Ma megerősödött bennem annak a biztos tudata, noha találkoztam már életem során szörnyetegekkel, vagy emberekkel, akik éppen szörnyeteget játszottak - hogy igaz, miszerint az ágy alatt élő mumus, böbös, bágenzsák vagy bókuska nem létezik, csupán rémálmaid kellnek életre és azok vetülnek szégyenükben ágyad alá. 

Vannak helyzetek az életben, aminek eleve úgy indulunk neki, hogy megoldahatatlanok, kivitelezhetetlenk, nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel a megoldásukra. Ez azonban közel sincs így.

Nincs az a helyzet ami megoldhatatlan lenne.

Ahogy a székely kollega állítja - hideg nincs, csak szar ember...

Ma történések sorozata akarta elhitetni velem, hogy ennek ellenkezője áll.

Én azonban készen álltam megteremteni magamban mindennek ellenére, annak a helyét, álmát, beteljesülésre vágyó képét, hogy igenis, van megoldás a lehetetlenre is.

Itt van ez a hölgy.

Mindenben ellentététem.

Igazi irodakukac. Aktái a plafonig érnek és ahhoz, hogy egy hullámhosszra kerüljünk, azaz megértsem amit mondani, kommunikálni akar - valósággal erőszakot kell vegyek magamon. Egy pillanatra sem tudok megpihenni és lényegesebb dolgokra figyelni, mint a szavai.

Mindig előre szorongok, ha hozzá kell mennem.

Mert vagy toppon vagyok, vagy fuccs. Bamm. Egy szó elmegy az éppen foglalt agyam mellett és kész - tovább már nem értek semmit. Sőt azt sem vagyok képes kötni semmihez, amit előtte magyarázott el.

A hiba nem benne van.

A rendszerben. Na meg bennem. 

Egy egész lajstrommal támadott le ma délelőtt.

Jegyzeteltem, mint a kisiskolás. Kérdezni persze nem mertem. Állandóan összegeztem, hogy ne nézzek ki annyira hülyének, mint amennyire a valóságban vagyok. Szerencsétlen nem viselné el. Ő értelmesnek hisz. Hiszen úgy viselkedem, gyakran pislogok és mosolygok. Fogalma sincs, hogy mekkora harcok dúlnak bennem éppen.

Aszongya értetted-e, hogy van egy órám, hogy elvégezzek egy olyan munkát, ami indulásból legalább egy hetet követel meg.

Nyelni sem illet. Mondom jó. Akkor jövök mindjárt.

Azzal belevetettem magam Hóbelebalázs módjára abban a hiszemben, hogy csoda történik a végén, pár perccel mielőtt kimúlnék...de lesz.

És lett. Hát vártam...mondtam...

Felhívott, hogy hogy állok. Mondom - biztosan.

Na jó, akkor menjek vissza.

Éppen a dolgok kellős közepén - én az ő aktái háta mögött, amik a plafonig értek és onnan elkanyaródtak enyhén jobbra - felállt és rágyújtott.

Hoppácska... - mondom magamnak. Ha cigizik, annyira szar ember nem lehet.

Lestem, mint vadász a szarvast. Igazi bölcs, magyar módra.

Az első slukk után rögtön, amikor az élvezet az utolsó molekuládig hat - mondom, hallja-e... aztán mennyire lenne az baj, ha mindennel csak a szabadság után lennék meg?...

Még egy slukk.

Aszongya erre - semmivel.

Mert jó időben kérdés válaszát nem veszti.

Nincsenek is mumusok, csak kiéhezett és elgyengült emberek. Akiknek nyele van. S ha rájössz, hogy hol is - mindjárt kerül rajtuk fogás.

Nem tudom, hogy van e közös kő azon az útvonalon, ahogy valakiből, aki addig állt - hajléktalan lesz. Erre minden bizonnyal tudnának ötletelni azok a szociális munkás kollegák, akik fáradtságot nem ismerve és magánéletet sokszor háttérbe szorítva daccolnak hővel vagy faggyal annak érdekében, hogy segítsenek ezeken az embereken.

Annyit látok, hogy annak idején amikor én egyetemista voltam nyilván lehetett tartani azt a pár hajléktalant aki a városban élt. Pontosan ismerte őket az ember jártában-keltében többször találkozva velük. Mindig ugyanazokat a helyeket látogatták, ugyanazokat az útvonalakat rották. Voltak közöttük agresszívek, betegesen gyanakvóak és egészen kedvesek is. Ma már azonban annyian vannak, hogy lépten nyomon látni egyet, kettőt, vagy akár bandában többet is.

