Két idősebb fiútestvér kishugaként, gyermekkoromban elég sokszor adódott úgy, hogy átráztak a férfiak. Nem egy, hanem egyből kettő. 

Annak idején a kommunizmusban nem lehetett édességhez jutni. Így sokkal gyakrabban sütöttek az anyák, vagy látogattunk cukrászdát. De a tejes-batonon kívűl, amit ma is sokan visszasírunk, nem igazán lehetett kapni semmilyen csokifélét. De a batonból, becsületére legyen mondva, kétféle is volt - csokis és tejporos. Isteni volt. Nyúlott a szájban, akár a büdös túró. Azóta sem találok ahhoz hasonlót, hiába keresem és próbálgatom mindenfele a batonok mindegyikét. Finom, finom, de nem békebeli...

Ezért hát, ha a család egy nagyobb mennyiségű édességbevétel birtokába jutott, anyu kipórciózta, majd gondosan eltette a többletet, hogy minden álló nap csepegtessen belőle.

Soha nem felejtem el, amikor mondogattuk:

- jajj, úgy kívánom az édességet...

Erre mindig ez volt a válasza:

- edd meg a cukrász seggét. egyéb nem nagyon van.

Sportolóként a konyha kredencen tartott glukózból minden nap bevehettük egy kanállal. De az sem tartott örökké. Késöbb a csodás dobozba sima cukor került, s áhítózva nézegettük a kiűrűlt dobozt. A cukrász segge, azonban mindig ott volt.

Volt egy gazdag :) orvoscsalád - anya nőgyógyász, apa sebész, két gyerek túlsúlyos. Ott minden nap volt csoki. Irigykedve gondoltam rájuk, ahogy a csokikat eszegetik nagy boldogan.

Akkoriban nem voltak túlsúlyos gyerekek. S csak azok a felnőttek voltak eldeformálódva, akik cukorbetegek voltak.

Ez is örökre megmarad:

- anya, az a néni miért olyan kövér?

- mert cukros.

Gyermekként azt hittem, hogy csak cukron él. Ezért hívják cukrosnak. Ez a fogalom ma sem tiszta számomra, csak ha éppen a felnőtt Énemben tartózkodom. Például amikor a gyermekek megkérdezik, hogy mit jelent a cukorbetegség. Ha visszazuhanok a kényelmes hűlyegyerek Én-be, azonnal azt jelenti, amit legelőször is jelentett. Hogy cukros. És kész.

A testvéreim ebben a nagy ínségben - a következő játékkal szórakoztattak engem és magukat.

Ennek a játéknak a legelső és legfontosabb szabálya a titoktartás volt.

Be kellett csukni az ajtót.

Csendben kellett maradni, mert különben nem működött a varázslat.

És nem szabadott árulkodni, mert akkor meghalhatott szüleink bármelyike.

- én ezeket a szabályokat halálosan komolyan vettem.

Ma is ha becsukódik mögöttem egy-egy ajtó - igyekszem nem árulkodni, csendben maradni és vigyázni családom épségére.

Akkor felmásztak mindketten az emeleteságy tetejére. Nekem az volt a feladatom, hogy a szoba közepére állított székre feltegyem az összes édességemet. Amikor megtettem - be kellett csuknom a szememet és számolnom kellett tízig. Valószínű eddig tudtam és ők, tisztában voltak reális képességeimmel. Soha nem vártak el többet tőlem, csak mint amennyit adni tudtam.

Mire kinyitottam a szemem - ők ugyanott voltak, az édesség azonban teljesen eltűnt a székről.

Mikor üvőltözni kezdtem volna, hogy azonnal varázsolják vissza - megmagyarázták, hogy a varázslat nem egy ilyen hipp-hopp dolog. Annak, hogy belementem - következményei vannak. Amire ők idejében figyeleztettek. Ja, és ne feledkezzem meg a szabályokról - ajtó, csend, árulkodás-tilalom - örök fogadalmak. 

Nem sokat tehettem.

