Barátnőm, koleganőm, útitársam - fogyatékkal élő személy. Ennek a kapcsolatunkra nézve aligha van jelentősége. Hiszen a kapcsolatban lelkileg és szellemileg vagyunk jelen. Nem a hegymászás, hanem a világmegváltás köt össze bennünket. S ennek okán akkor kezdett a leginkább működni közöttünk a harmonia cordis, amikor elhatároztuk, hogy többé nem akarjuk megváltani egymást. Csak és kizárólag a világot. Közös cél = összhang.

Amikor először szembesültem azzal, hogy az életem úgy fog ezt követően működni, hogy időközönként el kell járnom a haláltáncot - úgy éreztem, ennél mélyebb nincsen. Hogy lehet majd így tervezni? Jövőt építeni? Helyt állni? Szeretni? És szeretve lenni?

Nem igazán ismertem önmagam, noha komoly törekvéseim voltak ennek megvalósítására.

Amikor nagyjából sikerült kalibrálni az utat, amelyen el kívántam indulni - az első az volt, hogy belőttem azokat a mérföldköveket, ahol soha nem szeretnék megállni, megpihenni és elgondolkodni. Az egyik ilyen mérföldkő a fogyatékkal élőkkel való munka volt. A másikról nem beszélek. Tény, hogy mindkettővel dolgom volt.

Egyiknél éppen annyit időztem, amíg sikerült elsajátítanom a leckét. A másiknál pedig élethosszig tartó feladatot jelöltek ki számomra. Ahol nem nekem kell segítenem valakin vagy valakiken, hanem tanulnivalóm van. Nem is kevés. S amikor azt hiszem, már mindent megtudtam, amit meg kellett szenvednem - mindig van egy újabb kanyar.

A legnagyobb tanulságom, leckém, életindulóm - a JELEN.

Amikor évekig - negyed vagy félévenként üldögéltem a kórházak alagsoraiba, végleges csapásra várva - megtanultam, hogy ma van, a holnap nem biztos.

Amikor eldöntöttem, hogy a ma sokkal fontosabb a maga teljességében, mint bármilyen holnap - eldöntöttem, hogy többet nem üldögélek végítéletek elkerülésének reményében sehol, senki előtt - csak akkor, ha már elkerülhetetlen. Azóta minden napot úgy élek meg, mintha utolsó óráimról lenne szó. Ha veszekszem, kibékülök. Ha valamit elszakítok, megvarrom. Ha megbántok, igyekszem begyógyítani az általam ejtett sebet. Ha valami terhemre van - megbarátkozom vele, vagy leteszem. És amit ajándékba kaptam, azt soha de soha nem veszem magától értetődőnek. 

Így vagyok a gyerekeimmel is. Okkal és céllal kaptam - jöttek és mennek - a köztes idő minden egyes pillanata ajándék. Úgy nekem, mint nekik. Közösen tanulunk szeretni, elesni, felállni, lenni, de legfőképpen élni - mintha minden egyes nap az utolsó lenne.

Balázs szerint az orvostudomány olyan rohamosan fejlődik, hogy mire eljön halálom pillanatának ideje, már szokványossá válik a feltámasztás.

- Ne hülyéskedj. Jézus több mint kétezer évvel ezelőtt már csinálta. Miért ne menne nekünk is. Ha valaki komolyan foglalkozna a kérdéssel - összejönne.

Nem akarok feltámadni - mondom neki.

És azt sem szeretném, hogy te támassz fel engem.

Azt szeretném, ha megtanulnánk arra koncentrálni amit ajándékba kaptunk.

Semmi ne legyen magától értetődő.

De főleg a kapott idő és az egészségünk ne.

Mindig elmondom a gyerekeknek, hogy nem a beteljesülés a legjobb, és leggazdagabb időszak az ember életében, hanem a várakozás, tervezés. Amikor szabadon szárnyalhat a képzeleted, kiszínezheted magadban a jövőt, replikákat adhatsz mások szájába, megszabhatod a neked tetsző viselkedés repertoárokat és brillírozhatod a magad jelenlétét a történetben.

Erre a legjobb bizonyíték, amikor valamit megkívánnak és nem található meg az üzletekben.

Elkezdődik a becserkészés, keresgélés hajnala.

