Az én szüleim - kommunizmusban formálódott élmunkások. Ángázsáci pátriéj - kommunizmusul.
Mi mindhárman úgy nőttünk fel, hogy kérem szépen mindenkinek dolgoznia kell. Ez nem akarta kérdése, nem lájk téma - hanem vérkötelesség.
Minden gyermekben néha beköltözik egy légió. És ha megszállnak az ördögök - nincs retera. Beáll a hasfájás, a nátha, a gyengeség és nem akarózik iskolába menni.
Na nálunk ilyen nem volt.
Édesanyám úgy kirángatott az ágyból, hogy kercentünk bele.
Talpra fel, kiáltotta mint egy autentikus SS tiszt, gondolj arra, hogy semmi bajod, kötelességed van, tartozol - na lódulj és indulás.
És mentünk.
Olyan erős bennem ez az akarat, hogy csak akkor vagyok beteg ha időm van rá - ergo soha nem vagyok beteg - hogy anyaként nekem egy kis semmiség kétoldali tüdőgyulladással a nagytakarítás, főzés, mosás, gyermeknevelés, kiszolgálás.
Orvoshoz elvből nem megyek.
Ne haragudj - de amikor egy emberre 2ooo(!!!) beteg jut - hol van időm nekem szarozni a váróteremben holmi akut betegségekkel?
Inkább nem megyek.
Rendszerint - hülésre adok magamnak 1 napot - s helyre is jövök, mellhártyagyulladásra három napot, hólyagos himlőre 4-5 napot s kész. Közben persze edzem, dolgozom, szerepeimet vedlem és játszom.
Egy hatalmas hátúlütővel: én magam is felvettem és hitelesen képviselem az SS tisztet, ha valaki itthon beteget jelent.
Hallom magamban az édesjóanyámat: fiam minden az agyból indul ki. Ha nem akarod, egyszerűen nem engeded meg magadnak, hogy megbetegedj. Számítanak rád... Tessék felállni, erőt venni és lódulni, indulni.

Ma a gettóban jártunk.
Összekerült egy autónyi éllelmiszer, ruha, lábbeli és miegymás. Azt vittük el.
Kissé félve, de annál nagyobb szeretettel.
És ahogy beszívtam az ott tomboló állapotokat - arra gondoltam, ember legyen a talpán, aki onnan kiszakad.
Ismertem egy családot.
Nekik a kommunizmusban sem fújt a gyár.
Soha nem dolgoztak - mindig sifteltek.
Tiszta kapóra jött a rendszerváltás, mert lehetett hozni, vinni, adni, venni - tehát csupa munkakerülő aktivitásokba burkolózni és bűntetlenül megélni.
És tudod mi lett a böjtje?
Egyetlen egy gyermekük sem dolgozik.
Néha - talán havonta egyszer elmennek valahova - tesznek valamit, valamiért és akkor megint van valamennyi, ami éppen arra elég, hogy ne kelljen bemenni dolgozni.

Itt vannak a romák és a társadalom peremének a peremére szorúlt családok.
Annyi a gyermek, mint a rosta lika, eggyel talán több is, helyenként és egymás bíztjában üldögélnek - munka és iskoladiőben.
Várják a mannát.
És az vagy jön, vagy nem.
De hogy jöjjön - na azért is meg kell moccani.
De sokszor az is erőfeszítés.
Panaszkodnak az unalomra, mocsokra, éhségre, kibírhatatlan körülményekre - de ha munkát ajánlasz, amiért áldozatot kell hozniuk, na az már nem kell.
A gyermeknek sem az iskola - hiszen minden nap menni kell, tanulni kell, alkalmazkodni kell, szótfogadni kell, beilleszkedni kell.
És a szülőknek sem a munka. Hiszen a munka nem szégyen, de roppant kellemetlen - tartja a mondás.

Ha párhúzamot vonok a fent említett család és az elszegényedett, roma vagy nem roma családok között - csak egyet mondhatok: mintát követnek.
És ha körülöttem senki - na akkor én sem fogok.
Vagy együttesen vagy sehogyan.
És úgy a tanulásnak, mint a munkának íze van. Zamata. Amit nem egyből, hanem idővel érzek meg. Ráharapok. És akkor nem akarom elengedni soha.
De addig valaminek történnie kell - hogy én ide hátatfordítás nélkül eljussak.
Mi lehet az ami ekkora kitartásra ösztönözhetne - minden nehéz helyzetben lévőt?...