Mindeniknek külön története van. Csalódásról, előző életről és kínlódásokról. Álmodnak, majd lassan álmodni is megszünnek. Marad a koncharc, ami tart a fagyhalálig vagy az éhkoppig.

Egy éven át látogattam a menhelyet a városban. Fiatal voltam és bolond. Nem a családosok társaságát kerestem, hanem a magányos férfiakat kerestem. A nőkkel nem is próbálkoztam. Ők vadak voltak és kegyetlenek. Önmagukkal és egymással szemben is.

A férfiak ezzel szemben szelídek, csendesek és szomorúak. Ők gyakran meséltek is. De volt úgy is, hogy csak cigit vagy italt követeltek. Főként hideg, sötét, téli estéken.

Volt ez a bácsi. A neve már csak nem is dereng. De a tekintete, szavai, vonásai és összetéveszthetetlen, semmihez sem fogható szaga - egy életre bennem marad.

Minden nap pontban hét után kevéssel várt. Akkor ért be. 

Nem a szobában aludt. Azt mondta meglopják és megverik. Félt. 

Az előtérben aludt egy padon, a szekrények mellett.

Rettenetesen büdös volt.

Levágták a lábfejét, mert a hidegben lefagyott.

Az a sebes konc bűzlött. Néha megengedte, hogy kitakarítsam és újrafáslizzam. Szégyeltem öklendezni - pontosan tudtam, hogy a lelkét adja, amikor kötözni enged - nem hányhattam szembe. Amikor kijöttem elment egyből egy fél csomag cigi - hogy kifüstöljem magamból a lappangó sárgaságot.

Ha megfigyeled mindenkinél neccek vannak.

Sok, sok táska, necc és húzható kuffer.

Innen szúrod ki a tömegből.

Hogy hátán a háza.

Tele szeméttel. Hiszen ami egyeseknek szemét, másoknak kincs lehet...

Mindenen túl engem mindig az késztet gondolkodásra, hogy vajon a kufferek mellett bennük van-e, maguk után cipelik-e életük tanúlságát? Hiszen legtöbbjüknek a másik, az akkori, a mellette élt és élő a hibás. Hibásokat keresnek. Tetteseket a történetben. És soha nem esszenciát.

Ez a bácsi - akiről az előbb szóltam... Mire a munka végére értünk - egyik éjjel elaludt. Többé soha nem ébredt fel. A menedékhelyen dolgozók szerint mosolygott, mint egy kisgyerek. Pedig előtte soha vagy ritkán. 

Ő fogalmazta meg egy adott ponton - hogy lelkem mindenem megvolt, de elfelejtettem megbecsülni. És örvendeni...

Mindig valami hiányzott.

Egy jobb ház, egy jobb élet, egy szeretőbb feleség és engedelmesebb gyerekek.

Mindenkinek hátatfordítottam. Majd amikor ők fordultak el tőlem, akkor sem láttam be, hogy tévedtem - őket okoltam. És mai napig úgy gondolom, hogy ők a hibásak, hogy idekerültem...

Talán aznap éjjel álmában elment és bocsánatot kérhetett.

És ők megbocsátottak...

Gyakran munka közben érzem a szagát. A semmiből.

Olyankor körülnézek. Tollakat keresek - angyalszárnyáról és nevetek magamban, hogy jó nagy szívás ha az a bűntetése, hogy a szaga megmaradt.

Szerintem ő is mosolyog.

Egy idő után már a szag sem számít. Csak a tekintete. És az amit hozott, meg elvitt. Ez mindent felülír. Történetetn innen és túl.