Időközben, nagy sokára megtanultam, hogy ne hagyjam magam elvarázsolni. A szememeimet meg végképp ne csukjam le, ha jót akarok.

Ma mutattak a hírekben egy nőt.

Szegény kedves, nem egyedül esett áldozatul. Többen és többen vannak.

A parkokban szólítják le őket azzal, hogy szeretnék-e, hogy teljesüljenek a vágyaik?

Miért? Ki nem?

A szabály az, hogy a varázslat érdekében be kell tenni minden fémékszert magadról egy újságpapírba. Mert a fém gátolja az energia-áramlást.

Kis időre be kell húnyni a szemet. Majd fél órán át nem szabad az újságpapírba tekert ékszerekhez nyúlni.

Fél óra után - kész a varázslat.

Eltűnnek az ékszerek. De el a varázslók is.

Megszeppenve meséli a hölgy:

- nem akartam belemenni. de olyan kíváncsi voltam... gondoltam kipróbálom.

Így jár az ember, ha nem volt gyermekszobája.

Mert mindennek megvan az ideje.

Különben szépen vén fejjel kell belesétáljál ilyen és ehhez hasonló csapdákba!

Pünkösdi búcsú, a nagy élményen túl

Mesélik a székelyföldön élő öregek, hogy annak idején, a kommunizmus éveiben is folyt ezerrel a Csíksomlyói búcsú minden Pünkösd alkalmával. Igaz, székely embernek nem ez a búcsú a búcsúk búcsúja, hanem a szeptemberi, amikor mindenki elmegy, aki csak teheti.

Akkoriban ugyebár nem lehetett ezalatt a pretextus alatt felutazni, hogy Pünkösdi Búcsú - megszervezték hát úgy az eseményt, hogy Tavasz a Hargitán. A buszok természetesen nem Csíksomlyóra mentek, hanem közeli falvakba, településekre, ahonnan az emberek gyalogosan átmentek Somlyóra, szentmisét hallgattak, majd vissza a buszhoz és haza a Tavasz a Hargitáról.Nem voltak a legszebb élmények ezek, hiszen a kis templomban alig fértek - mindenki igyekezett feljutni Máriához, megérinteni őt, közben bennük volt a félelem a hatóságoktól, akik bármikor rájuktörhettek volna és bezárhatták volna mindannyiukat.

Nem figyeltek hát egymásra - lökdösödtek, veszekedtek, tolakodtak.

Ugyan, erre nem derül fény a képernyőn keresztül - minden évben elhangzik a dícsérő beszéd a résztvevők javára - akik noha több tízezren vannak - civilizáltak és ennek köszönhetően zökkenőmentesen zajlik le a tömegeket megmozgató búcsú.

Igaz.

Azaz, van benne igazság.

Ha összevetem a pupatori de moaste bandaval, akik térden csúszkálnak az üres flakonokkal a kezükben és vísitva erőszakolják ki a kegyelmet azoktól, akikben hisznek.

Ezzel szemben van néhány dolog, amin mindenképpen illene változtatni:

- ha a résztvevők szempontjait nézem a következő dolgok jutnak eszembe:

1. ez egy szentmise. szentmise alatt nincs beszélgetés, jövés-menés, selfizés, hangos kacagás, telefonálás, ismerősök boldog üdvözlése

2. ha kinéztem a megfelelő helyet a nyeregben, ahol tölteni szeretném ezt a pár órát - nem viszem véghez az akaratomat tüzön-vízen át - azaz nem mászom senki nyakába, nem lépek a letelepedett emberek ruháira, pokrócaira, élelmiszeres kosaraira, legkevésbé lábaira, kezeire, fejére

3. igyekszem úgy viselkedni - még egyszerű ateista túristaként is - ahogyan a teplomban szokás

4. kerülöm a szeszesital fogyasztását - hiszen meleg van, tűz a Nap, szent helyen vagyok, szent időben.

