Útjelző táblák a kamaszkor nevű El camino végigjárásához

Nagyon sok turista téved el az Élet nevű kontinens hírhedt - Kamaszkor nevű erdejében.

Saját magam is, noha több évet szántam ennek a földrésznek és erdőnek a kutatására, egy örök kezdő maradok – óvnám hát az arra tévedőket minden hirtelen elhatározástól és tettlegességtől.

Az útra több éven át illik és kell készülődni.

Minimum 12 év a szükséges ráfordítandó idő, amely alatt kellőképpen fel tudunk készülni erre a nem mindennapi túrára.

Vannak akik hóbelebalázs módjára vágnak bele, de sajnos minden egyes esetben arról értesülünk, hogy előbb-utóbb beletörik a foguk. Utólag ők maguk is arra kényszerülnek, hogy szépen félbeszakítsák utazásukat és elkezdjék az alapos kutatással egybekötött felkészülést, különben képtelenek lesznek beosztani a rendelkezésükre álló tartalékokat.

Sajnos vannak olyanok is, akik túlparázzák az egészet. Tudják, hogy végig kell menniük. Hiszen nem is turista, akinek ez nem szerepel a bakancslistáján kipipálva. Mint egy igazi gyöngyvirágkoszorú. Hogy amikor ránéz, tudja, érezze – megcsináltam…

Az optimális felkészülés záloga az egyensúly, ebben is, mint az Élet bármely más területén.

A kiegyensúlyozottság.

Ami nem egy állandó állapot – hanem naponta meg kell küzdeni érte.

Amikor a babahájat felváltja a csontos, hosszú végtagok elégiája.

Amikor pisilned kellene, vagy egy enteroval küzdesz éppen és a fürdőszoba állandóan foglalt.

Hiszen a kamasz állandóan a tükör előtt keresendő.

Nem kell ezen fennakadni – emlékezni kell.

Ma már ha tükörbe nézek – és nem ismerem fel a pizsamámba bújt öregasszonyt – rendszerint meghökkenek, szégyenlősen vagy bosszúsan félrepillantok, majd az első adandó alkalommal kimenekülök a tükör fogságából.

Míg ő – nos ő – most ismerkedik.

Az Élettel, magával, a változásokkal az állandóságban, az igazságokkal a hazugságokban, és élettel a halálban, a születéssel az elmúlásban – és veled, aki mindezt számára képviseled.

Nem igazán ért téged, ahogy te sem érted sokszor őt.

De együtt kell haladnotok. Hiszen ez a próbatétel lényege. Aki nem képes együtt, annak nem igazén lesz egyedül. Szinteket kell lépni, mint a Minecraftban.

Lehet csendben szenvedni, hangosan sopánkodni – a lényeg, hogy végigcsináljuk.

Együtt és emelt fővel.

Vannak világjárók, akik nem is egyszer haladnak végig ezen – hanem kétszer, háromszor, sőt a legbátrabbak ötször vagy nyolcszor. Ők igazi kalandorok. Vannak igazi emelt szinten mozgó játékosok, akik egyszerre két utat is bejárnak – ezt ikertúrának hívjuk. Erre csak a kiválasztottak képesek.

Figyelem! A zsáknak nem kell vaskósnak lennie. Gyakoriak a menedékszállások. Mindenhol találni ezt-azt, amit utólag képesek leszünk hasznosítani.

Otthonról mindenképpen szerezzünk be türelmet, kitartást és az állandó egyensúlykeresésre való hajlandóságot.

Mert e nélkül elképzelhetetlen ennek az útnak a teljesítése.

Mindenkinek kellemes utazást. Öveket becsatt!

Múlt-jelen-jövő

Szüleink annak idején ledolgoztak majd negyven évet ugyanazon a helyen. Aki nem így járt el, gyanús volt.
Ha kérő érkezett a házhoz, onnan lehetett megállapítani az általa nyújtandó életút biztonságát, hogy a szüleinek hova sikerült beintéznie őt, illetve hogy ők hol dolgoztak le negyven évet. Ha egy helyen és legalább olyan, de még jobb ha szintet ugorva jobb munkahelyet találtak neki – akkor szabad volt a pálya. Na nem az együtt alvás, hanem a kézfogás. A zsebkendő vagy csat fejében lopott csókok zenéje.
Ma már nem ennyire egyértelmű a történet.
Örülünk ha a kérő nem biszexuális. Vagy meleg. Mert mégiscsak alap a jó szexuális összhang.
Jó ha tervei vannak, még akkor is, ha nem dolgozik sehol. Szabadúszó, ahogyan ő fogalmaz. A kreativitás dicséretes.
Megnyugtató, ha gyengéd de férfias a kapcsolatban.
És soha nem kérdezzük, hogy honnan van pénze, ha egyszer nem dolgozik. Mert mind tudjuk, hogy a pénz, nem a munka záloga.
S, hogy milyen örökséget hagyunk a lányainkra?
Lépj tovább.
Mindig van egy jobb.
Létezik az igazi. Így, egy csomagban. Írja is rajta – a NAGY Ő. Úgyhogy nem nagyon lehet eltéveszteni, elmulasztani, elmenni mellette.
Aztán – ugyanígy, ebben a ritmusban – lányecskáinkból hermafroditák lesznek. Akik karriert futnak be, beverik a falba a szöget, megjavítják az elromlott csaptelepet, osztódással szaporodnak és ha családi állapotukról faggatják őket – foghegyről sziszenik oda, hogy szingli.
Öregkorukra vesznek maguknak legalább egy ölebet, de jobb ha többet. A tele házat semmi nem pótolja! Jó nagyokat kirándulnak, hozzájuk hasonló életpályát lefutott, intelligens, széles látókörű és bölcs hölgyekkel, akiknek nem kell állandóan holmi neveletlen és ragacsos unokákra vigyázniuk. A kutyáknál jobban úgysem tud örülni neked senki, amikor hazaérsz.