 A jobb árak, jobb minőség, piackutatás, elégedett és elégedetlen vásárlókkal való eszmecsere.

Foglalás előtt még szoktunk szaladni egy kört a biztos - biztos - biztos ingatag talaján. Hogy mindenki előtt kristálytiszta legyen, onnan aztán tényleg nincs visszaút. És megtörténik a rendelés.

Nyilván a beteljesülés gyakran jár együtt a csalódással.

-          Nem ekkorának nézett ki a képen…

-          Azt mondták, hogy puha…

-          Ez nem is fekete, hanem sötétszürke…

-          Azt hiszem csodásan megvoltam eddig nélküle is…

-          Lehet, hogy marhaság volt…

… na, ezt aztán elb@sztam!

Az Élet jó nagy tanításai ezek. Csekély ráfordítással, hiszen ha az embert csak pénzveszteség éri, akkor hálás lehet. A tanításra soha nem kell sajnálni a pénzt. Az felbecsülhetetlen az Életnek olyan élesben történő fájdalmaival szemben, amikor nem lehet nyertes küzdelmeket folytatni megfelelő eszközök hiányában. És a tanítás pontosan ezekkel vértez fel. Nyereséget ígérő eszközökkel.

S akkor itt van a hoki.

Évek óta küzdünk. A küzdelem nem egy utolsó tanító. A csapat olyan szinten összeforrott, hogy már az ilyen helyzetek és kapcsolatok tanításáért nem kell sajnálni azt, amit ennek oltárán feláldoztunk, elszenvedtünk, megtettünk, elhallgattunk, kicsaltunk, megoldottunk.

Ezek nem egyéni küzdelmek voltak, aminek köszönhetően egy marék ember jól járt valahol, valamikor – hanem közösen elért apró és nagyobb sikerek. Amire soha nem sajnáltunk pénzt, emberi erőt, eszközöket, összefogást.

A Székelyföldi Jégkorong Akadémia által megvalósított, beteljesített, elért sátoros műjégpálya - realitás talajára rángatott, cibált, kényszerített, kierőszakolt felépítésének hajnalán mégis kétségek vannak a szívemben.

Mint a mennyasszonynak esküvője hajnalán.

Éjjel egytől szőrtelenítik, kozmetikázzák, bödörítik , lakkozzák, állítják, öltöztetik, fésülgetik – aztán ahogy meghallja a cigány zenekar muzsikájának első akkordjait – erős késztetést érez a menekülésre. Noha ő követelte ki a gyűrűt, a lánykérést, nyilván szeretne közös házat, gyereket, kiegyensúlyozott jövőt, de azzal is tisztában van, hogy ez a sok jó pontosan ennyi buktatót is rejt magában.

Ez a változás.

Egy veszélyekkel teljes útszakasz, tele buktatókkal.

És mi van, ha megmérettetik és kevésnek találtatik?

Ebben a pontban már senkit nem érdekel, hogy becsületes volt, hűséges, lojális, kitartott, szeretett, elajándékozott, kivívott.

A múlt a köd homályába vész.

Egy dolog számít – s az a jelen.

Mert ilyen lett a világ.

A gyökerek elveszítették varázslatos, tápláló, életet adó és fenntartó mivoltukat és átalakultak jellemvonássá.

És a gyökerek világában nehéz megmaradni. Kihívás. Ami van akit sarkall, és van akit megöl.

A többi mese.

Aminek idővel a vége is megíródik. Remélhetőleg – boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mert a mesék már csak ilyenek. Közük sincs a valósághoz.

A gyermek kirándulni megy

Mindenkinek van egy első kirándulós sztorija. Rendszerint harmadikból. Ez az életkor valahogy vízválasztó - a szülők nélküli kirándulások osztályozásában.

Nekem is van harmadikos emlékem. Szervesen kötődik a hintához és a vér szagához. Ratosnyán voltunk.

Nos senkit sem találtunk meg vérben fagyva a hintán. Ennél sokkal laposabb a történet, s mindez amiatt, hogy szagában és ízében végig tudjon kísérni egy életen át.

Ugyanis azóta bárhányszor megérzem a vér szagát, vagy hintára ülök, esetleg valaki hintázik véresen - hopp, bekattan Ratosnya.