- ha a szervezők szempontjait követve indulok el, a következőket tudnám ajánlani:

1. ugye már nem meglepetés, hogy évről-évre többen és többen vannak? vagy ha nem is többen, de rengetegen, vagy nagyon sokan?

2.  akkor - feladat, sőt nem is feladat, hanem egyenesen kutya kötelesség a parkolás megoldása. nem csak gyalogos zarándokok érkeznek. sőt, zömében nem. jönnek buszokkal, kisbuszokkal autókkal száz és ezer kilóméterekről - és nincs hova letenniük az autót. Még száraz időben van ahogy van, de ha esik, annak aki földúton kapott egy kis lyukat - vége van. Rengeteg udvar és földterület áll szabadon az ipari zónában - üresen lezárva. Ha megoldának bérléssel, ha még elkérnének 5-1o lejt, akkor is jobb lenne mint így, ebben az áldatlan állapotban.

3. a Székútja ... - kérdem én, szabad így kinézzen egy zarándokhelyre veztő útszakasz? Mint egy olcsó, cirukuszi vásártér. Éppen tüzet nem köptek, de más minden volt. Emberek ... ez Somlyó!...

Nem tudom, hogy mennyi pénz folyhat be egy-egy Pünkösdöt követően - de feltételezem, hogy rengeteg. Abból, a sok(k)ból - kérném szépen megteremteni a feltételeket. Hiszen eljött annak az ideje, hogy megteremtsük a feltételeit annak, ami ennyire kinőtte magát. Hogy aki csak túristaként imbolyog fel - igazi áldott állapotban térjen haza, mint aki Mária Oltalma alól jön - és nem menekül.

Végiggurult Vásárhelyen a Zarándokvonat. Totus Tuus... hírdették hivalkodóan a szerelvények. Mindenki sirva integetett. Lobogtak a zászlók, izzadtak a szőttesben az emberek, gyerekek, mindenki vidám volt és boldog. Újra együtt a család - írta az arcokon. Újságírók rohangáltak fel s alá, szebbnél szebb riporternők caplattak a felásott, feldúlt, szellemtanyára emlékeztető állomáson, ahol már egy kerek esztendeje nem állt együtt ennyi ember. Magyar ember pláné nem.

Mert magyar vonatot vártak a magyar emberek. 

Nem zarándokvonatot a hívők, hanem magyar vonatot a magyarok.

Megfelelő alkalom a félresiklott történelem elsiratására, a gondosan összetekert zászlók megszellőzteteésére - legkevésbé az imára.

Nem tudom miért utaznak a magyarok a zarándokvonattal.

Divat? Sok jót hallottak erről az életreszóló eseményről? Nem is magyar keresztény aki legalább egyet ne döcögött volna napokon át az anyaországból a mostohagyerek Erdélyig? Ahol mindenki testvér. Test és vér. Legkevésbé amikor mi látogatunk el otthonaikba. Az anyaországba. Mert olyankor csak lazán románok vagyunk. Szégyelnivalók. Félrenéznek szégyenlősen, mert nem vagyunk divatosak, menők és kellően analfabéták ennek a szép nyelvnek a rondított változatának beszéléséhez. Arra születni kell.

Anyósomék, mint minden rendes székely falu, a falunapokat egy évben egyszer ünneplik meg, de akkor úgy, hogy hét nap s hét éjjel szól a muzsika. Nagykanállal eszik vak és világtalan. Vendégek érkeznek az anyaországból - nem kevesen. Egy hetet maradnak, Elszállásolják őket, etetik, itatják, szórakoztatják őket. 

Visszahívva a több mint 1oo fős vendégsereg egy hetes fogadásának meghálálásért - 3-5 fő van. Nem több, mint 1-3 napig.

Nos ebben benne foglaltatik minden amit én - sok sok ezer emberrel ellentétben, a zarándokvonatról gondolok.

Csíksomlyó divat lett.

Egyszer egy évben őrület. Már nem jó nekem odamenni. Hol van már a Mária lába? A tömegben, a grasszálásban, a mellveregetésben, a zajban és káoszban?

