Amikor kamasz voltam nekem nem voltak pattanásaim.

Bevallom őszintén irigykedve hallgattam a barátnőimet akik megosztották egymással a pattanásnyomás és a mitesszer eltüntetésének trükkjeit.

Kozmetikába sem kellett járnom. Egyszer mentem el, de majdnem hülyét kaptam, amikor megláttam mit csináltak belőlem.

Éppen ballagás előtti nap volt. Még örültem is az esélynek, mint a nagyok ... gondoltam magamban. Büszkén viseltem a fájdalmakat - végig az volt bennem - hogy igazi nővé való varázslatásom és vedletésem szerves részei.

Amikor felkeltem az ágyról első útam a tükörhöz vezetett. Beleszédültem a látványba. Ilyen csúf soha nem voltam még. A kis édes csinált nekem egy ilyen instant varázslószemöldököt - hogy másnap amikor a barátnőm meglátott addig kacagott, amíg bevizelt.

Nekem kellett magyar részről a búcsúbeszédet megtartani. Csak annyit láttam, hogy áll és egyszer csak lebukik, megint megjelenik a feje - megint eltünik. Tudtam, hogy a szemöldökömön mulat és azon, hogy ezért a szarért majdnem egy vagyont adtam. Igaza volt, ilyen egy jó barát!!! Köszi bari...

Szóval soha többet nem mentem arrafelesem. Inkább megtanultam mindent házilag. Annak idején, amikor mi forraltuk otthon a gyantát, szőrtelenítéshez - pl csak négy alkalommal gyújtottam fel a konyhát és volt úgy is, hogy felraktam a lábamra és összeégetett, meg úgy is, hogy már nem volt erőm leszedni. És megvártam amíg hazajön valaki és letépi.

Nos most - a himlő történettel, mely rózsának tünt de átcsapott hólyagokba - Isten ments hogy nézek ki. Raggyás lettem. Szóval akárki megirigyelhetné, aki ijesztegetni szeretne. És a helyzet az, hogy viszket. És az is, hogy most már vakarom. Nem érdekel ki mit mond. Vakarom. És zuhanyzok, mert nem tudok izzadtan élni, tisztálkodnom kell. És bevallom őszintén - jelen pillanatban senki nem tudna jobbat ajánlani mint a hólyagjaimat vakaró vízsugarak ezrét, ami alatt a 24 órából öt percet végre mosolyogni is tudok.

Lehet hogy vége víg andrásnak.

Lehet hogy majd kozmetikába kell járnom és alapozót hordanom, mert több lesz rajtam a lyuk, mint a szitán - de tudod mit, leszarom. Nem érdekel. 

Felnőtt vagyok és vállalom a következményeket.

Egy egész életet nem lehet fegyelmezetten leélni, néha mellé is kell nyúlni.

Különben is - az is lehet, hogy többé soha nem mulnak el rólam ezek a raggyák. Hozzá kell majd szoknunk közösen. S akkor mi? Majd legfennebb megszokjuk. Ma amikor lemázoltuk a kepemet rázókeverékkel - nem pöttyöket kellett tenni, hanem maszkot - megvakított a mentolos csípés. Nem csak viszkettem, lázam volt és szédültem meg fájt, hanem harminc perc erejéig meg is vakultam. Utána már minden jobb lett. Leglább a látásom ép.

Raggyákkal vagy azok nélkül, szándékomban áll elsajátítani a helyes hozzáállás magasfokát.

Még éltemben mestere leszek annak, hogy - hogy mondjam őszintén - lehetne ez még sokkal rosszabb is... 

Áhhhh...egy kis raggya, ugyan ki nem szarja le - képzeld el ha még vak is lennék...

Meg kell tanulni hálás lenni azért amink van és magunk mögött hagyni azt, ami már nincs :)

Vannak emberek az életünkben, akikről azt hisszük, hogy fontosak és éppen úgy viszontszeretnek, kedvelnek bennünket, ahogy mi őket. Aztán - végül a szög mégiscsak kikerül a zsákból. Soha nem marad rejtett a valós szándék.

Ahogy telik mulik az idő, ráébredünk arra, hogy a kapcsolat él, amíg éltetjük - a szekér megy, amíg húzzuk,  barát keres ha szüksége van ránk és mi éltetjük a kapcsolatot - pedig nem is olyan biztos, hogy szükségünk van rá, na meg Rá.

