Pongó Pál, mindenki Pali bácsija, a falu fociedzője.

Jól benne jár a korban, de ez senkit nem zavar.

Vagyis zavart, eddig el, amíg a dolgok szépen, a falu kerítése mögött folytak.

De amióta Erzsike, a polgármester Erzsije elment valami flancos képzésre ami a falunak az öt napos rendezvényét kettőre csökkentette és nekifogott pályázatok írni - akármi is legyen ez - mindgyá szépen szemet szúr, a Pali bácsi kora.

Ami nem azért gáz, mert Pali bácsi nyugdíjas. Hanem azért, mert csökönyös, mint Viliék szamara.

Pali bácsi tudja, amit tud - s aztán abból kivenni nem lehet az öreget.

A gyerekekkel egészen jól bánik.

Nem szereti őket - mocskos kölyke... - de a focit azt mindennél jobban.

Hála Istennek a faluban a kutya sem emlékszik már arra, hogy mit csinált és mit nem Pali bácsi. Mert ha jobban megbogarásznák, rájönnének, hogy foci témakörben,biza nem sokat.

Szerette a focit.

Nézte a focit.

Értette a focihoz, mint mindenki és egyszer, kisétált a focipályára.

Mert Béci, az akkori edző barátja volt.

Miután Bécit meghalt, Pali bácsi kint maradt.

Aznap is kiment. Bécit várta, akárcsak a gyerekek. Béci nem jött. A gyerekek nekifogtak focizni. Ő igazgatta kívülről, mert értett hozzá, s amikor kijött a polgármester, s látta, hogy ez a rés is bétömödött, mintegy magától, rábólintott.

Mondta is - Pali bácsi, akkor mától magáé a pálya s a gyerekek.

És Pali bácsi komolyan is vette.

Mert szerette Bécit.

Érte vette komolyan, s a fociért.

Kevés olyan dolog van az életben, amit komolyan kell venni - de a foci s a barátság ilyenek.

Aztán, amikor a szomszéd falut hülyére verték a nyári bemutatón, az egész falu azt mondta - Pali bácsi, maga született tehetség! Ilyen edzőjük még nem volt a gyerekeknek.

És Pali hitte.

Mert hinni akarta.

Persze mostanig.

Mert ez a hülye pályázás futóbolondot csinál belőle.

Erzsi papírokat kér - aszongya a diplomáit... - milyen diplomáit? Tiszta tongyó ez a fehérnép.

Nem diploma kell ide, hanem tudás.

És tapasztalat.

És Pali bácsinak mindkettő van.

Nem mind Ferinek, akinek van egy rakás papírja - de tudása és tapasztalata, na az semmi.

S most őt akarják a helyébe rakni. 

- Nem akarjuk mi félreállítani Pali bácsi, de sajnos nincs meg a kellő végzettsége ehhez a feladathoz. Már nem úgy működnek a dolgok mint rég. Papírok kellenek, diploma, aztán továbbképzések.

Pali bácsinak gyilkos gondolatai vannak.

Álmában is Erzsit fojtogatja. Papírokkal és diplomákkal tömködi tele a pofáját.

- Pali bácsi ne féljen, maga is marad. Csak segédedző lesz. Feri mellett.

Jó hülyék ezek - gondolja Pali bácsi. Majd ő dolgozik szépen, amíg a másik ficsúr nőzik. 

Szó se lehet róla...

Erzsike ideges.

Kontrollok jönnek.

Felmérni a terepet, szóba állni az alkalmazottakkal és megállapítani, hogy a valóságban is megérdemli a falu a támogatást, vagy csak papíron.

Pali bácsit külön készítik.

- ha jönnek - márpedig jönnek, maga azt mondja Pali bácsi, hogy a Pistike nagytatája. Jó, hogy a gyermek focizik, mert maga is focizott. s azért jön ki ide, hogy lássa, milyen sokat fejlődik. és a fejlődés látható. eztet mondja Pali bácsi. semmi mást. s akko lesz pénz és lesz csapat

Pali bácsi nem mai gyermek.

