Ha végignézel az elmúlt öt év egyetemi kínálatainak a palettáján, be kell ismerned szorongva és kényszeredetten, hogy ha nem vigyázol, elsuhan a füleid mellett a világ. Egyszerűen erőfeszítésedbe kerül, hogy lépést tarts az új trendek diktálta lépésirammal.
Olyan szakirányok nőnek ki a semmiből, amiket feltehetőleg ugyebár a piac kér - amiknek már csupán a megértéséhez és emlékezetbe véséséhez, azonosításához is külön tekervény szükségeltetik, nem hogy a felfogásához.
A diákok rendszerint nem a nevek szerint tájékozódnak. Hanem a leírás az, ami megfogja őket. Így ha tőlük kérdezed miért döntöttek emellett a szakirány mellett - a válasz soha nem egyszavas, hanem egy egész disszertáció anyaga. Ezzel szemben ha arra kérdezel rá mi lesz belőlük - a vállaikat vonogatják, majd azt válaszolják, hogy semmi.
Az álmok valamikor utolsó év végén kezdenek körvonalazódni - illemből.
A mesteri, jobb és tehetősebb családokban nyúz még egy-két évet az amúgy is késleltetett döntésen, de a semmitől való félelem és rettegés marad.

Ma ismét egyetemistákkal találkoztam.
Gyakran keresik meg egyesületünket kisebb csoportok nyári gyakorlatukat elvégezni vagy letudni akarás szándékával.
Nem nagyon van új a Nap alatt.
Az öt-tíz diákból mindig van kettő-három, aki nagyon komolyan dolgozik, lélekből és vannak akik elvégzik a kötelességüket, majd továbbállnak.
Velük sincs baj. Ügyesek, tehetségesek és törekvőek - csak még nem ismerik a jelenlét misztériumát. Amikor nem letudnak valamit, hanem együtt léle(k)gzenek a feladattal.
Egy dolog mindig elszomorít.
A lemondás és irányvesztettség.
Mintha szülő és gyereke nem élnének egy bolygón és nem beszélnének egyazon nyelvet.
Egyszerűen - elmennek egymás mellett.
Párhúzamos világokban élnek, soha nem találkozó álmokkal.

Soha nem múlasztom el megkérdezni, hogy mit gondol a szülő erről az egyetemről, szakirányról és esetleges jövőről, amiben a gyereke ennyire nem hisz és bízik?
Miért van az, hogy a gyerek kényszeredetten választ egy akármilyen szakot, csakhogy az édesanya és büszke édesapa el tudja mondani, hogy nekem ugyan nem, de a gyermekeimnek bizony sikerült...
Milyen válaszok lehetnek az anyának családi összejövetelek alkalmával amikor a nagyothalló nagynénik rákérdeznek arra, hogy a kis Zsanika (maguk között csak Janika), hol és mit tanúl? Hogyan magyarázzák meg azokat az elvont szakirányokat és azt a keresletet amit a piac követel, de miután megtermeltet eltipor, elefelejt és soha fel nem használ?

Az-az érzésem, hogy nincs bennünk elég bátorság...
Amikor én várni akartam egy évet, hogy rájöjjek melyik álmomat is akarom beteljesíteni a 297 közül, ami aktuálisan épp foglalkoztatott - a családban mindenki hátast dobott.
Nem lehet - ordították egyhangon.
- Mit gondolnak majd a szomszédok, ismerősök, barátok, járókellők?...
Gondoljunk csak azokra a bátor barátainkra, akik két év után ott merték hagyni az egyetemet - és ebbe nem haltak bele szégyenileg, hanem belefogtak még vagy háromba, hogy végül rájöjjenek, olyan egyetem még nincs, ami nekik való lenne.
Kikiáltották őket lúzereknek, csavargóknak, hobbóknak - miközben mélyen mindenki annyira irigyelte a belső szabadságukat, hogy csak reménykedni tudott abban, hogy valahol majd csak elbasszák...

