A játszótér kérlek szépen az a történések szigete.
Ha élményt vagy tanúlságot keresek, nem kell egyebet tennem, minthogy leviszem a gyerekeket.

Annak idején, amikor az írszetterünk tisztelte meg családom életét a jelenlétével - csak annyit kellett mondanunk, hogy na...megyünk?... Azonnal hozta a pórázt és nyitotta a melső lábaival a kilincset. Sokszor szívattuk.
Beszélgetés közben egymásra kaccsintottunk és mellesleg megjegyeztük, hogy na...megyünk?, majd folytattuk tovább a mondatot. Szegény, indult vóna es meg nem es... Szóval, ilyenek a gyerekek... Bocsánat kicsi Puma, akárhol is lennél, hiszen dogmatikai szempontból vitatott számodra a második esély.

Szóval, játszótér.
Csak el kell kezdenem teát tölteni az üvegekbe, a gyerekek, akárcsak Puma, azonnal mint a katonaságban, sorra mosakodnak, pisilnek, öltöznek és készen állnak a kalandra.
Én is.
Ma a szokásos stáb.
A felett egy kurvára amerikai család.
Mom, dad and two kids.
A pucika valamikor katona lehetett. Talán tengerészgyalogos.
Kisportolt, erős és rettenetesen katonás.
A nagyobbik gyerek, aki valószínű akkor cseperedhetett fel, amikor még apa a seregben szolgált, teljesen rendben találtatik.
De a küsebbik, akit már apa nevelt, témán kívűl van.
Csontos, sápadt, hatalmas talpakkal, hozzáillő tenyerekkel - erre mondja a székely, tenyeres-talpas, semmihez nem ért.
Mentül jobban nem ért, a puci, annál jobban forszírozza.
Éppen mászni tanítja, oktatja, dreszírozza a gördeszkapályán.
Nem megy.
A puci kiabál, majd üvőlt, majd tombol - erővel, lendülettel, gyorsabban, húzd fel magad. A gyermek erőssen szótfogadna, de nem tud. Lassan ki is fárad.

Fél méterrel távolabb a purdék.
Fele akkorák, mint a gyerek.
Mellettük nincs apuci, nincs kólájuk, sőt még vizük sem, cipőt sem viselnek, de másznak. Pont úgy, ahogy daddy akarja, habár aztot nem értik.
Daddy egyre idegesebb.
Ránéz a purdéra. Hány éves vagy kérdi tőle angolul. Közben a kezével számol, hogy a gyerek megértse.
Mire a purdé megszólal - six.
Majdnem hanyat esem.
Egyre jobb a közvetítés. Nem jönne jól a reklám.

De lassan vége a shownak.
Amerikai familllllyyyy el, purdék s mük marad.
Há na... vannak dolgok, amin még az Air Force sem segít.

Divat jó színben feltüntetni magunkat.
Nem új a trend.
A régiek is igyekeztek elrejteni hatalmas rokolyáik alatt szartól bűzlő alsófertályukat.
A maszkírozás, a kamuflálás mindigis toppon marad, amíg embert hord hátán ez a szerencsétlen planéta.

A képeinknek ilyen címet szoktunk adni, hogy Moments...- Pillanatok.
És akkor megtöltjük gondosan és előre eltervezett, jobbnál jobb színjátékokkal az életünkről, amik semmilyen mértékben nem jellemznek
Sok más pillanatból tevődik össze életünk, amik mélyen meghatározzák azt, akivé és amivé formálódtunk.
Ezek az előbbi, vakációs, előre eltervezett és gondosan megválogatott Momentsek, elesnek rajtunk, megesnek velünk. A maguk gyönge kis színeivel próbálnak alakítani rajtunk. Ideig-óráig úgy tűnik, talán sikerül is, de aztán hatalmas erővel, mint a gáton az ár megjelennek a megszokott, aljas, kevésbé publikálható és nehezen vállalható pillanatok. Az életünk, mi magunk. Amivel ha kicsit is szembesülnénk - nem biztos hogy elvinnénk szárazon.

Olyan ez a szembesülés, mint reggel a tükör.
Ki ez a vén fasz a pizsomámban?
Mitől ilyen karikás a szeme?
Mióta alussza kukra a haját?
Mióta szűrkül a bőre?
És mondja már meg valaki, mióta lóg így rajta a bőr????
Na ez az.
De aztán munkába kell menni.
Elő a kis trendi, szoros nadrágot, a mindent eltakaró és ápoló kis ingecskét, a push up and do not let down-okat és mehet a színjáték.
Ha ezt valaki lencsvégre kapná, odabigyesszük, csak a magunk megnyugtatása véget, hogy Moments...