Hol van az imádságos, zarándokokhoz méltó lelkület ha megered az eső?

Hol van a Lélek a tömegben? És hol kezdődik el az egyén?

Hisztéria van. Tömeghisztéria.

Zajos vásártérré alakul át a város, ami mindenre emlékeztet, legkevésbé arra amire hivatott az év ezen időszakában.

Dugig tömve a vonatok szenzációt kereső emberekkel. Sirva mosolyogtak és integettek. Testvérek voltunk, akiket a gonosz hatalom (?) - ezúttal is arctalan - elválasztott. 

Pedig, nem a hatalom a hibás. Nem kell a bűnbak.

Mi voltunk azok.

Akik a képmutatást magasabb és magasabb szinteken űzzűk. Integetünk, sirunk, zászlókat lobogtatunk, végigdaloljuk a himnuszrepertoárt, elsiratjuk a hazát. Aztán - kimegyünk túlélni, dolgozni, lélegezni és nem furcsa, ha a vonaton ülő lazán lerománoz, inkább a kutyának adja a maradékát és letagadja a testvéri viszonyt - szégyene miatt.

Alázatosnak kell maradni a végletekig.

Átadni a legjobb falatokat, kinyitni a lelkünket és szíveinket, integetni, énekelni és sirni.

Mert mindez egy évben egyszer adatik meg.

Igaz nem ingyen - de közel sem ér fel az egész azzal az élménnyel, amit a közeledő vonat zaja okoz agyonsebzett lelkeinkben.

Totus tuus.

Dícsértessék

A flört önmagában véve nem rossz. De csak okos, bölcs embernek ajánlott. Aki tisztában van önmagával, helyével, a másikkal és annak helyével. Attól a pillanattól kezdődően ugyanis, amikor egy kontrollálatlan, buta ember kezd el flörtölgetni egy másik olyan féllel, aki elveszítette a koordinátáit, megállíthatatlan a tűzvész - amelyebn minden és mindenki odavész.

Van ez a buta, fiatal nő.

Kilóméterekről lerí róla, hogy fogalma sincs honnan jön, hova tart. Dícséretére legyen elmondva tisztelettel és becsülettel, hogy ezzel szemben pontos meghatározaásai vannak arról, hogy éppen mit tesz. Szakmailag találgatásai is vannak, sejtelmes meglátásai arról, hogy mit szeretne elérni. De magáról semmit sem tud.

Szavaival kijelent egyet, tetteivel megcáfolja mindet.

Minden egyes alkalommal amikor interakcióba lépek vele - rövid meditálást követően teszem. Olyan ez mint egy szégyenlős ima.

Letisztázom magamban, hogy semmi közöm a más életéhez.

Elmagyarázaom türelmesen magamnak, hogy nem feladatom kiosztani és leültetni senkit.

De abban a percben, ahogy elkezdünk eszméket cserélni - bang. Kiakadok. És visszsűllyedek, degradálodom arra a szintre amit legjobban utálok bárkiben, leginkább magamban. Beleszólni mások életvezetésébe.

Meg is bolondulnék, ha legalább jól irányzott célzásokkal nem osztanám ki.

De amikor levadít, megbolondít ez a fajta butasága. Amely csak látszólagos. Hiszen pontosan tudja, hogy általa hogyan forgasson meg, tegyen hülyévé másokat.

Így áll ez a sztori:

van ez az idős ember. Aki évek óta egyedül él. És találkozik ezzel a nővel, aki koordinátái hiányában elkezdi rajta próbára tenni maradék nőiességét. Minél bizonytalanabb és irányvesztettebb annál erőteljesebben.

És szerencsétlen kiszáradt ember - minden életnedvét összekaparva - azt hiszi, abban reménykedik, hogy személye kelti fel a másikban az érdeklődő szeretet. Pedig erről a legkevésbé sincs szó.

