Nem tudom mit fognak írni az új Csillagok Háborújáról. Nem is érdekel. Rendszerint nem szoktam más seggébe hajolni, hogy megtudjam mit is gondolok.

A film nem nagy eresztés. Annak semmiképpen, aki nem volt bolondja annak idején. És már túl van mindenen - látott déket minden mennyiségben - látta a legtöbb filmet ami olyan izgalmakat, szövegkönyvet, technikai elemeket használ - amit mi a Star Wars idején egyszerűen trükkfelvételnek neveztünk - és színészeket szólaltat meg, amik és akik egyszerűen verhetetlenek.

Itt nem erről van szó.

Én magam is láttam jobb filmet - nem is egyet.

De ez a sztori, ez a kivitelezés, ezek az arcok, ez az érzés az enyémek.

Olyan ez, amikor hozzávénülsz a párodhoz.

És nem azért szereted (már) mert szép a bőre, kerek a segge, aranyos a csudája - hanem azért mert ő a tied. Tudod már, hogy vannak nála szebbek, formásabb popójúak, aranyosabb csudákat viselők - de ő...ő a tied. Azzal ami és azzal amije van,

Na így van ez a Csillagok Háborújával is.

A gyermekeknek megmutattuk Mihaelat. Az akkori szinte egyedüli elérhető rajzfilmet számunkra. Kuriózumnak jó volt, de semmi több. Soha többet nem említették, nem kerestek rá, nem meséltették - hanem a feledés homályába merült, az összes többi nem fontos dolog mellé.

Talán ezen a nyomvonalon indulhattak el azok, akik meg akarták mutatni a világnak, a gyermekeiknek, a mai generáció szülötteinek, hogy mi is tulajdonképpen a Csillagok Háborúja. Amit annak idején, amikor először láttunk - majdnem belehaltunk a gyönyörűségbe. Ahogy Darth Wader szuszogni tudott - az ember gerincén futkosott a hideg az izgalomtól. 

De ha az akkorit mutatjuk meg - abban a feldolgozásban, azokkal az elemekkel, amelyekkel akkoriban operálhatott - nem jutottunk volna tovább Mihaelá szintjénél.

O.k. - és akkor?

Így azonban szerelem,

Elvittem, megmutattam, felfedtem és hagytam, hogy rá is hasson azzal az Erővel, amellyel igen kevés alkotás képes.

Mert a Csillagok Háborújának Ereje van.

Visszatérő ereje, amelyet az emberöltő(m) feladata nem kihagyni.

Ilyen volt látni Han Solot, Leiat, Chewbaccat, R2D2-t és még sorolhatnám - de a legvégén Luke-ot, aki úgy áll a dombtetőn ember - hogy a nyakadat teheted le rá, hogy ebből még folytatás lesz. Minimum addig ameddig élsz - vagy ők élnek ...

A gyermekeim alapjáratban nem követelőzők. Mindig csak addig nyújtózkodnak, ameddig ér a takaró. Ha pedig van egy nagylelkűbb napom és egyszerre több dolgot megengedek a megszokottnál, ők maguk teszik vissza a polcra az általuk feleslegesnek vélt dolgokat - mondván, hogy így legalább marad majd más alkalomra is a bőségből. 

Mégis a téli ünnepkört - Mikulásjárást és Karácsonyt - természetesen a levélírás és rajzolás láza hatja át, ami teret ad az álmodozásra. Balázs minden álma a legó. Legó minden mennyiségben. Aki jártas a témában, pontosan tudja mennyire nehéz milliókról beszélünk ennek a témakörben a kapcsán. Balázs fiam multimilliomos, ha figyelembe vesszük és mérlegre tesszük azt a gyűjteményt, amelynek az évek során birtokosává lett. De ez soha nem állítja meg abban, hogy újabbat és újabbat ne kérjen. Most a Csillagok Háborúja legókra van ráállva. Minden mennyiségben. Amikor a Mikulás visszaírta, hogy hagyjon valamit az angyalnak is - hiszen borsósnak találta az árakat, megértette szó nélkül. Azóta árakat is figyelembevéve nézünk ajándékötleteket. 