Itt nem egy vagy két ember, hanem egy egész generációnyi fiatal retteg.
Az ismeretlentől - ami önmagtól terjed - a csillagos égig.
Nem ismerik önmagukat, nincsenek kapott eszközeik használatának birtokában, nem ismerik a világot, egymást s így lehetőségeket, alternatívákat sem látnak.
Mindenbe bemenekülnek.
A karrierbe, egy kapcsolaba, a bankkölcsönbe, a gyermekvállalásba, a kapott - nem meggyőződésből fakadó dogmákba, a házasságba, úgynevezett baráti kapcsolatokba és kényszeredetten bevállalt, trendi programokba.
Bögve kelnek és ordítva fekszenek.
nincs öröm, boldogság, felszabadúltság, görcsmentesség, extázis - de ezzel szemben van stressz akármennyi, kényszer, görcsök, bánat, marakodás és szenvedés, na meg fájdalom.
egymást eszik az emberek.

régebben, amikor még létezett önismeret - ha bánatuk volt, önmagukat ették (eszem magam...)
most - egymást eszik, mert nem ismerik az önmagukhoz vezető útat.
mindent kintről várnak.
az ingereket és válaszokat - mert már kérdéseik sincsenek.
csengőszóra kelnek és fekszenek és úgy is halnak meg.
de jó az, ha a sírjukon legalább egy doktort ír... mégis mennyivel másabb a dr. Feri Sári - mint csak így - Ferisári...
nem?

rengeteg embert megmozgatott a tömegközlekedésről vallott rövid élménybeszámolóm. több személyes levelet kaptam olyan tehetséges fiatal szakemberektől, családapáktól, akik bevallásuk szerint emiatt a kezelhetetlen suttyóság miatt hagyták el hőn szeretett országunkat - és azóta - jól olvasod, nyugalomban és békében élnek: önmagukkal, a környezetükkel és igen, családjaikban is béke, szeretet és jólét hónol.
persze hallottam ennek ellenkezőjét is.
Hogy ugyebár a szekér az megy, de a belső békét nem sikerült megtalálniuk. féltik a gyereket, félnek a jövőtől, nem bíznak az új, választott honfitársakban és egyebek.
és ez így reális.
bizony, nem mindenkinek sikerül megtalálnia azt amit keres.
sőt, az is előfordul, hogy a kérdés nem tevődött fel jól. helyesen.
mert az én olvasatomban a jó válaszok minden egyes alkalommal a jó kérdésfeltevésben rejlenek.

folytatván a kis anekdótát, elmondok egy rövid, rendkívűl módon idevágó történetet.
amióta irodai munkát is kell végeznem - elég gyakran fordulok meg hivatalokban.
természetszerűleg - vérmérsékletemből, neveltetésemből fakadóan van egy magabiztos, harcra, konfrontációra hívó fellépésem, amit nem mindenki tolerál jól.
namármost ez, hivatalokban, és egyéb hasonló - téged, mint fogyasztó, függő (ugyebár Románia) pozícióba taszító szerepben - nem tesz a legjobb szolgálatot.
erre első körben rá is jöttem, amikor ott baszakodtam ablaktól-ablakik, fél napokat elcseszve egy-egy öt perces odafigyelést és munkát igénylő feladattal.
tudom, hogy egyedül kevés vagyok a bürokrácia elleni hacra.
hát, stratégiát váltottam és nem harcra hívtam a bürokráciát, hanem segítő jobbot kértem a hivataloktól és hivatalnokoktól.
azt már említettem ugye, hogy az utóbbi időben a gyerekekkel rengeteg állatos ismeretterjesztő könyvet olvasunk?
na ez hasznomra volt.
megtanultam ugyanis állati szinten metakommunikálni.
behódolni.
szag után tájékozódni és egyéb nélkülözhetetlen faktort felhasználni a hivatali ügyintézésre.


utóbb saját ügyet intéztem.
adtak egy iratcsomót és hadarva, hodáci románsággal elmagyarázták nekem, a lassú agyú magyarnak, hogy mit kell tennem, hova kelle mennem, mit kell kikérnem és beadnom és hova.
bumm
semmit nem értettem.
megnyugtattak, hogy van egy előlapja az iratcsomónak, amibe mindez bennefoglaltatik.
jó.
ügyesen átolvastam és minden egyes jotta közelebb vitt ahhoz az aha élményhez, hogy mindezt lehetetlen így végigcsinálni.
de valahogyan muszáj lesz.
elrendeztem a dolog rám eső részét.
azaz, beszereztem mindent, majd visszamentem.
lehajtott fejjel, logó válakkal, lesütött tekintettel, behúzott farokkal - az első nagyobb pozícióban lévő hivatalnoknak, elmeséltem az iratcsomó mögötti személyes drámát.
mert minden papír mögött van egy dráma.
és bevalottam, hogy én ehhez bizony túl kevés vagyok.
itt vannak a papírjaim, a kis pénzem a taxákra - és az időhiányom, ami kruciális a témában.
tudjátok mit testvérek?
nem telt bele tíz perc!!! - megfordulta magát a papírjaimmal és mindent lepecsételve hozott.
a pénzemet visszaadta - mondván, hogy mittoménmilyenizébeestembele,merezcsakholnaptóllenneérvényes címen.

