Szóval, elég az hozzá, hogy a pofám lesuvadt.
Mindenki mondogatja, hogy kilép, meg törli magát, mert mennyi síkagyú összegyűlt a Facebookon - én meg jó naiv módra csodálkozom is kellő alapossággal, hogy na...hát mi baj? Mikor nekem ez egy alapvetően jó dolog az életemben. Ha nem érdekel, nem nézem, ha meg igen - akkor mindenképp. És nem a fb néz engem hanem én a fb-t. Azaz csak azt nézem és olvasom, akit akarok.

És akkor - ki tudja hogyan, miért, mikor és céllal-e vagy sem bejöl engem valaki - azt sem tudom, hogyan kell kijelölnöm magam - egy olyan oldalra, ahol az elveszett fiatalok találkoznak.
Jön a kislány - nem lehet több mint 16, 18 és feltesz negyedóránként egy képet bugyigóba, aztán felnyomott mellekkel. És írja - persze nem így, mert az leutánozhatatlan - hogy írj kommit, küldök ötven szívet az oldaladra ha lájkolsz, írj kommit ha járni akarsz velem, meg hasonlók.
Első nap Ice bucket van - lemeredek.
Mondom mia?
Második nap rájövök, hogy ennek fele sem tréfa. Gondolkodni kezdek, hogy ki nominált engem ide és Isten látja lelkemet - milyen céllal?
Harmad nap - ma azon gondolkodom, hogy felnyomok egy dinamos képet én es, lámsza miért is csinálják ezek a mai gyerekek.
Miért öli őket az unalom, ahogy ők fogalmaznak és mitől lesz Élet az életük egy vagy száz ismeretlen kommijától vagy jeliétől - mert ezt is mondják jelizzél be - akármit is jelent ez a faszság mert én azt nem tudom.
És dühöt érzek. Kurva nagy dűht. Haragszom a kibaszott szülőkre, akik semmit sem tudnak erről. És tudod mit nem tudsz, amit nem akarsz!
Ott van az ismerőseim között a tíz éves gyerek. Csücsörít és fenekét kibodva pózól. Kérdezem én - csodálkozunk ha beteg a világ? Ha nem tudnám hogy a kis analfabáta izé - mert a vakációban egy oldalt nem olvasott - csak tíz éves, azt hinném, hogy vihető. De nem. Gyerek még. Egy infantilis világban, ahol mindenki játszik a tűzzel, de sütni már senki sem képes.

Ma itt volt Anna barátnője. Gyakran eljön. Mert szeretem. Igazi gyerekek. Utaznak képzeletbeli busszal, vonattal, játszanak nyomozóst, aztán suttognak, majd ruhapróba van, amit Balázs bírál, képeket néznek, nassolnak, majd megtetézik 2 óra közös zumbával. Végül elnyúlva szineznek és rajzolnak egymásnak boldogan.
Gyerekek.
Nincs jelizés, kommizás - hanem suttogások vannak, huncutkodások, gyermekségek és érzelmek.

Felelősséggel tartozunk.
Hatalmassal.
A legnagyobbak egyikével.
Egymásért, önmagukért, elhülyült, elmarhult gyermekinkért.
A mi időnkben a vakáció a mezőgazdasági munkálatokról szólt, a kirándulásokról, a vakációs munkavállalásról, fesztiválokról, ahol berugtunk és szabadon szerettünk - és nem kommiztunk, jeliztünk és mutogattuk önmagunkat. Azt akkoriban mutogatásnak hívták, betegségként kezelték és mélységesen elítélték.

Ha nem tetszik kommiz és jelizz bátran, mert ami engem illet, leszarom.

