Elég nagy gyakorisággal a szememre vetik főként azok akik közel állnak hozzám, hogy engedem manipulálni magam a fiam által.

De mondja meg sza szépen akárki, hogy ellent tudna-e állni annak a személynek, aki mindössze a maga hét évével mélyen a szemébe néz és így szól:

- tudod mennyire örvendek, hogy a te fiad lehetek anyukám?...

Vannak pillanatok, amikor meglibben a függöny és felismerem mögötte az Örök Férfit, aki valamit akar tőlem, de ha így akarja, hát az övé. Viheti.

A nők gyengeségeként róják fel számtalan alkalommal, hogy életünk utolsó percéig kedveljük - intelligenciától és neveltetéstől függetlenül azokat a férfiakat, akik visszaélnek a szeretetünkkel. Az azonban szinte soha nem hangzik el, hogy éppen ezek a férfiak azok, akik jól tudnak kommunikálni. Ismerik és jól használják a szeretetnyelvet, kedvesek, kiolvasszák a legfagyosabb jéghegyet is, megnyitják a legzártabb ajtókat is. Mert tudnak valamit, birtokolnak valamit, amit az átlagemberek nem. És miközben a léprecsalt nő meg van győződve róla, hogy bajba kerül figyelmetlensége miatt, valahol mégis mindvégig az hajtja, hogy egyszer élek, minél többet tehát ebből a jóból, azon az áron is, ha a vége halál.

Hasonló technikával veszi le a jó politikus is a választópolgárt a lábáról tíz, húsz éven keresztül.

Ismerem, hallottam a történetét, látom a jelenét, felfogom, hogy nincs azoknak a forrásoknak a birtokában, amivel személyes életem és mindannyiunk életminőségének változását ígéri - de olyan szépen és meggyőzően mondja, hogy én azt utolsó percig akarom hallani. Utána az Özönvíz.

Kicsi Bazsi gyerek nem lehetett több mint öt éves, amikor egyik nap odabattyog hozzám, és így szól:

- anya, neked van a legszebb szemed a világon...

Már-már majdnem hiszek neki, amikor hozzáfűzi.

- nem azért - de mikor megyünk végre egyet a Mc-ibe?...

Ma már ez a történet így szól:

- anyuka - neked van a világon a legszebb szemed...persze, az enyém után, mert az enyém még fiatal.

Vagy a nővér lealázása is hasonlóan kedves:

Anna énekli - Monster Monster High, Monster High, Monster high...

Mire Balázs - ők a Monster, s te a háj. De szerintem te jársz jobban, mert a hájat le lehet dolgozni, de a szörny, az szörny marad...nem?

Hát lehet az ilyen férfire haragudni?

Remélem nem romlik el útközben - mert bármivé is fejlődjön - ha mélyen és szépen közöl, a szart is képes lesz eladni jó áron.

Hangok a múltból

Volt a szomszédomban még annak idején, amikor jóóóóvilág volt néhány család, akik nagyon szoros kapcsolatot ápoltak a rokonaikkal.

Namármost itt is kategóriák vannak:
- vannak családok, ahol ritkán, rendkívűli alkalmakkor fut össze a család - temetés, esküvő, keresztelő
- vannak, ahol kötelező alkalmakkor igen - de nem szívesen és máskor nem is gyúródnak
- és ismét vannak ahol a rokoni szálak összebogzódnak és barátiakká válnak

Egyik sem rossz vagy jó. Ezt nem lehet és nem is kell minősíteni. Konstatálni lehet és behúzódni a megfelelő ernyő alá. Ennyi.
Az utóbbi prototípusai - mind az én szomszédomban éltek.
Nagy magyar névnapok alkalmával, születésnapokkor, ünnepekkor vagy az egyszerűség kedvéért egy laza vasárnapon összeült minimum 15, de volt olyan is, hogy harminc fő és féléjszakáig ettek, ittak, nevettek, sírtak, beszélgettek, játszottak, elvoltak - majd hazamentek annak a reményében, hogy mihamarabb megejthetik a következő hasonló alkalmat.