Természetesen nehéz szembenézni azzal a ténnyel - hogy minden erőfeszítésed és önfeláldozó szereteted ellenére - csupa viszonzást nem kérő jóindulatból - a másik szarik rád. Nem várnál te sokat - de legalább annyit, hogy megtudakolja, hogy hogy vagy, felajánlja segítségét - ha bajban vagy, elhozza eszközeit - ha egy megmentő kézre szorulsz, és ne csak akkor keressen ha neki van szüksége valamire, ha neki jó a találkozás, ha ő töltődik és ha te csak adhatsz.

Sajnos nem csak baráti kapcsolatok működhetnek így.

Működnek így szerelmek, házasságok, szülő-gyerek és testvér kapcsolatok.

És míg az úgymond barátságot - könnyebben magunk mögött hagyhatjuk egy döntést követően - addig a vér és egyéb rokoni viszonyok magunk mögött való hagyásával szemben komoly problémák merülhetnek fel.

Mégis - ennek ellére vagy ezzel szemben vagy mindemellett - én úgy gondolom, sőt mi több hiszek benne - hogy egyszer ennek a nagy adakozásnak mesterségesen véget kell vetnünk.

Nem lehet egy életen át az egyik fél a megkövesedett adó, a másik meg a laza vevő, fogadó, befogadó.

Nyilván a szerepek, a megszokás, a játszmák a pokoli negatívumaik mellett tudnak adni egy biztonságos bejáratott terepet is - de kinek kell ez egy egész álló életen át?

Én most konkrétan haragszom.

Számos olyan ember van az életemben - akik keresnek ha kérnek de soha nincsenek mellettem ha adniuk kellene.

Igaz, hogy emberfeletti erőkkel felruházott hírében élek a köztudatban - én soha nem vagyok szarban, soha nem szorulok segítségre, soha nem vagyok beteg, soha nem kell pihennem - mindig ott vagyok ahol kell, folyton lehet rám számítani... s egyebek.

De én - kire számíthatok?

Persze lehet - hogy görcsösen kapaszkodom az adó szerephez.

De éppen úgy az is lehet, hogy belekényszerítenek.

Ha lenne körülöttem egy olyan élet melyben könnyen elájulhatnék - lehet hogy gyakrabban el-elájulnék.

Amikor egyetemisták voltunk - végeztünk egy ad-hoc kísérletet az egyetemen a férfiak lovagiasságáról a 21.században.

Helyszín egyetem folyósoja.

Beavatott résztvevők - 2 szép, csinos fiatal lány.

Nem beavatott résztvevők - fiatal, egyetemista fiúk, leendő mérnökök.

Évszázadokkal ezelőtt egy ledobott, leejtett zsebkendőnek - jelzés értékevolt. Aki előtt ledobták, az tudta, hogy bang van. (a bang egy aránylag új fb-s alkalmazás. melynek lényege, hogy ha megböksz valakit az ismerőseid közül, azzal mintegy tudatod, hogy szexuális kapcsolatot létesítenél vele. de ő csak akkor kapja meg a bang-edet, ha ő is megbök. tehát egy oda-vissza bangből lehet egy cyber vagy valós szex. amúgy az egész egy vicc, de máris vannak akik komolyan veszik. hogy hány valós szexuális együttlét köszönhető a bang nevű alkalmazásnak, azt még nem tudni, de folyamatban vannak a kutatások.)

A bang akkoriban nem csak szexet, hanem házassági ajánlatot is jelentett.

Nos - a 21 századi egyetemista fiúk - leendő mérnökök - egyike sem tekintette bang jelzés-értékűnek a ledobott zsebkendőt.

• 72%-uk átgázolt rajta
• 18%-uk tudomást sem vett
• 5% szégyenlősen visszaadta
• 5% székely böszme - rájuk szólt - leánka - a fődön van a zseebkeeendőőőőddd.

Most őszintén a tanúlságot?

na jó... te akarod, megmondom.

ha banget akarsz - mond ki tisztán makka - ne bornyukázz.

ha segítségre szorulsz, na azt es.

s ha valami bajod van, azt meg plánéé.

Nagyon szeretem a gyerekeket.