A gyermeknevelés során van egy érdekes hajlítás, ami megszabja meredeken a gyermek alakulóban lévő jellemét. Nem egyforma elbírálásban részesül az, ha a gyermek akarattal vagy véletlenül veri le az antik vázát, amiben az amerikai nagynéni hamvai vannak, akitől a lakást kaptuk rögtön halála után. Márpedig a tény az tény - az antik váza elesett, a nagynénit össze kell szedegetni kézzel és a szülő ideges és frusztrált. Egyrészt ugye az antik váza miatt, másrészt a megrázkodttatás miatt, ami szegény nagynénit érte, akit ugyan nem ismertünk - talán egyszer láttunk gyermekként, amikor cukorkát hozott és már törte a magyart.

Engem példának okáért nem szokott mélyebben foglalkoztatni, hogy akarattal vagy véletlenszerűen történnek dolgok. Mert eleve nem hiszem a Véletlent. Minden okkal történik. Hajlamosabb vagyok jeleket keresni. Okolom a labdát - ami valamiért minduntalan a váza felé gurul - kérdőre vonom a gyereket, hogy miután sikeresen többezerszer letisztáztuk, hogy a nagyebédlőben nincs focizás, mégis mit keresett ott - pláné labdával és hajtogatom megállás nélkül, miközben a hamuban turkálok, hogy a történeteket nem lehet jóvá tenni. A csorba megesett. A váza örökre nyomokat visel magán, a hamuban hajszálak díszelegnek és egyáltalán...

Magammal szemben sem vagyok kíméletesebb.

Talán emiatt jelentettek számomra akkora felüdülést Dosztojevszkij mindenféle elbeszélései, regényei, karcolatai, megnyilvánulásai - kamaszként. Hiszen arról beszélt, ami bennem volt. Ami bennem tombolt. A lélekről, a lelkiismeretről és annak mindenféle furdalásairól.

A dolgok bent kezdődnek el.

És akkor válhatnak külsővé, megtörténté - ha már bent lejátszottam azokat.

Így van ez a megcsalással is.

Ha már bent történik - egy hajszál választ el attól, hogy kint megtegyem azt az utolsó öt métert, ami kikiáltatja velem az utolsó szót.

A legtöbb kapcsolatból már akkor kimenekültem, amikor az első madár leszállt megpihenni az ereszemen. Nem vártam a fészekig. Elég volt maga a tény, hogy leszállt és az én ereszem szabad volt a landolásra. Mert mi a kint és mi a bent? Van e éles határvonal közöttük? Mi intenzívebb? Sokszor hatalmasabb megéléseim vannak lelkem vadászmezőin, mint amit a realítás valaha is megadhat nekem.

Tegnap egy óriásit tévedtem.

Valakiről, akit amúgy - most jöttem rá, mélyen tisztelek - bántó vicceket ejtettem.

Estére majdnem belázasodtam annak a gondolatától, hogy mi van ha meghallotta.

Nem az ijesztett meg, hogy lebukok. Az nem érdekelt a legkisebb mértékben sem, hiszen csak engem jellemez. Hanem attól fostam, hogy ő hallotta meg és belegázoltam az önbecsülésébe. Azt hiszi, hogy kint csak ennyit gondolnak róla. 

Egész éjjel hánykolodtam.

Ha egyedülálló lettem volna - talán elmegyek éjnek idején és heves, összefüggéstelen magyarázatba kezdek arról, hogy nemígygondoltam,nemúgygondoltamcsakhát.

Reggelre sem lett jobb.

Végre győzedelmeskedett az észérv. Miszerint várok. Ha szembesít - megvédem őt, akár a magam eltiprása árán is. Hiszen azt, hogy szarember vagyok, eddig is tudtam - de ő, soha ne feltételezze ezt magáról. Egy pillanatig sem...

És nem történt semmi.

Kint csend volt.

Csak bent dúltak viharok.

Akár a gyerekben és az őrültekben.

Mert nem az akaratlagosságon van a hangsúly, hanem az örökké törött vázán és a szegény nénikén, aki Isten nyugosztaja békében akármilyen elviselhetetlen is volt - érzett. S halottról jót vagy semmit...

