A gyermekek nagyszülei már éppen elég idősek ahhoz, hogy mindenféle külső hatás ellenére se fogjanak neki netezni. Ami az én szüleimet illeti - a szükség viszi rá őket. Szükség: az unókákkal való kapcsolattartás, az írásaim elolvasása, szétszoródott barátokkal, rokonokkal való kapcsolattartás. De ez közel sem az a nethasználat, amit a mi generációnk vagy az utánunk következők produkálnak.

Feltételezem, hogy a velem egykorúak bírnának ötletekkel, ha hírtelen megomlana a rendszer. Kialakul(hat)na egy másik találkozási felület, vagy placc - ahogy én a Fb-t hívom magamban.
Hiszen számomra ezt jelenti a Fb. Egy korzót, ahol időről időre találkozni lehet ismerősökkel, akik máshol élnek, de változatlanul kedvesek számomra, el lehet érni bárkit, meg lehet keresni bárkit, fel lehet venni elejtett szálakat. Sokszor ugyebár nem annyira időigényes és maceráns, mint egy személyes találkozás összehozása - időpontok egyeztetésével és körülményeinek nehézségeivel.
Szeretem. Ragaszkodom hozzá. De persze nem halnék bele, ha nem lenne. Akkor elkezdenék ismét szociális életet élni. Mint régen. Kocsmázni, programokra eljárni, kultúrálódni - ami teret biztosítana azok viszontlátására, akiket szeretek, akikhez raaszkodom, akikért a város az otthonom.
Így van egy Fb lakta terület. Egy rezervátum. Ahol mindez megtörténhet. Nem mindig biztonságos, de a szabályok betartásával és ésszerűséggel akár azzá is válhat. És bízom benne, hogy ez a gyerekeknek is megtanítható. Elsősorban saját példa statuálásával. Mit csinál anya-apa a neten? Hasznos dolgokra használja, akkor én is azokra fogom...

Mondja a fiam a minap:
- anya, rosszalkodtál, most jól megbűntetlek.
- mivel lehet engem megbűntetni te Balázs?
- mivel-mivel...hát, hogy 2 hétig nem írhatsz. mert ahogy elnézlek, az a kedvenc időtöltésed.
- nekem nem. az én kedvenc időtöltésem, hogy anya lehetek...
- nem. az kötelességed!

Anyósóm meséli kuncogva - pletykakerülő üzemmódban, hogy van a faluban olyan asszonyka, nem is egy - aki a Fb előtt helyre kis fehérnép volt. Azóta se veteménye, se rend a portáján - egész nap netezik. Milyen az netfüggőség?
Közben mutatunk képeket, rég nem látott rokonokat, ismerősöket, külföldre szakadt falustársakat és belefeledkeznek az időbe. Megszűnik tér és időkorlát.
Ja...ez a netfüggőség? Akkor nem ítélkezem... - jegyzi meg nem mindennapi bölcsességgel.

A minap megakad a szemem egy képen. Éhező gyerek az anyja kebelén, szemétből mohón lakmározó gyermekek képe - alatta a szöveg - nem elég a like, tégy valamit. Most és azonnal.
Emlékszem régebben - még fiatalon belehaltam volna, hogy valami igen nagyot és értelmeset tegyek. Csak úgy, mindenféle hála és köszönet nélkül.
Talán ezért is lehettem anya. Hiszen így már felelősséggel tartozom - anélkül, hogy emiatt valaha hála és köszönet illetne. Olyan ez a szülői szerep, mint a romákkal való szociális munka. Teszel, adsz, elintézel, megoldasz - míg végül megint minden romba döl. Bumm. Nincs hála, nincs köszönet - van helyette szemrehányás. Hogy te nem voltál elég jó, kitartó, rámenős, okos, jó problémamegoldó s egyebek.
Summa summarum - tennivaló rengeteg van.
Itt és most.
Van kin segíteni, van kin lendíteni - nem kell örökbefogadni szomáliai gyermeket, meglátogatni egzótikus szegénynedegyedeket. Valamelyik egyesülethez, alapítványhoz csatlakozni kell önkéntesnek - akár hezzánk is megteszi és jövő héttől garantált az Életkaland.
Lájkoljunk együtt, lájkoljunk ketten,
Lájkolatlan lájkokot.
Lajkoljunk reggel, lájkoljunk délben,
Lájk lájk katt katt,
Lájk klikk katt lájk. (Open Stage)