Munkámnak köszönhetően minden évben ünnepre való felkészülési rituálénk része a hátrányos helyzetű családok, gyerekek, fiatalok megajándékozása is. Idén is készültünk erre, a hagyományokhoz híven.

Minden évben magammal viszem a gyerekeket ezekre a helyekre. Hiszek abban, hogy látniuk kell az Életet a maga teljességében. Hiszen az Élet nem csak Fény, hanem Sötét is. És életté akkor lesz, amikor a kettő egymásba hatol.

Az idei ünnepkör üzenete a Család.

Nem nekem kellett kimondanom. Megtette a helyzet maga.

Árvákhoz és lányanya otthonba látogattunk el az összegyűjtött és nagy gonddal felpakolt csomagokkal.

Az árvák minden évben mosolyt csalnak az arcomra.

Olyan ez mint a paplátogatás. Csend van - merev, hideg és nehéz csend. A tévé röptében lett kikapcsolva, hogy a betoppant látogató még csak meg se gondolja, hogy itt használat alatt áll ez a pokoli agyelszívó berendezés.

A gyermekek a készenlét feszült csendjében várják, hogy elmondhassák hálából betanult imáikat, verseiket, énekeiket.

A látogató meg lassan belesímúlva a feszültségbe átadja magát a szerepjátéknak, melynek lényege gyakran emiatt siklik el.

Most is feszülten és csendben ült a 21 gyerek. Csak a szemük sarkában árválkodott a huncutság, várva, hogy teret kapjon a felszabadulásra.

Beszélgettünk, csipkelődtünk, kacarásztunk - majd továbbálltunk.

Az én két gyermekem magával hozott valamit.

Valami nagyon fontosat, amely minden földi érték felett áll: anya - hozhatunk nekik akármit. ide anya és apa kellene. család! az lenne igazán ajándék...

A lányanyaotthonban a helyzet nagyon hasonló volt. 1o-11-13 éves lányok egy, két, hat gyermekes anyaként. Gyermek a gyermek mellett. Egyformán örültek mindennek. 

Az élet nem igazságos.

Sötét és fényes.

A kettő találkozása szüli az életet.

Tekintetekben, megvilágosodásokban, levont következtetésekben és elvétett lépésekben.

Mindegyiknek akkor és ott van helye, ahova tétetett. Mert üzenetet hordoz. Az aratás azonban rajtunk áll. Arra soha senki nem kényszerít. Take it or leave it. ennyi.

Amikor annak idején megismerkedtem a férjemmel - mindketten nagyon fiatalok voltunk és hittünk egy sor olyan dolgoban, amiről ma már tudjuk, a fiatalkor délibábja volt csupán.

Én hittem abban, hogy megváltom majd a világot - ő meg abban, hogy az ambo és az oltár az egyetlen olyan hely, ahol az Isten lakik.

Megismertük a feltételek nélküli szeretetet, mert ennek a kapcsolatnak egyik legnagyobb bűntetése és áldása az volt, hogy első perctől láthattuk egymást. Valamiért úgy kellett nekünk lépésről-lépésre szövetséget erősítenünk, hogy nem lehettek benne álmok, csak valóság.

A valóság nem mindig biztonságos.

Egyik ismertetője, hogy tele van félelmekkel. És ezekkel a félelmekkel szembenézve jut el az ember addig, ahol az Isten lakik.

Rengetegen jöttek velünk szembe.

Nem támogattak, hanem támadtak.

Abban sem voltunk biztosak, hogy ha elesünk lesz majd ki felemeljen. Csak támolyogtunk és tudtuk merre van az előre. Arra tartott az útunk.

Fél évig - ha az azt megelőző két évet egyáltalán nem számoljuk - abban sem voltunk biztosak, hogy ebben a formában életben maradhatunk-e - testileg, lelkileg, szellemileg.

És akár a mesében - édes bosszú - utólag mind az esett el, aki a legjobban harcolt ellenünk.