A tábor ideje alatt végig magányos voltam és vigasztalhatatlanul szomorú. Gyakran hintáztam. A repetitív mozgás emlékeztetett a vonat zajára, amelynek az volt a rendeltetése, hogy valamikor hazavigyen. Lehetőleg minél hamarabb. De ha az ember szomorú és magányos, az időt alfákban és omegákban hajlamos mérni.

Nagylányokkal voltam egy szobában. 

Mivel csak negyediktől érdekeltek a fiúk, a hinta kötött le.  Őket meg már a fiúk. Hintázó fiúk és a hintán való fiúzás.

Valaki egy ponton vérezni kezdett.

Mosdatlan volt és büdös.

Akkor azt hittem soha nem fogok a hintákon fiúzni. Legalábbis véresen. Hogy soha többé ne juthasson eszembe Ratosnya. De a hormonoknak erejük van bármilyan varázslat megtörésére. Még a rontókénak is.

Anyaként azonban teljesen új szintre lép a harmadikos kirándulás feelingje.

Három napja elengedtük Balázst kirándulni.

Ratosnyán kissé fennebb. 

Előtte persze lecsekkoltam, hogy lesz-e hinta. Nem! Csak nagylányok. Lehetőleg nem véresek. Így aztán elment. 

Sírt előtte, sírt utána.

Én meg közben. Amikor ő persze véresen jól érezte magát.

Felborult a családi egyensúly.

Pfff - a gyermek felnőtt. Gátá.

Anna kijelentette, hogy gyakran jutott eszébe, hogy micsoda lux lehet az egykéknek. Most jött rá, hogy nem. Csend van. Nincs kit szívatni, és megrúgni. Csak úgy.

Aztán megunván a rúgástalan napok egyhangúságát, lelépett ő is kirándulni.

Reggel az üres fürdőben készülődtem.

Nem volt senki éhes, szomjas. Nem kellett hajat fonni, gombot varrni, szendvicseket pakolni és sietetteni.

Elmentem dolgozni. Mivel nem várt haza senki, szinte elfelejtettem hazajönni. 

11 óra meló után még csak fáradt sem voltam. Inkább zsibbadt. A kaja sem kellett, minek enni, ha körülöttem senki sem éhes. Inkább lenyomtam a kilencedik kávét a reggeli nyálra.

S ha mélyebben belegondolok - lassan újra kell tanulni élni.

Egy felnőtt gyermekekkel teli életet.

Ahol egyre gyakrabban lelépnek. Nem éhesek, mert ettek kint. Nem sietnek haza, mert még maradnának egy kicsit. S ne aggódj folyton anyu, mert ráncos lesz tőle a bőröd.

Még nem tudom, hogy mi teszi értelmessé és célorientáltá ezt a fajta életet, de minden bizonnyal nem a lerben folyamatosan melegen tartott estebéd.

Egy biztos - ideje rájönni.

Végülis mennyim lehet még?

Amíg kicsik voltak folyton azzal álltattam magam, hogy ha elérik ezt az életkort ismét magammal fogok foglalkozni.

Sajnos újra kell definiáljam a célokat.

Minden leköt, kivéve ezt az egyet.

Veszett fésze nyeléért nem ugrálunk vízbe.

A következő időszak feladata - kihintázni magamból a célokat.

Élet értelme megvolt,

Maximálisan mellettetek állok kipipálva,

valaki vigye már ki a szemetet - napi szinten teljesítve -

Jön a minden napra legalább egy kicsi puszi és néha egy ölelés dugiba.

Az ember meg kell tanuljon örülni annak, amije maradt. Maximálisan.

Anna tanul. Minden délután tanul. Ez a délután azonban attól is délutánabb, hogy holnap felmérőt írnak. Nem is akármiből, hanem románból. Nyelvtan és irodalom. Van egy lecke. Az ahhoz tartozó feladatokat - mind meg tudja oldani, de nem érti. 

Megkér, hogy segítsek a fordításban. Megteszem. 

Olyan mint Móricka. Most ébred rá, hogy a leckében a macska megette a verebet és az egeret. Eddig nem esett le neki, mert ott szerepelt a tanulság előtt a MORALA szó. Ezt nem értette. Frusztrálta. Leszarta. Ebben a sorrendben. Megdöbben.  Te jó ég - miknincsenek...

