Milyen érdekes az a tény, mely szerint az ember egy bizonyos életkor után már elveszíti rugalmasságát és képtelen a változásra, fejlődésre. Nem tudom. Nem igazán értek ezzel egyet – mindamellett, hogy vallom, a szokás nagy úr.

Alapvetően hiszek a második és sokadik esély intézményében – és szeretek hinni abban is, hogy minden egyes embertársam képes alakulni, fejlődni, változni – bizonyos események, fájdalmak és szenvedések hatására.

Amikor én még gyermeklány voltam – divat volt a boldogtalan házasságba való beledöglés. Az emberek nem váltak. A városban élők zöme – valahonnan faluról jött be és feltételezem az első és legerősebb akadály a boldogító – tovább aztán egy tapodtat sem kimondásában – a falu szája volt. Na de mit fognak szólni...címen.

Így hát – sokan szenvedtek csendben az otthoni pokol leple alatt.

Akik ezt is megunták – éltek azzal az alternatívával, hogy kavartak kollegákkal, csoportvezetőkkel, pártitkárokkal – annak függvényében, hogy ki merre aspirált. A házastárs természetesen tudta – csak hát számára is elviselhetőbb volt az otthoni pokol minekutána nyugodtan lehetett büdöskurvázni a feleségét. Mert nem ő érezte magát felszarvazottnak – ugyebár minden azon áll, hogy honnan is nézzük a problémát – hanem abból az aspektusból tekintett az egészre, hogy végre van egy kielégülést nyújtó bünbakk, akit éjjel nappal lehet és kell is okolni.

Szóval ebben az időben az én szüleim őszintén kezet fogtak – és az egyik elment jobbra a másik meg nem tartott vele. Nagy törés volt. Annál is inkább, mert akkoriban ezt még magyarázni kellett. A pedagógusok – maguk is boldogtalanságban tengődő alanyok – hallani akarták a más virtusainak történetét. Ezért mivel mindenhol egyedül voltam, aki válás miatt veszítette el egyik szülejét – jól kivalagásztak. A félárvákat sajnálták, pátyolgatták – nekem mesélni kellett a boldogtalanok gyerekei és a tragédia sújtottak helyett is.

Kívácsian kérdezgették hogy élünk, van- e a szülőknek új kapcsolata, apu támogat-e, sűrűn találkozunk-e, meg ehhez hasonlók.

És akkor elhatároztam, hogy gazember leszek. Jól is működött a dolog. Volt egy olyan előnye ennek az útnak, hogy rengeteg alternatíva tárult elém. És egyszer egy adott ponton – valami süket banda tagjaként az egyik idióta azt mondta nekem – hogy hülye kurva... Olyan volt, mintha fejbevertek volna. Az volt a Pálfordulat születésipontja. Megtorkásztam és eldöntöttem, hogy továbblépek. Nekem egy analfabéta se mondhassa joggal, hogy hülyekurva. És onnan rettenetesen komolyan tanulni kezdtem. Azóta már nem vagyok ennyire érzékeny a fent említett kifejezésre. Rájöttem, hogy vannak dolgok amiket csak nem lehet kivetközni. Na ez is egy ilyen.

De itt vannak a közéleti szereplők, politikusok, miegymás.

Megbélyegezzük, cimkézzük őket – ez tolvaj, az sunyi, az hazudik, az buta, az sovén, az felelőtlen, amaz pedig inkompetens.

És egyszer csak történik valami és olyan módon reagálja le és úgy cselekszik, hogy megdölti minden addigi vele kapcsolatos előítéletemet.

És döntést kell hoznom. Le kell reagálnom.

Hogy akkor most tulajdonképpen mi is van.

És fel merem-e vállalni azt – akár önmagam előtt is, ami bennem van.

Mert az egy dolog, hogy az emberek fejlődőképesek... – de vajon én, igen-e?

Ezeket gondoltam végig – miközben teljes ön-kongruenciával lájkoltam a Borbély László közleményét – a március tizediki eseményekről....