Nem szereti ő a hazugságot.

Az apjáék sok mindenre nem tanították, de ha hazudott, na azét agyonütötték. Ezét is nem hazudik. Még ma is pislog ha eszibe jut az apja szíja.

A kontrollok végigjárják a falut.

Minden rendben van.

Utoljára a focipályára mennek ki.

Ez az utolsó állomás már nem oszt és nem szoroz.

Pali bácsi is kint van.

Izzad, ömlik róla a víz.

Folyton esszekeveri magában, hogy mit is kell mondjon.

Amikor odasétálnak az urak hozzá, hogy jóhangulatban elbeszélgessenek, mint nagyszülővel, Pali bácsi felkiált

- kérem szépen én nem nyilatkozom! Nyilatkozzon az Erzsi, meg a Feri, me nekik kell a pénz. Én csinálom ingyen is!

Erzsi elájul. Mentőt kell hívni.

Kiderül, hogy a gyermek Ferié.

A polgármester megkeresi Pali bácsit - hogy köszönetet mondjon neki. Ha ő nincs, az igazság sem derül ki:

- Pali bácsi, maga engem megmentett! Ezek itt nyeslettek a hátamon, és én még csak észre sem vettem. Jó nagy ökör voltam...

- nem én fiam, az igazság. az mentett meg - jelenti ki Pali bácsi egyenes derékkal. olyannal, amilyenre csak az igazság képes a derekat kifeszíteni. mely legyőzi az életkort és mindent, ami az útjába áll. S ezt most már nem csak Pali bácsi tudja, hanem a polgármester is, az, akinek szinte lett egy gyereke, papíron, mint a pályázat...

dolgozó nő

Takarít éppen, amikor megjelenik volt kolléganője.

Üzenetet hozott.

Mari, a kliensek várnak vissza. Minden nap kérdeznek felőled. Mit mondjak?

Marinak az édesanyja közbenjárására sikerült kifogni ezt a hivatali állást.

Jobb, mint amit remélhetett.

Családjukban még senkinek sem sikerült a hivatalban elhelyezkednie.

Mari édesanyja jókor volt, a legjobb helyen.

Éppen a segélyt intézte, amikor az irodában dolgozók türelmetlenül felsóhajtottak:

- megint kell keressünk egy új takarítót

Mari anyja alázattal teli hangon megszólalt:

- én tudok egyet.

Nem úgy van az Mária néni, verseny vizsga kell, meg kell hirdetni, ki kell próbálni, s csak aztán alkalmazza a hivatal.

De Mari édesanyja nem hagyta magát eltántorítani.

A lányáról mesélt, aki egyedül neveli gyermekét. Dolgos, rendes, tiszta, szorgalmas, s még szép is.

Arról persze hallgat, hogy Mari kint strichel az új úton.

Harmadik éve már, de minden éjszaka maga a pokol.

Lefekteti négy éves gyermekét, Amandát, aztán felöltözik, kivakolja magát a felismerhetetlenségig és elindul.

Ő meg végigrettegi az éjszakát, attól való félelmében, hogy egyszer majd nem jön haza.

Mari nem fog örvendeni az ajánlatnak.

Soha nem beszél az éjszakáiról, de a nappalai annál beszédesebbek.

Amíg Amanda oviban van, kipiheni magát, aztán rendbeteszi a házat, mos, ebédet főz és elindul a gyermekért.

Amanda igazi jó kislány. Látszik, hogy jók a génjei. Igaz nem tudják ki lehet az apja.

Mari azt mondta, ha az ember megeszik egy tánygyér fuszulykát, nem nagyon tudhassa melyiktől fingott.

De Amanda sokra viszi még.

Szép, okos, nagyravágyó.

Marinak meg van pénze minden álmát teljesíteni.

- s aztán, mennyi itt a fizetés, mondja kedves? - kérdi meg az iroda alkalmazottait.

Hazafele végigmorfondírozza az utat.

Egy hónapra?

Ezek hülyék?

nyolc óra munkáért?