tehát, vannak emberek a hivatalokban is.
de amíg hivatalnok nekem ő - én neki meg egy újabb idegesítő és monton iratcsomó, nem jutunk egyről a kettőre.

nemrégiben félmeztelen találkoztunk újra a weekenden.
alig ismertünk egymásra.
de miután igen - régi barátként üdvözöltük egymást.
a gyerekek valami két órát játszottak együtt, nyelvi és iratbéli korlátok nélkül a medencében - miközben én, bevallottam neki, hogy csaltam.
fejét hátravetve, tele szájjal kacagott.
aszongya - alig várom hétfő legyen és a kollegáknak elmeséljem...

Balázs kincsem ma egész nap nem volt önmaga. Délben általános gyengeségre panaszkodott, levertségre és erős fáradtságra. Ebéd után lepihent, nyekkenés nélkül aludt két órát.
Éreztem, hogy valami nem stimmel. De aztán legóztunk és a jókedve elfeledtette velem az aggódalmat. Estére azonban fájdalomra panaszkodott. Torkában, fülében. Indeunde felkerültünk a sűrgösségire. Előzetesen tudnod kell, hogy mi még a családorvost is kerüljük, nem hogy a korházat. Egyszerűen nem megyünk. Mindig kialakul. A hűlés a hűlésgyógyszerekkel, a vitaminokkal és az egyéb Istennek legyen hála elkerül.
Szuper lett az emerdzsenci, amióta felújjították. Gratulálok. Azon gondolkodtam, jó lehet itt melózni...

Amúgy mentőfóbiás vagyok. Van ennek latin neve? ... Valaki? ...
Hogy állandóan gondok voltak egy időben és haza kellett rohanni, mert baj volt - ha csak hallom is a szirénát - kiakadok. Rettenet megvisel ha valaki bajban van. Inkább a hírtelen halál, mint az agónia.
Minap a régi - biztos nem így mondják, szóval az állami - de szerintem ez sem helyes... - mentőállomás mellett mentünk el és akkora nevetésben voltak az orvosok, asszisztensek, hogy elszégyeltem magam. Mit görcsölök én itt, amikor ez is az élet része. Lám ők miben vannak benne állandóan, munkájuknak köszönhetően, mégis tudnak felszabadúltan nevetni, jól lenni, örülni és élni. Míg én...

A korházba nem volt lányálom visszamenni.
Tudod...van az a feeling...félelem, fájdalom, pánik, görcs, menekülési vágy, s miegymás keveréke - amikor olyan helyre kell visszamenned, ahol bántottak... Na így voltunk mi Balázzsal. Egyformán reagáltuk le a helyszínt. Mintha magamat nyugtattam volna... megnéznek és megyünk, nem maradunk, egy tapodtat sem, ne nyugtalankodj - mondtam nyugodt hangon, miközben a gyermek bennem is tombolt és üvőltött, hogy ő azonnal de most menni akar.

Ahhoz, hogy felülírj egy programot, ami negatív előjellel írodott, vésődött be a lelkedbe - ezen keresztül kell menj.
Ez a második esély, amit mindenki megérdemel.
Tudod, hogy megjárhatod - de megadod.
Na ezt éreztük.
És a program felülródott.
Mindenki kedves volt. A milliő befogadó, barátságos, sőt - gyermekbarát, az asszisztensek kedvesek, megértőek és nyitottak. Az orvosnő profi.
És sovén, mint én...

Tudod ... - én most, 34 évesen találkoztam először egy ugyanolyan sovén emberrel, mint amilyen én vagyok. Mintha tükőrbe pillantottam volna.
Hát...szar volt, meg kell mondanom.

Balázs jól van. Kissé lázas, de tudom, helyrejön. Kicsi párnás kezeit összefogva imádkozott ma este, hogy ne legyen láza mer neki...mondja...nem kell púk.
Miközben én a mosolygó Istent nézve arra gondoltam mélyen magamban - bocsánat...