Életével, nevelése gyülölcsével, elveivel, jelenével rácáfolt akkori fegyverei mindegyikére.

Nekünk meg nem túlzottan volt bizonyítanivalónk. Egy gyermekünk adatott, akit fel kellett cseperítenünk.

Összeomlott életünket romjaiból kellett újraépítenünk. Azzal amink volt és azzal amit ajándékba kaptunk. Jókkal, rosszakkal egyaránt.

Egy azonban soha soha soha nem változott bennünk - az Isten iránti hűség és szeretet.

Noha volt olyan egyházi főméltóság, aki kijelentette, hogy kifejezetten irritálja jelenlétünk - hiszen, mivel hogy nem csapott belénk a Ménkű azosmódulag, ahogy hátat fordítottunk az Egyház törvényének - ezzel csak arra erősítünk rá, hogy bármit meg lehet úszni bűntetlenül.

Isten és az Egyház nem egyenlő a papokkal.

Papot ugyanis sokfélét ismerek.

Hívőt és hitetlent.

Jó és rossz alkoholistát - akiből Isten jön ki ha iszik és olyat is, aki állat ha iszik ha nem.

Továbbá analfabétát, hazugot, imádságos lelkületűt, tolvajt, adakozót, igazi szónokot és csapnivaló predikátort, olyant aki kifejezetten utálja a gyermekek társaságát, olyant is, aki nőgyűlőlő, 

Sokan vannak sokfélék.

Akár közöttünk.

De egy biztos - egyetlen egy jó vagy rossz pap sem egyenlő az Egyházzal.

Sokan kijelentik, hogy hisznek, annak ellenére, hogy nem látogatják a templomot.

Elhiszem.

Hiszen olyan férj is van, aki elmondása szerint szereti a feleségét, annak ellenére, hogy nem táplálja szerelmét évtizedek óta.

A templom egy találkozási felület az Istennel.

Nekem - mint Istenben hívőnek - feladatom olyan helyet keresni, ahol kiteljesedhetem. Ahol bátran önmagam lehetek.

A minap - a sokszor átkozott közösségi háló talaja adott helyet egy rendkívül terméketlen vitának.

Papok és hívek vitájának.

Kicsinyességétől felfordult a gyomrom és szólásra késztetett.

Egy képzeletbeli mérleg felállítására.

Aminek az a címe: Kinek nagyobb?

Aki szerelmeskedik és a másiknak örömöt okoz, vagy a pornóőrűlt?

Aki felelősséget vállal egy családért és saját gyermekeiért - vagy az, aki a sajátját is eltagadja és egy egész hívőközösséget sajátjának vall, miközben olyan vastag falakat épít önmaga és a közösség közé, amik ledönthetetlenek? Természetesen saját kényelme javára!

Ne hajigáljunk köveket - hanem magunkat tegyük sza mérlegere, így az Ádvent derekán, az Irgalmasság Évének első óráiban.

Mindegy hogy ki és mi vagy, hol vagy és milyen feladatköröket látsz vagy nem látsz el. Egy biztos. Kötelező a szeretet és tilos a gyűlölködés.

Mert elbaszott életed akkor lesz - bármi is légy - ha ennek az alapvető törvénynek ellentmondasz.

Szeress!

Magadat, a másikat, akit rád bíztak, akit te vettél a hátadra.

Mindenekfelett szeress!

S ha ezzel mind meglennél kezd újra.

Mert tudd, ez a törvény és parancs mindenekfelett áll. 

Bárhol laktam is, mindigis volt egy szomszéd, aki körbevizelte az összes házában található lobogóval a teritóriumát ahogy közeledett a december elseje. Tulajdonképpen nem is tudom mióta ünnep a december 1. A kommunista rezsim alatt ünnepeltük az augusztus 23-t és a május 1-t. Máskor dolgoztunk, tanultunk. Nem volt lacafaca. És kérdés sem volt, hogy ki ünnepel. Mindenki egy szívvel-lélekkel tette, mert nem tobzódtunk a szabadnapokban. Ezeket sem pihentük végig. Ki kellett menni a térre integetni, tapsolni, hórázni - mert soha nem lehetett tudni sem az órát sem a napot, amikor eljő a Nagyúr.