Anya mondja - én már nem értem, hogy nálunk is zajlottak hasonlók még nagytatám élte alatt.
Nagy evések, nagy ivások, nagy közös éneklések.
Együtt a család.
Nevettek egymáson, önmagukon, családi sztorikon, az élet nehézségein, és a nagy közös családi poénokon. Ilyenkor mindig került egy zenész is. Egy mindenféle hangszeren virtúóz módon játszó fiú lakott a blokkunkban. Na ő jött le hegedűvel, vagy amivel kérte a társaság.
A repertoárt már kérdeznie sem kellett.
A levegőben volt.

Ma már nem hallani ilyeneket. Ugye?
Nekem hiányzik.
Akkoriban emlékszem, hogy már előre tudtam milyen névnapokkor kell végigolvasnom az éjszakát.
Mert vagy velük buliztál, vagy hallgattad őket.
Akkoriban éppen nem a magyar népdalokért rajongtam.
Mai szóval azt mondanám ciki volt ilyesmiben részes lenni.
Metált hallgattunk nagyon hangosan.
Nem népzenét.
És ők ezt énekelték.
Mai napig vannak olyan dalok, amiket a szomszédban rendezett bulik alkalmával tanultam meg hallomásból.

Ma már nem szívesen köszöntjük egymást.
Sőt nem is szívesen megyünk egymáshoz.
Ha meg igen - szervezetten, előre bejelentkezve napokkal - készűlve és feszengve.

Azt hiszem az ilyen bulikhoz, mint a szexhez - kell a spontenaitás.
A szervezettség, rendezettség, feszengés - megöli.
Azért nincsenek.
Mert ma már mi is ilyenek lettünk - szervezettek, rendezettek és feszengők.
Most mond meg őszintén - el mernél-e menni egy ismerőshöz bejelentkezés nélkül - harmadmagaddal? És ha odaérnél és bekopognál - volna-e pofád asztalhoz ülni egy ilyen buli kellős közepén? És ha ez is igen - holott kétlem - dalra fakadnál-e, vagy keresnéd a kibúvót, hogy mihamarabb kimenekülj ebből a számodra már bizarr helyzetből?...

Na ugye?
Ha ma egy tömbház közelébe leülsz - nem hallasz ilyen hangokat.
Ezek a múlt hangjai.

A mai hangok nem erről szólnak.
- vitatkozás foszlányai
- marakodás és leordítás zaja
- skype csengetés
- rádió
- televízió hangok szürődnek bele az éjszakákba és nappalokba egyaránt.

Megváltoztunk mi.
Megváltozott az életünk.
És a hangok talán velünk együtt degradálódtak egy olyan szintre ahonnan nincs menekvés.
Csak remény van.
Mert ugye az hal meg utoljára.

Vannak ezek a nagy múltú fiatalok. Akik huszonévesen, kicsivel azelőtt vagy röviddel azután - valami kiemelkedőt alkottak. Példának okául - páratlanul és megbocsáthatatlanul jól állt a seggükön a bőrnadrág, vagy csodálatos, hosszú bodri hajuk volt, vagy nekik volt az első jólsikerült tetoválásuk, vagy nem tudom na - de széles a paletta.

Sok ilyen régi nagymenő csávó van. Minden negyedre, falura vagy kisvárosra jut egy-kettő. Vannak olyan városok ahol több ilyen példány is futkorászik, akik aztán valamilyen rejtélyes ok miatt barátok lesznek, együtt kóricálnak, amitől minden nő lefossa a ház falát.

És most jön a forduló.

Eltelik tíz-húsz év.

Az illető rendszerint külföldön próbál szerencsét - mert ahhoz hogy tanuljon, annak idején túl laza volt, ahhoz hogy legyen egy gazdag nagybácsi, akitől örökölni lehessen - túl messze áll, ahhoz, hogy lealacsonyodjon arra a szintre, hogy beálljon gürizni valahova minimálbér fejében, még túl büszke, s egyáltalán - az ilyennek soha nem áll a jól a munka, sőt sehogy sem áll.

Ahhoz, hogy komolyan dolgozni és példamutató polgárként élni kezdjen - győkereiben kell metamorfozálodjon. Kell egy új külső - amivel kihangsúlyozza önmaga számára is, a külvilág számára is, naponta - én már nem a régi vagyok, kell egy új stílus - és kell egy asszony aki tartja a gyeplőt.