Sok minden történt az utóbbi napokban.
Tele vagyok Pillanatokkal.
A magaméval és a másokéval.
Az enyémben láttam meg másokat és a másokéban magamat.
És nem tetszett.
Nem mutatnám könnyen senkinek.
A kicsinyességemet, a korlátoltságomat, a butaságaimat, a tudatlanságaimat, a magamnakvalóságomat, és így tovább.

Láttam egy családot a főtéren.
Szülők, két gyerek.
A kisebbik lány csenevész, fehér bőrű, vékony, csupa csont. A nagyobbik, talán három évvel idősebb, elhízott. Éppen arról folyik a vita, hogy mennyi mindent megtesznek a szülők értük - sorolta az anyuka - voltunk a Mc Donaldsban, a KFC-ben, a moziban, a cukrászdában, megnéztük a kiállítást, vettünk nektek ezt és azt - s ti még mindig duzzogtok???? Még mindig nem elég jó?
- na látod kicsibari, ez egy pillanat.
Nem a kép a gyönyörű mélykék tengerről, ami előtt homokozik a boldog család, hanem ez. Ez egy Moment. Amaz, nem tudom mi.

Láttam a cigányokat az útlevélosztályon, miközben a magam Momentseire készülödöm. Csőstől gyúródnak az útlevélért. Egyikük sem tud írni. Gyerekeik egy része külföldön született, de még egy ország nyelvét sem beszéli. Hangosak, követelőzőek és minduntalan jogaikat hajtogatják. A kötelezettségeikről senki sem világosította fel őket.
- na ez es egy Moment.

Aztán láttam nagyon szomorú és nagyon fáradt anya tekinteteket, csalódott, riadt apa-oroszlánszemeket, félelemmel és derutáltsággal teli gyermekszempárokat és azon gondolkodtam - mi lenne velünk, ha nem a mű, nem a mesterkélt, nem a megjátszott, nem a kitalált, hanem a való nézne szembe velünk?
Mi?....

A gyermekek rajonganak Harry Potterért.
Harry Potter és a Halál ekéi lesznek ma este a tévében, közli Balázs, azzal a magabiztossággal, amihez kétség nem fér, hogy akár a holttestemen át is meg fogja nézni.
A Halál ereklyéi... - javítja ki a szintén témában lévő apjuk.
Mindegy is az. Állítja a fiam, a lényeg, hogy Potter is van meg Halál is. Kihagyhatatlan.
Közben meg elugrik a program.
Lemegyünk mesébe.
Mostanában nem olvassuk.
Anyának kell kitalálnia.
Jó ez így, hiszen még számomra is rejteget meglepetéseket az este.
A mesék világa akaratom ellenére a szerelem vizeire sodor estéről estére.
A boldogan éltek míg meg nem haltak után jön az aszáj.
Ott lenne igazán érdekes a mese.
De abbahagyjuk.
Akárcsak az arcoskodást.
Már nem játszunk szerepeket.
Nem adjuk, és nem adjuk el önmagunkat.
Lemegyünk kényelmesbe, megszokottba, unottba, szürkébe.
Jó a melegítő, kevesebb a kedvesség és minden olyan plusz gesztus ami a szerelmünket bizonyítaná.
Közben meg telnek az évek.
Egyre sűrűsödik azoknak a száma, amikor már nem volt kedvünk megjátszani magunkat és egyre halványul annak az emléke, amikor még igen.
Elfelejtünk játszani.
Komolyak leszünk és felnőttek.
Nem felelősségteljesek, hanem nemőszinték.
Mert ha őszinték lennénk, tudnánk, hogy a másik is éppen úgy vágyja a szerelmet, a játékot, mint mi.

Társadalmi lehet a probléma, hiszen a Potter és az eke várása közben bemutatják, hogy az új bulvárlapszámok mind ezzel foglalkoznak.
Őt lésében a szerelemig...
Hogyan hozd helyre a kapcsolatodat 29 nap alatt...
Ismét kívűlről várjuk a segítséget.
Mástól.
Hogy megmondja, megmutassa, megtanítsa a helyes útat.
Ami nem a miénk, nem egyénre és kapcsolatra szabott, nem járható, művi és mesterkélt.


Olvasom a tegnap, hogy egy elvált blogger leírta pár lépésben a válás utáni tanúlságait.
Hogyan őrizd meg a házasságon belüli szerelmet témában. És több ezer olvasóval, megosztással, rajongóval bővűlt, csalódással teli élete. 