Éveken át abban a tudatban éltem, hogy nekem tömegiszonyom van. Igyekeztem távol tartani magam a tömegeket megmozgató rendezvényektől - tudván, hogy félelmet, pánikot és egyéb vegetatív reakciókat vált ki belőlem.

Mígnem rá kellett jönnöm, hogy szó sincs erről. Ugyanis nekem nem a tömeggel van bajom, hanem speciel, azaz tömegen belül, vagy azon túl - a parasztsággal, neveletlenséggel, az alapvető együttélési szabályok be nem tartásával.

És nem is biztos, hogy a parasztságon van a hangsúly.

Talán inkább a tudatlanságon és tappintatlanságon.

Ami nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól teljesen független.

Akárcsak a helyszín is, ahol felüti a fejét.

Ugyanis ha elmész egy bevásárlóközpontba - a bejáratnál elkezdődik az undorod. Az-az erőteljes érzés, hogy akkor most legszívesebben visszafordulnál, ha tehetnéd és kész.

Ott tolonganak az emberek, egymás nyakára hágva az ajtónál, nyomják kegyetlenül a bokádra a bevásárlókocsikat - ahelyett, hogy önszerveződve - akik bent vannak - kijöjjenek és utána menjenek be azok, akik kint várakoznak. Ennyire egyszerű. Ez lenne az etikett első számú szabálya. Mindig, mindenhonnan egyszer kijövünk, aztán tódulnak be a bejutni szándékozók. Annál a logikus magyarázatnál fogva, hogy az adott szállítási eszköz, terem, helység vagy üzlet akkor vállik befogadóképessé, ha egyszer kürült.

De nem.

Megyünk egymással szembe, egymásnak, lökdösödünk, tolongunk - mert kell a nagyvárosi feeling.

Ami magyarul csupán csak így írható le: parasztság.

Iskolák, egyetemek bejárata, mozi bejárata, koncert helyszíne, gyorséttermek - minden a parasztság és neveletlenség jegyében működik.

Minap úszni közszállítási eszközzel mentünk.

Élvezik a gyerekek, mert ritka alkalmak.

Benne van a közös játékban, hogy alkalmatosságot választhatnak. Azaz, ők döntik el, hogy éppen busszal vagy kisbusszal utazunk.

Ezennel a kisbusz mellett döntöttek.

Bár ne tették volna.

Elázott, fáradt, kiégett, elfásúlt emberek tömege egy talpalattnyi helyen, amit nehezített az ernyők elhelyezése is.

Az idős generáció, tisztelet a kivétel - kritikán alúli tud lenni a buszokon.

Követelik a jogaikat, bármi áron, akárcsak az orvosi rendelőkben.

Én például azért nem járok orvoshoz, mert egyszerűen képtelenség bejutni oda a tömérdek idős miatt. Azt nem értik, hogy elfoglalt vagyok, sietek, tényleg nincs időm, kész vagyok átugrani bármit, még a saját halálomat is, csak engedjenek sorra kerülni és nyugodtan dolgomra sietni. De nem. Ott ülök. Telnek az órák, egyre nyugtalanabb vagyok és egyre biztosabb abban, hogy már soha nem fogok sorra kerülni. Végül dolgom végezetlenül felállok és elmegyek.

Mégis, mit kellene tennem?

A buszon is ez van. Gyerekkel, terhesen, csomaggal állhatok nyugodtan. Ha le merek ülni, hogy a hasamhoz szorítom, ami eleve az ajtóig ér a riadt gyereket és a táskát - én vagyok a neveletlen, mert le mertem ülni és nem hagyom, hogy a gyerek hanyat vágodjon az instabil járművön.

Vissza a történtekhez. Végigutaztuk a távot. Következett a leszállás. Odaállunk az ajtóhoz. Kinyílik és uram teremtőm gyúrodnak szembe velünk az idegesebbnél idegesebb emberek. Egyszerűen nem engedtek leszállni. Fogom a két gyereket, a kellékekkel tele táskát, próbálunk szabadulni, nem elengedni egymást. Egyre kínosabb. Végül tetéződik abban, hogy fellökik Annát úgy, hogy kitépődik a keze a kezemből és hagyatt vágódik a kisbusz padlóján.

