Harminckettedik évfordulója múlt annak, hogy lelépett. A lánya egy hónapja ünnepelte 32-ik születésnapját. Ennyit bírt. Egy hónapot. Aztán gyors ütemben összecsomagolt és elstoppolt a naplementébe. Fiatal volt és meggondolatlan. Azóta nem is látta őket. Próbálkozott felvenni velük a kapcsolatot, de az első akadálynál rendszerint megfordult és igyekezett nem gondolni rá. Arra, azokra amitől akkor menekült. 

A fiatalság nem kifogás.

Ha nevén nevezzük a dolgokat, ki kell mondani, gyáva volt. És minden valószínűség szerint az is maradt. Ha nem így lett volna, akkor már régen felkereste volna őket és bocsánatot kér. Akkor is ha tudja, hogy erre nem létezik bocsánat. Még felejtés sem. Esetleg tompulás. D a fájdalom, mélyen bent örökre megmarad.

Költő szeretett volna lenni.

Hobó.

Azt tervezték bejárják majd ketten a világot.

Csak úgy. Pénz nélkül, mint a tanítványok. Ahol kapnak, esznek, ahol nem, onnan továbbállnak.

És akkor egyszer csak a nő terhes maradt.

Az egyre növekvő pocak, szűkítette a lehetőségeiket.

Párizsba, azon a nyáron már egyedül ment el.

Egy kötetre valót írt a csalódásról, lemondásról és fájdalomról.

Hiányzott a megszokott.

Úgy érezte a baba közéjük állt. 

Nem volt  közös projekt. Semmilyen nem volt. Lett. És aratott egy igent és egy ugyanakkora nemet.

Amikor a nő kijött a szülészetről, mintha köd telepedett volna a házra.

Nedves, sötét, meleg pára.

Semmi ihlete nem maradt.

Éjjel nappal hallgatta ahogy sír a gyerek.

Etetés, böfögtetés, pelenkacsere, lopott percek az álmok mezején, aztán megint ugyanebben a sorrendben kezdődött minden elölről.

A nő anyja azt mondta dolgoznia kell.

El is ment.

Minden nap egy kicsit halottabb lett.

Egyszer a lelke, aztán a teste.

Lassan, de biztosan.

Ekkor döntötte el, hogy lelép.

A fővárosig stoppolt. Amikor kiszállt az autóból már olyan részeg volt, azt sem tudta honnan jön és hova megy.

Barátoknál szállt meg.

Majd dolgozni és tanulni kezdett.

Azt tervezte küld haza is a pénzből, de nem maradt.

Azt tervezte hűséges marad - de a köd - ami akkor és ott letelepedett a lelkére, eltakarta a célt.

Ünnepelt színész lett. Majd saját műsort kapott. Aztán feleséget.

Azt tervezte megkeresi őket, de valami közbejött.

Gyermekei lettek. A lány pont olyan, mint akkor az, aki elől elmenekült.

Azt tervezte elmegy és mesél erről - de valami megint közbejött.

Egyre jobban játszott. Egyre mélyebbek voltak az alakításai.

Ahhoz a fájdalomhoz járt vissza, amiről azt hitte, maga mögött hagyta.

De nem telt el nap, hogy ne erre ébredjen és aludjon el.

Aznap a színpadon egy apát játszott.

Aki álmaiért elhagyta gyermekét.

Harminckettedik évfordulója múlt annak, hogy lelépett. A lánya egy hónapja ünnepelte 32-ik születésnapját. 

A darab közepén összeesett. A szíve állt meg a fájdalomtól.

Amiről azt hitte, maga mögött hagyta.

Hosszú kórházi kezelés után szabadult. De csak a falaktól. A köd, fájdalom és betegség maradt.

Ismerős, meghitt, elkoptatott útitársak.

El akart menni, de így, ebben az állapotban már szégyellte.

Levelet akart írni, de egyik szó sem fejezte ki azt, amit el szeretett volna mondani.