Sok minden miatt - amik között az első, hogy egy olyan világban élnek amit ők teremtenek meg maguknak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy kézben is tudják tartani a kontrollt, mert az el-elszabadul, de legalább hemzseg a mese-elemektől és a sok gyerek-szenvedés ellenére - tele tud lenni derűvel, örömmel és apró meg nagy boldogságokkal. Amiket a nézőpontjuk és hozzáállásuk kreál.

A gyermek-szenvedések és fájdalmak nem kevesebbek vagy kevésbé intenzívebbek a felnőttek fájdalmánál. Azt hiszem a halovány különbség az lehet, hogy mi el-elhullatjuk a nagy út porában a reményeinket és a kilátásainkat, míg ők képesek bármikor újat formálni maguknak porból és hamuból. A semmiből, akár a Teremtő Isten.

A tegnap olvastam egy nagyon találó idézetet - mely szerint csak addig félsz az ágyad alatt megbúvó szellemktől, amíg rá nem jössz, hogy azok a szellemek benned laknak.

Bennem nagyon sok rettenetes lény vesz szállást időnként. Egy egész légiónyi. A gondolataim formálják és ruházzák fel különös, emberfeletti erőkkel. Feltételezhető tehát, hogy ezeknek az erőknek nem kell mindig negatívaknak lenniük. Símán bármikor eléjük lehetne biggyeszte ugyanazon gondolatnyi erővel a pozitív előjelet.

Pedagógiai és szülői pályautásaim legviccesebb bukásai a mesék világa körül forognak.

Imádom a meséket. 

Hiszek abban, hogy minden embernek megvan a saját meséje - aminek ha erőt venne magán és utánajárna, sokkal céltudatosabban lenne képes leélni az életét.

Vannak emberek, akik más meséjét akarják élni, miközben a másik meséjére nem kaptak megfelelő eszközöket, külsö-belső tálentumokat és meghívást. Ők rendszerint nagy boldogtalanságban tengetik le az életüket átkozva az igazságtalanságokat és mindent ami rajtuk kívül esik.

Pedig csak egy dolgot kellene megtegyenek - megismerjék saját kis meséjüket. Mi az, ki vagyok én abban, mi a cselekmény, merre halad a végkifejlet, milyen feladatokat kell teljesítenem, hol találhatom meg a jutalmamat és mi az?

Amikor a gyerekeimnek mesét olvasok - nem tudok megmaradni az egyszerű narrátor szerepében. Szinte észrevételnül belekavarodom a szereplők bőrébe és onnan szólok ki a kíváncsi és várakozó tekintetű gyerekeimhez.

Így lehetséges az, hogy egy-egy szelid este megijednek tőlem - mert túlzottan autentikus lesz a boszorkányom, vagy velem együtt izgulnak, mert rámtámad a sárkány, akinek semmivé kell zuzzam az erejét - mely sok-sok állat belsejében van elrejtve.

Vallástanárként is alkalmam adódik a nagy mesélésekre.

Nálam a gyerekek nem szoktak unatkozni.

Mert én magam sem unom, amit csinálok.

Együtt harcolunk a gonosz fáraóval szemben, lázzadunk, megmenekülünk énekelve az oroszlánok barlangjából, táncolunk a király előtt, senyvedünk a börtönben és képviseljük mindenki előtt az Isten igéjét.

Tavaly történt a nagy lázban - amikor előadtam Keresztelő Szent János történetét, hogy a gyerekek úgy figyeltek, még levegőt sem vettek.

Kicsit meredekre sikerült az effektusokkal gazdagított történet-átadás, mert rá egy hétre jön egy gyerek és azt mondja nekem - jajj tanci, én amíg élek nem felejtem el Keresztelő Szent János történetét. Úgy elmondtad, hogy egész héten erről álmodtam.

Szeretem a gyerekeket.

És szeretem a meséket.

És nagyon szeretnék hinni abban, hogy cselekvőképesen meg tudjuk fogni saját meséink fonalát és el tudjuk juttatni oda - közös érdekeket szolgálva, ahol lennie kell, ha egyszer végre igazán mi magunk is úgy akarjuk...

Már egy jó ideje mondogatom magamnak is és másnak is - inkább poénból - hogy mennyire fontos a hozzáállás, de ma leckét is kaptam belőle.