Átismétli a nyelvtant is. Kis szaros. Nem tudja mit miért, de ráérez. Igaz én sem tudom - érzésből érzek rá arra, hogy ő érzésből ráérzett vagy sem a helyes válaszra. Aztán leellenőrzöm a dex-en. Ennyire vagyunk. Egymás bíztjában, ahogy a székely megtalálja erre a lehetetlenségre a találó szót.

Lassan meglesz az angol, magyar, matek. 

Hiányos az egyik matek példa. Én sem tudom a megoldását. Utánanézhetnék. Mire kijelenti, nem fontos. Ez így ok.

Mondom, akkor ismételjünk újra. Románt. Hogy menjen, mint a karika csapás. Nem vevő rá.

Leszarod?

Leszarom!

Nem érdekel?

Nem érdekel!

Ennyi?

Ennyi.

Úgysem használ semmit az Örökéletre?

Semmit.

Akkor jó.

MORÁLÁ:

A gyermeket a Jóisten ajándékba adja.

Felismeréseket hordoz.

Segít a helyes következtetések levonásában - a saját életedre tekintve. Csak nézed, csodálod és fejlődsz. Hiszen minden kérdésedre a válaszokat magában hordozza.

Hogy hatos, ötös, hármas vagy éppen tízes?

Nem ez a lényeg.

A végén úgysem az számít, hogy mennyi volt a mateked - hanem, hogy kened-vágod a pénz számolását, a pályázat költségvetését, hogy milyen napra esik május 21, illetve ha 79-ben születtél, akkor most mennyi is vagy. 

Így.

Közben meg fontos elkerülni önmagad meggyilkolását. Lassú halálát - a nagy, önmagad fele támasztott, soha kielégülést nem hordozó elvárásoktól.

Így.

Már az is kegyelemszámba menyen, hogy egyáltalán anya lettem. Vannak lányok és nagylányok, akiknek egész gyermekkorát áthatja a menyasszonyi lét és az anyaság iránti vágyakozás. Végig erre a szerepre készülnek. Tudatosan. Építkeznek, terveznek, álmodnak, mernek, akarnak.

Nos én nem.

Belecsöppentem.

Emlékszem amikor Annával áldott állapotban voltam, sokként ért annak a ténye, hogy anya leszek. Pillanatig sem volt opció vagy alternatíva a gyermek el nem fogadása, de valahogy idegenszerű volt. Én, mint anya. Én, mint akárki anyja. Miért választott egy Lélek, egy gyermek engem arra, hogy anyja legyek?

De Annában megvolt a bátorság. Ahogyan most is mindenre megvan. Egyszerűen, minél nehezebb egy feladat, annál inkább minősül kihívásnak számára. Szembemegy vele és elintézni. Vagy felgöngyölíti, vagy eltiporja. De soha nem szalad el. Ez nem az ő stílusa.

Ha meg véltelenül a feladat bánik el vele, akkor sem törik össze. Keres egy élhető magyarázatot és egyszerűen felegyenesedik, majd továbblép.

Ha csoportban van, ő a bátorság és a Lélek. Vezet, visz, előre megy, bejárat, betör és élhetővé tesz mindenki számára, aki utána jön. Igazi vezető. Testestől-lelkestől. 

Balázs ezzel szemben az értelem. Lélek és értelem. Ő elméleteket gyárt és mindent megél lelki síkon a maga teljes mélységében és intenzitásában. Soha nem elől megy. Kullog és gondolkodik. Inkább szemlélődik, mint cselekszik. Hagyja, hogy valaki előkészítse számára az utat, mielőtt rálépne. Hiszen attól retteg, hogy melléfog. Gödörbe esik.

Itt van a tanulás. Mindig minden maximálisan megy. Szinte erőfeszítés nélkül. Kivéve a román himnuszt, mert azt órák után sem tudta elsajátítani. Nem kevés meglepetésemre. Hiszen olyan memóriája van, mint egy diktafonnak. Mindent amit egyszer hall, képes hibátlanul visszajátszani. Nyelv érzéke páratlan. Matematikából szintén kiemelkedő dolgokra képes. Ami ugye meglepő, mert hogy hát kitől is örökölhette a gyermek. Az apja - mint Gáborék, csak a pénz nyelvén bánik a matekkel bámulatos szinten - míg én, inkább az összeadás, kivonás, osztás és szorzás szintjén ragadtam le, valahol negyedikben. Ami ennél több, már rég meghalad.