Ahhoz, hogy anyaként biztonságban érezzem magam alapvetően 3 nagyon fontos dologra van szükségem. A többi vagy jön magától, vagy mindent megteszek annak érdekében, hogy kiteremtsem:
- jó orvosokra
- biztos vezetőkre (politikai, vallási, munkahelyi, önkormányzati stb)
- magabiztos férfiakra
Paradoxon, hiszen ezekből van a legkevesebb. Valahogy eltüntek. Nincsenek, megszüntek. Mindenki hebeg-habog és bízik abban, hogy a mellette lévő esetleg tisztában van a dolgokkal, s ha majd vészhelyzettel áll szemben, az megoldja.
Vészhelyzetben pedig kiürül a gát. Huss

Vásárhely valamikor a biztonság városa volt. A szépség és biztonság fellegvára. Mára ebből már csak a szépség maradt. Ha leszámítjuk azokat a foltokat, amiknek köze nincs az esztétikumhoz. Vannak ezekből a foltokból ideiglenesek és állandóak. Előbb utóbb mindenhez hozzá lehet szokni alapon.

A legfontosabb mindezek előtt azonban a biztonság.
Hogy annak tudatában hajtom álomra a fejem, hogy vigyáznak ránk, a javunkat szolgálják, szeretnek bennünket, értük vannak.
Na ezt lehet a legkevésbé érezni az utóbbi időben.
Szinte sehol sincs ilyen.
Ha valakinek, egyesületi szakemberként ilyent mersz állítani mindjárt gyanakodni kezd. Arra gondol, pénzt szeretnél kicsalogatni belőle és mentegetőzni kezd.
Holott természetes igény és elvárás lenne. Lehetne...

A jó orvosok és a jó vezetők...
Jó orvost régen láttam. Nem járok én sok helyre ugyan, de ha elmegyek - ha rászánom magam két-három év szenvedés után - akkor szeretném, ha kölcsönös tiszteletben lenne részem, ha felnőttként kezelnének, emberszámba vennének, elmagyaráznák az elmagyarázhatatlant és tettekkel meggyőznének arról, hogy a lehető legjobb helyen vagyok.
Én is ebben utazom, ha valaki eljön hozzám.
És addig nem nyugszom, amíg minimum ezt el nem érem. Akkor dolgozni kezdek és megoldom a megoldhatatlant. Mert ez a munkám. És ezért én cserébe nem várok semmit, mert fizetésem van. Egy valamit mégis igen. Egy cinkos mosolyt. Abból a sokatmondóból. Hogy nem volt könnyű, de megcsináltuk...

Itt van a fiam. Gyakori a spontán orrvérzése. Régebben is sok gyereknél előállt ilyen, majd egyszer csak abbamaradt. Elnőtte... - mondták.
Én nem szeretem az ilyen elnővős meséket. Minden van valamiért. És engem a valamiértek éltetnek.
Megyünk fától fáig - mindenki rángatja a vállait.
- Mittomén - módra.
Nem létezik, mondom, Vásárhely egy orvosi központ, hát ha itt nem, akkor hol. És nem kell nekem sok, csak egy szak-asszony, vagy szak-ember, aki a szemembe néz és aszongya:
- cakk, pakk, rákk
És én akkor és ott látom rajta, hogy ő tudja, ő biztos, ő vigyáz, ő ismer, ő gondol, ő kitalál, ő megold - mert Ez az Ő munkája.
Udvarhelyen sikerült találnom Egy ilyen embert.
Mondom mire ő - cakk, pakk, rákk.
Nem kell sok, csak mindenkitől ennyi. A saját területén. Nem kell mindent tudni, megoldani, elrendezni, multitaskelni - hanem tudni, tenni, kenni - azt, ami a tiéd.

Rendszerint azokért a könyvekért, filmekért, igaztörténetekért, mesékért rajongok - amik közelítenek az élethez. Azaz, nem a számba rágják a masszát, hogy csak le kelljen nyelnem, hanem megengedik, hogy válasszak az étkek közül, hogy saját döntésre befaljam - vagy sem, és végül, hogy megrágjam, kiköpjem vagy lenyeljem, ha nekem úgy jó.