Az emberek kivétel nélkül tudni szeretnék, hogy mitől döglik a légy.
A házasságban nem forog a szexuális élet egyetlen csikorgó kereke sem. Kéne az új, az izgalom, a más, az ismeretlen, nem a szürke, a megszokott, a biztonságos, a jól ismert.

Ismerek egy családot.
Nehezen lett meg a gyerek.
Igazi aranyszaró.
Háromévesen eldöntötte, hogy neki minden nap szülinapja van.
Otthon dolgozó anyukája, tortát sütött.
Öt éves koráig ment a játék.
Minden délben, ovi után, torta, üdítő, ajándék és Boldog szülinapoottttttt... Míg egyszer a gyerek ráunt.
Már nem volt ünnep a szülinap. Soha többé.
Mi a karácsonyi készülődésekkel voltunk így.
Minden évben felkutattuk az ajándékokat, hogy a nagy napon már örülni sem tudjunk.
Ilyen a gyermek... - mondta édesanyám elnézően.
Pedig hát nem.
Örülni újra kell tanulni.
Ahogy szeretni is.
Ahogy játszani, szerelmeskedni, egymást felfedezni, újramegismerni is.

Mert semmi sem magától érthetődő.
A mellettem élő - jó esetben velem élő ember nem kijár, hanem ajándék.
Nem az enyém, hanem a magamévá kell tennem. Újra és újra és újra, az utolsó napig.

Talán hatodikos lehettem, amikor édesanyám véletlenszerűen megajándékozott két kötet szexuális felvilágosítás könyvel.
Az egyiknek, akárcsak Csernus művének az volt a címe, hogy a Férfi, a másiknak A Nő.
A könyv egy része emlékeim szerint tecnikai ismereteket tartalmazott a testről. Miből áll, hogyan működik. Bőven illusztrálva volt, szép, nagy színes képekkel.
A könyv második része a libidót valamint a kiegyensúlyozott szexuális együttlét szabályait tartalmazta.
Kis időre rá, hajszál híján egy erőszak áldozatává estem. Szólni nem mertem senkinek. Hamar újratanulmányoztam a könyvet, hogy milyen esetekben eshet teherbe a nő.
Na ez a rész hiányzott.

Nemrégiben Magyarországon kapott szárnyra az a hír mely szerint elengedték a szülők a tizenéves kislányt házibuliba, ahol a haverek leitatták és erőszak áldozatává tették.
S akkor feltevődik a társadalomban a kérdés, hogy mennyiben volt hibás a kislány, illetve mennyiben tehetők a szülők felelőssé.
Helytelen.
Előszöris, könnyű nekünk arra gondolni, önmagunk megnyugtatása érdekében, hogy minden ember, legyen az nő vagy férfi, aki erőszak áldozatává válik, hibás. Kihívó.
Nem.
Lehet, hogy naív, lehet, hogy butácska, lehet, hogy tapasztalatlan, lehet, hogy mulasztott, de nem hibás.
Ugyanis SENKI, AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SENKI nem követhet el akkora hibát, hogy ez legyen a bűntetése.

Az egész történet legfájdalmasabb pontja, hogy a statisztikák szerint az kiskorú áldozatok nem mernek a szülőkhöz fordulni. Igénylik egy tapasztalt, biztonságot nyújtó felnőtt támaszát, de amennyiben lehet, az ne a szülő legyen.
Mert a szülő nem tud jól, helyesen viszonyulni.
Nem higgadtan kezeli a problémát, ezzel még nagyobb sérelmeket okozva a gyermekben.

Nem vagyunk egymással olyan kapcsolatban, hogy megengedjük magunknak ezt a feltárulkozást, ezt az ősbizalmat. Félünk, rettegünk a következményektől.
Inkább egy idegennek, akit magunk mögött hagyhatunk, aki soha többé nem emlékeztethet a feldolgozatlan traumára.
Kár.
Emlékszem, amikor első gyermekemet hordtam ki.
Nem lehetett senkihez fordulni kérdésekkel.
Minden egyes embert zavarba ejtettek a kérdéseim.
Érdekelt, hogy meddig élhetek bűntetlenül szexuális életet, mit tehetek, meddig feszíthetem a húrt - és akárcsak kamaszkoromban, falakba, tabukba ütköztem.
A korházból kijövet, szülést követően, szintén ezt éltem meg.
A gyermek gondozása kapcsán, a türelem és türelemhiány mentén, nem is szólva a szexualitásról.

