A nap, amikor megszünik lelki-maszturbálni az emberiség – a Föld legboldogabb napja lesz...

Éppen úgy, ahogy gyermekkorban nem sikerül elsajátítani a szexualitással, saját szexualitásommal kapcsolatos, nélkülözhetetlen ismereteket, ugyanúgy – a helyes  önszeretet, szeretet kérdésköreiben sem kapunk kielégítő fogozkodókat.

Olyan mestereink vannak – akik maguk is elbuktak az út során, így hát ki merne kiállani az igazság mellett?

Felnövök – és képtelenné válok úgy az orgazmusra, mint a másik folyamatos kielégítésére, hiszen elzárkózom az örömöktől. Egyszer-egyszer megadom magam – de rendszerint az önmegadásaimat bűntudatok hada övezi, így hát folyamatosan semmiképpen nem fogom tudni kezemben tartani, kontroll alatt tartani és annak rendje és módja szerint elengedni szexualitásomat.

Nem vagyok tudatában annak az arzenálnak, ami nőiességemből fakad. Ergo – képtelen vagyok azt önmagam szolgálatába állítani. Ha mégis elszabadulnak és kifejtik itt-ott hatásaikat – ijedten nézelődöm, nem igazán értve, hogy ki is sütötte el távollétemben a fegyvereket.

Az-az ember, aki fegyvert használni képtelen – ön és közveszélyes.

A nők elég nagy százaléka – ilyen.

De hol vannak a szülők ebben?

Amikor a természet gyermekeik kezébe adja ezeket az éles lőfegyvereket – éppen mi az ami ennél fontosabb? Hiszen életre szóló leckék elsajtátítása a tét – ami életeket menthet, vagy fejeket húzhat karóba.

Nem tanítanak, nem tanítom.

Nem adtak használati utasítást amikor én elindultam – honnan tudnám megmagyarázni gyermekemnek – hogy mi az amivel éppen játszadozik.

A 9mm-s kutyafasza emellett...

Továbbá – második kihagyhatatlan lecke lehetne – a szeresd önmagad fiam, hogy ezen a vonalon haladva másokat is szeretni tudj.

Na ez is elmarad.

Maradunk tömegesen a lelki és testi maszturbáció csökevényes szintjein – megfosztva önmagunkat a teljes élettől, az öröm átélésétől és a másiknak való örömszerzés fantasztikus adományaitól.

Jobbat érdemlünk. Többet.

Eleve többre szántak bennünket.

Csak valahol elkallódott a Használati utasítás önmaguktól és önnön szexualitásuktól odzkodóknak...című életmű.

Kár érte... Sokakat mentene meg az éhkoptól azt hiszem.

Arról, ahol a virágok teremnek...

Romokon született, saját romainkon éldegélő nép vagyunk.

Egyszer azt mondtam egyik írásomban, hogy engem édesanyám nagyon sok értékes dologra megtanított - de örülni nem.

Most azonban helyesbbítenék.

Nem csak engem nem tanítottak meg erre a a feletébb nélkülözhetetlen képességre a túléléshez - hanem a kultúránkból hiányzik ez.

Nyugatabbra - a rövidebb és kevésbbé véresebb és veszteségesebb kultúrák birtokossai - mintha jobban mernének örülni.

Míg mi - akiknek állandó hullámvölgy volt az életszinuszunk - hát nem ivódott belénk az öröm, belső öröm, életöröm képessége.

Mi elvagyunk.

Állandó készenlétben.

Nincs pihenő - egyénileg és kollektíven - állandó készenlétben állunk egy újabb veszteséggel szemben.

Habár - lehet, hogy helytelenül látom...

Itt van például az iskola-oktatás története.

Addig a pontig, amíg fejlett országokban - lépésről lépésre haladnak a felkészítésben, fejlesztésben - és képesek örülni és dícséretben részesíteni a leghalványabb eredményt is a fejlődés útvonalán - addig, nálunk a gyerek azzal szembesül már kisiskolásként, hogy mire nem képes. Hegyek tornyosúlnak előtte - eszköztára egyenlő a semmivel és reménye sincs arra, hogy valaha jobb lesz.