Rendszerint a nagy múlt siratásával telnek az esték, majd a sikertelenségekkel egyarányban a délutánok s, végül az egész nap, majd az egész hét - aztán az élet is.

Ismerek egy akkora nagyvagányt - hogy régebben még elmenni mellette is nagy szó volt. Valahogy így élt, ahogy írtam. Lett egy gyereke, gyönyörű felesége - hülye melója, kevés pénzzel.

Ma az utcán él, vagy itt-ott. Nyaranta fekszik a padon és olvas.

Azt hiszem végre megtalálta önmagát - egy elkúrt élet romjai fölött...

Aki elindította bennem a gondolatot - hasonló vizeken evezik. Már túl van a váláson, lassú de biztos léptekkel halad önmaga fele.

Nemrégiben beszélgettünk.

Megdöbbentett, lesokkolt ahogy a megkövesedett dolgait szajkózta.

Ugyanaz a téma, ugyanazok az álmok és célok mint húsz évvel ezelőtt.

Semmi nem változott. Még intenzitásából sem veszített. Üres és meggondolatlan tervek, tele szenvedéllyel. Kamaszként vagyunk ilyen férfiakba szerelmesek - mert romantikus - de felnőttként visszatetsző.

Mi lesz az ilyen embernek az életével? Mintha lefagyasztották volna? Hova a francba dug el - lelki-szellemi fejlődés és érés szempontjai szerint tíz.-húsz évet?

Ültem és hallgattam és végig az első eset szereplője kattogott a fejemben. Aki nyaranta végigfekszik a padon - és olvas... Elment az élet, el a családja is, ő maradt. Ugyanúgy, ahogy régen. A gájnerségre mindig akadnak vevők. Bemegy a kocsmába - előadja az antik showját - fizetnek neki egy kört és olvas tovább.

Így lesz annyi az élet, amennyit beletöltenek... 

"Bementem édesapámhoz elkeseredve és mondtam, hogy apuka, 

azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. 

Apám végighallgatott és azt mondta: Nem baj, én nagyon szeretlek. 

Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész 

a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit 

hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, 

nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi 

lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik 

a lelkünkbe, mint egy mag. Ilyen vagy, olyan vagy, 

nem számít, ha mindeközben szeretnek."

(Polcz Alaine)

azt hiszem ezt sikerült megértenem anyaként, amikor a fiam elmesélte, hogy a fiúk az osztályból rászöktek, hogy nem tud jól kosarazni és jól fotbalozni. Az első reakcióm az volt, hogy átfuttattam a fejemen azt, amit a gyermek reális sportudásáról, mint valós tényről tudok. Nagyon ügyesen focizik, szuper erővel, ügyes lábjátékkal, jó reakcióidőkkel játszik. Negatívumként felróható, hogy nem küzd a labdáért, ha jön, ha éri, megszerzi és vezeti, de nem támad rá senkire, hogy elvegye.  A kosárlabda sem megy rosszul - most már szinte hibátlanul pattogtat, vezeti a labdát sétálva, futva, fordul vele, átvezeti a lába alatt és vissza, anélkül, hogy elejtené. A csont nélküli dobás még nem megy. De attól, nem nevezhető rossz játékosnak. 

Nem akartam belemenni a nem baj fiam, mert te tudsz hokizni, míg ők nem című játékba. Elegem van ebből a világból. Tehát nem értékrendjei szerint kívánom nevelni a gyermekeimet.

Kérdezem hát tőle - s te erre mit mondtál kisfiam?

- Hogy, Igazatok van, beismerem, hogy gyenge kosaras és focis vagyok. - De tudod anya, annyira fájt, hogy kiszökött a szememből a könny. Amikor gyorsan körülvettek, hogy mi van, miért sirok, azt hazudtam mindenkinek, hogy fáj a fejem. Itt né, halántéknál, mert akkor úgysincs mit csináljanak. Az asszisztens néninek semmire sincs gyógyszere.

- de miért mondtál ilyent, amikor mindketten pontosan tudjuk, hogy nem így van?