Milyen minták ezek?
Miért nem merünk beszélgetni azokról a dolgokról, amik igazán lényegesek?
És kihez fordulhatnak gyermekeink?
Kinek tehetik fel a kérdéseiket, amelyektől a jövőjük, az Élethez, Önmagukhoz való hozzááállásuk függ?

Senkinek.

Átalvert a postás, vaze

A gyermekpénz, az ugye nevetségesen kicsi.
Mindenki tudja, akinek gyereke van, hogy az állam az extrém sportokat kedvelő felnőtteket, akik megisszák a szexuális együttlét levét, havi 42 lejjel jutalmazza.
Ebből elég sok mindenre futja.
Csak miheztartás végett egy nem használt gyermekcipő 8o-1oo lejnél kezdődik, míg egy használt, jó esetben nem kitaposott ára ennél az összegnél keresendő.
Na de sebaj, csak kapná az ember.

Vannak nagyon ügyes szülők, akik a gyermek születésének pillanatától kezdve gyűjteni kezdik a pénzt és amíg be nem tölti a 18-at kamatoztatják, majd szépen az így nyert jelentősebb összeget a gyerek taníttatására fordítják.

A pénz igényelhető bankon át illetve postán keresztül. Hogy utánamész, valamint, hogy kihozzák.
A kihozásos alternatíva hátránya a késés. Jön, de soha nem lehet tudni mikor, mint a Bibliai utolsó óra.

Költözésünkkel elmajmoltuk a jeles napot.
Bevallom őszintén eszembe sem jutott ez a fent említett nevetséges összeg.
Hónap végén számigálok s egyszer csak mondom, hoppá, a pénz nem jött házhoz.
Hívom a postást, aki éppen nyaral.
Kezicsókolom, így meg úgy.
Aszongya nyaral, s kérdezzem az új postást, aki őt helyettesíti.
Ok.
Kérdem.
Nem tud róla, mondja mindjárt jön az új, az nem jó?
Akár.
De hol a múlt havi, apropo?
Nem tudják, menjek a Polgár Jenő hivatalba.
Megyek.
Harmadik szobában kapok választ, miszerint a pénzt márpedig valaki felvette.

S akkor összeáll az ezerdarabos puzzle.
A postásnő...
Akinek az utóbbi hónapokban állandóan ki van ütve a szeme...
Aki gyakran ír alá mindenki helyett és tesz kisebb-nagyobb szívességeket.
Nem szeretnék ártani neki.
Pláné 8o lejért nem...
Mondják menjek, nézzem meg ki írta alá és jelentsem és követeljem...

Nyilván.
Jár.
De ezen az áron?
Így?
Mi van ezzel a nővel?
Mi a helyes ilyen esetben? Közben kiderűlt felmondott. Hát magával vitt kis pénzt.
Kacagtassam magam, vádaskodjak, pereskedjek, veszekedjek, vagy egy lazát legyintsek és tudjam jól - több is veszett Mohácsnál...

Az emberi butaság kultúrtörténete, III.kötet

Volt a szomszédomban anno egy tiszteletreméltó funkcionárus asszony.
Senki nem tudott róla sokat, csak annyit, hogy a Polgármesteri Hivatalban dolgozik.
Volt ez a dolog annyira bárgyun titokzatos, hogy mindenki számára elég volt a tisztelethez.
Mindig jól fésűlt, rendezett, komoly fehérnép képét láttatta azokkal, akik figyelemre méltatták.
Engem a kontyai hoztak extázisba. Bizgerálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez a nő kiengedett hajjal, borzosan egy vasárnap délelőttön.
Igaz nem egyből, de megláttam.
Ugyanis eltelt pár év és a nő kezdett olyan furcsán hanyag lenni.
Először hanyagul elegáns, majd hanyag.
Ekkor nyugdíjazták.
Azonnal, talán még aznap vett egy palóta pincsit.
Mici...
És megváltozott minden.
A nő, akinek soha nem volt gyereke lement anyába.
Miiiiiiiiicciiiiiiiiiiiiii, gyere anyuciiiiiiiihoooooooooz. Borzosan, rendezetlenül futkos azóta is Mici után, aki szarik rá, magasról, de ő rendületlenül neveli.