Egy érdekes élethelyzetnek voltam alanya.
És érdekes élethelyzetek után rendszerint mindig  jön a tanúlság.

Munkaügyi okok miatt beszélnem kellett negyven emberrel, akik mind hátrányos helyzetben vannak - nehéz körülmények között élnek és nagyon sok mindenben szenvednek hiányt.
Ez mindig egy tanúlságos tapasztalat.
Most egy hírt kellett megosztanom velük - de természetesen nem úgy van, hogy bejátszom és leteszem a telefont, hanem folytatódik a beszélgetés. Megkérdezem hogy vannak, ők is engem, a csapatot - és egyebek.
Figyeltem, hallgattam, hogy ki hogyan beszél. Hogy fogadja a hívást, mit oszt meg, mire kíváncsi és mit kezd azzal az információval, amit éppen átadtam.

Voltak az olyanok mint elég gyakran én - ez a típus a saját életét keseríti meg. Nem pesszimista - hanem pesszimista-realista. Mindent jól lát, élesen, értelmesen végiggondol, bukási elméleteket gyárt - idővel egyre jobbakat, amikbe rendszerint bele is sétál.
Ezekben az emberekben nem volt öröm. Csak a negatívumra fókuszáltak, a bajra - jajjj...csőstől jön a baj... - mondogatták az általam is közkedvelt szállóigét.

Volt a szerény-bizakodó kategória.
Ők már elég sokat kaptak a fejükre ahhoz, hogy teknőc-óvatossággal nézzenek a jövőre - de csak elődugják a fejüket, ha már biztonságban érezhetik magukat.
Nehezen vették fel a telefont - félve hallgattak végig, majd amikor hallották a hírt - örömmel köszönték és képesek voltak ezt maximálisan kifejezni.

És akkor sarkítva - volt egy harmadik kategória.
Ez az állapot megjegyzem - nem szarfüggő - ahogy az összes többi sem!
Ők egy belső örömmel emelték fel a kagylót, széleset köszöntek - tele voltak megosztható pozitívumokkal és a jó hírt magától érthetődőnek vették. Nézd....az élet nem szép, hanem gyönyörű - címen.

És akkor a tanúlság.
Valaki meséli éppen ma, hogy a férje keres 8ooront, amiből elingáz 3oo-t. Ő anyóssát gondozza - kap 3oo-t. Vásárhelyről költöztek falura, hogy az anyóst gondozni tudják, mert Alzheimeres. És lassan tíz éve nincs fürdőszobájuk. Tudod mit jelent ez egy olyannak, aki fürdős létbe született?...
Kölcsönt vennének fel. Mert kéne az a fürdő. Honnan, hova, hogyan?...
És bizakodó és boldog és tele van erővel meg életkedvvel. Tervekkel - hogy egyszer majd csak jobb lesz...

Hozzáállás kérdése minden.
Nem a szar szintjének az adataié, hanem azé, ahogy én a szar szintjét érzékelem.
Tehát - tudnak jó dolgok történni az emberrel, csak meg kell tanulnia beengedni azokat.

Szerepek és állapotok,

mielőtt a nőnek eljönne a megtisztulási időszaka - egyszerűen kiakad. Ez is egy tünet vagy jel - minden kicsit sötétebb lesz, a hangok élesebbek, a szagok bosszantóbbak, a jövő kilátástalanabb és a jelen elviselhetetlenebb.

Tegnap én is így jártam. Semmi köze nem volt ugyan a megtisztuláshoz - de rájöttem, hogy az élet annyira elviselhetetlen, hogy az már fáj. Kezdődött a lelkiekkel. Hazaért az uram, folytatódott a szellemiekkel - kiosztottam, lefestettem, meggyőztem, felvilágosítottam. A gyerekek úgy kacagtak, hogy az csuda.

Mondom kincsem - mit értettél meg te ebből az egészből?

- hát, hogy Románia katasztrófálisan szegény

- mi lojálisak maradunk mégis - ezért vagyunk buták és boldogtalanok

- hogy a gazdagok élősködnek és lopnak

- és hogy te annyira vicces voltál - ahogy másnak a hangját utánoztad, hogy azon kacagni kellett...

Igen.

Nagy vonalakban ennyi.