Mert - nem lesz...

A lányom nulladikos.

De már belepalántálták, hogy nem elég a szellemi talizmánja a matematika elsajátításához.

Fokozatosan utáltatják meg vele.

Pedig nem az eszköztárával van baj, hanem a módszerekkel. Ő egy humán beállítottságú gyerek - akinek másként kell megmagyarázni a feladatot.

De ezt nem közölték vele.

Csakis azt, hogy milye nincs.

És nem pedagógusfüggő, hanem rendszerhiba. Egyszerűen kultúrálisan, kollektíven - nem az van bennünk, hogy mi mindennel rendelkezünk, hanem az, hogy mink nincs...

Szomorú!

Itt vannak a művészek és csodálatos alkotásaik.

Jó mű az, ami megindít érzelmileg, gondolatilag, lelkileg és változásra késztet, sarkall... - vallom. 

De én a fogyasztó - mire is vagyok vevő?

És te, a művész - hol termed a leggyönyörűbb virágaidat?

Igen. A romokon...

Sokféle történetet hallottam - és sokat mondtam el én magam is.

Ennek a tapasztalatnak a fényében mondom - hogy romokon termünk virágot. Örömöket nem nagyon osztunk meg egymással.

Csak szenvedéseket, fájdalmakat.

Újabban -- talán azokat sem.

Életmódot változtattunk. Igyekszünk mindent megtartani maguknak. Hátha még szükségünk lehet rá valaha.

Így lesznek tele szennyel és hasznavehetetlen dolgokkal lelki pincéink - így nem áramlik közöttünk a szeretet - így nem fordulhat vissza semmi abból a jóból, amit eleve nem osztunk...

Nem is tudom mit lehet mondani egy egész nemzetnek - mely nem szívta magába anyatejjel az öröm megélésének és kifejezésének igényét?

Hogy magától semmi de semmi nem javúl meg?

Hogy ki kell ürítenünk és nyitnunk magunkat az örömre?

Hogy - ha tele vagyunk szennyel - nem tudjuk befogadni azt ami felénk áramlik önzetlenül?

Hogy - ha negatív energiák között tengődünk - a pozitívak nem tudják kifejteni hatásukat?

Hogy a dolgok megoldásának, a mentalitás megváltoztatásának, az életmódbéli változásoknak 99,9%-a a mi kezünkben van?

Be vagyunk szorúlva a nihilbe. Nincs innen, nincs így kiút. Vannak akik megszöknek - egyénileg, családostúl - elmenekülnek ez elől nyugatra. Jól teszik... Persze haragszunk rájuk, de jó mélyen értjük őket, még mélyebben irigyek is vagyunk. Bezzeg...

Nemrégiben - az ünnepek alatt Gyergyóban voltunk.

A gyergyói medencében beszorúlt kutyamód a hideg. -23 fok volt. Szétfagyott a valagunk. Ahogy emelkedtünk ki a Bucsin fele, a medencéből, egyre csak emelkedett a hőmérséklet, mignem a Bucsin tetején elérte a plusz négyet!!!

Na így vagyunk mi is.

Beszorúltan, besavanyodottan, csak azzal a különbséggel - hogy tüzifa híján és már arra sem vagyunk hajlandóak, hogy egymást melegítsük.

Változtatni kellene.

A gyerekek miatt. 

Elég volt a hideg, a nihil, a negatív, a képtelenség, a sötét.

És apró lépések kellenek.

A ma kell. 

Ez a nap éppen jó arra, hogy otthon kipróbáljam, védett környezetben - pl megdícsérve a férjemet, a gyerekeket. Magamat...

Aztán holnap a kollegák valamelyikét.

Esetleg hazafele a szomszédot.

Aztán megörüljek annak, ami eddig fel sem tűnt.

Mert hidd el, semmi sem magától érthetődő.