Mert akkor jól összevesztünk volna, ellenemfordultak volna és nem lett volna egy barátom sem. Te azt mondtad, hogy a barátok fontosak anya...hát ezért.

Lehet, hogy nem jól mondtam.

Nem a barátok fontosak, hanem az, hogy önmagad barátja légy. Bármi áron. És, hogy őszinte légy magadhoz. Ne behódoló.

Lassan eltelik egy teljes iskolai év, s ennek az én szuperokos, fejlett, csupa-lélek gyermekemnek nincs helye az osztályban. Egyszerűen nem akar beilleszkedni.

Mindeközben az osztály, akár egy társadalmi metszet - kicsiben.

Megvan a narcisztikus - közepes szinten teljesítő, negatív indulatok által vezérelt, mindenkit behódolásra kényszerítő, program, cél és elképzelés nélküli vezető. Aki arra a kérdésre, hogy miért vállalt vezető pozíciót - azt a választ adja, hogy - csak! ...

Érthető, hogy ennek miért nem kíván behódolni a gyerek. Inkább állandóan megverekszik vele. Újra és újra és újra. Erősebb mint én anya. Magasabb és erősebb - de nem hiszek benne...

Megvan a nyers erő. Aki állandóan azt keresi, hogy kit lehet lecsapni. Nem vesz figyelembe semmit - csak a lehetősséget keresi, hogy végre újra üthessen.

Nem szeretem anya. Azt hittem barátok leszünk - de ha baj van - azonnal bárkinek ellensége lesz. Nem lehet kiszámítani. Valósággal robban...

Ezután jövök én anyuka, mert én vagyok a harmadik legerősebb - elgondolkodom ezen. Nyilván erős is meg intelligens is - csak van benne egy hatalmas lélek. Amit a falka nem igazán kedvel. Érdekes, hogy iskolán kívűl vannak barátai, imád játszani - vezetni és behódolni egyaránt képes. Feltalálja magát bármilyen helyzetben, Csak ebben az osztálytermiben nem. És kínlódunk aktívan lassan egy éve.

Már első nap érezte. Vigyél el innen anya - itt nekem nem jó...

Azóta is készülődik.

Persze fogalmam sincs. Paraszti logikám szerint meg kell tanulja képviselni magát, megoldani azokat a konfliktusokat, amikbe keveredik. 

És abban is hiszek, hogy nem véletlenül vagyunk éppen itt, pont most, ezekkel az emberekkel körülvéve.

Minden élethelyzet egy lecke.

Van, hogy kisebb és van, hogy életreszóló.

Ez talán egy ilyen lesz.

Megtanítja, hogy hogyan élje túl földi életét, anélkül, hogy fantasztikus lelke meg ne sérülne.

Megtanul a szenvedésből erényt kovácsolni.

Ahogy édesanyám mindig mondotta nekem is - teher alatt nő a pálma fiam...

Soha nem értettem. Azt sem tudtam mi az a teheralattnőapálma - valami kiskamasz lehettem amikor megértettem a tanítást. Én nem voltam egy Balázs, hogy addig merjek visszakérdezni, ameddig egészen pontosan meg nem értettem.

Mert ő ezt teszi. Valósággal tágítja az elméjét a nap minden percében. Áll mellettem és kérdez, kérdez, kérdez. Sokszor az-az érzésem, mint kiskorában, mint amikor anyatejjel tápláltam, csak most az elmémben kotorászik.

Aztán eszembe jutott Polcz Alaine...

Tudod kisfiam - te nagyon jól focizol és kosarazol...

- igen.

Ahogy tudnod kell azt is, hogy semmit sem számít az, hogy ki mit gondol.

- ezt már tudom!

És ami a legfontosabb - nagyon szeretlek.

mert lehet, hogy tetves vagy, rühös vagy, büdös vagy - de nekem ajándék. A legszebb amit kaphattam valaha.

A nap, amikor elveszítettem Önmagamat, megtaláltam a gyermekeimet és anya született. Szelíd mégis tigris és orkánerejű, védelmező, mégis szigorú és következetes, nem tökéletes - de éppen jó, ha jobb lenne, biztosan elrontana mindent.