Iskolakezdés
- így csináltuk

Kezdődikaziskolahülyegyerek! Kiolvastadamitkellett?Holvanmárazakurvamatek?MiértnemmondtadhogykellaPálutcaifiúk. Menjátmamához. Nálavannakilyenbaromságok. Kiolvasmárilyesmit? Olvasnisetudsztemajom. Megmondtamhogyazagyadramegyahosszúvakáció!
Mitveszelfel? Saztiskinőtted.
Elájulok! Mostszépenegyújfarmeriskell. Remélemalábadnemnőtt! Nemmehetsztréningbe. Megvagyegajdulva? Rádadomazelsőáldozásikosztümötcsaksokatidegesitccsè!
Megrendeltedavirágot? Tiaztabolondokházalesz. Mennyi? Úgyiskidobják. Kihallottmárilyent. Bezzegamikormiiskolásokvoltunk...
Kellmenjekafodrászhoz. Ígynemállhatokoda. Mindenkikifenimagát.
Kellegyújblézeris. Atavalyimegintösszement. Mivanezzelakurvaszekrénnyel? Mindenruhaösszemegybenne!
Kelljfelazonnal! Elaludtunk! Megmondtamhuzdfelaztakurvaórát! Nemkellszundiratenni. Felkellegybőlkelni. Hahétazhét. Nézdmegmegintmivan.
Elaludtadahajad. Ígynemindulhatszel.
Álljidelegalábbnyálazzamle. Azleragassza.
Kikíváncsierreahülyehimnuszra? Addodaavirágot! Adjegypuszit. Elvagyokkésve. Megintelcsesztükadélelőttötanagysemmire. Kirugatommagamszépen.
Csináltálképetagyermekről?
Álljideszépen!
Jelőljmegengemis.
Naestetalálkozunk.

Iskolakezdés
- így is lehet...

Tegnap virágot vásárolunk. Többek között. Mert a vasárnap a tobzódások napja. Amikor mindennek és mindenkinek áldozni akarunk.
Ócska a napunk első állomása. Mahala. A nap mottója - nu stati pe ganduri!... ordítja a cipőt árusító gábor.
Ezen még kontemplálok egy darabig.
Romáktól vennénk a virágot is.
Anarchia akármilyen mennyiségben. Nincs hozzá türelmem.
Két méterrel odébb egy árva virágbolt. Ma nem az ő napja van. Holott másnap sulikezdés. Ma a piacon a cigányok aratnak.
Bemegyek. Micsoda megkönnyebbülés. Első és egyedüli vásárló vagyok. Mindene van és pont azon az áron mint kint. Csak itt csend van. Ingyen. És szervezettség. Nem lehet kiabálni és háborogni.
A pasi meleg. Kétség sem fér hozzá.
Éppen a virágokról és a winter is coming-ról folytatunk magasröptű eszmecserét amikor belép a zuram. Akkora bunaziuat köszön, hogy a pasi lelke hátat fordít nekem.
Kiül az üzlet párkányára a sok szivatás, csúfolódás, megbélyegzés. A nem lesz belőled így senki fiam...
Kérdi mibe csomagolja.
Mondom pirosba - legyen benne minden bánatod kedves.
A virágcsokrok messze a legszebbek.
A fájdalom teszi azzá.
Minden csokorban benne van egy történet -csak olvasni nem marad időnk, mert rohanunk.
Mindig valami elől. S rendszerint sehova!

Karma

Hiszek abban, hogy találkozásaink soha nem véletlenek.

Ahogy abban is, hogy nem véletlenül kerülnek dolgok az utunkba.

Emberek. Akiket szeretünk, vagy terhet jelentenek számunkra.