Életemben akkor kaptam először verést az iskolában és utoljára, amikor augusztus 23-ra készülődve, a tűző napon, éhesen, fáradtan, bután, nyűgösen már órák hosszú sora óta tanultuk a korreógráfiáját egy kibaszott mozgóképnek, amivel Causecut akarták köszönteni - velünk, azaz a pionérokkal. Tornadresszekben gyakoroltunk egy olyan mozgássort, amit senki sem magyarázott el. Mit csinál a gyermek ha éhes és fáradt? Röhög. Mint a fakutya. Minden ok nélkül, mindenben és mindenkiben okot találva. Mi is ezt tettük. Mígnem odalépett hozzám - valószínű nekem voltak a legproeminensebb fogaim az összes marhuló taknyász közül - a tornatárnő, aki legalább annyira volt román, mint én magyar - hiszen soha nem vettük egymás szavát, s olyant le nem kevert értetted-e nekem, hogy a mosoly évekig rámfagyott. Akkoriban nem volt gyermekuralom. Kaptad, nyelted. Évekig szőttem magamban a gyilkos tervet, hogy ha majd felnövök lemészárolom, mint egy pulykát. A stratégia évről-évre színesebb és gazdagabb lett, én egyre erősebb és határozottabb, mígnem felnőttként összetalálkoztam ezzel a szerencsétlennel az úton. Első reakcióm az elfojtott gyűlölet teljes erővel való vulkanikus felrobbanása volt. Aztán, ahogy közelebb jött szemügyre vettem. Egy rozzant, üres tekintetű, letűnt idejű, bölcsességet nem ismerő rideg szempár nézett vissza rám. Még csak sajnálni sem tudtam, nem, hogy eltapossam. Ekkor láttam utoljára. Valószínű még aznap meghalt. Hiszen ekkor tanított először és utoljára valamit egész pedagógusi pályafutása során.

Más szelek járnak.

De a lobogók maradtak.

Ahogy a szomszédé is.

Pár évvel ezelőtt - a gyermekek még kicsik voltak - reggel egy nehéz éjszaka után a szomszéd zászlaja köszöntött boldogan. Kitört belőlem az oláhgyűlölő magyar. Felszedtem a megszeppent gyermekeket és elmagyaráztam nekik a vér törvényét. Azután jobban fújták Trianont, mint a Miatyánkat.

Tavalyig elkerülő hadműveletet végeztem december 1-én. Ki sem mentem az erkélyre, hogy ne kelljen látnom a másik káromon vívott örömét.

Aztán az idén kimentem és magam is zászlóvá váltam.

Víg, játékos, önfeledten lebegő lobogóvá.

Néhány szivar és két pohár bor között gyorsan lefuttattam jelenlegi álláspontomat: az ő ünnepük, nem az enyém, Ahogyan már gyászom napja sem. A sebeim lassan, de biztosan begyógyultak. Éles és ádáz küzdelmet folytatok gyermekeim magyarságának megőrzése érdekében, irodalmunk, kultúránk, szokásaink átszármaztatása mián - de fontosnak tartom azt is, hogy ismerjék, tudják a románok nyelvét, értékeit, kultúráját is. Mennyi szuper író, költő, irodalmi mű - mely románságán innen és túl igazi élményt jelentett. Elég csak annyit mondanom, hogy Eliade... Feledhetetlen édes íz árad szét lelkem minden zugában. Vagy ott volt a Prokusztészi ágy - ha nem olvastam ezerszer, egyszer sem. Ezeket nekik is tudniuk és ismerniük kell.

Egész évben szajkóztam - hogy a változás és forradalom benned kezdődik el.

Idén váltottam és forradalmasítottam megkövült gyűlöletemet.