És mégis, azt látom, hogy nem egészen a szinusz-koszinusz-tangens és kotangens a kulcs az Élethez. Hanem az a fajta csodálatos intelligencia, amit az iskola egyáltalán nem díjaz. Egyetlen dolog, amit az iskola elismer és értékel, az a lexikális tudás. Aki ennek nincs birtokában, annak az önbecsülését, önértékelését, szárnyát és cselekvő képességét eltiporja. 

Anna előtt nincsenek lehetetlen helyzetek. Bárhova küldöm be, megoldja. Ha egyetlen szóban kellene a lányomat jellemeznem - akkor minden bizonnyal az lenne, hogy megoldom.

Ha a mindenből jeles fiamat kellene egy szóban jellemeznem - akkor az érzelemésértelem lenne.

Mégsem az annáknak kedvez a világ.

Hanem azoknak, akik a mindennapokban élhetetlenek. Egy dologban nyújtanak kiemelkedőt - az osztálytermi helyzetekben. Ott élik ki magukat. Nem emberségből, vagy gerincességből, vagy bajtársiasságból, hanem mechanikus felidézéséből azoknak a dolgoknak, amit a gyakorlati életben soha nem fognak megvalósítani. Mert képtelen rá. 

Az iskola a laboratóriumi kísérlet patkányok gyűjtő helye. Aki ennél színesebb, több, kreatívabb, intelligensebb - az vesszen, mert veszélyt jelent. A megszokott mintára, formára, fehér és feketére nézve. 

És szívemből sajnálom Annámat. Akinek nagy nehézségek árán tudom csak elmagyarázni, hogy egymagában véve több a soknál, a többségnél, a szürkeségnél, még akkor is ha az a divat. 

Mert az élet őt fogja igazolni, ha - mondom ha, sikerül megértenie, hogy az iskolai minősítés nem minden. Hanem inkább semmi. A hatalom az ő kezében van. Azokkal az értékekkel, amelyek nem taníthatók, vagy elsajátíthatók, hanem inkább veleszületett kegyelmek. Olyan ajándékok amelyeknek mind célja van.

sugipula, sugipula

A román-magyar együttélésről qurva sokat elmondtunk már. Jókat és rosszakat egyaránt. Az igazságról azonban nagyon nehéz beszélni. Ezért ha egy mód van rá, kerüljük.

Volt ez a kör. Gyermekeknek. Nevezzük kézimunkaórának. Interaktív, vezetett bandázás. Ami a körön túl nagy, életreszóló barátságoknak is táptalaja volt. Olyanoknak, amelyek az égben köttettek meg, mert a földön egymásra sem néztünk volna. Sokan voltunk, sokfélék, mindenhonnan. Egy dolog kötött össze - de az nagyon, a kézműveskedés iránti odaadás. Amit űztünk annak ellenére is - ... Kár erről beszélni, nem ez a téma. Ez egy másik bejegyzés-sori témája.

A kézimunkán - nem tudom miért, a vonzás törvénye miatt, magyar emberek magyar gyermekei gyűltek egy kalap alá. A kézműves csoport nyilván nem rekesztett ki senkit a soraiból, de így alakult. A magyarok nagyon szerették, mindenekfelett szerették a kézimunkát. Míg a románok jöttek és mentek. Ahogy nem volt kötötű, vagy elfogyott a fonal - leléptek. Nem is bíztak abban, hogy lesz jobb, vagy rosszabb, de úgy is jó lesz. Nekik a van és a jelen adta a koordinátákat. A magyarok szépen, egymás bíztjában kötögettek, ha volt mivel, varrtak, ha úgy adódott, aztán hímeztek, foldoztak, toldoztak. Mindegy, az együtt, a közösen számított. Ha lehetett kézimunkázni, ha nem. Mert ezt kódolták beléjük. A kitartást, odaadást, alkalmazkodást, a csoport iránti feltétel nélküli önalávetettséget.