Se itt, se ott - ez lett volna a legtalálóbb arra, amit élethosszig érzett.

Talán, majd egyszer, esetleg egy másik életben, jóváteheti mindezt, amit itt, ebben elvett tőle a bátorsága.

A nemzet színésze ünnepelt sztárként hunyt el.

De a történet befejezetlen maradt.

Egy le nem játszott élet, egy befejezetlen darabban.

Mert van, hogy ennyi az emberélet.

Ha és akkor

Felszállt a buszra. 

Talán ha nem huzigálja a kendőjét, talán akkor, de csak lehet, észrevétlen marad.

Koromfeketében. Fekete nadrág, dzseki, sál lezserül átvetve a nyakán és egy élénk színű fejkendő, amely teljesen megtöri a hatást.

Cimpáiban a fejkendőhöz hasonló, élénk fülbevalók.

Színes könnycseppeket ábrázolnak.

Vékony. Már-már átlátszó. A bőre kékesen csillog, mint a kendő. Azt hinnéd a fény játéka, de hamar felismered, az életé.

Ahogy a következő megállónál felszabadul egy hely, azonnal odalép.

Nem erőteljes lépések ezek, hanem inkább föld felettiek. Valósággal lebeg.

A hölgy aki mellé sikerül leülnie hatalmas, göndör hajkoronát visel.

A hajához hasonlóan a testén is mindenből egy kicsit több van, mint ami kijár.

Nagy mellek, húsos combok, nagy és kerek fenék, sok ékszer és még több parfüm.

A szeme sarkából lopva veszi szemügyre.

Először a haján akad meg a szeme.

Ha az övé lenne, nem festené be.

Ha ősz szálak is csíkozzák, hagyná, hogy beszéljenek.

Ha még egyszer ekkora lehetne, soha nem fogyna. Hiszen életet jelent, Túlcsorduló életélvezetet. Ilyen kerekségre csak egy igazi nő képes.

Összehasonlítja, szinte akarata ellenére az egymáshoz szoruló végtagjaikat.

Az övé akár egy hosszú kóró. Vékony. Szinte elvesztődik a nadrágban. A hölgyé méltóságteljesen terül szét a szűk széken. Valósággal átfolyik az övére, mintha mindenből helyet kérne. Mit kérne? Követelne.

Aztán az igazságtalanságra gondol.

Hogy neki már se húsa, se kereksége, se haja.

Átlátszó, kékes színű csont és bőr.

A feje sima.

Amikor közölték vele a diagnózist, arra gondolt, hogy sebaj. Haj nélkül is ellesz. A lényeg a műtét sikere és a kemo átvészelése.

Most nem ismer magára.

A szempillája és szemöldöke nélkül az arca olyan, mintha elfelejtették volna befejezni. Mintha felkiáltott volna az élet és mindenki elrohant volna mellőle. Ő meg így maradt és itt maradt. Egyedül.

Miután a következő megállónál a hölgy átszuszakolja magát mellette, babonásan összeszorítja a szemét.

Direkt nem áll félre.

Azt akarja, hogy hozzáérjen.

Hátha el tud venni egy keveset magának és a gyermekeinek ebből a túl sokból, ami ennek a hölgynek jutott.

Egy kevés húst, egy kis hajat, szemöldököt, szempillákat, életet.

Nem kerül semmibe.

A hölgynek úgyis túl sok van.

Neki meg semmi.

Nem minden kell, csak egy kevés. Épp, hogy átvészelje.

Fogadkozni kezd.

Ha kap még egy esélyt, egyetlen egyet, akkor élni fog.

Túlcsordulóan és lelkiismeret furdalások nélkül.

A kórház folyosóján is ebbe kapaszkodik.

Mantraként ismételgeti.

Ma ez a jelszava.

A HA és az AKKOR.

Mert semmi más nem maradt.

A többi mese

Irigyellek téged.

Te, akinek tökéletes gyermekei és fantasztikus házassága van.