Amúgy így élte meg a szociális szféra is amikor hírtelen elzárta külföld a támogatások és segélyek csapjait. Naguon sokan beleroppantak.
Maradtak a legjobbak.
Akik elsajátították sok sok hibán és tévedésen át a túlélés művészetét.
A pénzforrás felkutatását és előteremtését a semmiből.
Mert ezt tesszük mi - nihilből teremtünk világokat.
Mindenkinek egy olyant, amiben végre otthon lehet.

Amikor a szocális szférában kezdtem el tevékenykedni - rengeteg szenvedéssel járt együtt a betöretésem. A szupervizoraim minduntalan figyelmeztettek, hogy involválódásról van szó - de azt hiszem ma sem tudtam levetközni azt a szenvedést és szívmarkoló fájdalmat, ami akkor ér - ha embereket látok szenvedni magam körül.

Határozottan emlékszem részletekbe menően arra a családra, ahol először egyedül dolgoztam, mint szakember. Rettenetes helyen éltek. Egy olyan szobában kaptak helyet - ahol eredetileg a munkások tartották az eszközeiket és átöltöztek a munka előtt. Mivel nagy volt a barak, leválasztották felét és megengedték, hogy beköltözzenek.
Volt egy nagymama, idős és beteg. Egyedüli biztos pontot az ő nyugdíja jelentette a család számára. Vele élt két gyereke. Mindketten felnőttek. Az idősebbik férfi utolsó stádiumában volt a gyomorráknak. Haldoklott. Agonizált. És tele volt mély és kipusztíthatatlan győkerű bűntudattal.
A másik gyereke nő volt. Egy gyerekkel. Bizonytalan és rövid távú munkahelyekkel, alúlfizetetten és döntéseket halogatva.
A gyerek apja néha megjelent, aztán eltűnt.
Ezt rajtam kivűl mindenki teljesen egyértelműnek tekintette.
Még talán a gyerek is. Hiszen mindigis így volt.

És - az első ami nem engedett pihenni az-az agonizáló férfi képe volt.
Nem volt pénz gyógyszerre.
Valahonnan - nem is tudom honnan - lehet a föld fenekéről, nem tudom - szereztem. Be is adták rendszeresen. Nem szendvedett időben sokat, de intenzításban annál többet. Utolsó napokban már csak az árnyéka volt. Aztán elhúnyt. Nem is tudom gondoltam-e valamit, vagy csak rettenetesen szenvedtem... Nem emlékszem. Csak arra, hogy lassan beszélni kezdtem magamban. Mint egy sakktábla figurái úgy álltak előttem a családtagok és a lehetséges útvonalak. Túl sok alternatíva nem volt.
Eltelt egy idő, éhezni kezdtek.
Beálltak a hidegek - fázni.
És én, velük együtt nem bírtam enni - mert minden egyes falat keserű lett.
Nem bírtam inni - mert minden korty víz keresztben állt meg bennem.
És visszautasítottam a takarók alatt álvást, mert tudtam, hogy a gyerek vacog.
Belebetegdtem.
Talán bele is halok ... ha nem szerzek akkor és ott - ismét ki a franc tudja hogy honnan valami celeculát - volt takaró, étel, egy kanapé, s még valami játékok és édességek.
Erre már konkrét utasítást kaptam, hogy ha nem hagyom abba - megbüntetnek, szakmailag, mert ez nem mehet tovább.
Közben mit ad a Jóisten szent kegyelme - ugyanabban az esztendőben, Karácsony előtt találkozom egy egész utcasornyi hasonló és rosszabb helyzetben élő családdal.

Ma is így vagyok.
Sok a rettenet.
Már pihenek meg eszem is. Tudom, hogy a víz is életmentő lehet - de ha grasszálni látok valakit - amikor alig pár száz méterre tőlünk családok százai rugják az utolsókat - nagyon haragszom.
Eljutottam oda - hogy én ételt ki nem dobok, halomra többé soha fel nem főzök, annyit vásárolok és abból amit tényleg elfogyasztunk és ha valamim pluszban van nem a kukába viszem, hanem átadom.
Ugyanis annyi szegény családot, nélkülöző gyermeket, gyógyszereiket kiváltani nem tudó beteget, éhező embert mint az idén tavasztól - máig, életemben nem láttam.