A kitalált történetek egyik legnagyobb hibája, hogy van végük. Bamm. És akkor nincs mit továbbvinned - magadban. Vége. Visszamehetsz a szál mentén, egy-egy kanyarnál levonhatod a következtetéseket, esetleg továbbgondolhatod, hogy mi lett volna ha... - de mesterséges a dolog, mert nem ha, hanem vége lett. Mutatták, írták, megmondták. És a te továbbvitt sztorid akkor már egy másik történet. És nem is eredeti hanem lopott és koholt. Mesterséges

Az életben nincsenek végek.
Az élet nem szereti a pontokat.
Sokkal gyakrabban használ kettőspontot, vesszőt, pontosvesszőt, felkiáltójelet, gondolatjelet, kérdőjelet - de pontot nem.
A pont mindenkiben benne van.

És akkor - mindennek tudatában - valamiért mégiscsak mindannyian a pontok megszállottai vagyunk.
Benne is van a mindennapi nyelvhasználatban: pontot kell tennem a végére..., pontot teszünk kapcsolatok végére, életfejezetek végére, szakaszok után, életkorok mögé. Pontokat. Pedig vesszők kellenének. Gondolatjelek, vesszők, kettőspontok, kérdőjelek - lolok(= :))). De nem pontok.

Mondom én. Holott csak most jöttem rá.
Elmentem pontokat gyűjteni.
Mondtam magamnak 21 pont és átmész a vizsgán. Magadból. Lámsza - van-e vér a pucádban?...
És akkor vettem a múltamat és a tasakomat, amibe a pontokat akartam beletenni.
És mentem. Jó messzire. Kint és bent. És útközben még mindig nem, de ott már régen igen - szóval rájöttem, hogy nincsenek pontok.
Sehova nem kellenek.
Egy nagy folyamat van. Benne van a szóban. Folyik. Nincsenek végek. Ez nem egy sorozatfilm, nem egy saga - aminek várhatunk a folytatására, ha majd a kedvenc írónk nagyméltóztatik... Nem, ez az Élet. Folyamat. Áramlik. Van. Zajlik. Bent és kint, fent és lent. És bennünk összpontosul. Mindenféle pont nélkül. Nincs meg a pontos kezdete, ahogy a vége sem. Tehát a pont használata sem helyénvaló ebben az esetben.
Félmondatok vannak - amik bennünk folytatódnak. És a kettő lesz egy.
És ez nem jó vagy rossz, hanem valóság.
A maga aggodalmaival, félelmeivel, rákészülődésekkel és lecsengésekkel.
A belső ritkán találkozik a külsővel. Mert fényévekre áll elvárás valósággal. De sokat tehetünk az összhangért. Az elvárások tompítása és a valóság megszelídítése érdekében.

S tudod mit - nem kell sok. Elég egy szó, hogy felszakadjanak gátak és beinduljon a gépezet.
Amely képes legyőzni egy beragadt múltat, amely megbetegítette a jelent. És pontokat tett mindenhová, hogy mgrekesszen a fejlődésben -

Azt mondják, hogy az igazi élet a komfortzónán kívűl kezdődik el.
Nos...ezzel valahogy nem tudok egyetérteni.
Ugyanis az Élet az, ami benned van. Minden onnan indul el és oda tér vissza. Olyannak látom az Életet, amilyennek Te soha nem fogod. Mert az én lelkem teljesen más palettáról keveri a színeket. Jól esik ha látok hasonló színeket, de éppen úgy meg tud örvendeztetni a másik teljesen eltérő színvilága is.
És mi a komfortzóna?
Egyáltalán van bennünk kényelem?
Otthon vagyok érzés?
Ki az aki az esetek többségében otthon érzi magát abban a testben és azokkal a képességekkel és korlátokkal, amikkel rendelkezik?
Egyáltalán ki az aki a jelenben él?
Akit nem vedes a múlt bántó szele és nem álmodozik napközben a jövőről?
Ki az aki megértette - hogy az Itt és Most az ajándék?