Olvasom a Vekerdy gondolatait, miszerint hagyjuk a gyereket élni, ne fojtsuk meg a tanulással. Bárcsak első osztály elején került volna a kezembe ez a tanulmány, hogy ne legyek annyira elszántan bizonytalan. Hiszen voltak alkalmak, amikor lopva, még a saját lányom előtt is, utánozva az írását, megcsináltam egy-egy házifeladatot, érezvén, hogy ha őt hagyom, ez utolsó csepp lesz abban a bizonyos pohárban.

Most amikor a végénél tartunk, elmondhatom, egyik legfurcsább és legambivalensebb egy év volt az életemben.
Én ugyanis imádtam az iskolát. Tanulni jobban szerettem bárminél.

Ott volt az értelmes, intelligens lányom, akin nap nap után láttam, hogy még egy kicsi és örökre megcsömörlik attól, ami az én életemben a legnagyobb erőforrást jelentette. A tanulástól és az iskolától.
Egyrészt természetesen mint minden normális és lelkiismeretes szülő, szerettem volna, ha mindent megtanul és elvégez. Másrészt sokkal fontosabb volt még ezeken a kötelezettségeken túl is, hogy ráharapjon ennek a csodának az ízére. Hogy megszeresse és örömöt jelentsen számára.
Ezzel szemben minél jobban igyekeztem, annál több alkalommal mondtunk csődőt.
Valami késő őszre ott tartottunk a betűk elsajátításának ösvényén, hogy a gyerek elkezdte önmagát általa felemelt mércékhez és másokhoz hasonlítgatni. Szorongott. Ha valamit elsőre és azonnal nem értett meg, kétségbeesett. Nem egyszer sirásba fulladt elszánt igyekezete.
Akkor mondtam magamnak és neki, hogy elég.
Új lapot indítunk.
Innen kezdve ami megvan, hálásak vagyunk érte, ami elmarad, majd bepótolódik.
Játékosan elkezdtem alkalmazni a leszarom tabletta adminisztrálását.
Vettem egy doboz C vitamint és minden reggel iskolába indulás előtt bevetettem vele egyet, majd tanulás előtt a második adagot, a leszarom tablettából.
Mondtam, ha ezt bekapja - onnan kezdődően magasról leszarja azt, ami történni fog.
Hitte is meg nem is. De a placebó hatása megkérdőjelezhetetlen.
Varázsütésre helyrejött, én meg a nyelvemet harapva ha túlterhelt volt, titokban megoldottam a háziját vagy egyszerűen lediktáltam neki magyarázatok közepette a helyes eredményeket.
Bántott a lelkiismeret, miközben arra gondoltam, hogy a gyermekem egészsége és jóléte fontosabb az iskolánál vagy bármilyen előremenetelnél.

Jó, hogy utólag Vekerdy igazolt.
Előfordult, hogy a tanítónő viccesen leteremtett az általam megoldott házik miatt - miközben szerintem mindketten tudtuk, hogy nem cselekszem helytelenül.
Most már biztos.Hiszen bizonyítékként szolgál a kiegyensúlyozott gyermekem. Aki jól teljesít - miközben ezt mindketten magasról leszarjuk és megszerette az iskolát - ami mindennél fontosabb.
Hiszen visszaemlékezve soha nem az a fontos, hogy 9,99 vagy 1o volt a médiám, hanem az, hogy felejethetetlen éveket töltöttem az iskola padjaiban. Amit nem pótol semmi.