Az én életem a tiéd mellett tökéletességben messzemenően eltörpül.

A gyermekeim első öt évben alig aludtak valamit. Nem tudom, ha emlékszel rám abból az időből. Üveges tekintettel, kócos hajjal, remegő kezekkel és állandó agresszióval minden egyes beszólásodra. Na látod, az én voltam.

Tudnillik akkoriban nem járt ki nekem az alvás. A medvét ha felköltik, morcos. Azóta ez már jellemvonás nálam. Beivódott a vérembe, mint a koffein, ami azóta is éltet.

Meséltél a nagyszerű szexuális életetekről is.

Nekem nem sok mesélnivalóm volt.

Ritkán szeretkeztem, de olyankor teljes szívvel. 

Meséltél a három óránkénti etetésekről.

Én hallgattalak.

Állandóan etettem.

Az első gyermek folyton szopott. A második is. Innen már egyszerre szoptak. Utólag olvastam - tandem szoptatás. Érdekes. Leszoktatni sem tudtam őket - vagy magamat? Mindannyiunknak jól esett ez az időnkénti pihenés. Hogy háromóránként e? Nem tudom. Nem volt óránk. Éltünk.

Aztán elmentem munkába.

Belehaltam a lelkiismeretfurdalásba.

Te akkoriban arról sztorizgattál, hogy kijár az Én idő.

Nekem nem kellett.

A gyermekeim kellettek, akik mellett végre egész lettem.

Ezt sirattam. Ide rohantam haza, innen tépett ki a reggel 8.

Nehezen engedtük el egymást és feltételesen.

Pontosan tudtuk hány óra, perc és másodperc kell elteljen a következő ölelésig.

Ölelésektől-ölelésekig éltünk.

Ahogy ma is.

Aztán meséltél a barátnőkről, kozmetikusodról, fodrászodról, az új trendekről a fogyókúrában, étkezési szokásokban illetve divatban. A hétvégi bulikról és a piacra dobott ránctalanítókról.

Én ezekkel sem éltem.

Ráncaimat a pisis-könnyes röhögések rajzolták az arcomra.

Legjobb barátaim a gyermekeim lettek és végigbuliztuk a napot, hogy estére már a mesébe belehorkantottam. Soha nem tudtuk meg, hogy a királyfival mi lett. Nem is volt fontos. Mi ott voltunk egymásnak.

Azt mondtad, ha elválok, egyedül maradok.

Nem akartam alternatívákat. Egy közös életet akartam. Apával, anyával és két gyermekkel. Te elváltál - majd azzal vádoltál, hogy könnyű nekem egy ilyen aranyember mellett. Mosolyogtam. Mindenki maga tisztítja meg a saját aranyát. 

Ma a gyermekeidről beszéltél.

Nyelvórákra járnak, sportolnak, kiváló tanulók, jólneveltek, divatosak, jól fésültek és szófogadók.

Mert mindenki a saját aranyának tisztítója...

Az én gyermekeim csak szeretetreméltók.

Neveletlenek. Pofáznak. Nem szeretnek tanulni. Csapkodják az ajtót. Duzzognak. Követelőznek. Verekednek. Mindig borzosak és rendszerint nem fogadnak szót. De nekem ők jelentik az életet. Ugyanis én a szexet és az életet is pont így szeretem. Csapkodósnak, mocskosnak, neveletlennek, borzosnak és verekedősnek. Addig jó, amíg van miért harcolnunk alapon.

Majd ha nyugdíjas leszek, áttérek erre a jólnevelt módra. Addig viszont maradok ilyennek.

Mesélj te nekem bármit.

Az élet majd igazol bennünket.

Téged és engem, a tieidet és az enyéimet.

A többi mese!

Sanyi azt mondta, hogy nyakunkon a Kari.

Ma reggel látta a hírekben, hogy 5o nap, s kész, gátá, vége. 

Munkába menet végigfuttattam a teendőinket. Alig tudtam leszállni a buszról. Már most rosszul vagyok attól, ami előttem áll.