Az utóbbi időben a gyerekek esténként fogantatásukról, születésük körülményeiről faggatnak esti mese gyanánt. Mindent érteni vélnek a papság, tiltott szerelem, elrejtett állapot háza tája körül - kivéve, hogy hogyan szeretkezhettünk a házasságunk megkötésének pillanata előtt.

- Balázs: anya, te nagy huncut vagy. Azt mondtad, hogy két felnőtt akkor szerelmeskedhet, ha már házasok - s erre ti, tessék, csináltok egy leánkát, mielőtt összeházasodtatok volna...

- Fiam, mi csak megmutattuk nektek, hogy hogy nem szabad és kell csinálni. Hibáztunk, hibánk áldást és gyümölcsöt termett, felvállaltuk és helyrehoztuk. Ez a tanítás ebben, nem a szeretkezés pillanata.

Pár évvel ezelőtt irtózatot váltott ki belőlem, ha visszapillantottam kamaszkorom hányatott éveire. Így aztán igyekeztem elkerülni ezeket a visszapillantásokat. Ma már eljutottam arra a szintre, hogy képes vagyok tisztán és józanul elemezni egy-egy részét ennek az időszaknak. És minél bennebb haladok ebben a bozótban, annál inkább arra a felismerésre jutok, hogy mindennek éppen úgy volt ideje és helye, ahogyan történt.

Nem vagyok egy tehetséges kézműves, de azt tudom, hogy a szálakat ajánlott eldolgozni. Készülni kell tudatosan és józanul arra a pontra, amikor a gyerekek elérik ugyanazt a kort, amiben azt hittem, hogy nem csak én, hanem a világ is velem együtt remeg.

Most, hogy Anna másodikos - példának okáért eljutottam oda is, hogy szépnek látom a matematikát. Igazi játéknak. A szorzótábla ismét úgy megy, hogy erőtlenül bár, de már nagyobb számjegyű számokkal is osztok és szorzok fejben. Látom a szöveges feladatok logikáját és a tényt, hogy az életben minden ciklikus - körforgásban van. Ahonnan elindulunk oda kerülünk vissza, csak egy halovány szinttel feljebb - egészen addig, ameddig rá nem ébredünk - hogy a plafon végtelen. Állandóan van hova fejlődni.

Mivel elvált szülők gyerekeként nőttem fel - mindig azt hittem ismernem kell múltjuknak minden részletét - értékítéleteket kell formálnom akkori helyzetükről, döntéseikről, azok vállalt vagy mellőzőtt következményeiről - hiszen nagyban befolyásolták múltamat, formálódásomat és hatnak jelenemre, gyermekeim jövőjére egyaránt.

Míg ma már inkább azt gondolom, szart sem.

Ahány szereplő annyi szempont és igazság. Csavar és nem várt fordulat.

A lényeg mégiscsak az, amivel kezdenem is kell valamit - azaz, hogy mit váltott és vált ki bennem.

Az én realításom, az én történetem.

Attól lesz a kapott rezdülés és energia, a belső hang pozitív vagy negatív - sarkaló vagy visszahúzó erő.

Hogy ki kivel mit mikor miért minek - már mind mind közömbös.

Az ő útjuk az, nem ítélkezem, hanem csendben elfogadok, megértek és meghajolok előtte.

Ami igazán számít nem a tükör, hanem amit én magam látok benne. Amit nekem üzen. Mert azzal megyek utamra. Azt viszem magammal és adom tovább azoknak, akik számítanak rám.

Eszköz vagyok. Nem árral szemben úszó, haláláig véresen küzdő halacska - hanem döntéseit megfontolás eredményeként meghozó szuverén entitás. Lélekkel, élettel, magában emberien Istenivel. Ember - aki hoz, ad, van és továbblép - nem az elmúlásba, a nihilbe, hanem egy másik dimenzióba, ahol végre a lélek a valóság. 

Minden bizonnyal létezik valamilyen megnevezése a mániámnak, amit utóbb már-már mesterfokon űzök és nem tudok lemondani róla. Csak még nem sikerült utánanéznem.

