Paraszt a Mallban

A mi gyermek és fiatalkorunkban ugye nem voltak mall-ok.
Az igazi, feledhetetlen és pótolhatatlan mallhangulatot a jó öreg Romarta jelentette, ami alig egy hónapja mit ad Isten Mall-á nőtte ki magát. Na azóta sem voltam kíváncsi rá. Hadd maradjon meg emlékezetemben azzá ami volt - kommunista bavásárlóközponttá, majd török árúk gyűjtőhelyévé, ami a kilencvenes évek után lett belőle.
Így hát amikor a kolozsvári Julius Mall megnyitotta kapúit, szívesen felugrottunk egy-egy hideg hétvégén szájat tátni és hagyni a gyerekeket belenőni abba, ami ma már számukra természetes.
Nekünk azt hiszem jól esett benne a mozifilmeken felül az ismeretlneség szabadsága. Hiszen ismerős arcokba ritkán vagy egyáltalán nem botlottunk. Emlékek és élmények nem kötöttek a helyhez - tehát az agy nyugodtan és következmények nélkül lemehetett egy-egy fáradt hét után murokba, anélkül, hogy mindez felelősséggel járt volna.

A vásáhelyi mallok már nem jelentették soha ezt a szabadságot.
Valahogy nem tartoztak hozzánk, a látképbe, ergo nem is látogattuk őket szívesen.
Amikor az otthonodban akarnak újítani - az degradálási folyamatnak minősűl. Ha kint kapod, készen és múlt nélkül az kuriózum. Ennyit az emberről.

Ma, akárcsak minden évben - ajándékkajtatási maratont futottunk.
Ott volt a kész Mikuláslevél, a célok, de a bőség zavarában valahogy célvesztetté, derutáltá válik az ember.
Annyi minden tárul a szemed elé, hogy már azt sem tudod pontosan mit is szeretnél.
Ezért is kell mindig jóllakottan és konkrét célokkal, azaz listával bevásárlókörútra indulni.
Ha nem, ott találod magad egy rakás felesleges dologgal a pénztárnál és a nagy kiadással, ami semmilyen mértékben nem fedi a valódi szükségleteidet.

Azt, hogy az árak milyen mérce után szabódnak, azt én már rég nem követem.
Csak azon veszem észre magam, hogy lassan mindenről lebeszélem magam, látva az egyre nővekvő árakat. Ugyanis ha arra az egyszerű és könnyen követhető tényre gondolok, hogy abban a városban, ahol egy valamirevaló csízma ugyebár négyszáz ron - legalább négyszáz olyan családot tudok felsorolni kapásból, akik több mint négyen élnek ennyi vagy ennyi se pénzből havonta - akkor kérdem én, kell-e nekem tényleg, igazán az a csízma, vagy köszönöm szépen megvagyok nélküle is?
Persze tisztában vagyok azzal is, hogy egy minőségi árú többet tart, ha drágább is, mint a silány, ami esetleg ennek tíz százaléka, árban, de időben legalább ennyivel kevesebbet is tart. Na de újabban semmire sincs garancia. Csak garancialevél. Az ígéret. Mert itt minden az ígéretekről, a szemfényvesztésről szól.
És igen, vannak emberek, akik feltalálják magukat ebben a milliőben. Olyan számukra a mall, mint bérleteseknek a színház. Eljönnek időről időre, lassan nem is tudni mi volt hamarabb a mall-e vagy ők, belenőttek, belesímultak a környezetbe.
És vásárolnak, halmoznak, habzsolnak - keresve a pótolhatatlan örömöket, amiket nem igazán ide rejtett el az élet.
A mallok világa olyan mint a több mint hét kertitörpe meséje.
Tele van látványelemekkel, giccsel, színekkel, formákkal - egy hiányzik belőle, a lényeg.
Előbb utóbb felenderedsz, hányingered lesz, minenből sokkkk lesz, menekülnél, csak a kijáratot nem találod.
Ugyanis csak és csakis akkor engednek ki, ha halálra vásároltad magad.
Nem a minőség számít, hanem a mennyiség.
Milyenre? Halálra.

És igen, féltem a gyermekeket.
Mert ahhoz, hogy eljussanak ide, keresztül kell majd menniük azon, hogy kell ez, kell az, jó lenne ez is és ha azt nem kapom meg, akár bele is halok.
Szüntelen mutatom nekik a másik oldalt is - azt, ahol többen vannak. Ahol négyszáz ron nem egy csízma ára, hanem a havi szükséges. De a világ más dolgokat suttog a fülükbe. A legegyszerűbb lenne most szakítani és menekülni, hátra sem nézve - de nem lesz ennyire egyszerű ez. Ide majd újra közösen kell eljutni. Latinovits szavai nyomán:
"Az egyszerűség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű."