Ime> http://www.borbelylaszlo.ro/hir/borbély-lászló-hivatalos-álláspontja-a-vasárnapi-autonómia-tüntetés-kapcsán/

Az eltelt időszakban – hozzávetőlegesen olyan december 1től errefele – volt egy egész halom magyarkodás, nacionalizmus és sovinizmus – megélések szintjén életünkben. Tanítottuk a gyerekeket mindenfélére, meséltünk nekik történelemről, Trianonról, Nagy Romániáról, autonómiáról, illetve az arra való törekvésről, magyar állampolgárságról, valamint a kilencvenben lezajlott véres márciusról.

Hallgattak, valósággal itták a szavainkat. Nyilván nem feszes, csupán csak tényekre támaszkodó száraz kis történelem-információözön volt, hanem teletűzdelve  személyes megélésékkel, anekdotákkal, emlékekkel – szépekkel és nagyon fájdalmasakkal egyaránt.

A lányomat a lelki folyamatok érdekelték, amik bennem zajlottak akkor és ott. A fiamat a harcok kötötték le. Ki kinek volt a szövetségesse, miért – mi okozta a vesztét, hogyan tovább. Férfiak és nők... Egyik a külsőt, másik a belső valóságot kapott hivatást megmenteni.

Ma Almára mentünk. Soha nem jöhetett volna jobban egy kis kikapcsolódás a fene nagy valóságból – aminek egyre nehezebb részese lenni.

Számtalanszor elmondtam – ismételni fogom magam – azért szeretek a gyerekek között lenni, mert mindig megmutatják a helyes útat. Mert tudják. Még emlékeznek rá.

Itt volt ez az emlékezetes hétvége. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem marad bennem most már örökre egy keserű szájíz. Ma olvastam – és örömmel konstatáltam, hogy sokan sikerként könyvelik el a vasárnapi tüntetést, hiszen sikerült átírni, felülírni a véres márciust, ami annyira elevenen élt bennünk. Na bennem pont azt nem írta át, hanem csak elmélyítette.

És akkor itt voltak ezek a magyar gyerekek.

Egy egész Kultúrpalótányi.

Aprók és nagyobbacskák.

Először a zuhogó esőből mindenki menedéket keresve omlott be a páratlan szépségű közkincsünk falai közé. Aztán a meleggel és száradó kis ruhácskákkal együtt – sorra jelentek meg a mosolyok az arcokon. Egyre több lett az ismerős – egyre mélyebb lett az ITTHON vagyok mélyről előtörő forrása a lelkekben. És az első ismert mondókával, mindannyiunk kollektív tudatában élő versikéjével – mintegy magától, vajudás nélkül született meg az Istenadta Gyermegautonómia. Igazi magyar gyerekautonómia.

Itt mindenki egy volt – gyerek és szülő.

Mindenki magyar volt.

Közös múlttal, jelennel és jövővel. Közös célokkal és kollektív tudattal, öntudattal.

Mitől?

Hogy nem valami vagy valaki ellen, hanem egymásért és egymásban teltek a percek.

Honnan tudják a gyerekek hogy miként kell ezt?

Mi az amit ők tudnak és mi már nem?

Mikor rontjuk el, feledtetjük el velük ezt a felsőbbrendű tudást?

És mi lehetne annak a módja – hogy mi sajátítsunk el végre tőlük valamit, aminek ők még igen, mi viszont már nem vagyunk birtokosai?

Bodó T.Gyula mondja az egyik kommentben, hogy -   Itt Baden es Wuerttemberg ellensegek voltak evszazadokon at. Az a hid amin naponta atmegyek a vonattal Bietigheim-Bissingenben a "Megbekeles hidja" egy imponzans boltives alkotmany. 1800 as evekben szuletett meg. Osszekoti Badent Wuerttemberggel. Tehat ugy kezdodott hogy elvagtak az egymas torkat. Aztan egy ido utan valamitol rajottek h nem eri meg....

Na ezt kellene megtanulnunk. Nem föltétlenül más népektől, hanem a saját hajtásainktól. Mert ők – ők még tudják. Mi azonban már nem. A gyűlölet fojtotta meg bennünk...

Amikor mi – családilag – megismerkedtünk az MLM sikeres világával, csak a csillogás volt szembetűnő, a buktatók egyáltalán nem látszottak.