A takarítás ugye, az csak kismiska. Végigmosni a nippeket, porcolányokot, kitörölni a szekrényeket, szelektálni a ruhákat, edényeket, kimosatni a szőnyegeket, rendet csinálni az erkélyen, fürdőben, kamrában. Ezzel az ember megvan legrosszabb esetben egy hét alatt.

De ott a főzés, sütés - a meg nem evett ételek tárolása. Vendégfogadás végelláthatatlanul.

Aztán az ajándékok.

Sanyika javában abban az életkorban, amikor óráról órára mást szeretne.

Katika meg abban, amikor semmit.

Na ezt a mindent ezzel a semmivel kell egy szintre hozni, hogy nagyjából egyforma értékben kapjanak a gyermekek. Már most elgyengülök a gondolatára is.

S persze Sanyi. Na annak is mit? Mindene van, semmire sem vágyik, vagy amire mégis, azt én megszerezni nekije nem tudom.

És persze a fényképész. Programáltatni - keresni egy olyan időpontot, ami neki jó, amikor szabad a terem, ami mind a négyünknek megfelel. Arra felöltözni normálisan. Előtte mindenkit fodrászhoz eljuttatni, magamat ugyi a kozmetikába is, me a szakállamat csak le kell tépessem, a miteszereimet kinyomassam, a szemöldökömet megrajzoltassam. S erre mind pénz. Aztán a fotókra is pénz. Na meg persze az ajándékokra, kajára - amit persze úgyis kidobunk, de nem is Kari, ha nem pazarolunk. Me hiába mondom Sanyinak, te Sanyi, ne főzzünk és süssünk annyit, me kidobjuk.

Nem, nem. Muszáj. Ő akkor érzi jól magát, ha egyikünk fizetésének a fele legalább a szemétben köt ki. Akkor ünnep az ünnep - mondja, ha van legalább hatféle süti. Sonka, töltött káposzta, sült, párolt hús, pityóka, sör, bor, pálinka, üdítő - lehetőleg Cola.

S persze kell adventi koszorú, valami lófasz az ajtóra is, hogy lássák a szomszédok, me nekiek is van. És égők a teraszra, matrica az ablakokra, új díszek a fára, me má nem is divat a lila.

A szerepre a gyermekeknek új ruha.

Mindkettőnek dzseki és csizma.

Nekem jó a turis is, me ezek után má szóhoz sem jutok.

Múltkor is amikor felhoztam a zsák cipőt azt mondta Sanyi, nekem nem is kell az idén cipő, me né, van egy csomó.

Má hogyisne kéne. 

Egy nőnek kell a cipő. Miko egy se kényelmes igazán. S akko legalább egyik itt, másik ott, harmadik meg amott töri fel szépen a lábamat. De erről Sanyi semmit sem tud. Nekije persze jó az, amit öt éve nyű.

Tavaly például bakancsot vettem, de soha nem hordta.

- Ecce eljárom ezt, aztán jön az- mondta.

Na mindegy, lesz igyis kiadás éppen elég.

S legalább dolgozunk. Me ha egész nap ezen kéne gondolkozzunk - akko rég gyóccere is kéne.

Így legalább arra nem.

S má manapság az is valami.