Főként a szeretet, az öröm, a jóra való képesség nem....

Volt egyszer egy fehérnép.

Szeretett volna úgy élni, hogy ne vegyen erőszakot saját princípiumai felett - ami alapjában véve sikerült is neki, az idő nagy részében.

De egyszer csak - egy szelesebb napon - ahogy éppen dolgát végezni igyekezett, feléje sodort a szél nagy erővel egy terribilis gondolatot.

A fehérnép a cekkerével próbálta kivédeni a támadást, de nem sikerült neki.

Minél jobban hadonászott, annál jobban körbefonta a gondolat.

Dolga végeztével sietősen hazafele vette az útját.

Bezárkózott meleg és biztonságos lelki falai közé és elővette önmagát.

Első lépésként belenézett a tükőrbe. Hátrahökkölt önnön elkínzott arcának látványától. A gondolat, mint a keresztes pók hálója - először csak a feje búbját, majd egész fejét és végül teljes testét ellepte.
Nem volt menekvés...

Elővett egy ollót és elkezdte a gondolatot, ahol csak érte nyesegetni.
Minél tovább és minél nagyobb erővel vagdosta, annál erősebb indákkal nőttek újabb és újabb nyúlványai.
Délfele - dolga végezetlenül és kifulladva roskadt maga alá.

Azon gondolkodott az új gondolat indái között, hogy kit hívhatna segítségül.
Elővette felettes énjét - de az elfoglaltságra panaszkodva, kihátrált a mucskos munka elől.
Gyorsan és visszautasítást nem tűrő módon apelált a tudattalanjához - de az szemberöhögte.
Végül - tudatosan úgy döntött egy heti fáradozás, színjáték és rejtőzködés után, hogy megmutatja mindenkinek új külalakját.
Ez vagyok, és kész...

Amikor kiment az utcára - bántotta szemét a fény - és azon gondolkodott, már megszokott nyúlványain át, hogy vajon mit fognak szólni az emberek.

Délutánra sikerült felismernie, hogy az emberek nem veszik figyelembe a másikat.
Még önmagukat sem.
Senki, akivel találkozott aznap - nem jelezte vissza azt, hogy feltűnt volna neki az új nyúlványa.

Elment a barátnőjéhez:
- mondd csak kedvesem, nem látsz rajtam valami furcsát?
- nem. miért? megfestetted a füleidet?
- nem. nem!.... az arcomon?...
- nem. új a szemöldökrúzsod?
- nem. mindegy. ha nem látod, hát nem látod...

Aztán hazament és lelki boszorkánykonyhájába zárkózott.
A nyulványok végeit a legújabb divat szerinti neonzöldre festette - megszerette őket és egyik reggel arra ébredt, hogy eltűntek.
Most már nagyon de nagyon sajnálta őket.
Valahogy a képéhez nőttek - még ha másnak fel sem tűnt volna a változás. Akkor is... mert ami az övé, az övé....

Van egy személy az életemben - langymeleg kapcsolatban vagyunk - tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, hogy kim nekem illetve ő kiének, miének nevezne engem - de vagyunk és őrizzük egymást.

Namármost azt nem szeretem én a langymeleg kapcsolatokban, hogy nem tesznek lehetővé semmit. Ahhoz nem vagyunk elég jóban,  de elég rosszban sem,  hogy őszinték legyünk.

Így aztán maradunk, maradtunk az esztendők alatt a látszat kegyetlen szintjén - ahol őszinteség és nagymegmondások hiján, marad a hazugság - vagy szalonképesebben fogalmazva, a színlelés.

Ez a személy nekem a negatívom - ahogy én is őneki.

Amíg én őrzöm a tűzhelyet, a fészket, centrumom a család és mindenem a nekik szentelt idő - addig ő igyekszik a munkájába temetkezni, minél messzebb elmenni hazulról, nem figyelni a gyerekekre - hiszen azok úgyis elvannak és mindenkinek szüksége van az életére.