Előkerült a két kedvenc meséskönyvem. Fene tudja hogyan, de itt van. Igaz, hogy nagy gonddal hurcolgattam magam után minden egyes költözést követően. De a gyerekek még túl kicsik voltak, hogy előkerüljenek és olvasgassunk belőlük.
Aztán egy este, hogy-hogy nem, elémálltak a két könyvvel és követelték belőle a mesét.
Minden este egy kaland.
Vannak könyvek, amik megunhatatlanok.
Gyermekkorom átszövői ezek a történetek. Ezt olvasgatták nekem, majd ezekből olvasgattam magamnak és most itt olvasgatok én belőlük a két gyereknek. Akik szájtátva hallgatják a harminc éve megunhatatlannak bizonyuló meséket.
A mai mese a félelemé volt.
Az átok...
Szól bosszúról, kicsinyességről, beteljesülésről majd halálról.
Igazi életmese.
Anna besírt rajta.
A történet röviden annyi, hogy a tündérek átka hetedíziglen csap le az egyik leszármazottra. Aki a mennyei zene hangjait követve besétál egy barlangba, majd kereken száz év múlva jön ki, gyanútlan. Otthon persze hiába várják. A mennyasszonya belehal a bánatba.
Ő pedig amikor szembesül a valósággal, bánatában összehúl. Nem marad utána más, mint egy marék hamú.

Végigkísérte életemet ez a mese.
Középiskolásként, száz kilóméter választott el otthonomtól. Hazafele, a vonaton mindig azon elmélkedtem, hogy mi lenne ha hazamennék és az otthonom már nem lenne az otthonom. Nem találnám a családomat, a barátaimat, a dolgaimat, az életemet.
Én én lennék?
Ki az az én?
Kiből vagy miből áll?
A családból, barátokból, lakásból, dolgokból - vagy valami másból, valami több-ből is.
S ez a játék - kegyetlenség a maga nemében - két év után győzedelmeskedett rajtam.
Hazaköltöztem, hogy megtaláljam azt az én-t akit eddig a fent említett dolgok jellemeztek csupán.

A mesémnek közel sincs vége. Próba próbát ér.
Van hogy leépítek dolgokat, helyeket, szokásokat, kötöttségeket magamban, de mindegyre újak jönnek a helyükben.
Tehát nem az emberekkel van baj, hanem velem. Az én hozzájuk való viszonyommal.
A függésekkel van baj.
Ezért okoljuk a Halált is eljövetelekor.
Nem arról az oldaláról fogjuk a dolgokat, ahol a nyelük van.
Én - én - én - és én.
Így minden veszít ajándék-értékéből.
Mert valójában semmihez sem szabad hozzátapadni.
Minden ajándék.
Te.
A dolgok.
A helyek.
A kapcsolatok.
És semmi sem örök. Időn túl sem. Egyedül az Isten. De az más.

Meg kell szünni tapadni hát.
Itt vannak a gyerekek.
Ma vannak, holnap elmennek.
Szépen szélesre az ablakot és repülnek, huss - a messze távolba.
Tapadhatsz ablakhoz, sérelmekhez, emlékekhez, fájdalmakhoz - de a lényeg mégis ugyanaz.
Megszünni tapadni.
Átjárhatóvá válni.
Hogy jöjjenek, hagyjanak, vigyenek, menjenek.

Ahhoz, hogy valaki megtalálja önmagát, vagy felismerje céljait illetve azokat a fegyvereket valamint achillesi sarkokat, amivel rendelkezik, nem föltétlenül kell helyet változtatnia. Igaz, hogy zsenge gyermekkorunk óta belénkivódott a mesékkel, hogy akkor kezd történni valami, amikor a hős útra kell - ezek az utazások nem föltétlenül a valóságban történnek meg. A realitás mezején. Vannak önmagunkba tett utazások. És ezek a mélyebbek.

Egy adott ponton a hősnek vissza kell térnie. Szembe kell néznie azokkal a sérelmekkel, kapcsolatokkal, helyzetekkel, amik világjárása érdekében függőben hagyott. Nem maradhatnak ezek a szálak elvarratlanul. Vagy ha mégis, akkor nem létezik a jövő. Azaz a teljes jelen. Hiszen minden egyes alkalommal a múltba tekint vissza mintegy önigazolást keresve tetteire, jelenére és gyenge talajra épülő, álmokból szőtt jövőjére.

Divat manapság jó messzire hajítani a követ és utánaeredni.

Régebben ennek a megvalósítása érdekében ott volt a katonaság. Igazi embertpróbáló időszak. Olyan ez a sztori, mint nőknél a szülés. Mindenkinek van egy saját, különbejáratú története.

Amikor annak idején az emberek illuminált állapotba kerültek egymás biztjában - a nők a terhességről és szülésekről regéltek, míg a férfiak a katonaság örökzöld témájához jártak vissza el nem múló előszeretettel.

Ma miről beszélgetnek a fiatal felnőttek?

Gondolom nagyutazásokról.