család

Irénke elhatározta, hogy kiviszi a családját a természetbe. Mivel határidős munkája volt a Somi mellett döntött. Közel is, természet is, haza is lehet menekülni ha már nagyon elég alapon.
A gyermekekkel - két idegen testben beszorult kamasz - automatice a játszótér irányába húzott.
A vészesen megnyúlt végtagokkal kínlódó, pattanásos kamaszok elterültek a padon.
Neki nem túl sok hely maradt. Rájukrivalt, hogy kotrodjanak játszani. A két kölyök szemberöhögte.
Ekkor eszmélt rá, hogy felnőttek. A lánya lehajolt hogy bekösse a cipőfűzőjét mire kivillant a derekán egy ízléses kis tetkó.
Mivel már nem emlékezett, hogy engedélyt adott e vagy sem - inkább hallgatott. Nem akarta ismét lejáratni magát.
Ültek négyen a padon.
Négy idegen, telefonokkal a kezükben.
A férje sakkozott, a lánya csettelt és vigyorgott hozzá ( biztos fiú lehet a dologban, jó lenne beszélgetni vele a védekezés fontosságáról- de majd akkor ha lejár ez a projekt. Addig ugyanis nem lesz ideje. Csoda hogy most is itt van...) a fia pedig betűkirakózott. Ez utóbbinál arra gyanakodott, hogy meleg.
Ez is eggyel több, mint a férje. Aki viszont langyos. Évek óta a meleg szarában. Se itt, se ott -inkább mindig máshol. Soha nem ott ahol kell.
Ez lenne a család?
Négy idegen egy megosztott lakhellyel és közös génállománnyal?
Szuper!
Akkor neki van családja.
Hírtelen elhatározásból ugrott fel a csettelő, sakkozó és szókirakózó "természetjáró" családtagjai mellől.
- ki szeretne mekizini?
A kütyűzombik lelkesen követték. Már amennyire lelkes tud lenni egy felnőtt férfi aki úgy érzi, hogy visszafordíthatatlanul elbaszta az életét, és két kamasz aki éppen az egész világra haragszik.
A McDonaldsban az asztalhoz vezető úton eszmélt fel, hogy két gyermekmenűt, és két óriási burgert rendelt. A férje közben vega lett, neki meg fogyókúráznia kell mert negyven felett a levegővétel is plusz ötven deka.
Azon gondolkodott, hogyan vágja ki magát ebből a nevetséges helyzetből.
- ma ahogy a közös program és menü is jól sejteti - új életet kezdünk. Hogy lehetne ezt hatékonyabban, mint visszatérve az alapokhoz. Amikor még minden rendben volt. Amikor még egy család voltunk. Ha hazamegyünk társasozni fogunk -jelentette ki magabiztosan - miközben pontosan tudta, hogy tavaly saját kezével dobta el az összes társast a nappaliból.
Aznap kora este a férje magára zárta a fürdő ajtaját és felhívta családorvosukat. Komolyan aggódott felesége egészségéért, aki valószínűleg saját karrierje áldozata lett.
A családorvos pihenést és közös családi programokat javallott kiégés szélén álló páciensének. A kezelés végét nem várta meg, önként bevonult elvonokurára. Mindenkinek kijár egy kis pihenés alapon.

Amikor kipróbáltam Karcsikát

Karcsika a szomszédban lakik.

Hatalmas arc.

Egész életében kocka volt.

Barátok és jófajta, a fejlődéshez nélkülözhetetlen szexuális élet nélkül.

Már gyermekkorában is vasalt ingekben, fekete kiboxolt cipőben, kifésülve, előkészítve mindenre, aminek semmi köze a való élethez.

Időközben felnőtt.

És egyedül él.

Szülei elhunytak. Azóta a kockázás mellett bejött még valami megnevezhetetlen az addig egyszínű aurájába.

Ő nőtakarokfognibármiáron-nak hívja ezt az új komponenst.

Nemrégiben üzletbe megyek.

Megállít. Egyszer elpanaszolja a postást, aztán a vízórást, majd rátér a lényegre, arra amiért megállított.

- Hogy jó lenne neki egy nő. Tudom... arra a célra. Persze nem mindegy, hogy milyen. Mert azért ő sem vak. (egy tükör persze elkelne a házba, de ezt jobb ha meg sem említem)

Vagy akár én.. már ha hajlandó lennék.

Akkora sokként ér önmaga felajánlása ennyire rámenős, már-már orcátlan módon, hogy a pofám leszakad.

Percekig szóhoz sem jutok.

Közben ördögi terv kezd alakot ölteni a fejemben.

