#életek

Negyvenöt évet húzott le ugyanazon a munkahelyen.

Voltak napok, hogy gyűlölte, ahogy olyanok is, amikor örömmel ment. 

A mindent tudás és biztonság örömével.

Aztán közeledett a nyugdíj.

Mindenki áradozott.

Szerencsésnek nevezték.

- Még fiatal vagy, előtted az élet, egy csomó mindent meg tudsz tenni, amit eddig halogattál.

Voltak álmai. Nem igaz, hogy nem. De mindet megöltek a hétköznapok. A rutin. Az úgyis mindegy.

Egyetlen célja volt - felkelni és elmenni dolgozni. Majd hazajönni, pihenni és újrakezdeni mindent.

Aznap hatalmas partit szerveztek.

A fiatal kolléganők remekeltek a szervezésben.

Mindenki ott volt, akivel valaha dolgozott.

Ajándékokat kapott, virágot, emléktáblát, s még több virágot.

Elhelyezte körbe kereken az irodában.

- Mit csinálsz? - kérdezték a kollégák.

- helyet keresek a virágoknak.

- de ezt neked vettük.

Akkor ébredt rá, hogy többé nem látják itt szívesen.

Megtalálták az utódját, ő meg mehet.

A virágok nem állnak meg nálam. Kipusztulnak - suttogta mintegy magának.

Senki sem figyelt rá a nagy zajban.

Csendben összepakolt és hazament.

Másnap reggel a megszokott időben kelt.

Kávé, ágy vetés, készülődés, utolsó simítások a tükör előtt és indulás.

Az úton jött rá, hogy nincs hova mennie.

A füléig elvörösödött.

- csak kollégákkal ne találkozzon...., mégis, mit mondana, hova megy?

Céltalanul bolyongott az ébredező városban.

Olyanok rohantak l mellette, akiknek mind jól meghatározott és körülírt céljaik voltak aznapra.

Neki nem.

Fiatalkori álmain gondolkodott, miközben kifliét majszolta andalogva.

Mindegyik megszűnt relevánsnak lenni.

Új célok kellenének.

De honnan? 

Fogalma sem volt, hogy kell célokat megfogalmazni.

Egész életében más céljait követte, más álmait élte, másért küzdött.

Végül egy pokoli hónap után - teljes céltalanságban - egy cég alkalmazta.

Véletlenszerű találkozás volt. Az a fajta, amit a hívők Gondviselésnek neveznek.

Hiszen közel állt a tébolyhoz, amikor erre rátalált.

- Erzsike néni, de miért nem élvezi a nyugdíjas éveit? - kérdezték ebédszünetben a kollégák.

- De hiszen azt teszem - mondta a megelégedettek boldog mosolyával. Vannak olyan emberek, akiket a másokért véghez vitt szolgálat tart életben. Engem is...

Aznap délután leült az üres papír lap elé és álmokat fogalmazott meg.

Saját álmokat.

A listára végül egy tétel került fel, amin többször átment az írószerrel. Míg végül úgy világított, mint egy reklám tábla:

- valami jó kis fatális betegség. Ami elvisz. Lehetőleg hamar.

Csak ennyi.

Ez igazán nem sok...

az idő

azt mondja szerelmes

képes lenne mindent feláldozni ezért

egyszer élünk

az ítélkezzen fölötte, aki makulátlanul tiszta

nincs joga ebbe senkinek beleszólni

az ő döntése

kész

mindjárt ötven

hát tehet róla, hogy most találta meg az igazit?

ez is kegyelem

igaz, hogy nem mindenkinek, de neki, sőt mi több, mindjárt kettőjüknek, a lehető legnagyobbak egyike

nem szólok semmit

van, hogy a szavak hiábavalók

ez is egy ilyen helyzet

akármit is mondanék, már nem számítana

mennie kell

aki menni akar, el kell engedni

vadonatúj kapcsolatába áthurcol mindent, amit fontosnak vél

a férje egyedül marad

az elején felhívogat minden közös barátot

azt hiszem igazságot remél

hogy majd valaki megnyugtatja

miközben senki sem teszi

igyekszik mindenki a pártatlanok hajójába begyurakodni

sikertelenül....

eltelik egy idő

a szerelem úgy hull le róla, mint hideg hatására az őszi falevél

- mi van veletek? - kérdezem

- mi lenne? semmi

- rendben vagy? ezt akartad?

- nem. mellélőttem

- és mik a terveid?

- nincsenek terveim. ötven évesen az ember már nem gyárt terveket

- kivéve ha szerelmes - mondom

- már nem vagyok

- mi lett?