Aztán, ahogy szépen telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ez nem rólunk szól, ahogy azt akkoriban elmondták - nem embercentrikus, hanem eladás-fogyasztás centrikus és annyik vagyunk, amennyit eladunk.

Az a család, akik bevezett bennünket ebbe a furcsa világba – az elején csodálatraméltónak tűnt. Kedvesek voltak, figyelmesek, aranyosak, gondoskodók. Hírtelen léptünk meg lépcsőfokokat kihagyva – kapcsolati fejlődés-szinteket és úgy éreztük, hogy talán sikerült megtalálnunk, amit mindigis hiába kerestünk.

Aztán – az idő múlásával kezdett leszűkülni minden egyes kapcsolatfelvételi törekvés arra, hogy mi van akcióban, mit kell eladni, hogyan kell szintet lépni, hány pontot kell begyűjteni – és arcunkra fagyott a mosoly. Kezdtük kerülni egymás társaságát és nem mertünk egymás szemébe nézni otthon sem.

Végül leültünk és őszintén megbeszéltük, hogy ez így nincs rendben. Nem találkozott ugyanis a kereslet a kínálattal, ami előzőleg be volt igérve, meg volt lebegtetve a szemeink előtt, de aztán, magyarázat nélkül vissza lett vonva és át lett alakítva valami olyanná, amit nem kívántunk.

Elmondtuk nekik is – nyilván nem örültek – bevallom őszintén egy számadat lehettünk hatalmas kapcsolati hálójuk pontján. És abban a  pillanatban egy elveszített potenciál, egy hatalmas elveszített összeg.

Nos...így vagyok én az autonómiával.

Mindenestől gondom van vele.

Ki a vezető? Mi a cél? Kiknek szól – azaz ki a célcsoport? Mi a program? Mik az erőforrások? Mik a részcélok és hogyan kívánjuk megvalósítani azokat? Valakik ellen valamiért folyik a küzdelem? Ha mindenkinek minden ennyire tiszta – csak nekem nem, nyilván, hiszen nem vettem részt ezen ismeretek és a meggyőződés hiányában a tüntetésen – akkor hol lehet ennek utánanézni?

Továbbá – itt vannak a vezetők.

Hol itt, hol ott...

Ahol jobb.

Hol együtt, hol egymás ellen.

Ahogy megéri...

Hol vagyunk MI ebben?

Hol vagyok én ebben?

Mégis hány napig tart egy csoda? És milyen mutatókkal mérik az eredményeit?

Ki nyer ebből? És ha nyer – azzal sincs bajom – hiszen mindenki ott mártogat, ahol tud – a NÉPEMNEK mi esik le belőle?

Vagy valakiknek a személyes gyűlölete, indoka – kivezet tömegeket az utcára, hogy jól megmutassa – a nép meg abban a hitben, hogy jól és helyesen cselekszik – mellé áll.

Mert azt az igényét elégíti ki – ami már évtizedek óta hiányzik életéből: a közös szellemi vezető és a közös cél.

A nép ennek érdekében mindent megtenne. És meg is tesz.

És én, mert gondolkom – mindennek el vagyok ítélve, el vagyok nevezve, meg vagyok félemlítve, ki vagyok semmizve.

Elnézést.

Bevallom őszintén – elég sokat megéltem én már ahhoz, hogy ne merjek bízni sok mindenben. Ahogy mondják a hideg levest is megfújom.

Nem vitatkozom.

Nem akarok senkit meggyőzni.

Azt szeretném – ha valaki – akárki végre tiszta vizet öntene a pohárba.

A tegnapi riportösszeállításokból ugyanis az derült ki – a Napnál is világosabban, hogy azoknak az embereknek, akik tüntetni voltak – fogalmuk sincs arról, amiről mellesleg nekem sem. De ott voltak, mert kötelességüknek érezték.

Igen én is. Van bennem lojalitás. Nem is kevés. De a józan ész megálljt parancsol.