Egy életem, egy halálom - ha addig élek is kipróbálom.

Mondom neki, jól van Karcsika. Tudod mit, mi lenne ha megpróbálnánk. Te meg én. Tudod... hogy mondtad, mármint ha hajlandó lennék. Mert az vagyok.

Most Karcsikán a sor, hogy a pofáját marokra fogja.

Mindenre számított szerencsétlenje, csak erre nem.

Időt sem hagyok neki visszakozni, azonnal jelzem:

- este hétre légy kész, átmegyek

- De ilyen hirtelen? Csak így? Nem lesz ez túl gyors? 

- Na de Karcsika...hát nem ezt szeretted volna? Ebben nincs gyorsaság. Megoldjuk a gondodat és kész. Ez van. És ez a van éppen ma lesz, este hétkor. Addig csak fel tudsz készülni. Vagy nem? Nem tudom, na, ahogy gondolod. Ha azt mondod, hogy nem akkor nem.

-Nem,nem,nem. Gyere! - kiált fel ijedten. Akkor este várlak.

Ólom lábakon halad az idő.

Kiborotválkozom. Előkészülök. Nem Karcsika miatt, hanem magamért. Van egy szint aminél lennebb már nem igen megyek.

Pontban hét órakor kopogok Karcsikáék ajtaján. Jobban mondva csak a Karcsikáén, hiszen időközben elhunytak a szülei.

Rendkívül ideges. Remegnek a kezei, lábai, remeg az egész ember. Bort akar tölteni, azt is ki kell vegyem a kezéből. Mondjuk én sem vagyok nyugodt, de körökkel jobban állok, mint Karcsika.

Az első pohár bor után szólok. Hagyd a kínálkozást, vacsorát, miegymást, nem ezért vagyok itt. Lássunk hozzá. Szólok rá erélyesen, amitől még jobban berezel, ha egyáltalán lehet ezt még fokozni.

A hálóban sem lesz jobb a helyzet.

Kapkodik, húzza az időt, majd valósággal lemered, amikor megállok előtte úgy, ahogy a Jóisten megteremtett.

Heves köhögés szakítja darabokra a tüdejét.

Megvárom míg megnyugszik, de ekkor sem lesz jobb.

Időt kér, mielőtt levetkőzne, majd mint egy szűzleány, a vécén húzza a negyedórák szimfóniáját.

Megsajnálom.

Lassan, de biztosan visszaöltözöm.

Közben igyekszem kíméletesen megfogalmazni az összegzést.

- Karcsika, nézek a szemébe, hogy elkészülök - én azt hiszem, hogy ezt a dolgot nem kell erőltetni. Vannak emberek, akiknek ez nem való. S akkor hagyni kell. Meg kell maradni a vágyak szintjén. Egy csomó dolog akkor jó, amikor vágyunk rá. A beteljesülés csak tönkreteszi. Ahogy most ezt az egészet is. Mert mennyivel volt jobb ameddig csak álmodoztál rólam, mint most, amikor elérhető közelségben kerülted hozzád. Látom rajtad, már nem is tetszem. 

- ez igaz... s akkor mit csináljak? - kérdi kétségek között tépelődve.

- semmit, mondom. éppen ez a kulcsa. a semmit. és minden rendben jön.

Attól kezdve mindketten a semmit csináljuk hatalmas nagy egyetértésben.

Ő a vágyak szintjén, én meg a bizonyosságén.

Mert kinek a pap s kinek a semmi. Mert nem mindig válik be a papné.

Borit az édesanyja neveli. 

Csak így egyedül és kész.

Nem ment férjhez sosem. Sőt, párkapcsolata sem volt.

Egyszer Pesten megvigasztalt egy kollégát, reggel összeszedte kapkodva a ruháit és elsietett. 

Többé soha nem találkoztak.

Azonban minden reggel olyan, mintha őt látná.

Bori szakasztott az apja. A nagy szemeivel, a sötét bőrével, a vékony csontjaival és a nyurga testével.