Nyilván majdnem megeszem a gyúródott. Mondom figyeljen jobban - hát milyen élményekkel marad az a gyerek, mégis mit tanul Öntől, az időstől.

Tudjátok mit válaszolt?

Vigyáztam volna jobban a kölykömre.

De akkor már én sem voltam az a született úrinő.

Levetközve minden gátlásomat leharaptam a fejét. Persze az utasokkal egyetemben, akik szintén ellene fordultak - örülvén, hogy valakit végre bűntetlenül ki lehet csinálni a kollektívitás jegyében.

A gyerekekkel átbeszéltük a dolgot.

Talán megértették, nem tudom.

Én nem vagyok bizakodó.

Rendszeresen egyedüli ember vagyok, akik együttélési szabályokra fecsérli az idejét. Sokszor kerülök hátrányos helyzetbe emiatt. Kívűlről teljesen félénknek és balfasznak tünhetek a sok szabálytalankodó ember között, akik félretaszítanak, csak hogy jobban gyúródhassanak.

- Tudod mit anya. Mondta Anna. Többet ne válasszuk a kisbuszt. Tele van idiótákkal.

Nem mondhattam neki, hogy fiam, sajnos az egész világ igen. Márpedig választani muszáj...

Te lányok.
Most halljunk szót anélkül, hogy megbántanálak benneteket.
Mi van ezzel az állandóan változó profilfotó posztolással és csereberélgetéssel.
Hogy zajlik ez és miért?
Addig lehet, hogy értem, hogy egyedül vagytok.
Nincs feedback - sem pozitív sem negatív.
A munka amit végeztek, a szerepek amit betöltötök, a ruha amit felvesztek, az alak amit nehézségek árán tartotok és folyamatosan javítotok - mind mind visszajelzés nélkül marad.

Hazajön az ember.
Keresi az ételt.
Eszik majd elmerül.
Elfelejt bókolnil, fáradt kedveskedni.
De tényleg ettől függ az, hogy elégedettek vagytok-e vagy sem?
Hol a belső egyensúly, a magabiztosság, az önbizalom?
Mint ahogy a mesében a sárkány az erejét a nyúlban tartotta, ti a saját pasitokban?
És ha nem megy, mert nyilvánvaló nem megy ...  akkor az állandó profilfotó posztolásban és a gyűjtött lájkok számában?
Ne vicceljetek!
Nevetséges.
Nem is. Patetikus.
Tessék talpra állni, megemberelni magatokat és véget vetni ennek a sajnálatraméltó tevékenységnek.

Vannak helyzetek amiket egyszerűen képtelenség überelni. Ezeket rendszerint nem emberek, hanem az Élet kreálja.

Itt volt egy ma is.
Tiszta x akták.
Megjelenik egy hölgy, aki arra kér bennünket, hogy segítsünk rajta, hiszen nagy az ő baja.
Sokan keresnek meg így - napi rendszerességgel, többen is.

Nevetnek a kollegák, de ha komolyan dolgozom valamin, rendszerint otthonról teszem, mert a munkahelyen dolgozni nem lehet. Segíteni igen, problémákat megoldani is - de a munka szó szorosan vett értelmében, dolgozni, azt nem. Koncentrálni valamire, meg pláné nem.
Mert nem mondhatom senkinek, aki gondokkal küzd, hogy pardon tati, nekem van egy határidős projektem, jöjjön hétfőn vissza.
Mert milyen az, ha neki éppen ma kell kenyér, mert két hete nem látott csak reklámújságban.

Egyszer valaki azt mondta, azért jött hozzám, mert talált egy újságot, amiben a következőket olvasta: Csata Éva, Segítség Mindenkinek, Hilfe für alle. hát...eljött. és lett hilfe is, meg minden.

A hölgy. Na az ő története egyedi.
Mozgássérült és kapott egy algériai önkéntest.
Több a leves mint a hús lassan.
Intézni az ideutaztatását, a papírjait, a befogadást.
Egyszer, valamikor év elején eljött, de mivel nem tudott tájékozódni, hazautazott. Csak angolul beszél és nem találta meg azt a járatot, amivel Maros megyébe jöhetett volna.
A hölgy pénze kevés. Nagyon kevés. Ő az, aki segítségre szorúl.
Az önkéntes adott.
De valahogy ide kellene jutnia.
Valahogy.
És ebben kellett a segítség.
Hogy valaki, éjjel, kimenjen a bukaresti reptérre, felvegye a pasast, akit nem ismer senki, de van róla egy fénykép. Keressen neki egy járatot Maros megyébe és innen mi szedjük össze és jutassuk el a hölgy otthonába.
A szálak öt különböző úton szaladtak.