Fogalmad sincs mi van ott kint.
Gyerekek három, négy napja étlen.
Felnőttek - majdnem egy egész hete. Semmire nem jut, esélyetelen a jövő is - miközben ha bekapcsolom a tévékészüléket MINDENKI arról kíván meggyőzni, hogy rozsaszínben fut az élet, amit láttam és tudtam, rosszul tudtam - mert én a kurvamittommi nélkül élni nem fogok boldog életet.
Kell nekem minden ami szart sem ér - mert az fogja elhozni számomra a boldogságot.

Ha híreket nézek a botoxos kurva néz vissza rám a műszempilláival, kontaktlencséével, műmmelleivel, seggével és combjaival, és műlelkével - mert nem látta az életet.
És azon gondolkodom, hogy mégis - hogyan láttathatnám - ha az ilyennel nem is, de bár azokkal, akiknek többet is jelent a földi lét mint az örök fiatalság.

Tegnap beszélgettem egy idős bácsival.
Nem mondott sokat, hiszen éppe csak összefutottunk - de szavainak súlya volt.

Mit ád a Jóisten - ma éppen dolgozom, amikor belép egy fiatal az irodába.
Művelt, okos, tanúlt, talán tapasztalt is, de nyegle még. Szavainak nem súlya van, hanem belelebeg az éterbe.  Ő többet mond, talán kissé többet is a kelletténél. Nem ismeri még a félszavak erejét. Magyaráz, meg akar értetni, le akar venni a lábamról, el akarja érni, hogy csodálkozzam és esetleg csodáljam is. Nem megy.
Mondja - éppen valami világrengetőre készül.
Alig pár éve tett egy hasonlót.
Most akkor kit és miért akar ismételten elszörnyűlködtetni?
Kapkod.
Mondom - nem így megy.
Figyeljen befele - mert mi van ha még nem érkezett el a világrengető cselekedet ideje? Ha még nem kész a lélek és az elme a fizikummal való együttműködésre?
Halálkereső módon éli a mindennapjait - a halál árnyékában.
Fél óra elteltével ki is mondja - nem találta meg a helyét, talán azt keresi.
Oh...mondom, akkor ez igen egyszerű. Tudniillik, benned van. Nem kell hozzá sem Himalája, sem a tenger feneke - a lelkedben lehet valahol, valamelyik zúgban elrejtőzve - fázósan és félve, arra várva, hogy kiszabadítsd, megmentsd és értelmet adj létének.

Milyen érdekes az ember...
Mint a gyerek.
A gyerek is ha figyelmet akar, időt akar és szeretet - rosszalkodni, hisztizni, megbotlani és értelmetlenkedni kezd. Erre szokott a legtöbb türelmét veszített és fáradt - ugyancsak hisztis és rosszalkodó szülő belesétálni a játszma kellős közepébe és nekifogni ordítózni, taslikat osztogatni, fenyegetőzni és értelmetlenkedni.

A fiatal felnőttel is így van.
Halálkereső viselkedéssel - kapkodással, meggondolatlansággal, hídak felégetésével próbálja felhívni magára önmaga és környezete figyelmét.
Nem sikítja, de minden tettében benne van a félreérthetetlen s.o.s.
Szerencsés esetben a kontroll ebben az életkorban már nem kívűl, hanem belül található.
És akkor nem kell egyéb - csak egy kis valagászó csend.
Eljutni addig az összetett kérdés-feleletig - hogy mi van? és hogyan tovább. Nem nagy lépésekben, nem öt éves tervekben - hanem pöciben, ahogy a székely mondja.
Egyik feladat a másik után, egyik lépés a másik után, hogy mindig lehessen megtorpanni és visszafodulni, ha valami nincs rendben.
Nem erőszakkal folytatni az önpusztító útat - hanem megállni, realizálni a veszélyeket és visszafordulni.