- rájöttem, hogy mind egyformák

- vagy csak visszajött a látásod - mormolom a bajuszom alatt

- nem tudom mit tegyek. a másikat legalább megszoktam. ez egy idegen. minden idegesít, ami vele kapcsolatos.

- akkor menj haza. hátha sikerül.

- szégyellem. inkább külön költözöm és elkezdek mindent a nulláról.

a színházban találkoznak újra

legszívesebben mindketten elmenekülnének

egyáltalán hogy köszön az ember huszonév megszakítását követően? mit mond vagy kérdez? mivel indít?

-hogyhogy egyedül?

-nem vagyunk már együtt

-nem tudtam

-nem reklámozom. tévedtem.

-én is. félreismertelek

-sajnálom. szerettelek

-és most? most mit érzel?

- a szégyenen kívül? semmit. elvesztem.

- hazajöhetsz

- hazamehetek

-mire gondolsz?

-jó lenne kerülni a szerelmet. csak beleköp a levesbe

-ki nem állhatom a leveseket

-ki nem állhatom a szerelmet

együtt mennek haza

oda ahova tartoznak

amit az a meggondolatlan őrület szakított szét, amin senkinek sem volt hatalma

egyedül annak az időnek, ami állítólag begyógyít minden sebet

 

#márha

Azt mondja nekem, hogy házassági felkészítőket tart.

Tényleg? - mondom

Hát persze.

S hallod-e - furdal a kíváncsiság - te mióta vagy házas?

Nem vagyok házas - mondja.

S akkor honnan tudod mire is készíted fel az embereket?

Pont te kérded? - vágja hozzám. Te szakember vagy. Hiszen tudnod kell. Megfelelő képzést kaptam erre. És természetesen folyamatosan kutatok a témában.

Szakkönyvekben? - kérdezem minden rosszindulat nélkül. Inkább csak kíváncsiságból.

Igen! A legújabb kutatások eredményei, kísérletek, elméletek, stuff.

Hát az fasza - mondom.

Legalább párkapcsolatod, valakivel megosztott ágyad, asztalod, házad, szekrényed, fürdőd, autód volt e? - kérdezem rendületlenül.

Nem! De a témának szakembere vagyok.

Nagyszerű. Nincs több kérdésem - mondom.

Te most tényleg lenézel engem? - kérdezi megdöbbenve.

Miért, mondtam én ilyent?

Nem. De a kérdéseid zavarba hoznak. 

Engem meg a válaszaid - mondom.

Szerinted én nem vagyok megfelelő ezeknek a felkészítőknek a levezetésére?

Szerintem csak nem vagy elég hardcore - mondom.

Mire gondolsz?

Hát a házasságra. Amit tényleg nem a papír tesz. Hanem a nagy szerelmes szimbiózist követően a valóságra ébredés reggele. Szembesülés azokkal a darabokkal, amit ráaggattál szerelmed tárgyára, s ami neki bosszantóan kényelmetlen lévén, mindent levedlett és a kapcsolat közepébe hányt.

A felismerésre, hogy folyamatosan vannak pillanatok, amikor egyszerűen könnyebb lenne csomagok nélkül meglépni, mint a hatalmas csomókat kibogozni.

Az állandó embertelen fegyverekkel vívott harcokra - amik után szépen fel kell takarítani és el kell ásni a csatabárdokat.

A hamvaiból újraélesztett szerelemre és szexualitásra, amit mindketten nagy műgonddal semmisítettek meg.

Az ínséges időkre, amikor körülötted minden kísért, de te állhatatos maradsz. Egyetlen dologba kapaszkodva - s az az egyenes gerinc, ami emberré tesz, ami megengedi, hogy ne harákold szembe a tükörképedet.

A megsemmisülések és újjászületések okozta fáradtságra.

A szakaszok - vagy fejlődési ciklusok, ahogy te mondanád - előidézte érzelmi kidöglésre.

A szerepek és játszmák alantasságára, amit mindegyre igyekszel lemorzsolni, hogy tiszta kapcsolatban élhess.

Hogy élvezni tudd a szexet évek után is.

Ilyesmikre bari.

És még sok minden másra.

Erre értem a vagányságot.

A teremtő és pusztító erőkkel való zsonglőrözésre.

Mindezt a hétköznapi életben.

Úgy, hogy közben gyermekeket nevelsz, kultúrálódsz, szakmailag helyezkedsz és növekedsz, ellátod a hétköznapi teendőidet és mosolyogsz.