Adnak kajabont és vannak szabadnapok?

Hásze Marinak is vannak szabadnapjai. És sok kliens fizet kajabonnal. Ennyit keres három éjszaka alatt...

Amikor hazaér Mari rákérdez:

- anyuka, mi báncsa?

Semmi, fiam semmi. Csak megsajnáltam ezeket a nőket, ott a hivatalban.

Aszittem kolbászból van a kerítés, de kiderült, hogy közben valaki megette.

Milyen kolbászt anyuka?

Hát azt, amit neked is meg kéne harapni...

Mari vizsgázik.

Elhelyezkedik.

A pénze késve érkezik. Kolbász nincs. Kajabonok alig. Mindenki úgy nézi, mint a szemetet, amit felseper. Éhes és boldogtalan.

A kolléganője megjelenését jelnek tekinti.

Eldobja a seprűt és lelép.

Állandóan király nem lehet az ember - de ha legalább pénze van, nappal megteheti.

Mai édesanyja megint a hivatalban van.

papírokat újít.

takarító személyzetet keresnek.

de ő már nem ajánl senkit.

ilyen ellenséget nem ismer.

hazamegy.

a feje tiszta.

már nem morfondírózik. Mariékat várja meleg ebéddel, akik kézenfogva jönnek haza. ilyen is jó rég volt...

könyvet írok. 

a tegnap délután, amíg a gyerekek csattogtatták a korongokat - szerelmes lettem, meghaltam, keresztre feszítettem magam, majd feltámadtam.

aztán otthon folytattam a munkát - miközben románoztunk, németeztünk és ismételtünk Szent István király életállomásait.

aztán a gyerekek éhesek lettek, majd megszomjaztak.

kellett volna kakaó.

miután megvolt, megtaláltam a szerelmet, közben rájöttem hogy nem is szerelem, hanem megszokás.

amikor válni akartam éppen, második gyermek után - kitalálták, hogy töltsük együtt az időt.

a fejemben elég nagy volt a hangzavar, de a család valósága felülírja a könyvbéli családét. félretettem, hogy ma majd folytatom, onnan ahol abbahagytam.

nem én írom.

a könyv írja önmagát.

azt hiszem, hogy vannak terveim - hiszen előttem hevernek a jegyzetek - de teljesen más köszön vissza rám.

álmodom a csendről, amelyben megszáll az ihlet és ujjaim úgy suhannak a billentyűzeten, mint egy szabad madár.

míg persze pontosan tudom, hogy a csend nem tudna beszélni.

kellenek a hangok, zajok, színek, szagok és impulzusok - ahhoz, hogy életszerű legyen mindaz, amit mondani szeretnék.

az élet sem a laborban íródik.

nincsenek vegytiszta állapotok.

mindig történik valami, ami kizökkent, nyakon vág, elterel - hogy végül felismerjem, közelebb hozott a célhoz, mint valaha.

harmincas mérföldkövemnél azt mondtam, karomon két szép gyermekkel, hogy majd negyven évesen lesz bennem kellő bátorság. majd akkor felállok és megmutatom.

közben az idő relatív. és suhan, ahogy a csövön kifér.

a harminckilences mérföldkő árnyékában felismertem, hogy semmi sem siettethető.

a dolgok megtörténnek, amikor meg kell történjenek.

és egy történetet soha nem azért mesélünk el, hogy jobban kedveljenek, vagy szeressenek - netalán elismerjenek, hanem azért, mert el kell mesélnünk.

ha hamarabb tesszük, mint ahogy annak ideje volt, senki sem fogja hallani.

ha pontosan akkor, amikor kell - elsősorban számunkra hozza meg a válaszokat.

az ember azért van itt, hogy beteljesítse, amiért meghívást kapott.

a bohóc megnevettet.

a mesemondó történetekkel traktál.

az anya nevel.

az apa eltartja a családot, megharcol az ellenséggel, felismeri a démonait, maga ellen fordul, majd legyőzi azokat.

a nagymama második esélyt kap.

a szülő megengedi, hogy használja.

a sebei begyógyulnak.

az élet meg megy tovább.

nem előre.

hanem rendszerint körbe-körbe.

nincs új a Nap alatt.

tanítások vannak és készenlét. jelenlét. 

mert előbb utóbb, mindenki megérkezik.