A kicsi tata a tegnap tudta már mindezt.
Hozzávetőlegesen tíz mondatot váltottunk, de abban benne foglaltatott az egész világtörténelem tanúlsága.
Mégiscsak kellenek a csendek, a hegyek és a bölcs öregek.
A csend - hogy felismerjem ki vagyok és mit szeretnék.
A hegy, hogy csodákban részesülhessek - olyanokban, amiket a völgy soha nem biztosíthat - hiszen csak a magasságok privilégiuma.
És a bölcs öregek - hogy megmutassák a helyes irányt.
Aki mögött már ott van annyi elvesztett és néhány elnyert csata - egészen pontosan tudja - a maga örökérvényű aktualitásában - hogy mitől is döglik a légy.

van egy szomszédom, aki félig viccesen, félig komolyan - minden nap igyekszik elmondani a gyereknek, hogy mennyire fontos a férfi életében a nemi szerv. legrosszabb esetben - ha már semmid sincs, ugyanis kenyérkereső eszköz is lehet. múltkoriban ecseteli hogy számára nem a halál vagy a pokol lenne rémisztő, hanem az a tény, hogy a halál utáni új testel kisebb szerszámot kapna...

s így jutunk el eleve oda, hogy nem hiszek az egyenlő esélyekben.
a fiam most kezdi észrevenni - ugyebár öt évesen se - hogy vele valamiért bőkezübben bánt a természet, mint a társaival. mondja ha kisfiút lát meztelen: anya ő beteg? láttad milyen kicsi pucája volt?...

Annát a ruhák, sminkek, illatszerek és cipők hozzák lázba.
él és hal a divatos darabokért.
rettenetes az, amikor egy anyát és a lányát lassan fényévekre taszít bizonyos kérdésekben az odaadás és a megvetés. nem igaz, hogy nem tartom a lépést - minden feltételt megteremtek annak érdekében, hogy a legek között lehessen - de soha nem mulasztom el közölni vele, hogy mennyire keveset gondolok a külcsínről.

márpedig a ruha teszi az embert...
mert igenis a külső jegyek alapján ítéljük meg önmagunkat és egymást - ebben a felszínes, fogyasztáson alapuló elgonoszúlt világban.

ma mondja egy nyolcvan feletti idős bácsi - hogy nagy a baj.
a fejlődés az oka.
bezzeg annak idején...
most meg tele a világ semmi emberekkel.
Mondom - ha nem egyéb ezen gondolkom már jó ideje. Hogy akkor most mi a teendő és hogyan tovább...
Mire ő - semmi. Ez már csak rosszabb lesz, míg végül nagyon rossz.
Mindketten tudjuk, hogy ezúttal igaza van.

egy olyan világban ahol az analfabéta szüleinek van pénze könyvekre - hogy a kis édes nézegethesse a képeket - de a kis édes soha nem fogja, hanem kitépkedi a lapokat - míg az okosabbja bármit megadna egy folyóíratért, de a szülők nem képesek kiszorítani 2o lejt rá - nem szeretek élni.

abban sem, ahol az esélyek közötti egyenlőtlenség alapján versenyre kényszerűlök nálam sokkal tehetségtelenebb emberekkel. és ezt mind tudjuk. én fejet hajtok, ő meg eltapos - mert az én fejemen kapott lendület árán képes elindulni csak egy újabb eltiprás érdekében.

bánt az ellelketlenedés, a belső értékek elvetése, a gonoszság túlburjánzása, a felszínesség, az igazságtalanság - de legjobban az, hogy sajnálom a gyerekeimet. hiszen vagy beleörlődnek, vagy eltiportatnak.
ilyen az amikor 2 rossz közül kell választani egy még rosszabbat - ha van...
s akad...

Tegnap ahogy ott figyeltem a gyermekeimet játék közben - akaratom ellenére aktiváltam a humán térfigyelő rendszeremet is. Először a padokon néztem végig. Nyugdíjas párok népesítteték be. Csendben voltak - néha egy-egy rövid és velős hümmögés hangzott el, ami arra utalt, hogy igen, ugyanazon a dolgon gondolkodnak. Már szavak nélkül.

Előkerültek a szendvicsek és kisüvegekben pakolt vizek. Továbbra sem volt verbális kommunikáció, maradt a legmagasabb szinten művelt metakommunikáció és a megfigyelésre szentelt idő.