Van az-az abszolút humor nélküli vicc, mely szerint nem az a kurva, aki az út szélén strichel, hanem akinek megveszik a bundát és erre este fáj a feje.
Annak idején, amikor kezdő szakemberként végigkurválkodtam a megyét - lelkileg és szellemileg, hogy a rendszer karjaiból az útra kikerülő árva fiataloknak további két éves támaszban legyen részük, nekem is esténként rendszerint fájt a fejem.
Ott voltak ezek a fiatalok, akik mindent szerettek volna csak éhbérért dolgozni nem.
A tanuláshoz sem fűlött a foguk.
Megszokták, hogy az állam ha szűkösen is, de csurrantott, cseppentett és kész.
Egy idő után ahogy kinyílt a szemük tisztában lettek a jogaikkal. És elkezdtek érteni ahhoz, hogy fennhangon kinyílvánítsák azt.
Soha nem felejtem el azokat a lányokat, akik egy sikertelen munkakeresési nap után a bázis fele tartva megkérdezték tőlem őszintén, hogy mennyit keresek. Akkoriban lehetett a fizetésem olyan hat-hét millió. Mondom is őszintén, mire szembekacagnak. És ezért a pénzért csinálom ezt, nap mint nap, diplomákkal, szaktudással? Hát megzavarodtam én?...
Akkor ha ez így van, ők inkább kimennek külföldre vagy egy éjszakai pillangóreptetőbe és összekavarnak egy pár óra alatt kétszer ennyit.
Nyilván - nem értettem egyet velük, de volt ez is egy szempont a nagy érthetetlenség vásznán.
Ahhoz, hogy egy fiatalt is sikeresen felvegyenek valahova lejártuk a lábunkat. Több mint tizenöt, húsz cégvezetővel felvettem a kapcsolatot. Elmentünk, könyörögtem egyetlen egy esélyért, egy olyan napért, amikor ingyen bizonyíthatnak - de a legtöbb helyen ránkcsukták az ajtót.
Ha meg sikerült valahova betenni egyet is közülük, a vége mégiscsak az lett, hogy nem vált be. Vagy ő jött el, vagy elkergették vagy a kollegák nem tudták befogadni a közösségbe.
Három igazi sikertörténetem volt.
Három fiú.
Nem szerettek tanulni, de céljaik voltak.
Az egyik álma az volt, hogy annyi pénzt összegyűjt, hogy el tudjon menni külföldre munkát vállalni.
A másik fiúnak barátnője volt, aki arra gyűjtött, hogy közösen ki tudják fizetni az első lakbért illetve a garanciát és elkezdjenek ha szűkösen is, de élni. Mindenkitől függetlenül, végre kitörtölve azt, hogy árvák és segítségre szorúlnak.
A harmadik meg örökölt egy kis házikót a nagymamájától. Ő arra gyűjtött, hogy helyrepofozza és beköltözzön. Gazdálkodni szeretett volna.
Szóval az igazi túléléshez kellettek a komoly, hosszútávú célok. Másként nem ment.
Aki csak úgy linken - segélytől-segélyig - fától-fáig beleélt a világba, az mind melléfogott.

Ma sem fest másként a valóság.
Én lassan hozzávénülök a feladathoz.
Már nem kurválkodom, hazahozzák a bundát, sőt megtanultam a görcsoldó technikákat és soha nem fáj a fejem. Azaz, pontosan tudom, hogy miért hova, kihez kell fordulni ahogy azt is, hogy mi mennyibe kerül. Mert, hogy soha semmi sincs ingyen, na az is biztos.
A célcsoport akiken segítek az változott, de a nélkülözők felfogása, problématikája nem sokban különbözik az akkor tapasztaltakról.
Látom én, hogy mi lenne a megoldás, sőt ajánlom is. De hosszú távon a nélkülözők soha nem mernek gondolkodni. Mintha egy állandó embertervezördögvégez mentalítás mentén tengődnének.
Annyit még meg tudnak tenni, hogy kinyújtják a kezüket, de az már nem igazán érdekli őket, hogy a kinyújtott kéz, csak helyi kezelést jelent. Mélyrehatót szinte soha nem. Ahhoz az egész rendszert kellene felbombázni, nem lenne elég egyetlen egy ragtapasz.