Nos, a szomszédok tele vannak tanúlsággal.
Most ismétlődni látszik a történet, mert ugye nem igazán van új a Nap alatt.
Szembe velünk költözött egy tiszteletreméltő házaspár.
Asszonyka enyhén fiatalabb, fiatalember, kissé idősebb, komolyabb.
Furcsa annyi volt, hogy rettenetesen zárkozottak voltak első perctől.
Zártak mindent, soha ki nem léptek az erkélyre, soha ki nem tettek semmit, ha mégis kiléptek az korai órában történt, vagy késő éjjel és a függönyt azonnal magunk mögött elrántották, hogy nehogy be tudj látni.
Milyen az ember, azonnal kiszúrtuk és poénkodni kezdtünk a zárt szoba tartalmáról.
Mindez tartott addig, amíg nem vettek egy kiskutyát.
Egy édes fekete szörgombócot.
Mindketten szabadságot vettek ki, ugyanis elhatározták, hogy szobatisztává nevelik a hivatalos két hét leforgása alatt a kis Micit.
Kinyiltak az ablakok, ajtók, elhúzódtak a függönyök, kerültek dolgok a teraszra és egész nap loholnak Mici után, aki magasról leszarja őket.
Vettek pelenkabetétet, amire Micinek rá kellene elvileg állnia, miközben a dolgát végzi.
De Mici nem teszi.

Hogy mit meg nem tesz az ember egy kis őszinte szeretetért...
Azéttt, van ennek tanúlsága...

Amikor megismertem anyósomékat, még javában járták az erdőket. Abban az életprogramban benne volt minden amit városi ember csak hallomásból ismer. A természet szeretete, a feltöltődés, a nagy séták, az önmagukhoz való visszatalálás - természetesen nem deklaráltan - valamint a cél, hogy begyűjtsék az erdő gyümölcseit.

Azóta már több év eltelt.
Talán öt, de szerintük három éve maradt ki az életükből.
Már nincs erejük a kilóméteres túrázásokhoz.
Annak idején az első amit megmutattak - az erdő és a földterületeik voltak.
Mindenhol volt egy valamekkora parcella.
Büszkén mutogatták és fűzték hozzá, egymás szavába vágva jövőbeli terveiket.
Hogy hova mit ültetnek, vetnek, tesznek, vesznek.

Volt, hogy megkeresték őket, hogy adjanak el egy darabot a földekből, de ezt soha nem tették volna meg.
Amíg élek nem tehetem... - hangzott az egybecsengő válasz mindkettejük részéről.
Időközben vesztettek erejükből.
Telik az idő.
Ritkábban mennek el megnézni azt ami az övék, mert egy külön kihívás lett kisétálni a földekre, nem hogy megművelni azokat.
De a kötelesség, kötelesség.
Mai napig teszik.
Segítséggel, fizetett munkaerővel, fogak összeszorítása által.
Régecske számolunk mi már, hogy lassan többe kerül a leves, mint a hús, de az életüket vennénk el, ha mi szembesítenénk ezzel a ténnyel őket.
Szükségük van ezekre az utolsó szálakra, ami még erővel köti őket az élethez.
Hiszen feladat, életprogram és kihívás.

Az idei esztendő szerencsétlenebb bármelyiknél.
Jönnek a hírek, hogy semmi sem gyümölcsözött a földeken.
Akinek tojásnyinál nagyobb lett a pityókája, permetezte azt.
Közben begyűjtötték a takarmányt az állatoknak is. Ha megvették volna kevesebbe kerül, mint így. És itt színtiszta anyagiakra gondolok, nem a fáradtságra, vesződségre, idegeskedésre, izgalomra.
Maguktól hoztak döntést, nem számoltunk helyettük.
Csak láttam, hogy mennyire lehetett nehéz kimondani, eljutni oda, hogy bérbe adnák a földjeik egy részét.

Bizonyára minden időben voltak ínséges esztendők, de nagy a gyanúm, hogy ma valamit erőssen nem csinálunk jól.
Vagy a régi technika nem veszi fel a lépést az új időjárási kihívásokkal szemben, vagy a tempó nem felel meg, vagy elfelejtettünk lelket tenni abba, amit éppen teszünk.
Mert egy egyszerű főzéshez is lélek kell.
Hát akkor a földek megmunkálásához?
Nézd a virágot.
Ha nem a lelkeddel rendezed, adhatsz fényt és vizet, megsínyli azt.
Figyeld a családodat.
Ha csak rutinszerűen végzed a dolgodat, minderől gondoskodhatsz, szétesik összetákolt építményed.

Hol van hát a lelkünk?
Mély önmagunkból hova menekülhetetett?
Munkákból, szerelmünkből, imáinkból, életünkből, kapcsolatainkból, ételeinkből?

Mondom én, valamit nem jól csinálunk...