Amikor gyerekek voltunk gyakran játszottuk el Karácsonyi kártyáinkat azzal, hogy előre meglestük ajándékainkat.Közel sem lehetett akkora öröm az angyalvárás, mintha vártunk volna a megfelelő pillanatig. Nem siettetve azt, ami amúgy is eljövendő.

Elnézegettem a nyaraló nemzeteket.
A német magabiztosságot, ami az anyagi jólétből fakadhat. A felsőbbrendűség mindekefelett.
Az angolok neveletlen gyerekeit.
Elkorcsosodtunk... - gondoltam. Hol lesznek ezekből az ördögfiókákból dzsentlemenek, amikor az apa is egy bunkó neveletlen paraszt.
És persze a mifajtánk.
Zene lévén a fülemnek, amikor a tetóváló pasas kérdi, hogy magyar, magyar - de Hungary magyar vagy Transylvanian magyar?
Tudta, hogy nagyon nem mindegy.
Nagyon nem tudtam magaménak érezni azt a románt, aki reggelre valóságos szőnyeget hagyott maga mögött szétköpködött nyálas szotyiürülékéből.
Képes voltam angolul kérni széket tőle, hogy önelégülten konstatáljam, még egy idegennyelvet sem volt képes megtanulni.

Mi tehát a komfort, kényelem.
Hol is kezdődik a világ és hol ér véget az?
Hát bennem.
Összejárhatom széles e világot és ne maradjon bennem nyoma, semmi. Éppen úgy, ahogy világkörüli utazásokra vállalkozhatom lelkem és olvasmányaim szárnyain át, miközben át sem lépem a küszöböm.

Mert érdekes egy dolog ez az élet.
És benne az-az ember, akinek egy életidő sem elég ahhoz, hogy megismerje Önmagát.
Azzal amije van és nincs, amije lehet és ami már sosem fog kelleni.

Mindenen túl mégis a legfontosabb az amije már van.
Mert ajándék.
Hogy tudatában legyen és ne hagyja kihasználatlanul. Hiszen semmi sem véletlen. A tévedésben mélyen benne rejlik a tanúlság igazgyöngye - ahogy a boldogságban a vég szomorúsága.

A nyaralás kicsit olyan, mint a buli, amire napokig, vagy hetekig készülsz, aztán ott, a buli hevében feleszmélsz akár mámorosan is, hogy magaddal vagy, nem sikerült túllépned azon a ponton, ahol a más kezdődik, amire annyira készültél. Folyamodhatsz bódítókhoz a legaljasabb szinteken - akkor is magaddal szemben ülsz, magadon. És azt hiszem ez a legrettenetesebb pont, amikor dönthetsz - hogy barátja vagy ellensége leszel annak aki benned szállást vett.

Emlékszem fiatal fruskaként. Buli bulit ért. Először csak hétvégeken, aztán már csütörtöktől vasánapig. Aztán lassan kedden is. Végül már minden nap...
És akkor eljött a pont.
Ahonnan már nem volt vessző. Csak én meg én. Akitől éveken át menekültem. Mert hordozott magában hetedíziglen fádalmakat, gócokat, meg nem válaszolt kérdéseket, igeneket és nemeket. És ezektől az utóbbiaktól rettegtem a legjobban. Nem hogy ismerni akartam akartam, hanem hallani sem szerettem volna róluk. Minél nagyobb volt a zaj, annál rettenetesebb a csend.

Ma már csak a csend van.
A zajban is a csend. És én. Az az én, akinek látom a fájdalmait, gócait, félig már megválaszolt kérdéseit és egyre gyakoribb igeneit.
Mert az évek múlása egyben biztosíték az igenekre is.
Egyre kevesebb a harc. És egyre gyakoribb az igen.