Van nekem egy jó barátom, aki szerintem direkt az ilyen ügyekben jártas.
Én csak ilyesmiben keresem és mindig sikerrel járok.
Most is.
Talált nekünk egy hölgyet, aki kimegy a saját autójával, felveszi és buszra ülteti ezt az ismeretlen, de feltételezhetően jó szándékú pasast.
Aki harminc évesen egyszer csak nyakába veszi a világot azzal a céllal, hogy egy ismeretlenen segítsen az ismeretlenben.
Jó nem?
Mondtam...

A születésnap gyermekkorban az igazi.
Amikor az ember - fia vagy lánya felnő, már ez a nap is egy újabb ok a szorongásra és frusztrációra.
Valami mélyről jővő bánat tör rád - hogy valamit elmulasztottál, valamiről lemaradtál, valamit kihagytál, amiért egyedül te vagy a hibás.
A gyerekek imádják a szülinapokat.
Az enyémek élnek-halnak érte.
Már az első születésnapjuktól kezdve, köszönhetően a nagy barátikörnek, önmagukon átlépve megtettünk mindent annak érdekében, hogy mindenkit megvendégeljünk és együtt ünnepeljük az egész királysággal édes kis csemeténk születését.
De persze már a születésnapok sem a régiek...
Bezzeg a mi időnkben.
Amikor a nagyszobában tartottuk - tíz, tizenkét meghívottal, félhómállyal, vinettás kenyérrel és fruktóval meg bem-bemmel.
Soha nem unatkoztunk, sokat táncoltunk. Amikor bejött a lambada még csókolóztunk is, csak úgy a szerelem hevében, hogy másnap ott folytassuk egymás megtépászását, ahol abbahagytuk az utolsó tánc előtt.

Ma nem így menyen...
Van a szülő ugyebár.
Nyútja a nyakát. Dolgozik, hogy legyen, jusson és maradjon.
Jön, vagy jönnek a szülinapok.
Meghívunk minimum tíz, maximum ötven embert. Ez már egy kisebb tömegrendezvény.
Folyik a kaja, pia. Pazarolunk, kiömlik az üdítő, eldobjuk a torta felét, megszáraz a pizza.
A terem egy minimálbér ára.
Jobb helyen vannak animátorok is. Fogadott arcfestő, színész, bohóc, aki vagy szórakoztat vagy nem, a lényeg, hogy jelen van.
Fizetünk, visszük az egyszer használatos játékokat és hazamegyünk.
Volt egy nagy flash mob. Egy hisztéria és kész. Maradnak a képek. Jobb helyen sok sok kép. Ha nagy az űr, valamennyit, gyűrve - ezzel is be lehet tömögetni.

Közeledik a fiam szülinapja.
Két éve volt a legédesebb.
Még hibákkal beszélt.
Azt mondja: anya, én most egy olyan szülinapot szeretnék, hogy mindenki meztelen legyen és süssük a húst az erdőben.
Akkoriban kezdődött el a nagy didi-korszaka, amit azóta sem hevert ki. Csak most már megtanulta késleltetni és részben kontroll alatt tartani.
Kapott mamitól egy könyvet. Mami rendszerint könyveket vesz neki, mert annak örül a legjobban.
Most egy mindenféle állatos volt soron.
Olvassuk.
Minden egyes állatnál írja, hogy a hím nem neveli az utódait. Ahogy önellátóvá válik, hátat fordít a bandának és elegánsan elvonúl.
Egy alfa hím marad, aki rendezi az utódokat és az anyákat.

A fiam ráncolja a szemöldökét.
Láthatóan gondolkodik.
Mi van? - kérdezem.
Tudod anya, én azon gondolkom, hogy melyiknek jobb, aki elmegy és tekereg egy életen át, vagy aki marad és ennyi állatról gondoskodik. Ebben az a jó, hogy minden nő az övé.

Dönteni tudni kell. Az biztos.
Nem erőszakolom rá, hogy ő ez utóbbira született. Majd ha kietekergi magát, úgyis rájön. Arra már a háta is szürke lesz, mint a gorillának.