Más idős párok sétálással mulatták el az időt. Ezek sem beszélgettek. Támogatták egymást. A biztonságos lépésekhez már mindkettőnek szüksége volt a másik támaszára.
Érdekes és közös vonás volt mindannyiuknál, hogy nem bámultak vagy rácsodálkoztak, hanem szeliden figyeltek.
Mint amikor már semmi nem tud meglepni - csak szeretem nézni, hogy te, ismeretlenűl, hogyan is élsz....

Magamban arra gondoltam - hogy summa summarum, igen nevetséges az emberi élet. Bölcsességből jövünk, bölcsességbe megyünk, miközben teljesen hülyén éljük le az egész életünket.

Teljes egocentrizmusban, majd megtorpanásban és önbizalom hiányok közepette - majd párkereséssel és egy becsületes munka felkutatásával. Aztán folytatódik a harc vérre menően önmagunkkal - majd párunkkal, majdan ambícióinkkal és életünkkel. És végül - valamitől, egyszer csak csend lesz. És az a csend és béke, amiről egész életünkben álmodtunk - hírtelen zavaró lesz és bántó. Belebetegszünk - személyes kudarcnak éljük meg az egészet - és vagy csak nagyon későre vagy egyáltalán nem sikerül rájönnünk soha, hogy végre hazafele közeledünk.

Félünk a haláltól, miközben életünk oroszlánrésze is azzal telt el, hogy rettegtünk élni az életet.
Vágyjuk a szerelmet - miközben talán soha nem jutunk el arra a szintre, hogy át tudjuk adni önmagunkat. Sokunknak még az sem sikerül, hogy helyesen meghatározzuk azt akik vagyunk és amivé menni szeretnénk. Akkor erre hogyan épüljön elfogadás, önelfogadás és önátadás?

Amikor egy-egy ilyen veszettül csapkodó emberrel találkozom, mindig az eltévelyedés esete jut eszembe. Ha a madarak felették a morzsát, ha üldöz a gonosz mostoha, ha nincs hova hazamennem, ha félelem van bennem és még a sötét is beállt - egyetlen egy dolgot tehetek. Meghatározom azt aki vagyok és azt ahova tartok. Csendben, nyugodtan és összeszedetten. És ha ez megvan - ha Juliska tisztában van azzal, hogy a fény fele venné az útját - onnan kezdődöen már semmi akadály nem állhatja az útját.

Csakhogy - azt is, mint a legtöbb túlélési infocsomagot - nem tanítják, hanem tapasztalat útján juthatunk a birtokába.

pillantás a hídról

hogy mennyire kicsi a világ, azt csak az kezdi látni, aki egészen biztosan tudja, hogy a régi szép idők nem most vannak, hanem valamikor réges régen zajlottak.
Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus elmélete szerint - melyet nem mellesleg először Karinthy Frigyes említett meg 1929(!)-ben “Minden másképp van” című tárcagyűjteményének Láncszemek novellájában - a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. Tehát a mindennapi életre lefordítva ez azt jelenti, hogy bárki maximum 5 emberen keresztül el tud jutni bárki máshoz a Földön, legyen az egy jamaikai halász vagy egy japán bróker. Milgram és kutatótársai nem azt állították, hogy minden ember a Földön 6 lépésre van egy másiktól, hanem azt, hogy átlagosan ilyen hosszú úton keresztül tudunk eljutni egy ismeretlenhez (ha az természetesen aktív szociális életet él és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik).
aki vénülő félben van, tudja már, hogy az elmélet ugyan blöfnek tűnhet elsőre, de igaz...

édes jó anyám - még tejfeles szájú koromban azt tanította nekem, hogy fiam, ha éppen nincs rendelkezésre álló barát, akivel elmenj valahova, menj nyugodtan bátran egyedül, ugyanis nincs az a helyszín, ahol ne botlanál minimum egy közeli ismerősre, akivel végül meglepően kellemes programot pipálhattok ki együtt.

ma a gyerekeket nyakon öntöttem egy meglepetéssel. spontánul zajlottak a történések, nem hívtunk hát senkit magunkkal, hárman mentünk el.
Anna haloványan még hozzátette - hogy csak jó lett volna - de Balázs leintette mondván, meglátod majd mennyi új baráttal ismerkedünk meg.

a víz teteje még jeges volt. na de ha nyár - vizibugyi és fagyi minden mennyiségben.
ma sem volt ez másként. mondom, mehet - nehogy már majd negyven fokban hűlnének meg azok a gyerekek.
alighogy bemennek a medencébe - horogra akad egy meztelen gyermek.
tetszik nekik.
jönnek és jelentenek.
anya - nézd milyen mókás, csurdén van és nem is tudja...