Szeretek belebólogatni a világba. Nem a megmondtamtudtamnalátodigazamvolt módon, hanem a belesímulok, benne vagyok, miért is ellenkeznék stílusban. Mert mindennek ideje is helye van.
Ahogy nekem is - itt és mostom. Valamiért ebben a szemetes, zsúfolásig tele országban, ahol gyep helyett szotyiban járunk bokáig. Ahol szégyenkezem ha földimmel szaladok össze határon túl. Ahova a halál hazajár. Mert nem figyelünk az életre. Az életben az életre. Egymásra és önmagunkra. Önmagunkon kívül  keressük a ritmust, a táncot, a mozgás örömét, a körforgást. Nem mélyen bent, ha távolt kint. Na persze, hogy így a Halálnak is egy óázis ez a földi pokol. Nem is kell tennie semmit - csak szépen lassan összegyűjtenie a szédülésig fejjel falba futó tetemeket. Mert mi ebben a fáradtság? Mert hol ebben a tanúlság? A megérte, a megcsináltam - a nem is csináltam semmit, csak nagyon jó volt itt lennem?

Addig a pontig, amíg a zene kívűről szól, a nyaralás nem bent, hanem távol és kint, a tánc nem zsigerből, hanem gépek diktálta módon történik, a szeretet nem feltételek nélküli, hanem érdekekhez kötött és észből született - nincs miről beszélnünk.

Mert az élet egy buli. A nyaralás meg maga az élet. Az élet nem más, mint te magad. Azzal amid van, azzal ahová tartasz, azzal, akik veled együtt lépkednek és azokkal a cuccokkal, amiket valamiért egy darabig magatokkal hurcoltok. Amíg fel nem eszméltek - hogy az erőforrások - a mindenhez való eszköztár, bennetek van.
Mélyen bent.
Akár az élet, a buli, a zene, a Halál - az igenek és persze a nemek.
Egészen az utolsó szóig - ami nem más, minthogy nagyonszeretlek.

Kedves barátaim,

ezennel tiszteletel felfüggesztem ideiglenesen a blogot - hozzávetőlegesen egy hétig.

Ahogy a rendőrőknek is kijár a munkaidő alatti alvás, rám is rámfér egy kis pihenés, elszakadás, kötélnyújtogatás. Nem ígérem, de minden bizonnyal hazahozom csokorban, amit látok, hallok, tapasztalok.

Nem hiszek az utazásokban.

Hosszúak, kényelmetlenek és bizonytalanok.

De mindig kell ebből is, hogy meg tudjuk becsülni azt a helyet ahol élünk, azokat a dolgokat, amik meghatározzák a felségterületünket, identitásunkat.

A blog rövid két esztendeje tartó zalánfutása alatt közel 760 bejegyzés látott napvilágot.

Az első írás sikerét, semmi sem überelte. http://megmondomatuttit.blogspot.ro/2012/11/a-ferfiak-es-ringo-puha-meleg-mellek.html 

Azóta több mint nyolcvanezer alkalommal látogattatok el az oldalra csemegézni, ami átlag naponta mintegy 150-200 olvasót jelent.

Nem gondolok semmit erről.

Nincs bennem semmi más, mint gondolatok, amik bejegyzések formájában kierőszakolják magukat a Napfényre anélkül, hogy beleszólásom lenne.

A sikerre sincs befolyásom.

Amiről azt gondolom, hogy jó gyenge lett - szárnyra kap és viszi a szél. És amiről úgy érzem megérte megírni - nem örvend nagy olvasottságnak.

Köszönöm mindenkinek aki velem együtt gondolkodik.

Utóbbi időben - holott Könyvtolvajt és napi szinten Hamvas Bélát, az örök útravalót olvasgattam, Kerouac szavai hangsúlyosabbak bennem: Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma.

Kívánok minden kedves barátomnak, embertársamnak - ismeretlenül is áldott, kegyelemteljes időszakot, sok jóval és rosszal egyaránt, mert tanulni vagyunk itt, történjen bármi is. Fejlődés márpedig szenvedések nélkül nincs.

A kulcs a 760 bejegyzéshez a  lábtörtlő alatt van. Használjátok a blogot szeretettel.

Éci