Egy kapcsolat soha nem vegytiszta.

Vannak nagyon súlyos negatív és mindent eltörlő pozitív vetületei.

Mégis maradunk élethelyzetekben – melyek inkább negatívak és kapcsolatokban amik főként terhet jelentenek számunkra.

Felfoghatjuk kihívásként, ahogy eljátszhatjuk a mártír szerepét is.

Döntés kérdése.

Minden egyes esetben azonban elmaradhatatlan a tanulás, mint következmény.

Ma már nem leckének nevezzük, nem tanulságnak ezt, hanem szívásnak.

Miközben minden egyes szívás közelebb visz önmagunkhoz.

Ha alaposabban megfigyeljük az Életnek köreinek vannak.

What goes around, comes around – mondja az angol közmondás végtelenül találóan.

Amivel tehát nem sikerül elsőre megbirkózni – előbb utóbb visszatér. Mint egy idegesítő leit-motívum.  Mert dolgunk van vele.

S ha nem ebben a forgatókönyvben és szereposztásban – akkor kicsit később (haladjunk – az idő relatív – gondolat mentén) ismételten bekopog életünk ajtaján.

Tehát, amit megtehetsz ma, soha ne halaszd holnapra. Mert senki nem fogja megoldani helyetted.

S, hogy mennyire fontos, hogy a többi szereplő mit tanul a helyzetből?

Csak annyira – hogy én magam mennyire végeztem el sikeresen a rám szabott feladatot.

Ha megtettem mindent – akkor már nem az én saram.

Őt egy másik körben éri a hidegzuhany.

Valószínű más forgatókönyvben, más szereplőkkel – akik lehet, de csak lehet, hogy nagyobb hatással lesznek rá.

Hogy végre levonja a megfelelő következtetéseket és tovább tudjon lépni.

Mert esélyt, azt mindenki kap.

Kérdés, hogy hogyan fogja fel.

Barátnőm, koleganőm, útitársam - fogyatékkal élő személy. Ennek a kapcsolatunkra nézve aligha van jelentősége. Hiszen a kapcsolatban lelkileg és szellemileg vagyunk jelen. Nem a hegymászás, hanem a világmegváltás köt össze bennünket. S ennek okán akkor kezdett a leginkább működni közöttünk a harmonia cordis, amikor elhatároztuk, hogy többé nem akarjuk megváltani egymást. Csak és kizárólag a világot. Közös cél = összhang.

Amikor először szembesültem azzal, hogy az életem úgy fog ezt követően működni, hogy időközönként el kell járnom a haláltáncot - úgy éreztem, ennél mélyebb nincsen. Hogy lehet majd így tervezni? Jövőt építeni? Helyt állni? Szeretni? És szeretve lenni?

Nem igazán ismertem önmagam, noha komoly törekvéseim voltak ennek megvalósítására.

Amikor nagyjából sikerült kalibrálni az utat, amelyen el kívántam indulni - az első az volt, hogy belőttem azokat a mérföldköveket, ahol soha nem szeretnék megállni, megpihenni és elgondolkodni. Az egyik ilyen mérföldkő a fogyatékkal élőkkel való munka volt. A másikról nem beszélek. Tény, hogy mindkettővel dolgom volt.

Egyiknél éppen annyit időztem, amíg sikerült elsajátítanom a leckét. A másiknál pedig élethosszig tartó feladatot jelöltek ki számomra. Ahol nem nekem kell segítenem valakin vagy valakiken, hanem tanulnivalóm van. Nem is kevés. S amikor azt hiszem, már mindent megtudtam, amit meg kellett szenvednem - mindig van egy újabb kanyar.

A legnagyobb tanulságom, leckém, életindulóm - a JELEN.

Amikor évekig - negyed vagy félévenként üldögéltem a kórházak alagsoraiba, végleges csapásra várva - megtanultam, hogy ma van, a holnap nem biztos.

Amikor eldöntöttem, hogy a ma sokkal fontosabb a maga teljességében, mint bármilyen holnap - eldöntöttem, hogy többet nem üldögélek végítéletek elkerülésének reményében sehol, senki előtt - csak akkor, ha már elkerülhetetlen. Azóta minden napot úgy élek meg, mintha utolsó óráimról lenne szó. Ha veszekszem, kibékülök. Ha valamit elszakítok, megvarrom. Ha megbántok, igyekszem begyógyítani az általam ejtett sebet. Ha valami terhemre van - megbarátkozom vele, vagy leteszem. És amit ajándékba kaptam, azt soha de soha nem veszem magától értetődőnek. 

Így vagyok a gyerekeimmel is. Okkal és céllal kaptam - jöttek és mennek - a köztes idő minden egyes pillanata ajándék. Úgy nekem, mint nekik. Közösen tanulunk szeretni, elesni, felállni, lenni, de legfőképpen élni - mintha minden egyes nap az utolsó lenne.