Uram elszaladt - hamar hozott szép piros almát. Gondolta ha nem nyugtat meg, egyik felét megmérgezi és nekem adja. Tényleg - mentségére legyen mondva - elviselhetetlenné váltam.

Lapoztunk.

Nekifogtunk mesét olvasni - szám szerint hatot - legozni és labdázni.

Egyre rosszabbul lettem.

Hamar beültem egy kád olyan hatvan fokos vízbe - hogy a bőr le is sirűlt rólam menten.

Amikor kiszálltam - jött a magyarázat.

Magas láz, izom és ízületi fájdalom és gyengeség - valamint himlős kiütések.

De nem mindenhol, csak a lehető leglehetetlenebb helyeken - intim zónákon és a számban meg az arcomon. A testemen alig hányódik egy-kettő, de se vécézni sem enni nem tudok. Mondjuk még jó is, hogy így alakúlt - mert ha nem eszem, vécéznem sem kell. Mi lenne ha ehetnék - de nehezemre esne vécézni vagy fordítva?

Máris jobb színben látok mindent!

A körülmények ugyan mit sem változtak - de a hozzáállásban van elrejtve a túlélés kulcsa.

Temérdek munka amit el kell végeznem - határidőre, feladatok, amiket nem lehet delegálni és az ajándék - himlő, ami eljuttatott oda lelkiekben és szellemiekben, hogy rá se rántsak, lehetne ez még sokkal szarabb is.

És persze még egy - ami igazán boldoggá tesz. Nem csak ma, hanem hosszútávon. Ez egy olyan mag, gondolat, amihez gyakran vissza fogok járni, feltöltődni, megerősödni, mosolyogni.

Azt mondják - hogy az élet értelmének, lényegének a kulcsa a gyermeki jelenlétben van elrejtve.

Mi lenne meggyőzőbb érv arra, hogy egy örök hülye gyerek maradtam - mint hogy 33 évesen elkapom a legidegesítőbb gyerekbetegséget - a himlőt?

Tekintetbe véve azt, hogy soha semmilyen beteg nem voltam - még a kisújjam sem volt eltörve - az élet tartogat még számomra ajándékokat.

Gondolok ilyenekre, hogy mumsz, meg skarlát illetve egyéb hülye gyerek szindrómák.

Summa sumarum - gyermeki jelenlétünk és az állandó jelenben, az időtlenségben való ténykedésünk a kulcsa mindennek.

Ezt megfontolva - örülök minden egyes szeméremajkamról lecsüngő kiütésnek - mert egyszer törénik ilyesmi az emberrel. És általában akkor, ha gyerek.

Én rengeteget szoptattam. Ha években gondolkodunk - úgy is többet, mint öt és volt olyan időszak - majd fél év, ami alatt tandemszoptatást végeztem. Magyarul, egyik mellemen egyik - másikon a másik gyerek lógott. 

Akkoriban az énképem egy hatalmas, fedetlen és logó mellekkel jövő-menő meztelen nő képével volt jellemzhető. Ha magamra gondoltam, gyakran álltam a prefektúra épülete előtt - egy kis semmiben, farral a frontnak és szoptattam látástól vakulásig.

Nyilvánvalóan nem vagyok egy rossz tehén - mert a tejemet alig lehetett elapasztani.

Nem is tudom miért hagytam abba.

Talán befuthattam volna egy tehetséges menedzserrel egy szép karriert - a Nagy Szoptató néven.

Abban az időszakban persze nem volt ez ennyire bulis.

A gyerekek - főként az első hónapokban, éjjel-nappal szoptak. Aztán egy idő után egyfolytában - voltam cumi, stresszoldó, vigasztaló nagyhegy, szórakoztató laktóbár, biztonságok kiapadhatatlan forrása - s még ki tudja mi minden.

Annát törbe csaltuk annak érdekében - hogy önként mondjon le az önkielgégítés eme széles körben elismert formájáról. Szerelmes lett - s tudattuk vele, hogy elég gáz, ha kiderül a kisfiú előtt, hogy ő még szopizik. Ekkor volt három éves.

Balázst nem lehetett holmi szarokkal eltántortani. Mai napig nem mondott le, csak éppen szünetet tart.

Ha nagy leszek - annyi didim lesz, amennyit csak akarok... - s ez is egy életcél. Volt aki már beérte kevesebbel is...