Gyakran akad össze emiatt a szarvunk - de ahogy már említettem - olyan kis harcokban, ahol képtelenség bármit düllőre juttatni.

Rájöttem, hogy iritál és én is ugyanezt hozom ki belőle.

Számtalanszor felteszem magamban a kérdést, hogy egyáltalán mi közöm nekem ehhez az egészhez?

Miért nem tudom félrefordtani a fejem és továbbmenni?

Miért bosszant és generál bennem mindenféle érzelmeket?

Miért érzem úgy - hogy mélyen magamban - nem tudom szó nélkül hagyni ezt az egészet?

Kicsit olyan, mintha a másik végletem lenne.

És bármikor láthatnám azt, ahova nem szeretnék elmenni vagy eljutni.

Mindannyiunk életében vannak ilyen személyek.

A negatíváink, a végleteink, a tudod milyen a zsiráf ?- na ez egyáltalán nem olyanjaink...

Igen nagy kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel az ajándék-emberekkel?

Haragszunk, gyűlölködünk, áskálódunk, dühöngünk, peltykálkodunk, alájukásunk vagy netalántán annak vesszük - amik: ajándéknak...

Milyen fasza - ha rám és az életemre néz ez a személy - és meg tudja veregetni a saját vállait és hangosan ki tudja mondani önmagának -- hajrá - te komolyan teszel annak érdekében, hogy ne juss ide, és ennek köszönhetően, fényévekre is vagy innen.

Vagy én - ha majd felnövök ehhez az ajéndékhoz végre - nem morogni fogok, hogy jajjjajmeghümhüm, hanem azt fogom mondani - Évikém édes, hisz ez nagyszerű. Nem lébancolsz, nem vagy egoista és önző, fel tudtál nőni az anya és feleség szerephez, közben a dolgaidat is remekül végzed. Igazán nem lehet lelkiismeretfurdalásod semmiért, ami rád bízatott.

De, ide fel kell nőni.

Ide bölcsesség kell.

Hogy ha ránézek a negatívámra - ne az legyen, hogy negatív dolgokat csenget le bennem, hanem az, hogy öröm legyen a szívemben.

Mérföldkő legyen - a helyes irány és az önmagamhoz vezető út tengelyén. 

Amikor kamasz voltam - nem volt elég az életkori sajátosságaim adta nehézségekkel való szembesülés - ráadásként erre az időszakra estek családunk legnehezebb és legelviselhetetlenebb válságai.

13 évesen szembesültem a halál és veszteség fájdalmával, ami az arcomra fagyasztotta a mosolyt. Ekkor ébredtem rá, hogy valójában, nem azzal van baj, aki eltávozik az élők sorából, hanem azokkal és azzal amit maga után hagy. Fel kell dolgozni egyesével emlékeket, frusztrációt, konfliktusokat, elvárásokat, derékba tört délibáb reményeket a közös és szép jövőről, ami így, megszűnt létezni.

Órákat ültem a temetőben és elmélkedtem azon, hogy mit is keresek én az életben - ezzel amim van, ezzel aki vagyok és ezekkel amik előttem állnak vagy sem.

A halállal való farkasszemezés még semmi volt, ahhoz képest, ami ezután következett. Az arcomra fagyott mosoly megkeményedett, a lelkem szinte teljesen bekövesedett - és beállt a normálisba - az állandó, kóros szomorúság.

Ezeket az éveket - a maguk tanúlságával egyetemben, ha újra kellene éljem, egyszerűen belezavarodnék, Nem lenne erőm még egyszer végigsétálni a halál árnyékának völgyén, inkább belepusztulnék. De akkor valami életben tartott. Bizonyára az, hogy ma itt legyek, és ha egyszer felszakadnak a gátak, nagyon sok embernek el tudjam mesélni, hogy van remény - és meg lehet, meg kell sőt - megéri megcsinálni...

 A gátak még erősek. Dolgom van velük. Gondolom nem is kevés... Most nem erről szeretnék együttgondolkodni, hanem arról, amit a fájdalom - majd az önként vállalt és rád fagyott, rád dermedt kóros szomorúság, búskomorság jelent.