épülőfélben a bizalom, már-már megtöri sikerrel a medence jegét - amikor a gyermek artikulátlanul felkiált - apa, szarnom kell.
láttad volna a tipikus apát, szorúlt helyzetben.
jajj...na...akkor hamar, gyere...azt tedd le, azt vedd fel, azt ne hozd, fussunk, szorítsd ...
futtában még visszakiált, hogy őrizzem a csomagjait.
nyilván - magától érthetődött, de nem nekem kellett a táguló gyerekkel rohannom.
visszajövet - beindul az okos tapogatózás.
a gyerekek mellé telepszik és kommunikál.
most őszintén - mit nem mond el egy kisiskolás gyerek?

nem avatkozom bele, hallgatom és tanulok:
Annával beszélget.
A: neked a feleséged hol van? tudod, nem szokás, hogy apukák strandoljanak a gyerekkel, anyukák nélkül. én ma még csak anyukákat láttam a gyerekeikkel, apákat nem.
Pasi: az asszony takarít és főz.
és a te apukád?
A: apa otthon van. főz. anya takarított, leves van, a másodikot meg megfőzi. tudod - segíteni kell. nem lehet, hogy egész álló nap a laptop vagy tévé előtt tepsedjetek.
Pasi - kiesik a bugyijából a kacagástól.
A: most mi van? nem igaz?
s hallod? te tudsz úszni?
Pasi: igen.
A: és románul?
Pasi: igen.
A: na jó. mert én most tanulok románul és úszni is. de már egy két saját technikám van. ezt például a szomszédasszony tanította. látod? pedig nem is tud úszni...
és te - hogy úszol?
Pasi: nem úszom ma. haza kell menjünk nemsokára. nem szeretném összevizezni magam...
A: hahaha - én is mindig ezt a cselet használom, ha valami olyasmit mondok, ami nem is igaz. te nem is tudsz úszni. hazudtál. s most, hogy majdnem elkaptalak - azt mondod, mentek haza...
Pasi: elpirul.

otthagyja őket és leül mellém.
nekem könnyesek a szemeim a nevetésől.
milyen jólnevelt gyermek... - mondja - talán kínjában, még nem tudom.
beindul a beszélgetés - kiderül, hogy legalább 1o közös ismerősünk van kapásból.
a nagy örömre mindenáron fizet egy fagyit. elfogadjuk - mert na, kiderül az is, hogy pap.
haza akarnak vinni.
mondjuk nem megy. talán majd egyszer, máskor, kitudja...
elmennek.

a délután még egy tucat ismerőssel és új baráttal - valamint összeégéssel folytatódik. a krémeink összesen nyolvan faktorosok. mert kenünk magunkra harmincast és ötvenest egyaránt.
felsóhajtok - régi szép idők, amikor egy marék Doina krémmel kihúztam a nyarat. és nem hetente egyszer, hanem minden nap strandoltam.

Genderek és a babakocsi az esélyegyenlőség napján

Itt van a fiam. Talpig ízzig férfi, aki rajong a női nemért, na meg az igenért is - elcseppen a nyála egy-egy fedetlen habfehér női keblet látván, ennek ellenére - mondja a bennünket körülvevő szűkebb társadalom, hogy mi az, hogy ez a fiú babkocsizik?

Már talán két éve folyik a vita - hogy akkor most szabad-e fiúknak lányos dolgokat és lányoknak fiús dolgokat cselekedniük. Ha igen miért nem és ha nem miért igen...?

Szóval - a fiú ha babakocsival játszik, sikít, nőies vonásokat birtokol és viselkedésmódokat produkál - azt mondják rá, jó elégedetten, hogy buzi.

Szeretem, mert a tudomány megrázta magát és felvette a lépést a változó világgal.