Időközben azt is megtanultam, hogy a hatékony segítségnyújtás záloga nem a könyörgő kutyatekintet hanem a határozott, beajánlott, konspiratív sejtetés. Erre az emberek mindig megnyílnak. Mert mindenkinek vannak nem törlesztett számlái. És egy ilyen kérés esetén hajlanak azt hinni, hogy ez - egy, azok közül. És megteszik, bízva abban, hogy ezáltal is törlesztettek.

Ha tehát én azt mondom, hogy nem szeretem a politikát, nem leszek különb annál az álszűz fiatal rókalánynál, aki eladja mindenét, kivéve a bundáját. Mert annak a fénye minden esetben elhiteti vele önnön tisztaságát és ártatlanságát.
Igen, eljutottam oda, hogy készen állok eladni a bőrömet is, ha ezáltal megmenthetek ezreket. Ha ez a záloga annak, hogy egy jól célzott és jól megfogalmazott kérésem célba jusson.
Attól még az elveim megvannak, tisztábban világítanak, mint a fényes nap. Életem egy hatalmas igen külön-külön és együtt minderre. De az elveimből nem táplálhatom azokat, akik éheznek, nem takargathatom be azokat, akik fázódnak, nem segíthetek beteget, árvát, elesetett. Csak fésűlgethetem csillogó és fényes bundámat a napon és vigyoroghatok boldogan önnön baszatlanságom oltára felett.

Szóval - kurva vagyok édesanyám - igaz, hogy szeressem is, de mindazonáltal nem magamért teszem. Minden egyes nap eszembe jut a hazám.

Egy elsős gyermek motiváltsága, lelkiismertessége, tenni akarása és bizonyítási vágya nem vethető össze semmivel. Éppen ezért is kell óvatosan bánni vele.
Egyre jobban kezdek nem egyetérteni azzal ami a romániai oktatásban folyik.
Itt van ugyebár Anna.
Szeptember közepén kezdődött el az iskola és már annyi betűt ismer, hogy olvas. Ha meg nem sikerül egyből leírnia és összekötnie szavakat, kiakad és ostorozni kezdi magát.
Betegesen retteg a rossz minősítéstől, holott soha nem hangzott el feléje az-az elvárás miszerint gond lenne a gyengébb osztályzat miatt.
Van hogy nem mennek a dolgok.
Mert szorong.
Előre ideges, hogy mi lesz ha nem sikerül az újnak megfelelnie.
Ilyenkor sem nem lát, sem nem hall.
Nyilván meg sem érti elsőre a feladat kívánalmait.
Majd ha a vele foglalkozó felnőtt megnyugtatja és ebben a nyugalomban elmagyarázza a követelményeket, simán meglesz részéről a megoldás is.

A Skandináv országokban azt a mennyiségű anyagot, amit a lányomék megzabáltak az évkezdés óta - három év alatt sajátítják el és gyakorolják be.
Itt volt a barátnője, aki egy évvel idősebb nála és az osztrák iskolarendszerben tanul.
Nagy vonalakban ugyanazt tanulják másodikban, amit itt a diákok elsőben.
Csak lassabban, nyugodtabban, oldottabban, kiegyensúlyozottabban. Több időt hagyva az új befogadásának és a régebbi leülepedésének.

Kérdezem én - hova sietünk?
Miért van az, hogy harmadikos, negyedikes gyermekek tananyaga kísértetiesen hasonlít arra - mennyiségében és tartalmában, amit mi anno hatodik, hetedikben tanultunk?
Míg egy kilencvenéves öregapó emlékszik még az óvis verseire is, én már a walesi bárdokra is alig. Mire fognak hát emlékezni ezek a gyerekek?
Lesznek egyáltalán emlékeik?
Vagy csak nyomasztóak?
Ugyanis nekünk annak idején az iskola a tanulás mellett nagyon sok élményről is szólt. Mókákról, döcikről, gyümölcsszedő praktikákról, kirándulásokról, bandázásról, szerelmekről, sportról, verekedésekről. Ők meg iskolaundorosak, hasfájósak, sápadtak, magukbaroskadtak és megterheltek. Agyon vannak nyomorítva házi feladatokkal. Hol normális ugyanis, hogy egy elsős gyerek napi két három órát lenyomjon könyvei társaságában?
Ha emellé társul egy olyan lemaradni nem akaró szülő, aki elhordja hangszerórára, sportra, mozgáskultúrára és idegennyelvre is a gyermekét - hát akkor a NagyIsten kegyelmezzen a jövő generációjának.