Sokkal inkább a másik kiszipolyozásáról, kihasználásáról, tűzgyújtásról, a tűz mibenléte iránti információhiányról és a mindent porrá romboló vészről, amit a felvigyázat nélkül hagyott tűz okoz.

Mert ebben mindenki égni fog.

És akkor itt vagyok én.

A háromdés szemcsimmel.

Annyit kellene tennem - tiszta lelkiismerettel, hogy mindezt elmondom az Öregembernek és jól felpofozom a tűzet szító szerecsétlen fehérnépet, mielőtt porrá rombolna mindent.

De nem tehetem.

Ilyen lehet Istennek, amikor vesztünkbe rohanunk.

S akkor mi?

Szabad akarat.

De kérdem én - hülyének van szabad akarata?

Egyáltalán bármilyen?

Most szépen megtörlöm a szemüvegem, háradölök és végignézem ezt a mozit.

Nem szólhatok bele.

A végén elmondhatom, hogy tudtam. Megmondtam. Na látod?... És kész.

Aki még nincs benne annak viszont szólhatok - a flört jó játék, de csak és kizárólag okos embernek való. Annak aki ismeri koordinátáit, képes behatárolni önmagát és a másikat. Tudja honnan jön és hova tart. Képes kontroll alatt tartani a szálakat.

Na az és kizárólag az, játszhat néha a tűzzel.

Másnak nem ajánlott, mert bepisil!

Volt egy időszak az életemben, amikor sablont szabtam a boldogságra - és az általam kreált boldogságnak megfelelő képbe egyáltán nem fért bele az a séma amely szerint én éltem. Az első lépésem sajnálatos módon nem az introspekció volt, hogy megkeressem magamban, hogy miért is jutottam el ahhoz a képhez, hanem a legrosszabb amelyet a lépések közül választhattam. Elkezdtem keresni mások képeit és azokkal összehasonlítgatni az én képemet és az én valóságomat.

Mondanom sem kell, hogy mekkora kalamajkába kavartam bele magam. Évekig tartott, amíg kimásztam belőle.

Hogy mi segített?

Előszöris rájöttem arra, hogy a boldogság nem egy álló kép. Hanem egy folyamat. Ami elsősorban a belső szabadságérzetből fakad. A függések, függőségek, külső hiábavalóságok megszakításával, átkeretezésével és átértelmezésével.

A képet, amely bennem élt darabokra szaggattam, hogy soha többé ne legyek képes összeragasztani és felhasználni magam vagy mások ellen.

Ahogy ebben az időszakában az életemnek, ma is gyakran visszajárok Popper Péter azon mondásához, amit nem fogok szó szerint idézni, csak lényeges vonásait említve, s mindezt a magam szűrőjén át - hogy nem azzal van baj, amikor a házad felett és körül a madarak repülését csodálod. Az még szabadság. Önmagad rabja akkor kezdesz lenni, amikor elkezded ezeket a madarakat lecsalogatni és nem csak megteted őket, hanem megengeded nekik, sőt mi több bíztatod őket arra, hogy fészket rakjanak kéményeden.

Ismerek egy hölgyet. Sokunk bánatát, örömét, búját hordozza magában. Minden olyan házasságban élő anyáét, aki magára marad és azt hiszi senki sem érti meg már őt. Elmagányosodik a kapcsolatban és ebben a szárazságban él éveken át. Nem keresi a vizet, hanem arra vár, hogy végre valaki megitassa. 

Az itatás elmarad. 

A kút tövében senki sem fogja megkérdezni tőled, hogy nem szomjazol-e? Elvárják tőled, hogy ha szomjas vagy, lépj oda és merj vizet magadnak.

Az is lehet, hogy kiszolgálnának, ha elmondanád, hogy szomjazol, de inkább a gondoskodás hangsúlyosabb, mint a víz iránti epedésed.

Ilyen helyzethez hasonlítható a házasság is.

Amelyben sokszor szomjuhozik a kút tövében mindkét fél, arra várva, hogy a másik tegye meg az első lépéseket az itatás, vizzel való ellátás érdekében.