Van egy új, még csak az angol irodalomban használt kifejezésünk, aminek nincs magyar megfelelője, de típusa nálunk is fellelhető: a genderqueer, aki nem a hagyományos férfi és női szerepek szerint határozza meg magát, tehát a transzneműek, kétneműek, nemtelenek és hasonlóak.

Felnőttet keveset látok hitelesen felvállalni mindezt. De a gyerekek, ha nincsenek mellettük a szülők, ha nem kell szigorúan megfelelni a vérrel írt szabályoknak - egyre szélesebb körben jelenítik meg hitelesen ezt a fajta attitűdöt. A jövő zenéje.

Adja Isten, legyen annyira nyitott a társadalom, hogy minden embernek helye lehessen benne.

Mi itt küzdünk Isten tudja mióta a fogyatékkal élők integrációja érdekében - hol vannak ők kérem szépen a dzsenderek sokféleségétől - amivel ma holnap nekünk is tudatosan és helyes hozzáállás birtokában aktívan cselekednünk kell?

Mert, a hatalmas, szivárványt is lepipáló színkavalkádban - 

Vannak akik férfiak és nők is (például az androgünök)
Vannak akik se nem nők se nem férfiak (a dzsender semleges, akinek nincs neme)
Mozognak két illetve akár több nemi identitás között (dzsender fluid)
Harmadik neműek vagy más-neműek (ide tartoznak azok akik a genderqueer kifejezéshez ragaszkodnak vagy nem binárisnak írják le magukat anélkül hogy másnak megneveznék magukat)
Átfedés van vagy elmosódás az identitás és az orientáció között (girlfag, guydyke)
Vannak akik nemi identitása egyértelműen „queer” a megjelenésükben vagy bármi másban de ők maguk esetleg nem is látják magukat nem binárisnak vagy queer neműnek és ide tartozhatnak azok akik politikai vagy radikális szempontok alapján tudatosan vallják magukat genderqueernek.

A genderqueer (GQ) fogalma a gender (társadalmi nem) és queer (a szó jelentése eredetileg furcsa, különös, szokatlan) összetétele.

S akkor a fiam úgy dönt, hogy szeret babázni.

A lányom meg hamarabb kocsizott, mint babázott. Ugyanis babázni egy-két éve kezdett. Na nem szenvedélyesen, hanem csak ritkán és keveset. Unja..

Én sem babáztam soha.

Hamar megnyirtam az összes babámat és el is pakoltam őket.

Ezzel szemben a fiúkkal, vagy fiús játékokkal soha nem untam a mókát.

Jobban szerettem boxolni, mint bármi mást a világon. De na...nem női sport, mondták.

Esélyegyenlőség...

Mindennek belülről kell elkezdődnie.

És soha nem a harc, a hatalami játszma érdekében.

Előszöris - magammal kell megtanulnom egyenlőnek lennem.

Magamhoz kell felnőnöm.

Magamat tisztelnem, hogy más is tisztelni tudjon.

Erre a legjobb példa az állattartás és a gyereknevelés.

Egyszer találkoztam egy olyan férfival, aki az én szempontrendszerem szerint tökéletes volt. Az nem érdekelt, hogy egyhatvan magas, idős, román. Stăpân volt.Kérdezem tőle egy óra vizsgáztatás után a cigiszünetben - papa, van kutyája?

Kérdi honnan tudom.

Mondom mert ilyen pasival nem találkozni minden kanyarban.

Szóval érted?

Van a kutya, amelyik ott rohangál, nem fogad szót, nyegle. És van a Férfi a Kutyával, akik teljes harmóniában mennek vagy futnak egymás mellett. Szavak és utasítások nélkül megértve egymást... Mert ebben a helyzetben a Férfi, A gazda. Kiegyensúlyozott, tiszteli önmagát és a másik felet a kapcsolatban.

Vagy a gyereknevelés példája.

Első az önmagad iránti tisztelet.

És ugyanilyen fontos a gyereked, mint partner tisztelete.

Enélkül semmi nincs.

Nincs szófogadás, nincsenek helyes törvények - mert nincs főnök (ez nem jó szó) vagy gazda sem. Magyarul, nincs kinek szótfogadni...

S akkor egyenlő esélyek:

megértem rá?

Mert akkor vannak.

Ameddig nem hiszem, magamat nem tisztelem - más sem fog, sem hinni nekem, sem bízni bennem sem felnézni rám.