Nem született meg még ugyanis az a vezető, akinek a szemébe nézzek és azt mondjam – Kedves Uram, Ön olyan programot állított össze a népem, gyermekeim, szeretteim érdekében – amiért én akár meghalni is képes lennék.

Március 1o-re

Tudod te mi az a félelem?

Amikor egy egységes elem darabjaira hullik szét.

Tudod te miben lakik a népem ereje?

Az egészben – mely darabjaira hullott szét.

Tudod te – miért fél a nép?

Mert tudja, hogy darabja már nem egész.

Részek része s mint ilyen – egész már nem lesz soha.

Győzedelmeskednek fölötte – autonómia ide vagy oda.

A székely elmegy, a magyar marad – rendszerint egyedül, a végvárakon

S ha jön az ellenség – nem szembeszáll, hanem egymást pusztítja – szállásukon.

Ez az én népem – egy erős de önpusztító lélek kollektív szelleme

Melyhez nem kell fegyver

Elég neki önmaga – lélekben lakozó gyülölete.

Amikor a tegnap este kiszakadt belőlem a hatalmas, orkánerejű vihart kavaró bejegyzés – tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el az ellenséges kommentelőkkel való szembesülést. Ennek ellenére, amikor ma olyasmikkel kellett gazdagodnom – önismereti szempontból – hogy bunkó piccsa vagyok, meg egyebek, csupán csak amiatt, mert el mertem mondani hangosan, hogy nem értek egyet a március 1o-i tüntetéssel – hát enyhén szólva is, meglepődtem.

Furcsállottam a gyűlöletet – ami a sorok közül acsarkodott rám. A kultúrálatlanságot, a tálalás módját, azt, hogy SENKI nem merte felvállalni ellenvéleményét és minden egyes ellenséges és gyűlölködő hozzászoló névtelenül semmizett ki – szerény véleménykinyilvánításom miatt.  

Az egyik hozzászoló, aztán kicsit késöbb egy bátorságot kapott következő is – feltette azt a költői kérdést – amit én magam is feltettem önmagamnak az eltelt 34 évben naponta – hogy egyáltalán ki ez a Csataéva és mi szükség van rá. Persze névtelenül...

Ekkor szakadt el a cérna.

Álljunk meg egy szóra. Ha nekem véleményem van, azt felvállalom. Én vagyok, ez vagyok és ezt bátorkodom gondolni. Ha meggyőzől, hajlandó vagyok másként vélekedni. Hiszen fejlődőképes és rugalmas vagyok. De ha ütlegelsz, acsarkodsz és gyűlölködsz – én ijedtemben nem fogom másként gondolni, vagy nem fogok másként érezni vagy vélekedni – hanem egyszerűen elhallgatom véleményemet. Félelmemben. Nem belátásból – hanem rettegésből...

Szóval. Lealacsonyodtam. Nekiálltam válaszolgatni a szennyre – szennyel.

Hogy is van az az idézet - Ne vitatkozz a hülyékkel, mert lealacsonyodsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!...

Ennek az elkerülése érdekében – inkább lezártam a blogomat. Egy ideig...

Nem szeretném ugyanis, ha a caládtagjaimnak bántódása esne emiatt. Hiszen benne vannak ők is ebben. Akarva-akaratlan, közvetve-közvetlen.

Eddig úgy gondolkodtam – hogy azok a tartalmak, amikről írok nem bánthatnak senkit – hiszen igyekszem olyan szinten maradni – ami ugyan mély, de még általános és különös hangsúlyt fektetek arra, hogy ne személyeskedjek és ne legyek bántó vagy ítélkező.

Kicsit mindig átolvasom az érintettek szemével is, azt, ami bennem megszületik.

Úgy tűnik most nem sikerült.

Pedig csak egy nagyon fontos dolgot szerettem volna elmondani – hogy nem értek egyet a széthúzással és nem értek egyet a mai nap tisztázatlan cél és fogalom-rendszereivel.

Átolvastam cikkeket, riportokat, bejegyzéseket a témában. Sehol az összhang, a harmónia – ami felkeltené érdeklődésemet és abbéli vágyamat, hogy részese lehessek a mai nap történelmének. Még egyszer elmondom, amit már kismilliószor – egységben az erő – legyen az nemzeti, vallási, politikai kérdés vagy egy egyszerű házasság, családi vagy munkahelyi probléma – aminek megvalósítása érdekében összefogunk.