Igy halnak szomjan emberek a legnagyobb szárazságban - s mindezt úgy, hogy a kút pár lépésre áll tőlük.

Könnyebb ilyenkor mérföldeket gyalogolni egy olyan vízlelőhelyig, ahol kiszolgálnak, mint kimondani azt az igényt, amely már már valóságos obszeszióvá hatalmasodott el lelkünkben.

Könnyebb ilyenkor egy új kapcsolanak teljes mellszélességgel nekifeszűlni, semmint a régit a porig lerombolni és újraépíteni meglévő elemeiből egy új mintázatot és formát kihozva belőle.

Innentől kezdőden a forgatókönyvek szinte egy sablonra íródnak.

Előszöris mindig kitudódik.

Az addig száraz, cserepes növény mellettünk elkezd fényleni és új leveleket hajtani.

Vak legyen a talpán, aki nem ismeri fel az elfedhetetlen jeleket.

Másodsorban sor kerül a nagy tisztázó beszélgetésekre, amik minden alkalommal hatalmas labirintusszerű vitába torkollnak. Ilyenkor senki sem keresi a megoldásokat. Előkerülnek a megkövűlt sérelmek - igyekszik mindenki maga alá gyűrni egy megfelelőt és azt lovagolni a végletekig.

Harmadik fázisként jelenik meg mindkét részről a porig rombolás igénye.

Ez ennek a folyamatnak - látszata ellenére - a legépítőbb szakasza.

Ugyanis a porig rombolás nem rossz. A legjobb ami történhet velünk ebben a helyzetben. Vagy a nulláról kezdjük, vagy sehonnan. Mindennek égnie kell egy valamirevaló újrakezdés érdekében.

Negyedik szakasz - a pánik. Takarodj - osztozzunk - enyém a gyermek, tiéd a ház, enyém a kocsi, tiéd a máz. Jó jó, de mi lesz velem. Én még én - de ki fog téged eltartani. 

Ebben a fázisban a Mi félelme lép fel erőteljesen. Hiszen innen már szinte biztos út vezet a mi halálához. Ha a Mi iránti félelmen az Én féltése kerekedik felül - nem túl hosszú út vezet a következő hasonló helyzetig. Ezzel szemben ha a Mi megmentése érdekében fog össze a két Én - menthető a menthetetlen.

Mert az Én-nek soha nem szabad győzedelmeskednie.

Az Én-nek meg kell értenie, hogy sokadrendű a nagy rendben, amelynek csak egyetlen apró kis atomja a család maga. És család alatt természetesen a Mi-t értem.

Ha tehát ezt sikerül megértenünk - nem csak kicsiben, hanem egyre nagyobb és nagyobb méretekben - eljuthatunk addig a pontig, ahol elkezdődik lenni a boldogság.

Nem lesz többé kérdés a szomszéd kertje, rózsabokra - az Én szenvedése és megjátszásai. Felismerjük, hogy helyünk, szerepünk céljaink vannak abban a nagy rendszerben - amelyben az Én csak a Mi fényében válik fontossá. Egyedül semmi, senki - együtt valami és minden.

Kérdezem a vallásórásaimat az óra elkezdésének pillanatát várva, hogy mi zajlik bennük, hogy vannak, mit tanulnak. Mondják, hogy minden betű megvan, ma felvették az utolsót is - lassan jöhet a vakáció. A mi időnkben az utolsó betű megtanulása minden iskolában ugyanazt jelentette, azaz az ÁBC utolsó betűjét. Na most nem így van. Mesélik, hogy az ismeretlen betűt vették fel. Kutatni kezdek iskoláskori élményeim, az akkor tanult ismereteim között - az eredmény null. Nagy semmi. Ismeretlent matematikából tanultam, de annak sok köze nem volt az ÁBC-hez.

Kezdem a logika oldaláról. Rossz pont - hiszen köze sincs a logikához.