Mert a határok már nem támasztanak legyőzhetetlen akadályokat senki számára. Hacsak az anyagi akadályok nem...

De ki az, aki igazán tudna arról mesélni, hogy helyváltoztatás nélkül is sikerült megtennie a legnagyobb utazásokat. Mélyen önmagához és önmagába. Oda, ahol valójában a történet elkezdődik és ahol mindannyain egyformák vagyunk. Ugyanazokkal a célokkal és vágyakkal, félelmekkel és gyengeségekkel és a legnagyobb erővel, amelynek ha a birtokában lennénk, nem hiányozna valójában már semmi. Mindenünk meglenne ahhoz, hogy bármit túléljünk.

A harcok maradnak.

A hős, ha megy, ha marad - végig kell csinálja becsülettel mindegyiket.

Fejlődési fázisok ezek. Amiket nem igazán lehet túllépni vagy átugrani.

Utazhatunk bárhova, bármikor - magunkkal visszük ezeket.

És előbb vagy utóbb csak haza kell térnünk.

Vissza kell ülnünk a kemencesutba és szembe kell néznünk velük.

S ahogy Kerouac mondaná - Az apám sokszor figyelmeztetett, ne vacakoljak álnevekkel, ne nevezzem ÉLETnek azt, ami valójában FÁJDALOM. 

Amibe vegyül ugyanolyan arányban öröm, üröm egyaránt - hiszen a vegytiszta dolgok élhetetlenek - ahogy az ember sem azért van jelen, hogy végigdőzsölje életét.

Úton ... (nem Jack Kerouak, hacsak annyiban nem, hogy Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma...)

Igazándiból a gyermekek foglalkoztatnak. Azok a gyerekek akik idejekorán úton vannak. Tombol a vakáció. Azaz, nem helyes a kifejezés, régebben tombolt, még az én időmben, amikor a tizórás busszal igyekeztünk kimenni a Május 1 strandra, mert késöbb már nem biztos, hogy volt busz. Legalábbis kettőig nem, amikor a Textilában váltás volt és mennie kellett, hogy hazahozza az asszonyokat és kivigye a váltást. Tömegek csüngtek a buszokon. Nem volt olyan, hogy nem fértél rá - ha már nem, hat kéz tartott a kinyitott ajtón keresztül, hogy miközben nagy komotosan bekanyarodott a busz, a seggeddel súroltad a betont. De sebaj. Jegy úgysem kellett. Mesélem a gyerekeknek a buszos kalandokat. Hogy nem volt jegyünk, ha meg volt, nem csíptettünk, csak ha kontroll szált fel. De én például kontrollt először tizenéves koromban láttam. Addig csak a szó jelentését ismertem - valószínűleg az olvasmányaimból.

Most nincs tomboló vakáció, csak vakáció van.

Tablettező, laptopozó gyerekekkel. Akik valójában nem csinálnak semmit, mint halálra unják magukat az információktól hemzsegő net előtt. Régebben ezt könyvtárnak hívták és a könyveken túl, szocializálódni jártunk oda. Akkorákat kacagni, mint a könyvtár udvarán sehol sem lehetett, mert ott tilos volt.

Itt a negyed tele van gyerekekkel. Játszó, futkorászó, üvöltő gyerekekkel. Na ezek biztos nem sokat tabletteznek meg tévéznek. Lent vannak szinte egész nap. Feltételezem a szülők dolgoznak. Reggeltől késő délutánig. Utána a megszokott terápia. Férjnek a tévé sörrel. Asszonynak a konyha és a takarítás hisztériával fűszerezve. Hát persze, hogy lemenekül a gyermek. És addig ül, amikorra már biztosan csend lesz. Inkább elviseli, hogy leszidják a sárga földig, semmint, hogy a veszekedést hallgassa. Semmiségek felett. Mert házasságban szinte alig vitatkoznak a felek komoly téma felett. Csak picsaügyek vannak a tálcán. Amikor már baj van, vita sincs. Csak a jeges, fagyos, sötét csend. Ami még ennél is elviselhetetlenebb.

Bennem a gyerekek keltenek szomorúságot.

A biztonságot kereső, tévelygő gyerekek.

Akiket egy adott ponton elvisznek a szülők a várva várt nyaralásra - de ott sem lesz sokkal jobb. Elszoktak egymástól a felek és nincs az a tengerpart - még aranyhomokkal sem, amelyik képes lenne a szakadékok megtöltésére.