És ma nem volt jele sem egységnek.

Ezzel szemben széthúzásnak annál inkább.

Az én esetemben – hogy véleményemért – megtámadtak, megfenyegettek, megaláztak és rágalmaztak. Magyar a magyart...

A legjobban mégiscsak az fáj, hogy nem lesz aki levonja a megfelelő következtetéseket és így a tanúlság is elmarad.

Pedig igen jó lenne gyermekeinknek, holnap az iskolában fiataljainknak és hosszú távon egymásnak, majd nem utolsó sorban önmagunknak  – elmagyaráznunk azt, ami ma történt bennünk – és közöttünk.

És még egyszer: miért is???...

Nem akarok erről írni - de momentán semmi más nem képes ilyen kegyetlenül lekötni a figyelmemet és az energiáimat, mint ez....

Bevallom őszintén, hogy annak ellenére, hogy ismerek olyan román embereket - férfiakat és nőket, akiket mélységesen tisztelek, becsülök és szeretek - van bennem egy katasztrófális sovinizmus. Amit mindenki tud - még azok is, akiket tisztelek, becsülök és szeretek - azzal együtt, hogy ők is bennem nem a magyarságomnak örülnek, hanem elsősorban az emberségemnek. Mert azt szeretjük és tiszteljük egymásban. A következő réteget - a nemzetiséget - már nem. Kölcsönösen nem. És igazándiból csakis abban az esetben vagyunk képesek együttműködni, ha ezt képesek vagyunk ideig óráig félretenni.

Emberség. Ez a kulcsszó ugyanis.

Mert minden másik elsősorban ember. Egy éppen olyan küzdő, kereső, harcoló, kutató, szerető, hibázó lélek - mint én. Csak aztán román, magyar, szerb vagy horvát.

És igen - van itt nekünk egy rettenetes közös múltunk. Tele az ők hibáikkal és hemzsegve a mi hibáinktól - amit képtelenek vagyunk átírni. Vannak rá nevetséges törekvések - de a múlt nem változtatható meg. Sem a közeli, sem a távoli. Az van és azzal meg kell tanulni a fájdalom dacára is együttélni.

És emiatt van bennünk gyülölet, harag, fájdalom, elutasítás és negatív érzelem.

Nem nemzeti identitástudatunk megőrzése érdekében nem akarunk keveredni a román nemzetiségű emberekkel, hanem fájdalmas közös múltunk miatt nem. És ez teszi annyira elkerülhetetlenül fontossá azt is, hogy megéljük - minden magyar számít...!!!! Az is akit a harcban veszítek el - és az is, akit a vegyes házasságoknak köszönhetően kell leírnom - születendő gyermekeivel egyetemben!

Holnap március 1o.

Egy olyan nap amit mélységesen elítélek.

Ha tehetném - én, a nagy magyar - kimennék és visszafordítanám azokat egytől-egyig, akik idejönnek a székelyföldről 5 lejért (ennyibe kerül az útjuk) parasztkodni és lejáratni őseink, gyermekeink, feleink és a románok előtt. Tettük jellemezhetetlen.

Nem így kell.

Nem most kell.

Nem szétszakítva és megoszolva kell.

Nem forrófejűséggel kell.

Nem nevetség tárgyaként kell.

Nem azért kell mert aszonták - hanem mert én magam gondolom úgy, hogy helyes.

Ők idejönnek.

Holnap rajtunk fog röhögni az egész román sajtó, majd délutánra a világ.

Aztán elmennek - és nekünk hétfőn dolgozni kell menni, munkába, hivatalokba, üzletekbe, korházakba - ahol lesznek románok akikre rászorulunk - helyzetből adódóan. És ők ezt boldogan vagy kevésbé boldogan, de kihasználják majd. És csupa olyan emberekkel, akik ott sem voltak - csak történetesen magyarok. És csattani fognak az ostorok - az egészünkön. És nem lesz sem zászló, sem döntésképesség. Marad a nevetségesség tárgyaként való közleszereplés és marad a fájdalmas valóság. Hogy megint jól szétszakadtunk és megint leszartuk a kalapács nyelét.