- gyerekek, ha ismeretlen, akkor hogyan tanulhattátok? ha meg meghatároztátok, akkor miért ismeretlen.

Na ezt most ők nem tudják. Különben is, én vagyok a marha, hogy nagy ló létemre ilyesmiket feszegetek. Ismeretlen és kész.

Tovább boncolgatom, nem hagy nyugodni a dolog. Kérdezem - x, y, w, dzs?

Közel járok, mert egyre fényesebbek a tekintetek.

Igen, idegen nyelvben használatos betűk ezek. Idegen szavakban szerepelnek, amelyeket más népektől vettünk át.

Például taxi...

Eszembe jut az e heti taxis kalandunk.

Éppen edzésre tartunk a gyerekekkel, táskákkal, botokkal. Mindig kész kaland.

Alig ülünk be kijelenti a diszpécser, hogy azonnal kér egy olyan autót erre és erre a címre, amelyiknek sötétített ablakai vannak.

Megszólal egy flegma valahonnan az éterből, hogy ne keressen, mert a törvény tiltja a füstös üveg használatát.

De a diszpécser kitartó. Folyamatosan és eyre rámenősebben kéri az éppen szolgálatban lévő taxisokat, hogy azonnal jelentkezzen az, akinek sötétített üvegei vannak hátul.

Magam előtt látok - ki tudja miért - egy csinos harmincas hölgyet, valamiért mindenképpen titkárnő vagy menedzserasszisztens - és az elhízott, pocakos, kopasz, őszbe forduló, lihegő és folyamatosan izzadó üzletembert vagy politikust, akik egy vállalhatatlan helyről és állapotból - csak sötétített üveggel képesek elmenekülni, önmaguk és egymás elől.

De nem.

A valóság sokkal érdekesebb ennél. Igazi Isaura.

Hisztériásan üvőlt bele a rádióba a diszpécser - az utas még mindig vonalban van és azonnal kéri az autót. Csak így képes utazni, mert fényérzékeny.

A taxissal együtt artikulátlan hahótába kezdünk.

Mindenre számítottunk, csak erre a hülye történetre nem.

- Biztos vámpír... - szólal meg reménykedve a sofőr.

- Miért nem tesz napszemüveget? - kérdem én bugyután.

S egyáltalán, miért nem egy sima, megszokott, unalmas szerelmi háromszög - mi ez a fátyolszerű kis bárgyú igazság?

Mire megérkezünk, a taxit kereső vámpír hisztériásan lecsapja a kagylót.

Valószínű úgy dönt, inkább gyalog megy.

Én meg maradok az ismeretlen betűkkel, történetekkel és a ténnyel, hogy a legjobb sztorikat, csak az élet kreálja.

Mindenki kap egy útravaló ajándákot Istentől, a fülébe suttogott titok mellé, amikor elindul. Ez amolyan hamuban sűlt pogácsa. Végigkísér, használhatod és varázslatos ereje van - minél többet osztasz meg belőle, annál több marad - hogy majd annak rendje és módja szerint a megfelelő időben másokkal is megoszthasd.

Ilyen egyik hamuban sűlt pogácsám lehet, hogy értek az állatok nyelvén.

Nagyon nehez szánom rá magam, de ha végre felállok és gondolkodás nélkül begázolok a vadállatokkal tele sűrű-sötét erdőbe, nincs az-az állatfaj, amellyel szót ne értenék.

Vannak a nagykutyák. Irtózatos hírük ellenére - velük a legkönnyebb szót érteni. Hiszen erejük, hatalmuk és megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségüknek köszönhetően nincs az a téma amire ne lennének nyitottak. Türelmesen végighallgatják félelmekkel és szorongásokkal teli nyüszítésedet, kitárják az általuk birtokolt erdőrészt és abból a málnából szakítasz, amelyikből szeretnél. Persze nem állandóan, hanem helyenként. Amikor szüksége van egójuknak egy kis simogatásra.

Aztán vannak a kiskutyák.