Bori édesanyja román. Ehhez is jó volt Bori születése. Hogy amikor megérte, magyarrá lehessen. Végülis annak a magyarral való találkozásnak az éjszakájának a levét, azóta is minden nap issza.

Tehát egy kis állampolgárság igazán nem világvége.

Boris gyönyörű lány. Erre már akkor rájött az édesanyja, amikor kamaszodni kezdett.

Az ő alacsony és kerek testétől homlokegyenest elütött Boris nádszál alakja.

Akkoriban még nem a pénzt látta, amikor ránézett - az jóval később alakult így. És nem akart neki rossz életet, csak egy kicsivel jobbat, mint a sajátja.

És ahhoz ész kell. Ha már a test megvan.

Végül ígyisúgyis mindenkit átvernek. Legalább keressen rajta. És ne veszítsen, ahogy ő tette évekig.

Először tabuként kezelte a szexualitást, attól való félelmében, hogy a fiúk visszaélnek Borissal és akkor aztán eleve kudarcba fullad minden egyes rövid és hosszú távú terve.

Majd arról beszélt, hogy védekezni muszáj.

Nem úgy, mint ő, hanem sokkal komplexebben. Védekezni az érzelmekkel szemben, a nem kívánt terhesség ellen és a nincstelenséggel szemben.

Hogy mindennek ára van.

Ára van a gyereknek, a szerelemnek, a becsapottság érzésének, és az egész dugába dőlt életnek.

Bori itta a szavait.

Aztán ahogy a hormonjai működésbe léptek, úgy felejtett el minden tanítást, ahogy hallotta.

Gyorsan és véglegesen.

El kellett mellőle marni a fiúját - meggyógyítani, majd újra kezdeni mindent az alapoktól, hogy egészen biztosan bevésődjön.

Boris hosszú napokat töltött magányban.

Páros magányban az édesanyjával, aki saját meglátásait sulykolta belé.

Hogy a szerelem az semmi, a pénz az valami.

Így aztán felöltözött, kisminkelte magát, úgy, ahogy azt gyakorolták és kipróbálta csáberejét a szomszédon, akinek soha nem volt egy jó házassága, tehát eleve nem volt mint elrontani.

Bejött.

Kicsiben, de működött.

Az anyja védett környezetnek hívta a kísérleti helyszínt.

Itt nem történhet semmi. Aztán ha rendesen működni fog, továbbléphetsz, de ott már vigyáznod kell.

Közben bevezették a központit, rasketálták a parkettát, tettetek termopányt és vettek néhány nélkülözhetetlen alapszerkót Bori ruhatárába.

Boris nem volt boldog.

Elégedett igen, hiszen végre életében először valamit úgy csinált, hogy azzal édesanyját elégedetté tehette, de boldog nem volt.

Húsz évre rá, egy apartamenten túl - Bori letette a lantot.

Megvolt mindene - csak a fény aludt ki a szemében és céljai nem voltak.

Az anyja meghalt és magával vitte mindet.

Állt a sír mellett.

Előtte gyertyák és virágok tömege.

Ez is abból a pénzből - ahogy minden más.

Ahogy sötétedett, egyre kevesebben maradtak a sírok mellett.

Végül teljesen elült a zaj.

- Anya, szólította meg Bori bátortalanul.

- Anyuci - szerinted most már boldog lehetek?

- Megtettem mindent, amit kértél, de anyu, nekem nem jobb. Rosszabb!

- Most azt szeretném megnézni, hogy milyen a másik boldogság, amiről azt mondtad nem létezik.

- Kérlek anya!

Rá egy évre, már Bori sírján is virágok díszelegtek.

Annak az évnek a telén hirtelen, minden előjel nélkül érte jött a rák, néhány jelentéktelen daganat képében. Az összegyűjtött pénzzel nem lehetett életet venni, ahogy boldogságot sem.

Talán egy másik életben, egy másik anyával, másképpen...

Talán.