.

Mese arról, amikor önként és tudatosan a nehezebbet választod, holott elérhetőbb a könnyebb - és kevésbé szégyenteljes is

Van ez a pasas. Nehéz ötvenes. Amikor kezdő szakember voltam összefutottunk. Ő már akkoriban is rohant maga elől. Megéreztem és elengedtem. Tudtam, hogy van még néhány köre. A világra panaszkodott, amelyben az emberek furcsák és sumákok. Mindenki a könnyűt választja - panaszkodott. Senki nem akar dolgozni és becsületes módon pénzt keresni... 

Én már akkor gondoltam, hogy becsületes módon nem pénzt keresünk, hanem becsületet. Vagy még azt sem. De ő még ma sem tudja. Lassan eltelt egy tizes és ő még mindig rohan. Valamiért ismét nekemfutott. Hónapok óta hozzám járt megpihenni. Sajnáltam. Eltelt tíz év. Megállás nélkül szalad és semmi remény a valamikori felszusszanásra.

Mintha önmagát igyekezne igazolni.

Az ellen harcol, ami benne a legerősebb.

Nem mondhattam el. Meg sem hallotta volna. Továbbsietett. Előtte még hozott három szál egészségesen szép rózsát. Szeretettel, önzetlenül és rohant tovább.

Annak idején amikor mi eldöntöttük, hogy a szelekkel szemben vizelünk - tudtuk, hogy a nehezet választjuk. Önként választottuk. Lehetett volna másként is. Sumákokként, hazugságokkal, álmosolyokkal bele a nagyvilágba. Fel sem tűnt volna senkinek. Csak nekünk. Minden nap egy kicsit jobban. 

Ajánlották, hogy hazudjunk, álnokoskodjunk, ne vállaljuk fel egymást, a kapcsolatunkat - mert az emberek nehezebben viselik az igazságot, mint bármi mást ezen a Földön.

A gyermekekért és magunkért nem tehettük. Pedig egyszerűbb lett volna. És sokkal könnyebb. 

Akkor fenyegetőzni kezdtek a Pokollal meg a kárhozattal. És tudod mit gondoltam én akkor és ott - hogy inkább égjek el a Pokolban minthogy egy olyan Isten gyermeke legyek, akinek többet jelentenek a sumákságok, mint az igazság, becsület, erény és szeretet.

Hála Istennek utána több ízben kiderűlt, a Jóistennek köze nem volt sem akkor sem most ehhez a förtelemhez.

Közben meg igazolni látszik az élet.

Miközben itt gürizünk egyensúlyozva a házasság poklai és örömei között, vállalva a gyermeknevelés fáradalmait és Istenközeli pillanatait - azok buknak el tömegesen, akik a legjobban kiáltoztak. Csak ők már nem egyenesednek fel. Hanem megmaradnak abban a mocsokban, amit annyira melegen ajánlottak.

Nem mondok én semmi újat, nem kell nekem bólogatni és egyátalán nem kell követni engem.

Egy biztos - amig a csalók osszák a káposztát, a prostik az erényt, a tolvajok a becsületet - maradok ott ahol vagyok.

Mélyen és magamban.

Isten kíméljen bennünket az egymás iránti jóindulatunktól - amely arra készteti a szülőt vagy nagyszülőt, hogy lebutázza és lenullázza a saját gyermekét, unókáját - azzal a rejtett szándékkal, hogy sarkallja őt.

Az erénycsőszöket - akik a köz egyensúlya érdekében vívott harcukban elfeledkeznek önmagukról és az igazságról.

Azokról, akik túlkiabálják a csendet - ami megállásra inti őket.

Befele és önmaguk fele.

Mert az egymásramutogatás ideje halott.

Idejemúlt és halott. 

egyszer csak hosszas munka fáradtságos eredményeképpen az ember eljut arra a felismerésre, hogy nem a világ van őérte, hanem ő a világért. mindennek helye és ideje van a nagy összefüggések mezején. fájdalmaknak és örömteli időszakoknak, életnek és meghalásnak, találkozásoknak és elveszítéseknek, a mának és a holnapnak.

mint bűvős mantrát mondogattam magamban a jelenben való leledzés és öröm szabályait - de kellett, valamiért szükség volt minden egyes eltelt esztendőre ahhoz, hogy megérkezzem. hogy ne keressem és görcsösködjem a jelent, hanem meg is éljem azt.
hogy ne haragudjak magamra, hanem elfogadjam magam. hogy ne hagyjam befolyásolni önmagam az önmagamról alkotott kép kialakításában a negatívumok által.