Készen állok tökéletesíteni magamban nyelvük és kultúrájuk ismeretét, készen állok meggyógyítani magamban a gyűlöletem okozta tályogos sebeket - egyre talán nem lennék készen soha, hogy gyermekeim keveredjenek. De abban egészen biztos vagyok, hogy a hét év alap - amelyet a gyűlölet téglája épített fel - soha nem fogja feloldani a gátat a gyermekeimben, hogy valaha is keveredjenek. 

Valamelyik nap olvastam a gyerekeknek egy mesét. Sablonos történet a gazdag emberről akit próbára tesz a Jótündér. A módos gazda még többre vágyik - a Tündér azonban feltételekhez köti az ígéret beteljesítését. Hogy bármikor bárhogyan jönne is el - fogadja Őt.

Nyilván a gazda nem áll készen semmire. Még Önmagára sem. Eljön a Tündér vándor, szegény éhező gyermek, majd kiszolgáltatott állat képében - de a gazda merev, nem ismeri fel egyikben sem a Jótevőt. Sima ügy elveszíti mindenét.

Tíz éve vagyok házas. A házasság egy rettenetes bőrönd. Amit akár egy világkörüli utazáson cipelsz magaddal. Tele van egy rakás használható dologgal, amit azonban csak abban az esetben tudsz rendeltetésszerűen igénybe venni, ha rendben tartasz. Amennyiben nem, csak egy kupac szemét marad.

Utazol loholsz járművek után, vonszolod, cipeled magaddal a bőröndödet, lihegsz, fújtatsz és végül semmit sem találsz. Ez az a szint, ahol a legtöbben egyszerűen kihajítják a megunt csomagot és egy blekfárjdéjen új cuccokat vásárolnak. Mert végeredményben - szerintük - nem a bőrönd viszi az utazót, hanem az utas a bőröndöt.

A szívósabbak ragaszkodnak a megszokott tárgyhoz. Minden egyes állomás - egy újabb bejegyzés vagy matrica a bőrönd falán. Nem lehet csak úgy félredobni, elhajítani. A benne levő holmik, nem megunt, divatjamúlt szennyesek, hanem kőkemény emlékek. Ez itt az életem, látod - szokták mintegy önmagukat is alátámasztani.

Készen állnak küzdeni, rendezni, pakolgatni mosni, vasalni - csak, hogy megmaradjon minden használható állapotban. 

A dolgok azonban nem ennyire egyszerűek. A házasság nem egyedül jár. Rokonsággal jön. Beront. A nyakadra ül. Tetszik-nemtetszik alapon. S ahogy elmúlik a szerelem, hányingert okoz a rókaprém melege is a nyakadon. Meg kell tanulnod együtt lélegezned vele. Rokonokkal, személyekkel, emlékekkel, szerepekkel - szépekkel és elviselhetetlenekkel.

El kell jutni oda - hogy A boldogsághoz nem vezet út.

Az út maga a boldogság. (Buddha)

  

Ehhez azonban el kell teljen néhány földi év, ami a belátáshoz elkerülhetetlen. Mert a bölcsességet a tapasztalat és belátás szüli. 

Nálam Advent van.

Életemben először nem várakozom, hanem megvagyok.

Évtizedek óta első adventem, amikor nem saját sötét lyukamból kaparászom a fény fele, hanem a fény az, amely elkezd kikönyökölni belőlem.

El sikerült jutni - pillanatnyilag oda, hogy nem érdekel ki kopog az ajtómon, hallani akarom történetét. Megérteni, meghallani megszeretni.

Legyen fullasztó, fárasztó vagy bármi más.

Fogadni akarom ha már eljött.

Bízom benne, hogy nem csak így decemberben - hanem egy életen át így marad.

Az emberi élet során nincsenek véletlenek. Gondviselés van. És ez nincs másként azokkal a könyvekkel vagy egyéb tartalmakkal kapcsolatosan sem, amik az ember elébe kerülnek. Mindegyikkel dolgunk van. Vagy meg kell vele és ezáltal Önmagunkkal küzdenünk, vagy egyszerűen üzenetük van, amit meg kell tanulnunk belesimítgatni az életünk fonalába.