Nekem ugyan nem volt ilyenben részem, de régebben sokak számára jelentett megoldást a falusi nagymama. Hol vannak ezek az alternatívák? Honnan ez a sok elveszett gyerek. Akik reggeltől estig róják az útakat - miközben sehol egy biztos pont.

Milyen életük lesz?

Milyen kapcsolataik?

Honnan és kitől tanulják meg, hogy szerethetők?

Én éppen annyira sajnálom azokat a szülőket, akik nagyon szeretnének gyereket, de nem adatik meg, mint azokat, ahova születik, de nem tudnak mit kezdeni velük. De legjobban persze a gyerekek aggasztanak. Hiszen már most fájdalomtól ordít a világ - mi lesz ha ezek felnőnek?

Egyetlen utolsó sóhajban robban szét minden - amit majd késöbi tudósok elneveznek mindenfélének - de a lényeg mindig ugyanaz marad - kell a Napfény és kell a szeretet, mert fény nélkül elpusztul minden, szeretet nélkül, meg egyáltalán minek?...

Nem tudom ki mennyire van tudatában annak, hogy a kép amit megoszt magáról és családjáról nem csak felszínen mesél, hanem kulisszatitkokat is rejteget. Nincs ez másként a valóságban sem. Amikor egy család elhagyja otthona falait vizsgázni megy. Vizsgázik a nagyszülő a játszótéren, amikor kiossza, túlfélti vagy éppen Isten számára engedi unókáit, miközben gyereke boldogan végzi a dolgát, hogy saját gyermekeivel minden rendben van, hiszen a saját anyja nem csinálja rosszabbúl, mint annak idején ővele. Csak annak a mintájára rontja el vagy javítja meg a már meglévőt. Vizsgázik az anya vagy apa a parkban, strandokon, tereken, miközben gyermekei után caplat - egy perc nyugtot, magánéletet nem hagyva nekik. Minden egyes szó, mozdulat, tekintet önmagért beszél.

A strand például erre egy kiváló hely. 

Messziről tudni, hogy melyik szülő mennyi időt tölt a gyermekeivel, családjával. Mennyire ismeri azok határait, képességeit, rejtett erőit vagy gyengeségeit, félelmeit vagy saját rájuk kivetített félelmét.

Múlt héten eljött egy család. Apa nélkül. Az anya nem sokat tapasztalt, de még frissen és üdén eljátszotta a nagyvilági nőt, akit nem rettent vissza gyermekei elevensége.

Ahogy gyűlt a tömeg és egyre megosztottabbá vált a figyelem a mindenféle inger hatására, egyre stresszsebbé vált az anya. Idegességében, hogy maga mellett tudja gyerekeit, etette azokat. Mint a mesebeli boszorkány. Fagyit, jégkása követett, majd óriáspánkó - csak a gyermekek ne moccanjanak.

Utolsó körben nagyon mélyen és élesen eljátszotta meglévő aduját. A gyermek elkukkant a víz alá. Erre kétféle reakció van. Vagy kiszedem és hátbaverem a magam paraszti módján, majd elkacagjuk - hogy há mi van fiam, ittá? (Ittállok édesanyám, ittállok...) Vagy - ahogy ez ebben az esetben is történt elmesélem a gyermekeimnek reakcióim nyelvén, hogy pontosan úgy rettegek az élettől, mint a haláltól. Fogjuk egymást jó szorosan, akkor nem történik semmi. Igaz élet sem, de legalább halál sem...

Ma egy másik család kötötte le a figyelmemet. Újnagyongazdagék.

Apa nyakán akkora lánc, mint régebben a vécélehúzó kötele. Persze aranyból. Végén valami ízé - ami csak annyit jelentett, hogy nemkereszt. 

Anya valamikor sportos, izmos lehetett - már csak a jómód jelei árulkodnak egy szegényesebb, szerényebb és egészségesebb életformáról.

A gyerekek félénkek. Önmaguk árnyékai.

Körülöttük ezer eszköz, hgy jól érezzék magukat. Nyilván egyet sem képesek rendeltetésszerűen használni, hiszen eleve nem érzik jól magukat.

Anya apának mindenáron bizonyítana. Hogy nem csak fiat szűlt, de fiúnak is nevelte. Erőszakos. Menj, ússz, kússz, ugorj, fuss, teperj. A gyerek bőg. Anya ideges. Apa türelmetlen. Gyermek tanácstalan.