egyszer magadat kell elfogadnod és megszeretned, ahhoz, hogy másokat is képes légy befogadni...

a miért születtem, ki hívott el engem ennek a nagy szarnak a tetejére, amit nevetséges módon úgy hívunk, hogy élet és egyebek között - megkeresni, felkutatni a vagyok igét a maga teljességében. azzal ami volt, van és lesz.
a vagyok, aki vagyok, jöjjön, aminek jönnie kell... - nem küzdök, nem akadékoskodom, hanem igyekszem belesímulni.
és ez közel sem jelenti a megszentülés folyamatát, legalábbis nem azt a fajtát, amit mi laikusok kialakítottunk magunkban a szentségről.
jelenti inkább a türelmetlen, gyarló, kicsinyes önmagam elfogadását - akivel olyan nehéz barátságot kötni, hiszen elviselhetetlen és kiállhatatlan. kevés és fényévekre áll attól az Éntől, akit elvártam magamtól.
és amikor mindez megvan, elkezdődik a jelen. a vagyok. a vagyok, aki vagyok és leszek akinek lennem kell. sem több, sem kevesebb. pont én. és éppen így.

idősebbeknél szembetűnő ez az idővel való hatakírózás.
az ejnyebejnye be szép és csinos voltam és lám lám mivé is lettem..
 a bezzeg amikor én..
és a - csúnya és vén trotty aki számára már nem tartogat semmit az élet.
én nem a haláltól rettegek, hanem attól a fajta idős kortól, állapottól, amelyik retteg a haláltól.
ugyanis az időskor és a halál, elmúlás az élet része.
maga az élet.
helye és ideje van.
és kötelező felkészülni rá.
nem lehet átugrani, megkerülni, elsumákolni - bele kell símulni.
meg kell tanulni várni és benne lenni.
mindennel amim a táskámban van és amit nem sikerült egy életidőn át bepakolnom.
ennyi adatott - ezt tettem vele.
jó vagy rossz - nem ez a lényeg, hanem a volt, van és lesz.
esélyestől, életestől és elmúlásoktól tarkítva.

Utazás az időben...

Szeretem a jelenemet. Azokat az embereket akikkel körül vagyok véve, s akiket meggyőződésem szerint egytől egyig ajándékba kaptam. A családomat, a barátaimat és a kollegáimat, akiknek köszönhetően minden egyes napon a munkám is örömforrás.
Ezért nem utazgatom szívesen az időben.
Félek tőle.
Vannak bennem gócok, amikkel nem akarok semmit kezdeni.
Akkor és ott kellettek - gyakran táplálkozom, merítek belőlük, de góconként és nem teljes mennyiségben. Ugyanis az azonnal fulladásos halált jelentene.

Itt van az álom. Ugyebár az nehezen kontroll alatt tartható.
Volt az életemben egy ember, akivel kifizettem a jelenemet.
Na persze nem úgy mint a mesében. Hogy kedvesem ha kell a herceg add ide érte a hangodat. Sokkal késöbben jöttem rá, ébredtem tudatára annak, hogy cserébe a hangomat adtam érte.
Milyen nagy az Isten bölcsessége. Hogy nem tudunk előre mérlegelni az egészet szemlélve. Nem kezdenénk bele semmibe. Mert gyávák vagyunk és kényelmesek.
Mert ugye mennyire kényelmesebb lenne nekem is énekelgetni a tenger hullámai között, semmint a parton róni fájos lábakon a sokszor nehéz és izzasztó köröket.
De szép és értelmes körök ezek.
Én döntöttem. Nekem is kell végigjárnom.
Az akkori énekhangom - amin a lelkem dalolt valahol nagyon mélyen lehet. De megvan. Az elején azt hittem teljesen elveszett. A boszorkánynál maradt. De nem. Megvan. Csak meg kell tanulnom ismét megszólaltatni.
Attól még sajgó sebként mar az elvesztett ember felett érzett - évek óta nem szűnő fájdalmam.
Álmomban valamelyik éjjel (is) felkerestem.
Soha nem sikerül találkoznom vele.
Vagy az ajtó van zárva, vagy a hangom csuklik el. Soha egyetlen szó. Egy másik életé lesz a megkönnyebbülés. A beteljesedés édes fájdalma.