Egyre több a panasz a Hályogkovács tanítókról is.
Akik újabban nagy mesterei a pszichológiának is, nem utolsó sorban. Így aztán nem csoda ha minden második gyermek általuk beszédhibákkal, diszgráfiával és diszkalkúliával van diagnosztizálva.
Kegyetlenül sokan keresnek meg az utóbbi években, hogy a tanítójuk elküldte a gyereket logopédushoz, pszichológushoz, mert komoly problémát észlelt.
Na itt is kategóriák vannak.
Van olyan szakember, aki szépen, ügyesen elbeszélget a gyerekkel, a szülővel, jobb helyeken a pedagógussal is és felismeri, hogy a történetben egyedül a gyermeknek nincs baja. Ismerek ilyen kiválló szakembereket, hozzájuk irányítom tehát azokat akik engem ezzel felkeresnek.
És van egy másik kategória - akik hosszadalmas, bonyodalmas és költséges kezelési folyamatba fognak egy olyan gyerekkel, akit elég lenne kiengedni napi egy órára a játszótérre, vadulni vagy bambulni vagy marhulni és helyrepattanna.

Szegény, szegény agyonterhelt gyerekek.
Szegény lemaradni nem akaró, teljesítményt és felzárkózást hajszoló szülők.
És szegény Románia.
Még egy pár év - s ne legyen igazam - elmebetegek hazája lesz ez, a miénk. Tele megtört tekintetekkel, életekkel, családokkal és megomlott rendszerekkel.
Mert ami a legfontosabb - arról feledkeztünk el...

;
A szülészetekhez rengeteg rettenetes élmény köt, de van közöttük kettő jó is - a gyerekeim megszületése.

Van valami a levegőben ... minden esetre észrevehető újabban, hogy nem annyira a koraszülések idejét éljük, mint inkább a túlhordásokét.

Én mindkét gyermekemet 44 illetve 45ik héten szültem meg, annak ellenére hogy 38ik héttől esedékes lett volna. Ezért aztán adódott az a küzdelmi színtér, amit mellesleg senkinek sem kívánok, hogy be-be kellett járni vizsgálatokra, hogy nehogy elöregedjen a magzatvíz és baj történjen az addig egészséges születendő gyermekkel.

Volt olyan - 3 alkalommal is, hogy saját felelősségemre jöttem ki, mert éreztem, hogy MÉG nem jött el a mi időnk. És, volt olyanra is példa, hogy utolsó perceimben, kézzel nyomogatva a kibújni akaró gyermek fejét, meg kellett várjam amíg felméltóztatik száradni a föld, hogy ne lépkedjem össze a frissen mosott járólapokat, mert a rend az rend kérem szépen.

Nem csoda hát, hogy a gyermekruhák bőrőndje mellett egy bőrönöt a könyvek tették ki, amikkel agyonütöttem az időt, mert másképpen bególyoztam volna esküszöm.

Amikor a második gyermekemet szültem, a rutinom szenzációs volt. Tisztában voltam azzal, hogy ilyen fokú álmatlanság mellett, mint az enyém, mire van szükségem a túléléshez. Volt ellemlámpám és sok sok jó könyvem.

Vártam a sorsom beteljesedését.

Mivel türelmetlen típus vagyok, hát olvastam. Beszélgetni utálok idegenekkel, főleg ilyen helyen. Senki nem rád kíváncsi, csak önmaga igazolására, és egymás megrettentésére.

Belépett az ügyeletes orvos. Könyvemet újságpapírral szoktam beborítani, ezt még apumtól tanultam, hogy ne rongálódjon. Kedvesen rámmosolyog...:

Mit olvas anyuka?

Hát, csupa olyan dolgot, amire nem muszáj összpontosítani - mondom, hogy elverjem kíváncsiságát.

De mégis? kérdi mosolyogva.

Nincs választás, meg kell mutatni....

Éppen Popper Péter, Hogyan öljük meg magunkat című pszichosztoriit olvasom.

Az orvos arca hamúszörkére változik.

De anyuka... Ön gyermeket vár....

Van így.

“Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

Én azt szerettem volna megtanulni, hogyan kell meghalni ahhoz, hogy anyaként szülessek újjá.

Túl jól sikerült:))))

Így hát most annak jött el az ideje, hogy újabb leckékhez folyamodjam.

Talán holnap.... Ma még nincs itt a Mi időnk:)

Ennek is itt a helye :)

1. Arról, hogy nem lettem én apáca…



Megmondom őszintén, hogy nem kaptam vallásos nevelést a családtól. Édesapám olyan jóízűeket káromkodott még vasárnap nevében is, hogy csuda volt hallgatni.

Szüleim munkahelye a vasárnapi részvételt is megkövetelte – így hát nem sok emlékem van arról, hogy együtt templomba jártunk volna.