Ezek a nagykutyák szolgálatában tevékenykednek.

Sürögnek, forognak. Rossznyelvek szerint egész nap ugrándoznak és segget nyalnak.

Ha egy hozzájuk hasonló - kevés erővel rendelkező lény ugrándozza körbe az általuk szolgált nagykutyát, roppant vadak és dühösek lesznek. Szinte megfékezhetetlenek. Mintha attól félnének, hogy a nyleved ügyesebben nyal, a torkodon szebb vakkantások törnek elő. Féltik a segget, amelyet birtokolnak.

Ha egyedül kapod őket egy vad erdei sétán - pláné, ha falkában vannak - megtámadnak és miszlikre szednek. Óvatosnak kell hát lenned.

Istentől kapott hamuban sűlt pogimat ilyentájt mindig, nagy színészi képességgel rámerőszakolt nyugalommal előszedem - és csak szakítani kezem a koncokat, amikkel bealtatom a nyaláshoz és morzsaevéshez szokott ölebeket. Hiszen tudom, ha rajtuk keresztülgázolok, elérem a nagykutyák birodalmát, ahol már az alvilági, de pontos és követhető szabályok szerint működik minden.

Ma egy ilyen kiskutyán kellett keresztüljutnom.Helyesebben kettőn, hogy elérjem a nagyot.

Az első rettenetesen vad volt. De mivel már többször mart a sarkomba, szokva voltam a harapásával. Amely felületi sebet hagy és hamar gyógyul, hiszen nevetségesen kicsik a fogai.

Minél kisebb testű egy eb, annál jobban harap, annál vadabbúl ugat.

Évek óta teszek kísérleteket arra, hogy megértessem vele, hogy játszhatna a nagy lígában is, de nem uram. Ő imád ölebnek lenni. Egy pillanatra sem esik ki a szerepéből.

Lassan és óvatosan közelítek hozzá.

Finom mozdulatokkal próbálom lefejteni a nyakhúsába nőtt pórázát, hogy sétáljon és fusson egy kört szabadon. Nézze már meg végre, milyen nagykutyának lenni. Olyannak, akiben megbíznak - de nem. Neki a megszokott kell.

Ma is rámugrik, ugat, harapdál, körbecsahol. Minél idősebb lesz, nnál butább és korlátoltabb. Saját hangja is dűhbe képes őt gurítani.

Odatartom termetes faramat, hadd harapja a hülyéje azt, ha már ennyire tetszik neki.

Végül rászólok. Félre az utamból marhája, megyek ahhoz, aki ugatás nélkül is képes elfogadni a csontokat.

Nyűszítve, haragosan félreáll.

Szinte biztosra tudom, már visszatérésem pillanatára gyúr. Hogy utoljára egy jó nagyot haraphasson a vádlimból. hiszen felugorva is csak az éri el.

A nagykutya házát két kisebb kutya uralja. Ezek már nem pinarágók - kicsit többet értenek az ülj, feküdj, pacsit, pitizz - parancsokból.

Három perc alatt kapom meg amit akarok.

Megrángatják az erdőt őrző kiskuya pórázát, aki ebből pontosan tudja, hogy a nagykutya ismételten a fejére szart.

Magam előtt látom tehetetlen dühét, ahogy kifele haladok.

Még utoljára, mindenre felkészülve lehajolok, hogy megsimogassam a buksiját.

Ekkor azonban a kezembe harap.

Nem haragszom rá, inkább sajnálom. Olyan szívesen lefejteném róla a pórázt és megfuttatnám egyet. Csak úgy a szél öröméért. Kikefélném bogáncsokkal teli szőrét, vizet adnék neki a poharamból és megvakargatnám a füle hegyét.

Fogalma sincs mennyire mélyen elkúrja az életét.

Rá kell jönnöm, van akin nem lehet segíteni.

De szinte biztos - harapásai árán is, próbálkozni fogok. Mert hiszek a nagy utolsó, szabad  és minden gátat elszakító futásokban.