Otthon az, ahol a szeretteid vannak.

Amennyiben addigi otthonod üressé válik, hiába a fényűző berendezés - csak egy egyszerű lakás marad.

Amikor dolgozni kezdtem, gyakran vezetett el az utam munkaidőben a lakás előtt, ahol a családommal akkor éltünk. Soha nem felejtem azt a fájdalommal telített hiányt, ami átjárt, amikor el kellett haladnom az otthonom mellett, anélkül, hogy időm lett volna felmenni.

Ma már bár hányszor haladunk el a lakás mellett, a család nélkül csak egy üres lyuk, tele bóvlival.

Önkéntes voltam, fiatal egyetemista.

Jártuk Marosvásárhely utcáit, hogy az utca embereinek vigasztalást, meleg takarót, némi ételt, forró italt és alternatívát vigyünk. Hogy nem muszáj az utcán, lehet a számukra biztosított otthon falai között is.

Különösen hideg tél volt.

Első alkalom sok év után, amikor fiatalon hajlandó voltam sínadrágba bújni.

Találtunk egy férfit, a kórháztól nem messze. Valami elfelejtett csövekbe lelt szállást. Aztán kialakított magának egy életteret, majd otthonává vált.

Rettenetes körülmények között élt.

Nappal rótta az utcákat, guberált, kéregetett, hurcolta magával bevásárlótasakokban az értékeit, sötétedésre meg ide tart haza, hiszen ez lett az otthona.

Diplomás férfi volt.

Néhány vállalhatatlan döntéssel, válással, a családjával való elsokasodott konfliktusokkal, nagy és drámai szakítással, a pénze és minden értéktárgya elvesztésével, munkahelye megszűnésével, majd az utcára kerüléssel.

Nem volt senkije.

Nem is barátkozott.

Az alkohol, amivel a hideg ellen és bántó gondolatai ellen, vagy még inkább az emlékek ellen védekezett - agresszívé tette.

Minket is nehezen és sokadik látogatásra kezdett közelebb engedni.

Bár hányszor került az otthonba, másnap megint az utca mellett döntött.

Végtagjain fagyás foltok, kiszuperált paplanokba csavarva várta a reggelt.

A cső, ahol élt tele volt hatalmas patkányokkal.

Neki ez jelentette az otthont.

Mindig felmerült bennem a kérdés - hogy képes minden reggel az Élet mellett dönteni?

Más ebben a kilátástalanságban véget vetne az életének.

Rákérdeztem.

Természetesen, válaszra sem méltatott.

Sokadik találkozásra adta meg válaszát, a semmiből:

- nélkülem magányosak. Hazavárnak. Nekik én jelentem az otthont és a biztonságot.

Jóval később értettem meg, amikor már anya lettem.

A szomszédot figyelve, aki a macskáihoz sietett haza.

- nélkülem magányosak. Hazavárnak. Nekik én jelentem az otthont és a biztonságot - szabadkozott munkából jövet, kimentve magát a beszélgető szomszédok gyűrűjéből.

Otthon az, ahol a szíved lakik.

Ami ameddig szeretni képes - él is.

Ahogy azonban megszűnik - megfagy és belehal. Nem a körülményekbe, hanem a szeretetlenségbe.

nyomok nélkül

Abban az időszakban elég sok helyen megfordultunk. Ma már ennek neve is van, akkoriban menőnek számítottunk.

Hatalmas baráti kör. Előnyös életkor. Páratlan külső. És rengeteg lehetőség.

Faltuk a fiúkat. Majd amikor meguntuk, áttértünk a férfiakra.

Aztán kitomboltuk magunkat, lecsillapodtunk, megállapodtunk, férjhez mentünk és gyerekeket szültünk.