Gyerekként kötelezővé tették a vallásórákon való részvételemet, majd magától érthetődővé a konfirmálási előkészítőt. Na itt, és ebben az életkorban ismerkedtem meg tulajdonképpen Istennel. Igazi nagy találkozás volt, olyan életreszóló.

Annyira mélyreható volt a bennem előidézett változás, hogy elhatároztam papnő leszek. Dönteni kellett Kolozsvár illetve Nagyenyed között – ez utóbbit választottuk. Hárman mentünk el, egynek sikerült végigjárnia. Valahogy nem a vásárhelyieknek való Enyed….

És akkor, találkoztam a szerelemmel. És ez is egy óriási találkozás volt. Igazi egetrengető, oly annyira, hogy ott, akkor, alig tizenévesen elhatároztuk, hogy mi ketten bizony összeházasodunk. Mindent fel akartunk dobni és nem hatott ránk sem a magyarázat sem a szép szó. Néhány év után, távolsági kapcsolat lévén, ennek is végeszakadt.

Gyógyulási fázisomban megismerkedtem a drogokkal. Na, ez is egy nagy találkozás volt. Igazi egetrengető, ami majdnem az életemben került. Egy biztos, akkorát buliztam életemnek abban az időszakában, hogy azóta sem hiányzik. Aztán, egyszer csak elhatároztam, hogy megpróbálok normálisan viselkedni, ahogy az egy adófizető állampolgárhoz illik. És igy is lett.Hogy-hogy is…az egy másik történet, amire még nem érzem elég érettnek magam, talán egyszer…

Nagyon komolyan tanulni és dolgozni kezdtem, de ekkor egyre gyakrabban éreztem fájdalmat mindkét mellemben. Nem éreztem semmit tappintásra, de volt egy monoton fájdalom, ami nem hagyott nyugodni.

Mivel a családunkban rengeteg rákos beteg volt apai ágon, elhatároztam, hogy megnézetem, titokban. Nem szerettem volona ezzel rettenetbe kergetni amúgy is tűzpróba elé állított családtagjaimat, így hát életem egyik legnagyobb hibáját elkövetve, egyedül jártam végig az orvosokat.

Első körben tudatták velem, hogy tele vagyok daganatokkal. A melleimben, mindkettőben – összesen hét kisebb daganatot fedeztek fel, a méhemben pedig négyet. Az orvos részvéttel teli tekintettel közölte, hogy elég kevés a valószínűsége annak, hogy jó indulatú elváltozások legyenek, készüljek fel tehát a legrosszabbra és keressek valami támaszt, mert ezt egyedül képtelenség végigcsinálni.

És akkor, hiába volt nagy baráti köröm és egy agyongyötört, de amúgy összetartó családom, úgy éreztem teljesen magamra maradtam.

Elmentem hát a templomba, aztán a paphoz – egyre több lelki beszélgetésre, majd zarándoklatokra, és így vezetett egyenes út vissza oda, ahonnan elindultam – a mindig bennem lévő vágyhoz, hogy lemondjak a normális emberi életről, felöltve az egyház valamely embernek szánt szerepét.

Katolicizálásomat követően nem sokkal, megismerkedtem a Segítő Növérekkel. Azelőtt sok helyen megfordultam, közösséget keresve, ahova én is beillenék, de egyik sem tűnt nekem valónak.

A Segítő Növérek azonban akkora szeretettel és örömmel fogadtak, mintha már réges rég barátok lettünk volna. Bármelyik közösségükbe jutottam el, ezt az érzést, a viszontlátás örömét találtam. Elhatároztam tehát, hogy csatlakozom hozzájuk.

Mondanom sem kell, otthon nem fogadták kitörő örömmel a dolgot. Anyum legalább fél évig duzzogott, apum pedig szóra sem tartotta érdemesnek a témát, egészen addig, amíg egy magyaroszági látogatásom alkalmával nem ő vitt el a közösségi házba. Bevalotta őszintén, hogy nagyon tetszett neki, amit látott, hallott, tapasztalt és főként érzett.

Zöld útat kaptam tehát a noviciátus elkezdésére.

Közben az utolsó eredmények is megérkeztek, hogy az elváltozások nem rosszindulatúak, de résen kell lennem, mert a daganatok jelenléte egy szervezetben sem normálisak.

És akkor, váltás történt a plebánián, ahol napjaim 9o százalékát töltöttem. Új papokat helyeztek ki, a régiektől pedig el kellett búcsuzni.

Megkértek, hogy segítsek bevezetni az új segédlelkészt az ifjúság életébe, átadva neki az órákat, bemutatva az embereket, a környéket.