Utóbb kerülnek olyan olvásmányok a kezembe, amit évekkel ezelőtt, még talán gyermekként olvastam, rácsodálkozva arra, amit megmutatott. Nyilvánvaló, hogy most deresedő fejjel nem utasítom el ha elém jönnek, hiszen ma már az üzenetük kipróbált. Inkább abban vannak tahát segítségemre, hogy helyére kerüljenek azok a dolgok bennem, amiknek nem tudtam megtalálni a helyét. Nem sikerült olyan tanúlságos következtetéseket levonnom, amik tovább vittek volna egyről a kettőre.

Nem volt ez másként utóbb sem. Az Isten Igájában című regénnyel. Szinte elfeledtem a valamikori olvasását, az élményt amelyet keltett bennem - hiszen akkoriban távol állt tőlem a szenvedés eme világa.

Azóta már házastársaként mi magunk is az aposztázia bűnének terhe alatt - hajtjuk a magunk malmát, jobban mint eddig bármikor Jézus Krisztus szent dícsőségére. Mert a szolgálat nem bent hanem kint kezdődik az élesben.

Akkor amikor az ember kenyértelen, amikor biztonság híján döntések meghozatalára kényszerűl, ami most már nem csak a saját, hanem egész családjának bukásába kerülhet.

Visszatekintve lányom fogantatásának idejére, a Pálfordulóra, amely nem csak kettőnk, hanem családjaink, barátaink, a bennünket ismerő, vagy rólunk hallomásból értesülők életét egyaránt megváltoztatta egy dolog él bennem élesen: közelebb volt hozzám, hozzánk az Isten, mint addig bármikor. A törvényeket és korlátokat ember szabta az együttélés megkönnyítésére. Hogy az életmód változott, de a törvény örök - ennek csakis az lehet mindenkoron az eredménye, hogy idővel a törvények nem a túlélésben segítenek, hanem megfojtanak emberi életeket. Olyan életeket, amelyeknek céljuk van, amelyek üzenetet hoztak és közvetítenek. És ahhoz, hogy ezt sikeresen át tudják származtatni, sokszor szembe kell menniük a korlátokkal. Akár saját életük árán is.

Így tettük fel egyetlen lapra mi is nem csak kettőnk, hanem születendő gyermekünk életét is. Éhezve, fázva, kiátkozva, menekülve, kilátástalanságban - egyet tudva, sejtve, érezve - Isten közelebb van mint eddig bármikor.

Mert Isten az Élet és Szeretet Istene.

Nem a tövényeké.

Életünk során rengeteg útkereszteződés van. Ezek közül olyanok, amelyekben eltoporgunk évekig. Halogatva a döntést és a harcot. Vannak akik itt vesznek el végérvényesen. Azzal amit hoztak, vagy amit vinniük kellene.

Mert minden egyes döntés Önmagad megölése. A régi ember elpusztítása annak érdekében, hogy az Új ember meg tudjon születni.

És soha nem vagyunk ehhez idősek.

Mert a cél nem ismeri az időt.

Sem a törvényeket. Pláné a fizikairől nincsen tudomása.

Egyet tud - eszköz árán, megvalósítani önmagát. Kiteljesedni, Hozni, adni, tenni, lenni.

És ilyenkor nem fontos mit gondol a másik. Mit szakítok, pusztítok, temetek vagy teremtek benne.

Egy fontos - az üzenet átszármaztatása. Bármi áron. Akár saját életünk oltárán át. Az Új emberig...

Nyírő József, Isten igájában részlet

Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől kezdve vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek és a malomkő az oltárom. Ismerjétek meg hát az ember és népek fennmaradásának nagy titkát. . . Cselekedjetek az új evangélium szerint és — éljetek az új hit, az új élet nagy misztériuma szerint az új áldozat üdvösségében és békességében . . . Az emberek némán borultak le vékás, másfélvékás apró zsákjaikra. A szivünk fáj. Könybetört szemekkel kitekintek és a határ peremén látom feleségemet, gyermekemet. Olyanok, mintha két kis színes virág esett volna — ki tudja honnan — a fekete föld hátára . A kicsi malom jár. Új zsákot emelnek a garat fölé. Alázatosan újból Isten igájába hajtom fejemet és fehéren fehér misét mondok . Új életünkre őrölök. . . Istenből kenyeret. . . 