Egy olyan világba, amelynek megbillent az egyensúlya.

A nőből férfi lett.

Egyetemeket végzett, vastag gerincet növesztett, tököket és hihetetlen, libidó romboló bátorságot.

Haját röviden viselte, a szoknyákat és viszketést okozó harisnyákat kidobta a ruhatárából. Autót vett és motort. Vezérigazgatói pozicíónál lennebb nem hagyta, és végül, mivel nem sikerült tökösebbet találnia önmagánál, felcsapott szinglinek.

Fennhangon hirdette, hogy nem párt nem talált, hanem lehetőségeinek tárházát bővítette.

Első körben bepróbálkozott párkereső irodáknál, netes társkeresőkön, fülledt kocsmák alagsorában a gyermeknemzés céljával valakit találni, de mivel nem találta megfelelőnek a jelenlevők adottságait, lemondott erről.

Éjszakákba hajlóan borozgatott a barátnőkkel, aztán jobb híján összefeküdt velük és megnyugtatóan azon gondolkodott, hogy talán a saját neme iránt vonzódik. Ezt is bírta valameddig, aztán beismerte a tévedését, amikor már nem volt trendi.

Azzal nyugtatta magát, hogy a hagyományos család csillaga leáldozott.

Eközben meg a pasik ugyanezt tették.

Kerestek. Hajat növesztettek, eldugdosták a farkukat, ami ritkán állt és keveset, fülledt bulikban férfiakkal ismerkedtek, majd összefeküdtek velük. Rájöttek, hogy nem megy. Gyereket szerettek volna és hagyományos családot, gyerekkel és feleséggel, megadóztatott esküvővel, pappal és kántorral, rég nem látott, avas rúzsú nagynénikkel és elcseszett élettel.

De senkinek nem sikerült.

Aztán - mivel a hiány égbekiáltó lett - feleségül vettek játékbabákat, házi kedvenceket, cybertéri készséges nőket, akiknek havonta eltartást biztosítottak - és papást-mamást játszottak, ahogy tudtak. Külföldi utazásokkal lepték meg a kutyáikat és macskáikat, leeresztették, majd felfújták a feleségül vett babát, ahogy átléptek a határátkelőn, és naphosszat cseteltek azzal a zseniális programmal, ami a cyber térben feleségként viselkedett. Olykor kiállhatatlan volt, máskor bújós, macskás, sokat ígérő, időnként féltékenykedett, vádaskodott, majd megbocsátott és örök hűséget ígért. Ezeket a funkciókat állítani is lehetett.

Így halt ki egy egész nemzedék.

A saját hülyeségének áldozataként.

Nyomot nem hagytak maguk után a világban, mert ahogy megszűnt az áram, minden eltűnt, amiről ők azt hitték, hogy létezett.

#holnap tali

Vannak akik női megérzésről beszélnek. Mások úgy gondolják, hogy a férfiak is élnek át hasonlót. Ő egyszerűen kegyelemnek tekintette.

Gondosan először a jobb lábát letéve kelt fel ágyából.

Mosakodás közben végigfuttatta mit vehetne magára, amivel azt fejezi ki, amivé lett. Nem amivé szeretett volna válni, hanem ami valójában.

Smink mellett döntött. S noha gyűröttre aludta magát, nem igyekezett elfedni az eltelt 15 év fájdalmát és örömteli pillanatait.

Nem tudta miért, de érezte, sőt pontosan tudta, hogy mekkora esély a mai nap kegyelme.

Valakivel, valahol, valamiért találkoznia kell.

Ekkor még nem tudta, hogy önmagával.

Mielőtt kilépett volna az ajtón – összefoglalta aznapi meglátásait az életről, szerelemről, szenvedésről és ebben önmagáról – mert tudta, nem sikerekre, hanem megosztásokra van szüksége a világnak.

Egyáltalán nem az a fontos, amit elért – hanem amit nem sikerült és ahogyan ez hatott rá.

Amikor belépett a gyűlést erem előterébe a hangra lett figyelmes.