Nem halnak meg körülöttünk egyre többen, hanem a közösségi oldalaknak és az állandó netezésnek köszönhetően - egyre gyakrabban szerzünk róla tudomást, egyre apróbb részletekkel. Ilyenkor a közösségi oldalaknak köszönhetően egy kattintás, pár betű bevésése, hogy az ember lánya eljusson a frissen elhúnyt személy adatlapjához. És ez a mániám, szeretem megnézni a másvilágra távozottat. A szemeibe akarok nézni a legfrissebb fotográfiáján keresztül és megtudni, hogy ő tudta-e? Tisztában volt-e azzal, hogy nemsokára mennie kell? 

Sajnos ez a képekről soha nem derűl ki. Csak nekem vannak mindenféle gondolataim ennek kapcsán, csak én igyekszem megfogni és elérni az elérhetetlent pillanatában és megnevezni, nyakon csípni, leírni a leírhatatlant.

A gyermekekkel esténként gyakran azt játszuk a felolvasást követően, hogy elindulunk Álomország fele. Képzeletünkben a fent említett országba egy hatalmas kapun át vezet az út. A gyermekek a halovány fátylon át - ami elválasztja a jelent az elkövetkezendőtől - még utánamkiáltják, de aztán várjuk meg egymást a kapuban...

Balázs szokta viccesen - először hangosan, majd egyre elhalóbb hangon suttogni, hogy beszippant, tartom magam, egyre nehezebb, szííív, mennem kell - ta-lál-ko-zunk beeeeeeeeeeeent... Majd rövid időre rá, elalszik. Azaz a mi olvasatunkban, belép a kapun - időn innen és túl, ahol egy halom kaland vár rá, amiről mi, mindannyian, már csak reggel szerezhetünk tudomást. Föltéve, ha emlékszik is.

Ezek az apró gyakorlatok - kissé felkészítenek az elkerülhetetlenre. A saját elmúlásunkra. Balázs gyakran kérdi: anya, magaddal viszed a dolgaidat, ha majd menned kell?

- nem, kicsim, én semmit, mert ahova én megyek, ott nem lesz szükségem semmire. Csak a testem marad a koporsóban, mint egy szennyes ruha, a lelkem, ami igazán számít, Istenhez megy vissza, ahonnan mind jöttünk.

- és anya, megvársz? vagy honnan tudom, hogy majd hol találok rád?

Na ez az a kérdéstípus, amire nem lehet rendes választ adni.

Ma olvastam, hogy a legkisebb testvérnek van a legnagyobb esélye arra, hogy beteljesítse a saját karmáját. Azaz felismerje, azonosítsa és teljesítse azokat a célokat, amiért teremtetett. Mivel a nagy küzd, szembeszál a családi karmával, minden utat végigjár - kivéve a sajátját, mivel az ellen dacol. Még azt is olvastam, hogy mekkora felelősség a szerep, amit betöltök, hiszen Balázs és én, mindketten ugyanabban a jegyben születtünk. Tehát, mint egy tükör állok vele szemben, hozzásegítve őt saját erősségeinek és gyengeségeinek, saját fegyvertárának felismertetésében. Ugyanakkor buktató is, nem csak pozitívum, hiszen könnyedén felütheti a fejét a két dudás egy csárdában állapot.

Nem így van ez Annával. Minden egyes lánybarátom, akit számon tartok vasbakkancsaim elkoptatásának történetében - emlékeztet rá. Hordoz valamit abból, amivel akkor azonosultam vagy szembeszáltam, értettem, szerettem vagy megvetetettem. Semmi sem közömbös benne. Állandó feladat vagyunk egymás számára. Magyarán vérkötelékünk egyik gyermekkel sem véletlen. Nem ide lettek hajítva, hanem pontosan és értelemszerűen meg lett tervezve ez a találkozás - újratalálkozás?

Érdekel hát, hogy ha valaki időnap előtt elmegy - érzi-e, tud-e róla, fel van-e készülve, vagy éppen annyira váratlanul éri az egész, mint bennünket, kivűlállókat?

A belső hangok soha nem csalnak. Gyengén, de elemi erővel igyekeznek eljuttatni hozzánk olyan üzeneteket, amik akár segítségünkre is lehetnének ideális esetben.