Így is volt. Akkoriban nem láttam és nem hallottam. Istenben éltem, Istenért.

De a férjem kitartó fajta lévén, addig nem tágított míg be nem hálozott. Bevallom őszintén – tele voltam bűntudattal. Nem Isten fele, mert Isten a szeretet Istene, hanem az Egyház és az emberek fele. Menekülni akartam, de bárhol kértem segítséget, hátatfordítottak. Vagy nem akarták meghallani, vagy rámszóltak, hogy erről soha semmilyen körülmények között nem beszélünk. Ami megtörtént, megtörtént, tessék továbblépni.

Nem tudtam…

Közben teherbe estem Annával. Születése után egy évvel derült csak fény számunkra arra, hogy az általunk választott név jelentése nem más, mint azÚR MEGKEGYELMEZETT.

Magunkra maradtunk. Rejtegettem a terhességemet úgy, hogy közben nap mint nap ott kellett egyetemi órákon részt vennem a plebánia udvarán. Hetedik hós terhes voltam, és senki nem látott semmit. Bennem azonban egy világ volt összeomlóban. Nem tudom elmondani hányszor próbáltam meg eljátszani az öngyilkossággal, amitől éppen az a hit és egyház, Isten iránti szeretett tartott vissza, azaz, az, ami ebben az időszakban éppen a halálba kergetett.

És akkor, államvizsgázni kellett, meg kellett magyarázni az eltűnésemet, ki kellett találni a jövőt, és helyt kellett állni egy sor olyan dologban, ami önmagában is kihívás lett volna.

Nem omlottam össze, de életem azon időszaka – hát…hogy is fogalmazzam meg, egy örök góc marad.

Minden szinten kiéleződött a helyzet:

Egyfelől – meg kellett ismét tanulni laikusként beleélni a világba, azaz, én, aki életemnek utolsó éveit úgy tettem túlélhetővé, hogy naponta kettő, de gyakrabban három szentmisén vettem részt,gyontam, áldoztam, betegeket látogattam, aktívan részt vettem az Egyház életében, hirtelen midenről le kellett mondanom.

Másfelől, én, aki mindig minden helyzetben vállaltam magam és tetteim következményét, most el kellett menekülnöm, hogy ne nyomorítsam meg leendő férjemet, aki akkoriban még pap volt és a megkövezés várta volna, ha erre mind fény derűl.

Közben ott volt az államvizsga, a terhesség ideje és kihívásai, a család és ismerősők, a kérdések, amikre mind válaszokat vártak, a hirtelen köddé vált jövő – Istenem hányszor, de hányszor történt ez meg velem életem során….

És akkor, nem beszélve arról, hogy elveszítettem azt az embert, aki a legközelebb állt hozzám ebben a néhány esztendőben – a lelkivezetőmet. Aki nem volt más, mint a férjem főnőke.

Finoman fogalmazva patthelyzetek sokasága úgy lelkileg, mint fizikailag.

Amikor tehát azt mondom Coelho nyomán, hogy: "Két nő lakik bennem:az egyik meg akar ismerni minden kalandot,át akar élni minden örömet és szenvedélyt,a másik viszont hétköznapi életet szeretne,biztonságot,nyugalmat,boldog családot.Én vagyok a háziasszony és a szajha,két lélek egy testben,akik egymás ellen harcolnak.Egy nő találkozása önmagával egyszerre játék és komoly kockázat.Isteni tánc.Amikor megtaláljuk önmagunkat,két isteni erő csap össze bennünk,két univerzum ütközik össze.S ha a találkozásból hiányzik a kellő alázat,az egyik univerzum elpusztítja a másikat.", akkor nagyon de nagyon keveset mondok el magamról…

A nyolcvanas években, néhányan a vén rókák közül, akik buknak a savanyú szőlőre is, még emlékezhetnek, a Tővismadár című filmre. Gyermekkorunk egyik nagy romantikus élménye volt.

Sajnos, a valóságban nem ilyen… Ugyanis a mi esetünkben, a férjem, a pap – beleszeretett a bennem lévő szintiszta hitbe, Isten iránti rajongásba, életszeretetbe, emberekbe iránti odaadásba – egyszóval abba a szárnyalásba, amit életünk következő szakasza teljesen megfosztott tőlünk. Én meg abban az Istenhez egyik legközelebb álló szerepet viselő emberbe, aki lépésünk áraként ezt kellett eldobja magától, cserébe értem.

Maradtunk tehát – ahogy azt már mondani szokás, a csurdé seggünkkel, és innen kellett újraépítsük magunkat és egymást.