Közben meg utaztam a valóságban is.
Mint a királyfi aki az Örökkévalóságból hazamegy ezer év után, hogy felkeresse a szüleit, mert képtelen felfogni, hogy azok halottak.
Kimentem az éjszakába.
Könnyed és biztos lépésekkel, hiszen tudtam hazavárnak azok, akiket mindennél jobban szeretek.
És meggyőződtem sikerrel, hogy az otthonom már más.
Az Örökkévalóság maga - ahol nevemen szólítanak és én gyakran jelen vagyok.
Kellett ez a rengeteg sok év, hogy megtanuljam szeretni és tisztelni a jelent.
Akármilyen is legyen az.
Mert minden egyes félelemnek, fájdalomnak és örömnek egyformán helye van.
Végre nem azt várom, hogy vége legyen - hanem hogy hadd tartson örökké.
Gyakran lovagolom meg az időt, mint szarvakkal feszítő győztes szajha - aki megtanult urrá lenni a jelenen azzal, hogy elengedte magát.

Rájöttem, hogy már nem ragaszkodom tárgyakhoz. Régebben amikor azt játszottam a magam kedvtelésére, hogy ha hírtelen kellene pakolnom mi lenne az amit minden képpen magammal vinnék - gyakran támadtak nehézségeim az egy bőröndbe való beférkőzés szempontjából. Hiszen tele voltam mindenféle tárgyakkal, amit itt vagy ott megvásároltam, nehézségek árán beszereztem, kaptam vagy egyszerűen mellémszegődött az utam során.

Amióta megvannak a gyerekek alig vannak tárgyak amiket magaménak vallok. A cipők és ruhák nem vonzanak - ha nem lennének az sem lenne túl nagy baj, hiszen ha valami éppen kell a sok dugig tömött szekrény ellenére sincs semmim. Az ékszerek, bizsuk nem állnak közel hozzám, annak ellenére, hogy vannak és viselem őket. Könyveimmel úgy vagyok, hogy utóbb könyebben olvasok elektrónikus könyveket. Hiszen így nem zavarok senkit magam körül. Az olvasás meg amúgy is annyira intim mint a szex. Magánügy.

Nemrégiben lába kelt egyik ékszeresládámnak.

Pech, de benne volt a foglalógyűrűm és mindkettőnk karikagyűrűje.

Bevallom nem is vettem észre, hiszen nem hordok aranyat. Ebben meg külön az aranyak voltak, azaz amiket nem hordok.

Akkor tűnt fel, amikor valaki le akart akasztani - azzal mentegetőzve utólag, hogy hiszen még gyűrűm sincs, ami megállítaná a gyanútlan közeledőt a támadásban.

Akkor jöttem rá, hogy nincsenek tárgyak az életemben már, amik helyhez kötnének bármilyen szinten.

Amim van elfér két marékban. A két gyermekem. Mert a férjemnek ugye lába, szabad akarata és döntési joga van. Ha szegődni akar, ott lesz, ha meg nem nincs az a vontatókötél, ami elhúrcolná.

Minden interiorizálódott. 

Emlékek, már nem mellettem lévő de számomra örökre fontos emberek és kapcsolatok, a hitem, a mozgatórugóim, a vágyaim.

Nem emberekhez, nem helyhez és legkevésbé sem időhöz kötöttek.

Őrzöm még a nagymamám ereklyéit, de valójában már inkább bennem él, semmint a tárgyakban vagy azok jellegzetes illatában.

Azt hiszem tehát, hogy végre jófele haladok. Még nem a célegyenes, de legalább az irány stimmt.

Mindenem megvan ami a próbák kiállásához kell.

És mindent kellőképpen használni is tudok.

Kellett ehhez az eltelt 36 esztendő.

Minimum ennyi.

Amiből ha én dönthetnék felőle - akkor sem maradnának el a sötét évek, a bánat könnyei, a depresszió nehéz függönye vagy az öngyilkoló életszakaszok.

Így van rendjén, így van jól.

Két marék gyermek és a próbákhoz szükséges fegyverek.

S hogy mik a próbák?

A mindennapok.

Rutinostól és kihívásostól, nyugalmas és kísértésteljes időszakokkal egyetemben.

Mert az élet nem ennyi.

Közel sem.

Csak a szemünk szűkűlt be az időbe. Annak korlátolt határai közé.

Ahol egy emberötlő minden és ami igazán lényeges eltörpűl az önmegtagadásban.