Érdekes ahogy az idő megszépíti az emlékeket.

Akkoriban nem volt mindig könnyű leállni mindennel és jó nyugisan leülni szoptatni. Átadni magad a csendnek, rendnek, harmóniának és a másiknak.

Főként - mert én egy nyughatatlan, állandó cselekvő és ténykedő ember vagyok.

De mindent megtettem annak érdekében, hogy nekik legyen jó elsősorban.

Amikor nagyobbak lettek és már párbeszédet lehetett folytatni velük - el-elmondtam, hogy nekem ez most nem jó. Pont most nem. Balázs mindig rávágta - én érted megtenném... - na, s akkor ez felért öt szoptatás voucher-el.

A minap a lelkem eszembe jutatta ezt az időszakot.

És olyan szépnek tűnt.

Olyan jó érzés töltött el.

A huncut idő ezt is színesre festette. Mint minden egyes emléket. Ami meg kiszínezhetetlen - azt egyszerűen összegyűri és eldobja. Jó mélyre. De ezt már nem fogja. Lelkemben mély - meleg színeket öltött a Szoptató Anya képe - mellein két logó gyerekkel - vagy logó mellein két gyerekkel :))

Minden ember életében egyszer csak eljön az a nap, amikor születésnapja lesz a legkegyetlenebb idő emberöltője során.

Már előtte feszít, kényelmetlen, izeg-mozog és ficánkol - míg végül aznap beigazolódnak baljós sejtelmei. Minden rossz irányba billen.

Ha sokan köszöntik és ha kevesen, ha ajéndékozzák és ha mégsem, ha egyedül kell lennie, vagy ha társaságban - sokadikat éli meg, vagy ha éppen csak eleget.

Mintha valaki vagy valami rá akarná késznyeríteni őt arra, hogy végre szembenézzen magával.

Egykori és jelenkori önmagával.

Na - öcsém ki vele, lássuk sza, mire vitted...

És bajban van, mert ígéretei voltak és vannak, amikről elfeledkezett - vágyai és tervei, amikre páros lábbal taposott rá, élete, melyet minden területen a végvárakig sodort ha tehette.

Szép..szép... - mondja mintegy önmagának...

S ahogy sötétedni kezd - és nem véd már a mesterséges fény - attól, ami belülről szaggat, vagy igyekszik gyorsan lepihenni, vagy elzsibbasztja magát - a részegség egyszerű mámora mellett téve le voksait.

Ép ésszel egy szülinap nehezen bírható.

Ezen mit sem változtat a torta büszkén égnek meredő csokirétege.

Balázs fiam - bárkivel találkozik - illedelmesen bemutatkozik, majd azonnal leközli az életkorát.

Múltkor esti mese után - a semmiből tép elő a gondolat. Anya, én azért mondom mindig, hogy Balázs vagyok és öt éves, mert erre mindenki felköszönt, pedig még szülinapom sincs. Azt mondják Istenéltessen. És ez jobb érzés, mint a szülinapi - mert ezt akkor kapom, amikor én úgy akarom...

A gyerek már sejt valamit...

Ismertem egy marhát.

Igazi fucking mácsómen.

Erőszakos, nagyképű, suttyó - ezzel szemben kiválló sportember, lealázóan jó kondiban, csinos, művelt.

Két dolog jellemezte leginkább.

Féltékenység - illetve önimádat.

Aztán amikor mindenkivel megutáltatta magát - és már csak az új emberek tolongtak körülötte, kifejezni csodálatukat - eljött a szülinapja.

Senki nem köszöntötte a régiek közül.

MINDENKI tisztában volt vele, hogy a marha éppen szülinapos, de csakazértsem köszöntötték.

Repros:

marha el a Népújság szerkesztőségébe. Hírdetést fel:

kedves J. Isten éltessen sokáig - ha már mindenki egy ekkora idióta...

Ennyi.

Na de nem mindenki egy született J.

Vannak olyanok is, mint én, akiknek ez komoly kihívás.

És csak abban reménykednek, akárcsak én, hogy idővel, hátha jobb lesz.

Bíztató jel - hogy míg harmincévesen szappanoztam a kötelet - a 33-t a korházban töltöttem el. Éppen műtöttek. Ennél már csak jobb jöhet. Nem?