Nem vihogsz, vagy röhögsz, hanem bentről mosolyogsz.

Erről írnak e szakkönyvek?

Pontosan tudod, mennyit és mit írnak a szakkönyvek.

Mindent és semmit.

Mert vannak dolgok, amik nem foghatók szavakba.

Meg kell járni, érezni és élni kell. Tanítani nem lehet.

Esetleg tanulni.

Már ha elég hardcore az ember.

meglepetés

Megszülöm az első gyermekemet.

S társadalom elégedett, én boldog.

Persze, hogy hízom vele. Az ember lánya egész életében a terhesség időszakára készül.

Tévhit, hogy a lányok menyasszonyok szeretnének lenni. A lányok terhes nők akarnak lenni. Hogy visszasüppedve a három éves kor körüli dac korszakba - akkor követeljenek vagy utasítsanak vissza mindent, amikor senki sem számít rá.

Persze, persze, a hormonok. Még jó, hogy van mivel betakarózni, különben felháborítóan átlátszó lenne.

Ott volt a smucig, mindig beosztással élő férjem. Akin végre revansot vehettem.

Nyáron narancsot, télvíz idején szőlőt, éjnek idején kovászos uborkát követeltem, mint egy neveletlen napközis.

Ő meg, akinek éppen a fiával voltam terhes, futott.

Rettegett attól, hogy elveszítem a gyermekét.

Rettegtem attól, hogy nem fogom tudni kihasználni eléggé ezt a rendelkezésemre álló pár hónapot.

A szülés előtt olyan voltam, mint a kék bálna. Igaz a gyermek sem hagyta magát.

A sok egzotikus gyümölcs és éjszaka bekebelezett kovászos uborka megtette a hatását.

A szülés könnyen ment. A bálnák eleve könnyen szülnek.

Majd szinte második hónapban ráuntam a tömény dekadenciára és elhatároztam, hogy visszavedlek azzá a nővé akibe beleszeretett.

Nem volt könnyű.

Nyolcvan kilónál az ember inkább remény vesztett, mint motivált.

A liftet lépcsőre váltottam, a vacsorát eltöröltem, a lisztről, cukorról teljes mértékben lemondtam és elkezdtem edzeni.

A kilók úgy hulltak rólam, mint vizes kutyáról a bolha.

Mire készen álltam a magam 58 kilós verseny súlyával, hogy ismét meghódítsam a világot, teherbe estem.

Persze, örültem.

Megint jöhet az éjszakai defilálás narancshéj, asztalt gyümölcsök és kaki után.

A férjem már meg sem lepődött.

Egyik este az íróasztala mellett találtam.

Épp azon elmélkedtem, mit is kívánhatnék.

Abban a hitben, hogy másnapi óráira készül, mosolyogva hajoltam fölé.

Tudod mi volt előtte?

egy táblázat. 

Éppen azon dolgozott.

A meglepetést, mint ismeretlen tényezőt szűrte ki a hétköznapjaiból.

külön oszlop volt azokkal a borzalmas kívánságokkal, amikkel ki szoktam ugrasztani a meleg ágyból, külön az üzletekkel, ahol ezeket kapni lehet, majd külön az árakkal és nyitvatartási időkkel.

- Gondoltam, ezt így összerakom - magyarázta.

Én meg arra gondoltam - talán ezért is szerettem meg ezt az embert és hagyom, hogy mindegyre felfújon, mint a kék bálnát, mert mellette mindig tudni fogom, mi az ami igazán lényeges.

áldozat

Egész életében tanár akar lenni.

Gyermekként minden szerepjátékát áthatja a pedagógia.

Vagy ő tanít, vagy őt tanítják.

A szülei nem támogatják.

Ebben a hivatásban nincs pénz - mondja az apja.

Sem tisztelet - tromfol az anyja.

Aztán beletörődnek.

Az anyja a háta mögött még dicséri is. Ezt ugyan másoktól tudja meg, de mégiscsak visszacsatolás.

Nem a hagyományos úton indul el.

Valami újat, többet, emlékezetesebbet szeretne átadni.

Határozottan emlékszik középiskolás kora minden egyes tanárára.

Azokra is akiktől viszolygott, ahogy azokra is akikre felnézett.

Ezek mindig mást, többet, korlátokon túlit hoztak.

Ettől váltak naggyá.

És az emberségtől, amiről példát statuáltak.

Ilyen szeretne lenni.

Ember, akire felnéznek, többlet, amit képvisel.