Balázs szerint az orvostudomány olyan rohamosan fejlődik, hogy mire eljön halálom pillanatának ideje, már szokványossá válik a feltámasztás.

- Ne hülyéskedj. Jézus több mint kétezer évvel ezelőtt már csinálta. Miért ne menne nekünk is. Ha valaki komolyan foglalkozna a kérdéssel - összejönne.

Nem akarok feltámadni - mondom neki.

És azt sem szeretném, hogy te támassz fel engem.

Azt szeretném, ha megtanulnánk arra koncentrálni amit ajándékba kaptunk.

Semmi ne legyen magától értetődő.

De főleg a kapott idő és az egészségünk ne.

Mindig elmondom a gyerekeknek, hogy nem a beteljesülés a legjobb, és leggazdagabb időszak az ember életében, hanem a várakozás, tervezés. Amikor szabadon szárnyalhat a képzeleted, kiszínezheted magadban a jövőt, replikákat adhatsz mások szájába, megszabhatod a neked tetsző viselkedés repertoárokat és brillírozhatod a magad jelenlétét a történetben.

Erre a legjobb bizonyíték, amikor valamit megkívánnak és nem található meg az üzletekben.

Elkezdődik a becserkészés, keresgélés hajnala.

 A jobb árak, jobb minőség, piackutatás, elégedett és elégedetlen vásárlókkal való eszmecsere.

Foglalás előtt még szoktunk szaladni egy kört a biztos - biztos - biztos ingatag talaján. Hogy mindenki előtt kristálytiszta legyen, onnan aztán tényleg nincs visszaút. És megtörténik a rendelés.

Nyilván a beteljesülés gyakran jár együtt a csalódással.

-          Nem ekkorának nézett ki a képen…

-          Azt mondták, hogy puha…

-          Ez nem is fekete, hanem sötétszürke…

-          Azt hiszem csodásan megvoltam eddig nélküle is…

-          Lehet, hogy marhaság volt…

… na, ezt aztán elb@sztam!

Az Élet jó nagy tanításai ezek. Csekély ráfordítással, hiszen ha az embert csak pénzveszteség éri, akkor hálás lehet. A tanításra soha nem kell sajnálni a pénzt. Az felbecsülhetetlen az Életnek olyan élesben történő fájdalmaival szemben, amikor nem lehet nyertes küzdelmeket folytatni megfelelő eszközök hiányában. És a tanítás pontosan ezekkel vértez fel. Nyereséget ígérő eszközökkel.

S akkor itt van a hoki.

Évek óta küzdünk. A küzdelem nem egy utolsó tanító. A csapat olyan szinten összeforrott, hogy már az ilyen helyzetek és kapcsolatok tanításáért nem kell sajnálni azt, amit ennek oltárán feláldoztunk, elszenvedtünk, megtettünk, elhallgattunk, kicsaltunk, megoldottunk.

Ezek nem egyéni küzdelmek voltak, aminek köszönhetően egy marék ember jól járt valahol, valamikor – hanem közösen elért apró és nagyobb sikerek. Amire soha nem sajnáltunk pénzt, emberi erőt, eszközöket, összefogást.

A Székelyföldi Jégkorong Akadémia által megvalósított, beteljesített, elért sátoros műjégpálya - realitás talajára rángatott, cibált, kényszerített, kierőszakolt felépítésének hajnalán mégis kétségek vannak a szívemben.

Mint a mennyasszonynak esküvője hajnalán.

Éjjel egytől szőrtelenítik, kozmetikázzák, bödörítik , lakkozzák, állítják, öltöztetik, fésülgetik – aztán ahogy meghallja a cigány zenekar muzsikájának első akkordjait – erős késztetést érez a menekülésre. Noha ő követelte ki a gyűrűt, a lánykérést, nyilván szeretne közös házat, gyereket, kiegyensúlyozott jövőt, de azzal is tisztában van, hogy ez a sok jó pontosan ennyi buktatót is rejt magában.

Ez a változás.

Egy veszélyekkel teljes útszakasz, tele buktatókkal.

És mi van, ha megmérettetik és kevésnek találtatik?

Ebben a pontban már senkit nem érdekel, hogy becsületes volt, hűséges, lojális, kitartott, szeretett, elajándékozott, kivívott.

A múlt a köd homályába vész.

Egy dolog számít – s az a jelen.

Mert ilyen lett a világ.

A gyökerek elveszítették varázslatos, tápláló, életet adó és fenntartó mivoltukat és átalakultak jellemvonássá.

És a gyökerek világában nehéz megmaradni. Kihívás. Ami van akit sarkall, és van akit megöl.

A többi mese.

Aminek idővel a vége is megíródik. Remélhetőleg – boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mert a mesék már csak ilyenek. Közük sincs a valósághoz.