Vannak ezek az idős nénikék, feketében, a templomban. Na ezekre mondják helyesen, hogy a lélek is csak hálni jár beléjük - és pontosan emiatt a rájuk dermedt, kényelmetlen szerep miatt.

A tekintetük üveges, valóságot már nem lát, csak amit látni akar - rendszerint feketében az egészet - komorak, fagyosak, életnek jele sincs rajtuk.

Én nem vitatom, hogy amin keresztülmentek bagatell - mindenkinek megvan a maga keresztje ... - egyszerűen csak azt mondom, hogy így élni nem szabad.

Nem teheted sem az Élettel, sem a családod tagjaival - akiknek valóságos kín az ilyen családtaggal együtt lenni, mellesleg emiatt is kerülik őt - ami eleve egy ördögi kör, mert a búskomor ember - ettől még szerencsétlenebbnek érzi majd magát. Nem teheted Ömagaddal. 

Hol vannak azok a mamák ilyentén - akik csudajókat főznek és sütnek, hisz ez a dolguk, akik kedélyesek és viccesek, tele vannak jóindulattal, szeretettel és megértéssel, jósággal és jámborsággal???

Miért nem látni manapság ilyeneket?

Miért fagyott rá az emberek arcára, életére, jellemére a fájdalom, a mosoly, miért nem lakik már bennük élet?

Hogy én, akkor , ott fiatalon - évekig tartó hatással és következményekkel így jártam - érthető - hiszen nem tudtam hogyan kell továbblépni ebből. De hogy egy bölcs, felnőtt vagy idős személy - miért fixálódik, dermed meg ezen a szinten - na az már kevésbé érthető...

Nekem 2 jó mamim volt. 

Egyik megtanított mindenre amit a pasikról, a női rafinériáról, a tekergésről, a szépségről és annak ápolásáról, a flörtölésről és szórakozásról tudni érdemes.

A másik, aki többet volt velem - megtanított sütni, főzni, rendet teremteni, sokat olvasni, szeretni és a romokon mosolyogni.

Pedig mindkettő annyit de annyit szenvedett, hogy az nem is emberi.

De elegánsan lepalták magukat és továbbléptek.

Ma hol vannak az ilyen emberek?

Nem másért... a gyermekeinkért, a következő nemzedékért, akinek joga van ezekhez a humán erőforrásokhoz.

Sajnos nem az erő és a benned rejlő potenciál határozza meg, hogy milyen szerepeket fogsz majd életed során végigjátszani - hanem a magadba vetett hit, vérmérséklet, akaraterő, magabiztosság vagy bizonytalanság, öröklődés, gender és ehhez hasonló - nem kézzel fogható ingoványos kisszigetek.

Ismerek egy fantasztikus gyereket.

Kislány.

Igazi nő.

Kétéves korától fontos neki, hogy mit visel, mit mivel visel, mikor visel. Szereti a zenét, imád táncolni és két kézzel habzsolja az életet.

Szeszélyes, hisztis, kiszámíthatatlan, jólelkű, okos és nemes teremtés.

De egy igazi áldozat.

Fogalma sincs róla, hogy annyi erő van benne - mint egyszerre három, vele egykorú gyerekben.

Néha - ha a róla gondoskodó felnőttek meggyőzik róla, hogy ne hagyja magát - erőt gyűjt, visszaüt, kiabál, megtaszít - de látszik rajta, hogy kényelmetlen számára ez a ráerőltetett mez. Ez nem az ő világa és ez nem az ő szerepe.

Őt nem ez élteti.

Sajnos igazi áldozat.

Ha békén hagyják és nem feszegetik a határait, megszokott tereit - elfoglalja magát, él, megél, van, elvan.

Azonban ha megtámadják - visszavonul, panaszkodik, bömböl, menekül - ezáltal még jobban maga ellen úszítva a potenciális agreszorait.