Nem is tanítani szeretne, hanem formálni. Életre. A vizsgák, mint pontosan tudja - másodlagosak ebben az egyenletben.

Iskola másként héten elhatározza, hogy megmutatja városának azokat a kincseit, amik maradásra késztetik.

Nem sok van, de meghatározók. Egytől-egyig.

A kamaszok álmosan sorakoznak az iskola előtt.

Nem tűnnek cseppet sem izgatottnak. Inkább érdektelenek.

De ő tudja, hogy ez csak egy álarc.

Alatta felnőtt testben élő gyerekeknek ugrálnak az izgalomtól, várva, hogy mikor mikor indul el már a csoport eleje.

A múzeum nem vált ki belőlük semmilyen reakciót.

A torony selfiek helyszínévé degradálódik.

A megyeiben a fiatal könyvtárosok segge nagyobb sikert arat, mint bármi más.

A húr a Kultúrpalota előterében pattan el.

Nem a szívében - azt már a múzeumban elhagyta. Hanem a fejében.

A diákok a telefonjaikat kezelve azon agyalnak, hogy mikor lesz már vége ennek a tortúrának.

Pedig a kedvence van hátra.

A kiállítások kiállítása.A forrás. Ahova töltekezni jár. A legszentebb szentéjek egyike. S ezek a seggfejek nem tisztelik.

Arra sem veszik a fáradtságot, hogy felnézzenek.

Üvöltözni kezd. Torka szakadtából. Olyanok mond, amikbe ő maga is belepirul.

A diákok döbbenten hallgatják.

Nem értenek semmit.

A jó fej tanárnő bepöccent. 

Vannak akik filmezik. Később még jó lehet valamire.

Darabokban hordják ki az idegeit.

Ekkor dönti el, hogy kész, ennyi volt. Nincs több, amit adhatna.

Talán mégiscsak a szüleinek volt igaza.

Ki tudja?

Mert ő már soha. Mindene az oltáron maradt. Ami alatt a fiatalok gyújtottak tüzet.

szerelem

A bevásárló központ közepén áll egy autó.

Eddig is álltak autók itt, mindegyre más, de ilyen még soha.

Amikor meglátod az igazit - felismered. Nem hezitálsz. Azonnal tudod. Hogy szívdobbanásból, vagy talán abból, hogy egy pillanatra teljes csend lesz, mintha újraindulna minden az új időszámítással, amikor már melletted van az igazi és soha többé nem lehetsz egyedül - nem tudni. Talán egy kicsit minden együtt. De nem lehet elmulasztani.

Aznapra nem volt programja.

Igaz más napokra sem - de felnőttként, megtanulta, hogy a túlélés záloga a kis lépések szentsége. Hogy nem az egészet nézzük, hanem csak az előttünk álló lépést.

Arra van erőnk.

Együtt az egészre alig.

Ténfergett és nézte a vásárló tömeget.

Anyákat, gyerekeikkel, családokat, kisebb baráti csoportokat, kávézó férfiakat és nőket, majd az autót.

Aztán csak az autót.

Mert szerelem volt első látásra.

A színe, a formája, a méretei, az illata, az árnyéka a kifényezett járólapon.

Nem az volt a lényeg, hogy a valóságban majd soha nem lehet az övé.

Hanem a pillanat.

Amikor megállt az idő.

Ahonnan újraindult az időszámítás.

Autó előtt - autó utánra hasítva a fájdalmas valóságot.

Nem vezetni akarta, nem betörni, nem a megszokott hétköznapok részévé tenni, nem megunni, elhasználni és használati tárggyá degradálni - hanem csodálni.

Csak csodálni.

Így aztán minden nap eljött.

Volt, hogy leült egy kicsit messzebb és onnan nézte.

Ahogy voltak olyan napok is, amikor közelebb ment.

És álmodott.

Közös múltat - amikor még nem voltak egymáséi, csak készültek az ismerkedésre.

És közös jelent, amikor együtt álmodhatták a jövőt.

Mert ez volt a legszebb.

Az álom. A vágy. A megfeszült jelen, mely eltakart minden fájdalmat.

Ennél szebbet még soha nem élt meg.

Aztán, egyik nap, amikor végre eljött, hűlt helyét találta az autónak.

Elvitték.

Hiába gondolkozott kétségbeesetten, nem volt kitől érdeklődnie.

Az ott dolgozók nem ismerték a céget.

Fogalmuk sem volt az új időszámításról. A napról, amikor kitágult a pillanat.

Ők nem tudtak semmit.

Szürkén és szűkösen élték mindennapjaikat.