Kell ez nekünk?

Van egy fasz a székelyföldről - akit konkrétan ismerek.

Hatalamas erőkkel szervezett. Nála lehetett iratkozni. Tűzzel-vassal hogyha kell...

És tudod mi fáj - hogy fogalma sincs, hogy miért jön. Ő azt hiszi a zászlóért. És abban a hitben távozik majd, hogy jól cselekedett. Megvédte a székely szimbólumokat. Miközben majd nem tesz mást, mint sáros lábbal eltiporja azokat - velünk egyetemben.

Sajnálom magam.

Szánom a népemet.

És szégyelem - életemben először restellem - hogy holnap, 2o13 március 1o.-én magyar vagyok. Az ilyesmikért...

A szerelem kortalan és nemtelen. És sokszor szemtelen - de mint szerelemnek, ilyennek is kell lennie. Érthetetlen is a maga nemében - mert a legtombolóbb időszakai - magyarázat nélküliek és sokszor emlékezetvesztéssel, döntésképtelenséggel, a józan ész hiányával és a skrupulusok halálával járnak együtt.

Az én éltemben jó sok volt a szerelem. Innen is látszik, hogy nem éltem keveset. Voltak beteljesül szerelmek és olyanok is, amik örökre bimbóban maradtak. A legszebbek mégis azok voltak, amik soha nem teljesültek be. A beteljesült szerelem tele van tövisekkel. Míg a testiséget nem ismerő szerelem - jobban fáj ugyan, de örömökben is gazdagabb. Nagyobb megéléseket rejteget.

Az ilyen szerelmek alatt ismertem meg a művészetek gyöngyszemeit. Hiszen mindennél jobban kellett egy iránytű és egy út - ahol azt suttogták a fülemben, hogy nem vagyok egyedül - és, hogy van kiút.
Érdekes az is, ahogyan ilyen szerelmekben működik a gondolatátvitel, a hetedik érzék, a telepátia és egyéb parapszichológiai jelenségek.

Valósággal napozni jársz a másik árnyékába - melegedni a belőle áradó csoda által, vigasztalódni a beteljesületlenség fájdalmával és örülni a történések nélküli együttléteknek. Ez a lenni ige megtestesítője. Mert ilyenkor vagy. Sem az előtt, sem azután - nem is számít sem múlt, sem jövő - beléptek az időtlenség kapuján - ahol tényleg csak egy dolog lényeges - hogy együtt.
Szeretem ezt az állapotot...

Van egy tanítványom.
Ez a lenni ige jellemzi egész egzisztenciáját, ahogy belép az órámra.
lekönyököl, mint a moziban és valósággal szürcsöl.
Ritka az ilyen önátadási képesség.
Gyermekkorban még van - de ahogy kamaszkorban megéljük első majd idővel ezredik csalódásainkat - elveszítjük bátorságunkkal és bizalmunkkal azt a képességünket is - amit itt én önátadásnak tituláltam. Kár. Pedig ez kell egy sor lényeges dolgohoz - ami kelléke a boldogságnak.
Az önbeteljesüléshez, önmegvalósításhoz, önátadáshoz, ön-és másik korlátlan és időtlen szeretetéhez - a szerelemhez és a szexualitáshoz. Nincs meg. Sebaj. De akkor csak részörömök lesznek. Igazi soha. Vagy legalábbis addig biztos nem, ameddig ezt újra el nem sajátítjuk.

És a kisdiák - egy tepertyű. Jön ma a szál rózsával. Megköszönöm szépen majd kérem, köszönje meg szüleinek is a nevemben. Mire ő - na de Tanci...csak nem képzeled, hogy anyutól kértem pénzt neked virágra....Kivettem a perselyemből és megvettem. Igaz vöröset kértem, de a néni nem adott. Azt mondta nem illik tanítónőnek vörös...Hát egy fehéret hoztam...

mert ilyen a szerelem.
kortalan, nemtelen és bolondos.