Jött egy román gyermek.

Román szülőkkel.

Abban az időben, amikor a Communitás azt mondta, hogy pályázatot hirdet meg erdmagyar alkotóknak a román-magyar együttélés elmúlt 1oo évéről és szorgalmazza az együttélési stratégiák kidolgozását a műben. Mert, hogy VAN változás. Változás az van.

Sok a vegyes házasság.

Vannak jó és rossz magyarok, jó és rossz románok.

Nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű. Testvériség, egyenlőség, de főként szabadság.

Szabadon eldönthetjük, hogy állva, fent vagy lent, alul vagy felül. Lényeg az együtt.

Előadás a gyermekeknek. Projektor beüzemelve. Transzparensek előkészítve. Testvérek vagyunk - fehérek, feketék, barnák - ne fogd meg a tehén farkát stb.

A gyermekek élik. Sőt, mi több én is.

Darabig.

Addig, amíg elfogy a fonal. A kutyák elhordják a kötötűt. Maradunk mi. 

Kitör a botrány.

Nem ez a téma, de mivel az ember szeret mellélőni, előkerül a konfliktus hevében a nagy fqszom együttélési kérdés. Állítjuk, mondjuk, kiabáljuk - nem ez a téma, nem ezzel van baj, senkinek nem fáj már 2o18-ban. De a sebek rohadnak. Leveznek.

Közben elül a vita. Mindenki hazamegy a saját magyar és román házába. Magyarul és románul elgondolkodni a történteken.

Másnap a gyermekek összefutnak.

A magyar játszana éppen, de a románnak szúr a lépe.

Tépi, üti, rúgja és retardáltozza a magyar gyermeket. Akivel azelőtt együtt kötött, font és nemezelt.

Hazajön a gyermek.

Mind azt mondja - összebeszélés nélkül.

Csak az fáj, hogy lemagyarozott. Arról volt szó, hogy nem számít. Barátok KELL legyünk.

Na, nem vagyunk. - mondja.

S akkor most mi?

Jöhet az új előadás anyag összeállítása.

Ha ütnek türjed, hajtsd le a fejed, tartsd a hátad, tiporjon rád.

Testvériség, egyenlőség - de főként szabadság.

Eldönteni a következő 1oo évet.

Communitás ide vagy oda...

Mindenben az emberi élet és emberi mércét illetően a legfontosabb az egyensúly megtalálása. Az, hogy pontosan mi is az az egyensúly - az elméletek megoszlanak. Feltételezhető, hogy egyén függő. Mert ami számomra jó, élhető - számodra lehet, hogy túl kevés, vagy már nagyon sok. Az egyensúly az a pont, amelyben kényelmesen és harmonikusan haladok. Nem dülöngélek, nem rohanok, nem kell erőfeszítéseket tennem folyamatosan - esetleg olykor-olykor, amelyet egy pihenés követhet.

Hogy mennyire pörgött fel az életünk és milyen mértékben billent ki az egyensúlyából, erre a nyolcvan esztendős Tatánkat hallgatva derül fény.

Tata - mint minden bölcs öreg - a régi időket idézi elénk. Szakadatlanul mesél. Ilyenkor teljesen átszellemül. Minekutána megváltozik a történetek nyelvezete - átvedlik az archaikus székelybe - a gyermekek nem tudják követni. Nekem is nehezemre esik. Sokszor kell félbeszakítanom, hogy megérdeklődjem egy-egy általa használt szó jelentését. Az éra amelyet elénkvarázsol - meseszerű. Gyermekekkel, amelyek benépesítik az utcát. Piszokkal, tetvekkel, nincstelenséggel, kacifántosággal, sötéttel. Egy családra van, hogy 25 gyermek jut. De legalább házanként 5-1o-en vannak. A nagyok segítik a szülőket, mentesítve őket attól a tehertől, amelyet ennyi gyermek felnevelése ró rájuk. Ünnepeik szigorúan egyházhoz kötöttek. Minden ünnep szigorú munkaszüneti nap. Evégett a gyermekek imádnak templomba járni, hiszen minden jobb, mint gürcölni a mezőn. A templomok hidegek. Nyáron korzóznak a tetvek, bolhák. A fiatalok felismerik, ha suttogva beszélnek a tetű és bolha elkerüli őket. Tudniillik az élősködőket az áldozat hangja csalogatja.