Az íráshoz tartozó előzmények (https://www.youtube.com/watch?v=koRh-jDLjfM)

Aki nem ismeri az Open stage - Ugye Magdi? című páratlan humorú történetét, azt most ebben a pillanatban buzdítom arra, hogy hagyjon fel mindennel, amit éppen tesz vagy tenni vágyik és keresse meg a fent említett anyagot. Páratlan (valóság)! Amelynek ki tudja hányadszor, ma ismét elszenvedője voltam. Erdélyi magyar bürokrácia. De kellett nekem, én vétettem, nekem kellett lenyelnem a humorosan keserű pirulát.

Magyar pénz... Mert így ismeri mindenki.

Cs betűsök lévén, már a múlt hónapban meg kellett volna kapnunk az értesítést felőle. Nem kaptuk. Miközben már a D betűsök örülnek APénznek - amiből ki fát, ki takarót, ki fis-fist vesz a gyereknek. Mert a Tél az közeleg, ugye?  Eldöntjük hát röptibe, utána járunk.

Már első lépéseim során eszembe jut Magdi  és Macskás Margitka néni. Minden egyes esetlen majd egyre magabiztosabb lépés erre emlékeztet.

Elmegyek a bankba. Ahol közlik velem, hogy a számlám üres, ami őket illeti, fogalmuk sincs a többiről, máshol kell keresgélnem.

Nem is bosszankodom, természetes. Azonnal tudom, merre tovább.

Felhívom a BGA-t. Hogy szép jó napot, meg egyebek - ez meg az, hol es van a MagyarPénzem?

Ők nem tudják, mert ők nem az-az iroda - hívjam ezt a számot.

Jó, hívom.

Na, jól tettem, de igazából ők sem az az iroda, hívjom a következő számot.

Hívom.

Kezicsókolom, régebben valóban, de azóta már több helyen is működik Ilyen iroda - telefonáljak a központba, ahol kiderűl, hogy melyikhez is tartozom én, s akkor telefonálhatok oda, ahol megfelelő útbaigazításban részesülhetek.

Nem adom fel! Most már Csakazértse. Megyek tovább.

Eddig a pontig 4 irodával beszélgettem Budapesten, hárommal Romániában - Széhelyföld, Kolozsvár, Székelyföld.

Ez barátok között is hét.

Közben valakinek támad egy kiváló ötlete. Hívjam a Magyar Pedagógus Szövetséget, ahol minden bizonnyal segíteni tudnak rajtam.

Hívom. De délelőtt lévén, gondolom éppen hörpötyölik a kávéjukat, úgyhogy kivárom.

- Megvárja-e amíg kihörpötyölöm a kávémot?!

Visszahívnak. Aranyosak, kedvesek, előzékenyek, mint eddig mindenhol.

Jó nekem velük lennem...

Közlik még egy utolsó iroda számát, azzal dologhoz látnak, engem is sürgetve a dolgom elvégzésére.

A hölgy - nem egy Macskás Margitka alkat. Profi, szépmagyarul felvilágosí, hogy hiábavaló volt az eltelt saccperkábé negyvenöt percem, nem vagyok a rendszerben.

Ötletes azonban, nem hagyja magát becsapni.

Férjem van-e?

Naná!- mondom.

Akkor talán ő...

És valóban.

Annyira látom benne a CsaládFőt, az Ecce Homot, a Ház urát és az Én Uramot, hogy őt jelőltem meg a pénz felelősének, magam helyett.

Megoldódik az űgy.

Letesszük megbékülten a telefont.

A tejet sem kell elhozni. Csak a fanyar mosoly marad - ha valaminek utána akarsz járni, jobb ha rászánod a hetedet. Másként beléjetörik a bicskod.