Még nincs kész a mű…, a tevékenység folytatódik, 5o év házasság után eltökélt szándékom kiértékelni.

"Az első pillanatban sem tűntünk álompárnak. Volt idő, amikor senki nem adott volna egy lyukas garast sem a házasságunkért. Ma már úgy gondolom, hogy éppen a köztünk lévő látszólagos különbség kényszerített bennünket arra, hogy megkeressük azt az erőt, amely a valóban jó kapcsolatokat működteti. Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy az élet vezetett egymáshoz bennünket, és azért állított elénk végtelenül sok akadályt, mert azok áthidalása volt az életfeladatunk, és az, hogy megtanuljunk hinni...”

Eva-Maria Zurhorst

Az anyós és én, az anyós..., avagy a Szamár és a Sárkány megszelidítése
( egy régebbi próbálkozás)

Nekem eddig el három igazi anyósom volt - de egyik sem értett meg igazán:))

Az első úgy gondolta kurva vagyok.

A második meg volt győződve róla, hogy őrűlt vagyok.

A harmadik meg - egészen pontosan tudja, hogy kicsit mindkettő.

Hogy mit gondolok én az anyósoktól általában? Sajnos nem sok jót. De azt mindenekelőtt ki szeretném hangsúlyozni, hogy mélységesen elítélem a gonoszkodó és rossz anyósvicceket. Mert ha szeretem és tisztelem a páromat - szeretnem és tisztelnem kell benne és vele együtt azt a bagázst is, amit magával és magában hordoz - jelen esetben ugyebár az édesanyját, bármilyen legyen is velem való kapcsolatában az az édesanya.

Nagyon sokszor törtek borsót az orrom alá, számtalanszor éreztem úgy, hogy vége, többet ebből már igaz nem bírok és nem is vagyok köteles lenyelni - de egy biztos, mélységesen harcoltam azzal a bennem lévő nőies, ösztönszerű rafinériával szemben, hogy anya és fia közé telepedjek.

Addig a pontig ugyanis, amíg akarva-akaratlan én foglalom le a férfi életében a legnagyobb időt és legtöbb pozítív és negatív energiát - ez a harc nem egyenragú felek között zajlik. Minden az én javamra fog eldölni, de csak ami a csatát illeti. Hiszen a pótolhatatlan űrrel, a szomorúsággal és csalódottsággal, az értelmetlen fájdalommal - nekem kell majd együtt élnem nap mind nap.

Érdekes eljátszadózni azzal a gondolattal is, hogy mi lesz majd abban a felállításban amikor én magam leszek a sárkány, a jóakaró - amikor akartom ellenére - mintegy kívűlről fogom hallani a saját hangomat és gonoszkodásaimat - a saját menyemmel szemben. Mert ugyebár melyik anya számára elfogadható az a nő, aki betelepszik a fia életébe, lefoglalva a legcsodálatosabb trónt és kitaszítva mindenkit a döntések szobájából?

Így hát - akaratlagosan küzdök meg percről percre önmagammal szemben - valami olyasmi érdekében, ami természetes. És ahogy vénülök és bölcsülök, egyre gyakrabban engedem át azokat a helyeket anyósom számára - a saját fia életében, amikről korábban úgy gondoltam, hogy csak engem illetnek meg.

Osztozkodom és hallgatok. Mert anya lettem - egy leendő férfi édesanyja, aki egy nap haza fog állítani egy számomra egyenesen unszimpatikus és butácska nőcskével, akivel szemben kell néznem és meg kell harcolnom azokért a jogokért, amelyekről úgy éreztem - hogy örökre engem illetnek. De ma már ezekről is tudom, hogy könnyedén osztozkodni fogok. Azért, hogy maradjanak is.

Mert a birtoklás nem ad, hanem csak elvesz.

A megnyert csaták nem győztesek, hanem minden esetben vesztesek. A lemondás, a szenvedés, a fájdalom ugyanis az én olvasatomban sokkal értékesebb, mint minden más, mert ebből tudom igazán, hogy élek, fejlődöm, vagyok és leszek - az újabb és újabb stratégiák és eltervezendő győzelmek érdekében.