Később összeállnak egy facebook fotóra a barátok kedvéért. Na persze meg sérüléseik kezelése végett.

Gondolom a fotó alatt - Vásáhelyren a weekenden a családdal - áll. Székelyek lehetnek. Kár volt megtenni ezt a nagy útat, hogy leszerepeljenek önmaguk előtt. Persze nem fogják levonni a következtetéseket, de a fotót azért megnézném. Ugyanerről mesélne. Így és ilyen sorrendben.

A szabadságról már mindent elmondtak előttem amit tudni kell és lehet. Mégis minden tanításnak egyik legfontosabb eleme a saját tapasztalat. Hiába oktatgatod a gyermekeidet, hogy ne szaladjanak túl gyorsan és kontrollálatlanúl - gyorsan és fejetlenül fognak szaladgálni addig, ameddig orra nem buknak. A hatodik fejbetörést, hasadást és véres sebet követően talán nagyobb odafigyeléssel szabályozzák mozdulataikat, fejetlenkedéseik közepette is.

És mi más lenne az élet egyik igazán nagy értelme, mint az elbukások és felemelekedések?

Nem a másé, hanem az enyém.

Soha semmit nem sikerül megtanulnunk mások eleséséből.

Csak a sajátjainknak van igazi mondanivalójuk.

Azoknak amik rajtunk estek.

Olvasmányaimban, életszemléletemben, mások életének megfigyelésében is csak azok a momentumok számítanak, azokra figyelek fel, amik foglalkoztatnak, amik rajtam is megestek vagy éppen megesni készülnek.

Olyan ez mint a magolás.

Vagy van mögötte tartalom, vagy semmi.

Emiatt is buktam én meg a tanügyi rendszerben tett vizsgáim során azokban az esetekben, amikor kötelezően kulcsszavakat pontoztak. Hiába volt szerteágazó ismeretem vagy mélyreható tudásom valamiben, ha azoknak akik ezt értékelték - alúlértékelték - csakis az számított, hogy az éppen keresett kulcskifejezések ott vannak-e vagy sem. Az ilyen rendszer retteg a szabadságtól. Tudatlansága miatt...

Szabadságra visszatérve - szabadnak lenni annyit jelent, mint nem kötve lenni dolgok, személyek, tárgyak, helyek és történések által.

S ha így van ez - kérdezem én - él-e közöttünk szabad ember?

Mert mindannyiunkat köt valami, valaki.

Így aztán lehetnek kicsit szabad emberek és nagyon kötött személyek. A kicsit szabadok azok, akik néha képesek pillanatok erejéig kiszabadulni földi béklyóikból és szabaddá tenni elméjüket, lelküket egy kötöttségekkel tele világban. Minél több ilyen pillanattal szembesülnek, annál közelebb kerülnek ahhoz a majdani szabadsághoz, amelyre mindannyian áhítunk.

Mert például a szingliség nem szabadság.

Ahogy a gyermekek mondják a játék során: nem járja.

Mert aki nem volt kötött, az soha nem is lehet szabad.

Akkor járja, amikor elkoptattad a hét vasbakancsot, kötelező módon és ennek ellenére - hagyva meglévő anyagi javakat, helyeket, állapotokat, önmagadat, kapcsolatokat - fel tudsz szabadulni. És minél többször, annál jobban járja.

Túlleni elvesztések fájdalmán. Azon, hogy becsapnak, átvernek, megbántanak, megcsalnak - és nem hátat fordítani, hanem jelen lenni. Elenegedni és mégis maradni. Szabadon. Nem lekötve, hanem vállalt, szabad akaratból. Mélyen bentről érezve és tudva, hogy a te emberi gyarlóságod, butaságaid, nem rólam szólnak, mégha rajtam is csattannak akkor sem. Itt vagyok, jelen vagyok és ennek ellenére is szabad vagyok.

Hosszú az út eddig, de esküszöm minden egyes pillanat magért beszél.

Még a legfájdalmasabbak is.

Egyet sem járja kihagyni, átugrani, lerázni - mert mind közelebb visz a célhoz, ami nem csak szabadságot jelent, hanem helyenként egy komplexebb valamit - amit egyszerre hívunk örömnek, szabadságnak, boldogságnak, emelkedettségnek, jólétnek, jelenlétnek egyaránt.