Pedig - mibe kerülne neki egyet - csak egyszer, egyetlen egyet - akkorát, amekkorát csak bír, visszalegyinteni?

Aminek örök értéke és érvénye lenne - minden egyes jelenbeli, múltbéli, és jövőbéli sérelemmel szemben.

Elgondolkodtam rajta - hogy hogyan működnek ezek a dolgok az életben.

Gyerekként, fiatalként - kortárskapcsolatokban, szerelmekben, baráti viszonyokban, iskolai hálózatban, szülőkkel, családtagokkal szemben - és majdan a házasságban, munkahelyen, szerelmi három- és hatszögekben.

Elgondolkodtam azon is, hogy ha barátnőm vagy gyermekem lenne - vagy ha tanácsadásba jönne hozzám - mit vagy mit nem mondanék ennek a leendő anyának, feleségnek, szeretőnek, alkalmazottnak vagy éppen munkaadónak.

Hiszen benne van minden potenciál, amely lehetővé tehetné, hogy ne hívja le vagy ki magával szemben ezt a helytelen és elnyomó bánásmódot. Mégis megteszi. Ebben érzi otthon(osan) magát...

Vajon meg fog-e benne születni az igény, hogy lerázza magáról ezt a hozzátapadt szerepet - ezt az örökölt vagy ellesett vagy kicsit mindkettő - mezt.

És ha megszületik benne - lesz-e benne kellő erő és elszántság?

Hiszen adottságai és értékei vannak - mint mindannyiunknak - egy teljes élethez.

Csupán az ő döntése, hogy ezeket mire is használja el.

A több évecske tartó házasságomnak egyik legnagyobb tanúlsága az, hogy az este az alváson és a szexen kívűl az égegyadta világon semmi másra nem használható...

Első években amikor azzal áltattam magam, hogy mindenre képes vagyok amit csak akarok - általában a nagy beszélgetések késő esti órára estek, amikor már a gyerekeket lefektettem, mindent elrendeztem és a ház megnyugodott. El nem tudom mondani, hogy mennyi katasztrófális döntés született ezekben az években - elsősorban bennem, lelkileg, amelyek külön külön és együttvéve is hatalmas nagy töréseket okoztak a lelkemben.

Aztán eltelt kínok között az éjszaka nem tudtam pihenni és aludni egy szilakot sem és reggel minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Nem lett világvége, elcsitultak a kedélyek és minden visszatért az eredeti kerékvágásba.

Bennem azonban ottmaradt szálkaként az a végigkínlódott és a vég fele gondolati mérföldköveket támasztott éjszaka.

Mellesleg ugyanígy voltam a telefonnal is.

Egy-egy félresikerült beszélgetést követően - hajlamos voltam azt hinni, hogy végkövetkeztetéseket vonhatok le évekkel szemben.

Most, ahogy egyre több mindenen leszünk túl, fehéren és feketén - rájöttem néhány nagyon lényeges dolgora:

1. késő esti órában - nincs értelme vitatkozni, ugyanis nem vezet sehova
2. ha nem vagy képes szerelmeskedni, fordulj be és aludj
3. holnap is van nap
4. minden reggel egy új esély a tiszta lapra
5. amikor úgy érzed, hogy vége(d) van, akkor sincs vége(d), sőt akkor kezdődik el minden ami lényeges
6. a sőtét gondolatok és a sértődés nem vezet sehova - főként a megoldásokhoz nem
7. végy egy mély levegőt, és menjél szépen tovább
8. a problémák felét úgyis te generálod, nincs értelme menekülni, magaddal viszed
9. a pohár nem félig üres, hanem félig van tele
1o. az élet szép, annak ellenére, hogy valóban kurva nehéz.

Végkövetkeztetésként -

nem éri meg sem bosszúskodni, sem duzzogni - a megoldás a problémáról való levállás, függetlenedés. A legtöbb dolog tényleg megoldódik magától, kár elpazarolni arra az időt, hogy együk magunkat miatta...