Tudunk vihart kelteni magunkban, s le is tudjuk csendesíteni a viharunkat. (...) Életünk valóban hajózás a nyílt tengeren, ahol nem lehet tudni, milyen vihart hoz a következő óra - de azért azon a hajón egy Kormányos is van! Müller Péter

Volt édesanyámnak egy megrögzött feminista barátnője. Amúgy ez az egész klub, amelyben felnőttem - csupa csalódott, férfiakat el nem fogadó, férfiaknak meg nem bocsátó és idővel a gondolatot is meggyűlőlő szép, okos és talpraesett nők klubja volt.
Az ők harmincas-negyvenes éveik idején tombolt a láz, hogy ha nem megy hát nem kell erőltetni - szabadulj meg a férfitól mint egy ruhadarabtól, megélsz te a jég hátán is... című felfogás.
És mivel a gazdaság kedvezett nekik, ismerettség révén simán megéltek egy fizetésből. Ha meg többre vágytak, vállalkozást indítottak vagy második állást vállaltak és életék nyugis életüket.
Aki meg alkoholista vagy uram bocsá bántalmazó férj mellett sínylődött, azt felkarolták és átsegítették azon a küszöbön, ami után elkezdődött az önmagad felvállalása és a nyitás az életigenre.
Gazdag társadalmi életet éltek, koncertek, előadások, színdarabok, bálok és szülinapok, névnapok megünneplése ismétlődött időről időre.
Minden estére jutott valami. Ha meg nem, hát legrosszabb esetben ott volt a Dallas.
Ez a nő mondogatta mindenki hahótázása közepette - hogy neki bizony néha, üres estéken kellene egy férfi. Na nem másra, csupán csak annyira, hogy a fejét a karjaira hajtsa és megnyugodjon.

Azóta sok idő eltelt.
A feministák megvénültek - a televízió átvette a kormányzást életük felett.
Ha dönteni kell - inkább egy meleg ágyban eltöltendő este a tévé vagy egy jó könyv mellett, mint a feszengés valami előadáson, ünneplőbe öltözött, álarcokat viselő emberek között.

Ők mesélték volt, hogy valamelyik anyósa rettentő buta, de rendkívűl bölcs asszony volt.
Rengeteget olvasott.
Nem dolgozott, eltartották. Elvégezte a házimunkát, majd felkuporodott az ágy tetejére és olvasott. Orrba szájba szerelmetes regényeket.
Ha az ura fáradtan hazavánszorogott és nem volt kedve egy kis etyepetyére, durcásan kiöltözött és elhúzta a csíkot színházba, vagy ahol éppen aznap este, abban az órában összeütöttek két fazakat.
Az ura meg, szegény jámbor lélek amíg az asszonyka hazatipegett bánatában zoknit és bugyit stoppolt, vezekelésképpen.

S itt, éppe ennél a gondolatnál kezdtem el keresgélni az arany középútat.
Aközött ami lehetséges és elfogadható és aközött ami a realitás maga.
Hogy a párok nem képesek néhány év házasságot követően egy kiegyensúlyozott társasági életre, közösen. Hiszen ami az egyiknek tetszik, elfogadható, az a másikat untatja, kívűl esik az érdeklődési körein.
Ha meg ezen a ponton külön válnak útjaik, előbb utóbb egymástól mérföldekre sodorja őket az ár.
Már nincsenek bánatukban bugyikat stoppolgató férfiak és ágy tetején olvasgató hölgyek, aki mindig visszatérnek, ha az előadásnak vége.
Csak elvesztett útak vannak.
Klikkek és klánok - asszonyokból, akik váltak, akik éppen válni készülnek, és akik soha nem szeretnék ezt a lépést megtenni, annak ellenére sem, hogy nap mint nap eljátszadoznak ennek fárasztó gondolatával.
És férfiak, akik igyekeznek apák maradni, mert ők apa hiányában nőttek fel. Közben meg keresik az igazit, hiszen a csapból is az folyik, hogy valahol rejtőzködik a szerencsétlen és percek kérdése, hogy egyszer majd csak hírtelen előáll.
Az élet persze nem változott semmit.
Maradtak riadt gyerekek.
Üres esték, amiket mindenki szívesebben megosztana.
És persze a tanácstalan fiatalok, akik ezt látva rettegnek nekifogni az életnek és igyekeznek meghosszabítani azt az időszakot, amit a Mamahotel biztonságában tölthetnek el, egyetemet, egyetemre halmozva.

Megszűnt az egyensúly, felborúlt a rend, teljes az anarchia minden szinten.
És itt vagyok én és a hozzám hasonlók akik szeretnénk hinni abban, hogy egy fecske nekifuthat a nyárnak. Hogy a lépések, a rezgések, a hullámok egyéntől a globálisig vezetnek.
Hogy ha esetleg én megteremtem önmagamban az egyensúlyt, az hatással lehet családom és szűkebb tágabb környezetem életére - de ha nem egyéb, gyermekeimére mindenképpen, akik majd felnőve, mind mind megalkothatják a saját, különbejáratú nyaraikat - olyan színekben, ami nekik megfelel.