Autóikba ültek, ideutaztak, dolgoztak, vezettek és hazamentek.

Nem ismerték hírből sem a vágyat vagy szerelmet.

Használtak, fogyasztottak, vettek, eladtak, éltek.

Ő nem.

Ő álmodott.

Megszentelt, szeretett, csodált, szenvedett.

Ahogy az ember csak abban a másik valóságban képes.

Amely csak az övé. 

Hazafele a maxin eldöntötte, soha nem vesz ilyen autót.

Az első szerelem az szent.

Még a végén megütnék, vagy elromlana, vagy betörné, vagy agyonpakolná, vagy nem tartana rendet benne. Azaz megszűnne a vágy és tisztelet.

És az első szerelemhez ez nem méltó.

Csak az a másik, alternatív valóság.

Amit a vágy választ el a valóságtól.

Mert ahogy valósággá válik, azonnal átveszi a helyét a beteljesedés.

Ami mindennek gyilkosa.

Pláné azoknak az álmoknak, amit úgy hívunk - szerelem.

Shop-ping

A leánka szeretne egy ezredik pólót és nadrágot, mert divat.

Csak így. Simán.

- De fiam, van neked éppen elég. Alig férsz a szekrényben, s társai - mire eszembe jut, hogy annak ellenére, hogy lábbal kell betámasszam a szekrény ajtót, s tartsam, amíg el lehet engedni - nekem sincs egy normális darabom sem.

Jó. Elindulunk.

Nem tudom milyen elgondolásból fűtenek úgy be az üzletekbe, hogy az ember egy idő után levegőt sem kap. Ezen gyakran elgondolkodom.

Mert ugye beesel kintről. Kabátban. Erre megcsap az a száraz meleg, amitől egy idő után csak pihegni vagy képes. Döntés képtelenné válsz, s csak egy dologra tudsz összpontosítani: a menekülésre.

Na ennyire van meleg, miközben ajándékot kell válasszunk, illetve az ezredik darabokat a leánkának.

Nyilvánvaló, a generációs különbségnek köszönhetően, az ízlésünk fényévekre esik egymástól.

Nagy nehezen kiválasszuk az ajándékot, de erre már patakokban csörgedezik rólam az izzadság, ki vagyok pirulva, a tüdőm porlik, s a levegő egy utópia.

Még négy üzlet van hátra, amit be akarunk cserkészni.

Megszólal Anna:

- a legjobb az egészben az, hogy ketten vagyunk. Eddig Balázs már rég az üzlet közepén veregetné magát a földhöz, másodpercenként kérdezve: Mikormegyünkmárhaza????

Szégyellem bevallani - mentálisan itt tartok én is. Csak jólnevelt vagyok. Nem akarom leégetni. Különben hajszál választ el a tömeg mészárlás elkövetésétől.

Minden és mindenki idegesít.

A bevásárló központ közepén álló transzfuckingshit tinédzserek. Akiknek farok van a lábuk között, vagy annak valami csökevénye, mégis sorban állnak, hogy a hölgy TERMÉSZETES sminket vigyen fel az arcukra és a dekoltázsukra.

A vasalt arcú, agyonsminkelt spinék, akik száztízlejeket fizetnek egy fos retikülre, amiből egy négytagú család elvan három napig is.

Az idióta ruháktól, amikért egy vagyont kérnek.

Azoktól a daraboktól, amit annak idején szégyen volt felvenni, s most divat.

A leánka megáll egy kötött fisfos majó mellett. A turkálóban az ilyen darabokért ötven banit kérnek.

- ez kell - mondja

Vetek egy pillantást az árára.

Mivel a gerincem sem a régi, csak segítséggel tudok viszajönni hídból: 68 lej.

Ráharapok a számra, hogy ne üvöltsek fel.

Inkább becsomagolom:

- ez nagyon előnytelen kicsim. Gyere próbáljuk fel, s meglátod. S ha még azután is ragaszkodsz hozzá, holnap húsz darab ilyen szart hozok neked tíz lejért. Rendben?

Természetesen, nem kell kiadni a tíz lejt.

A rongy annyira előnytelen, hogy az már hihetetlen.

Végül kiegyezünk két ímmel-ámmal elfogadható, de ultradivatossnekedfogalmadsincs darabban. S egy farmerben.

Természetesen olyan, mintha megkergette volna a délhegyi medve, s épp, hogy túlélte volna a támadást - de na... utólag még megvarrhatom.

Hazaérve hálát adok Istennek - azért a minimális normalitásért, amiben részünk van ebben az elfajult világban.