És, hogy saját halálunkra fel lehetne készülni, az butaság. Annyira beszűkűlt az elme, hogy egyszerűen csak időben képes érezni, lenni, gondolkodni.

Parancsot ad a testnek a megöregedésre, miközben a lelkünk állandó, friss és üde. Nem igazán érti meg soha, hogy ki az az aszott vén csont a kedvenc pizsomájában.

Amit tudni kell, lehet és ajánlott - hogy minden egyes nap egy ajándék. Aként illik megbecsülni, felhasználni és megőrizni. Időn innen és túl...innen és túl.

Anyák napja - 

fölöttébb érdekes nap ez. Május elsején kimegyünk a szabadba, Nők napján - virágot adunk a hölgyismerősöknek, sátoros ünnepekkor tartjuk magunkat a szokásokhoz - de mi történik Anyák napján? Tulajdonképpen miért esne egyetlen napra az Anyák napja, amikor minden áldott nap az anyaságról szól? Annak is akinek a gyermeke van, ahogyan annak is, akinek nem adatott meg a szó szoros értelmében ez a kegyelem.

Mert anyja, nem csak gyermeknek lehet lenni.

Anyai szerepben lehet jelen egy nő egy közösség életében, egy munkacsoport vezetőjeként, egy valamiért harcoló hadsereg élén, egy projekt menedzsereként. Vagy apaként, nagymamaként - azaz egy gyermekét egyedül nevelő szülőként vagy nagyszülőként.

Az anyaság szerep.

Sokszor jelenik meg párkapcsolatban is. Hogy anyaként van jelen a feleség. Sokkal inkább anyai szerepéből irányít, gondoskodik, óv és nevel - mint társként, szeretőként, feleségként.

Az anyaság szerep.

Amit megszólítunk a másikban és magunkban.

Ezért van az, hogy gyermekkel együtt anya is születik - vagy nem.

Ezért van az is, hogy nem föltétlenül az anya, akinek gyermeke van.

Hanem anya az, aki meghallotta a hívást.

A szerepeknek jogai és kötelezettségei vannak. Az tölti be a szerepet, aki leginkább eleget tesz ezeknek.

Ismerek ugyanis olyan anyát, akinek született gyermeke, de ő maga még nem született bele anyaságába. Ahogy olyan ember is áll közel hozzám, akinek nincs biológiai értelemben gyermeke, de anyaként van jelen sokunk életében.

Ezek alapján tehát maradjunk abban, hogy a biológiai tényező nem kizáró jellege a szerepnek.

Anya az, aki hallotta a hívást és válaszolt rá.

És ha tette, akkor mindennap az ő napja van.

Hiszen az anyaság állandó.

Anya nélkül nincs semmi. Megszűnik az élet és élniakarás. Valakinek állandó jelleggel be kell töltenie ezt a szerepet.

És nem föltétlenül kell megünneplésére egyetlen piros betűs nap a naptárban. Hiszen minden nap ünnep az anyaságban. A maga átkaival és kegyelmével, megfoghatatlanságával és csodáival. Azzal együtt, hogy képes vagyok önmagam fölé helyezni mindent és mindenkit - soha nem marad időm és erőm önmagamra - ennek ellenére, vagyok, létezem - hiszen általam léteznek oly sokan körülöttem, akiknek anyjuk vagyok.

Mint minden szerepben itt is adott a fejlődés.

El kell jutnom oda, hogy megtanuljam magamat táplálni, s csak azután kielégíteni mások igényét. De ez már egy következő szint. Hiszen nem egoizmusból fakad, hanem lemondásból és belátásokból. Annak a tudatából, hogy el kell látnom önmagamat, hogy elláthassak másokat.

Ezt nem sok anya sajátítja el. Sokan aszódnak bele feladataik kihívásába. A jogokig kevesek jutnak el. Ebben lehet cinkos ez a piros ünnep a maga hervadó virágaival. Amik önmagukban nem elégtételek, hiszen soha nem a hála miatt avanzsáljuk önmagunkat Nőból-Anyává. Csak arra emlékeztetnek, hogy minden mulandó, kivéve az anyaság. Mert az örök. Akár az élet. Hiszen ennek része.