Mesél az esküvőkről.

Nem folyik a kaja, pia.

Kiürítik a házat. A butrokat az udvarra hordják, sütnek, főznek. Húsleves, töltött káposzta, egyféle sütemény - rendszerint pánkó vagy kalács és a vendégek által hozott más aprósütemények jelentik a felhozatalt. Inni, pálinkát isznak. Mindenki hoz egy fél üveggel, amit nem fogyaszt el, hazaviszi. Pénzt, de leginkább ajándékot a menyasszony kap. A vőlegény nagyon vékonyan.

Minden egyes ajándék felvezetődik egy füzetbe. Minden évben új füzetet kezdenek, amelyben pontosan felróják, hogy ki mennyi értékben ajándékozta meg őket (magyarán mivel tartoznak) - illetve hogy ők milyen értékben ajándékoztak meg másokat (magyarán, hogy le tudják ellenőrizni az adok-kapok egyensúlyát) Anyósomnak ma is van ilyen füzete. Fontos az egyensúly. Ha kaptam a szomszédtól gyermekem születése alkalmával egy test ápolót - ugyanazt, vagy ugyanabban az értékben tartozom megajándékozni őket legközelebb, amikor módomban áll. A több is éppen annyira lehet sértő, mint a kevesebb. Mert a figyelem hiányára utal (neked nem fontos, hogy én mit tettem veled szemben, nem figyelsz rám)

Mi - jelenlegi élet feltételeinknek köszönhetően - valahol az érem másik odalán foglalunk helyet. Hiszen mindenben tobzódunk. A gyermekek nemrégiben valami videókat néztek közösen. Egy fiatal vlogger naplója, aki naponta jelentkezik be újabb és újabb kajamegsemmisítési ötletekkel. Fantasztikus mennyiséget dob ki, pazarol el, köpköd szét, hány a falra. Mindezt teszi nagyon viccesen. De elkerülhetetlenül eszembe juttatja nagyszüleink idejét. A porciókat. Amikor a gyermekeiket a székelyföldiek elküldték telelni, mert nem volt mivel etessék. A plebános összegyűjtötte, elvitte családokhoz. Majd tavasszal visszahozta hiánytalanul.

Akaratom ellenére megszületik bennem a kérdés - nem éltek vissza a gyerekekkel, nem bántalmazták őket, nem lettek szexuális vagy másféle bántalmazás áldozatai?

De ez is zömében a mai beteg egyensúlytalanság eredménye.

Dívik a betegebbnél betegebb ötletek megvalósításának időszaka.

Minél hülyébb valaki, annál menőbb. Minél betegebb, annál könnyebben képes beilleszkedni.

nehéz egyensúlyban lenni, amikor egész nap futunk.

Amikor egész életünk egy hatalmas rohanás.

Senkire, semmire nem marad időnk, de leginkább a magunkkal való találkozások vannak fogyóban.

Mielőtt szültem volna végigrettegtetett egy Bibliai idézet. Jajj annak, aki az utolsó időben szüli meg gyermekét. Akkoriban a haláltól féltem. Nem tudtam, hogy létezik rosszabb.

Esténként, amikor beesünk az ajtón - rájövök - ez a rosszabb.

A magunkkal való ismerkedés, találkozás, a belső hangunk privációja.

Hajlok újabban a Pénteki életmódra. A veszem a gyermekeimet és elviszem egy olyan helyre, ahol végre nem kell rohannunk sehova. Nem tegnapok vannak és holnapok, nem állandó programok, hanem mák, pillanatok és jelenlétek. Bambulások, amelyekben sikerül végre meghallani azt a nagyon halk és vékony hangocskát, amely elárulja, hogy mi jó nekem. 

Nekem, hogy a világnak is jobb lehessen.

Mert ha a portáját az ember tisztán tartja, az egész világ megtisztulhat általa. 

De amíg a más portáját takarítgatjuk vagy kritizálgatjuk folyamatosan, a miénket lassan ellepi a kosz.

A miénk és a más szemete.

És szemétbe meg hangzavarba fullad a világ.

Mert jajj annak, aki utolsó időkben szüli meg gyermekét...