Arra, amit ezer és ezer közül ki tudott volna választani, mert a lelkének a hangja volt ez.

Annak az embernek a hangja, aki megszelídítette, elfogadta, szerette, megszidta, mellette állt majd elment mellőle.

Hogy melyikük lépett ki először ebből nem tudni. A lényeg a szakadás volt. A lelki szimbiózis megszakítása – amit követően megtapasztalta, hogy most már egyedül is ellesz. Önmagától soha nem lett volna képes elindulni. Ahogy felnőni sem.

És tizenöt fájdalommal, hiánnyal átitatott év után, újra hallotta ezt a hangot.

Élete első pánik rohama volt.

Egyszerre kővé váltan maradt volna és menekült volna ebből a nem várt helyzetből.

Mindenre számított, kivéve ezt.

Percekig latolgatott behunyt szemmel, majd felállt és kifutott.

Mert nem voltak szavak annak a kifejezésére, amit érzett és tudta, hogy a másik is érez. Ehhez nem kellenek szavak, vagy fizikai közelség. Hanem valami olyan csatorna, amit az emberek többsége nem használ, mert nem ismert még fel.

Lehet, hogy utolsó földi esély. Lehet, hogy élhetett volna is vele – de egészen biztos, hogy így volt a legjobb.

Mert megvan az ideje a találkozásnak, az örömnek, a hiánynak, a szenvedésnek, a közlésnek, a hallgatásnak, az életnek és a halálnak.

találkozás

Amikor megláttál, mintha egy vizes lepedőt dobtak volna rád.
Amikor az ember menekül a leghatékonyabb stratégia ha egyszer csak megáll. Szembenézni azzal, ami éveken át fojtogatta. Úgy tűnik aznap én jelentettem számodra a múltat. Ami elől szaladtál.
Megsajnáltalak.
Az ember eszköz. Hogy éppen minek is a kezében az utólag derül ki.
Valami mélyen benned eldöntötte, hogy eljátssza az értetetlent. Nem melegen, régi jó ismerősként köszöntöttél, hanem mint idegent. Aki soha nem is állt és soha nem is fog közelállni hozzád. Tiszteletben tartottam. Automatikusan beléptem a játszmádba. Nekem ez a találkozás nem jelentett mást mint ami volt. Számodra azonban esélyt és életet.
Amit nem akartál elhasználni.
Tudtam édesanyádról. A sajtó erre is kiváló. Küzdött, szenvedett majd elhunyt.
Végig azt hitted a te hibád. Éveken át cipelted ennek az átoknak a terhét. Nem volt hiba, így hát nem is lehetett a te számládra írni. Egyszerűen döntött. Mégpedig úgy, hogy feladja.
Fiatal voltál.
A fiatalság erről szól.
Keresünk, nem találunk, tombolunk, szeretünk, gyűlölünk és újra keresni kezdünk. Addig amíg meg nem találjuk azt ami teljessé tesz bennünket.
Ő megtalálta es elvesztette. Majd általad kapott még egy esélyt amit valamiért nem tudott kihasználni. Magával hurcolva régi és új sebeit - amit a régebbiek elfekélyesedése idézett elő.
Téged vádolt. Hiszen te maradtál egyedül mellette. És annyira belédültette ezt a fájdalmakkal és félelmekkel teli lelkiismeretfurdalást, hogy azt hitted nincs is jogod a boldogságra.
Ma azért állok itt, hogy szavak nélkül is elmondjam - van.
Én vagyok a múlt.
Nézzél szembe velem és ne szaladj többé.
Innen már csak egy út vezet tovább, az, amit terhek cipelése nélkül tehetsz meg.
Szállj szabadon.
Engedd el.
Oldozd fel magad.
Az az ő életesélye volt, ez meg a tied.
Használhatta volna, de nem tette.
Használhattad volna, de nem teszed. Mert méltatlannak érzed magad bárminemű boldogságra.
Repülj, szeress és légy szeretve.
Ez az egyetlen feladatod.
A többi csak ráadás.