Amikor kamasz voltam elkezdtem kutatni az Élet értelmét. Eljutottam Istenhez. Évekig melengetett a kebelén majd valami ilyesmit mondhatott - elég volt, most már mehetsz, magad is elleszel... Jönnöm kellett, noha annyira vágyom vissza mint anyatejről frissen leszoktatott gyerek a fehér keblek biztos puhaságába.
Nem tudom miért ilyen az Élet. Csak azt, hogy egyre inkább halványul a kérdés maga.
Éppen árvaházat keresünk egy kisfiúnak.
A helyzet nem rózsás.
Vannak pozitív példák, nagy felemelkedések de gyakorta előfordul az is, hogy a gyerek végigjárja szülei, éveken át általa megvetett és eltélt útját.
Mintha látni szeretné, honnan jött, annak érdekében, hogy sikerüljön megválaszolnia, hogy éppen hova is tart.
És Isten nem szólhat bele.
Akkor sem, amikor lop, csal, hazudik, veszélybe sodorja önmagát, ahogy a híd fele vezető úton sem. Csak akkor amikor felkiált. Amikor úgy érzi, elvégeztetett.

Nem tudom, hogy eddig el tudtam-e, hogy mi az öröm...
Láttam a gyermekeimen. És érzem a jelenlétükben. De kevés az olyan történés, ami kiugraszt a lelkemre fagyott stuporból.
Ma viszont láttam örömöt.
Annak az anyának az arcán, aki eddig a Halállal osztozott a párnáján, de ma reggel felemelkedett.
Ahogy Pilinszky mondja: az ágy közös, a párna nem...
Nos itt a párna őrzi a Halál arcának lenyomatát.
Azaz, őrizte.
Egészen ma reggelig.
Amikor az anya felállt, mert tervei lettek.
Egészen nagyok. Hogy ismét nekilendűl az Életnek, harmadszorra is, két agyvérzésen túl és őszig annyira helyrepattan, hogy elrendezhesse gyerekét.
Olyan volt ez az öröm, mint az éppen kipattani készülő hajnalhasadás.
Üde. friss, utánozhatatlan és Isteni.
Színpompás.

Megszégyeltem magam.
Valósággal megijesztett. Összegörnyedtem lelkiekben.
Hogy mennyire nem vagyok hálás az Életért, az egészségért, a munkáért, a szüleimért, testvéreimért, a barátokért, akikért tűzbe mennék - függetlenül attól, hogy ők értem nem fordított helyzetben és természetesen a gyermekeimért. Akiket nevelhetek, gondozhatok, szerethetek. Van karom, hogy átöleljem, kezem, hogy simogassam, lábam, hogy játszótérre vigyem és fenékbe rugjam.

Kijárna?
Természetes lenne?
Nem. Ez kegyelem.
Ahogy az élet minden egyes mozzanata igen - a maga igenjeivel és nemjeivel, de főleg az utóbbiakkal.

Az emberi élet próbatételek sorozata. Gyermekként a társadalommal való találkozással, fiatalként a társadalom tágabb és szűkebb rétegeivel való ütközésekkel és felnőttként a gyermeked végigkísérésével ugyanezen az úton. Ha választani kellene, hogy ezek közül melyik bizonyul a legnehezebbnek, talán a kamaszkori nehézségek dacára is a szülői kíséretet választanám, hiszen ez az a pont amikor felismerjük és tudatosítjuk, hogy mennyi mindent tudtunk, véltünk, tettünk és gondoltunk rosszul és nagyon rosszul.

Nyár eleje van.
Számomra huszonévig ez az időszak a vizsgázások ideje volt. Hol felvételiztem, hol éppen ballagtam, hol mindkettőt egyszerre, hol vizsgáim voltak egyszerre több helyen és csak azért szorítottam, hogy legyen időm egyik ajtón ki és a másikon beesni.
A vizsgákat akárcsak a halált kollektíven rosszul fogjuk fel és osztályozzuk. Már eleve így tanítjuk gyermekeinknek, mint a Böböstől, a Mumustól, a Bágenzsáktól való alaptalan félelmet.
Mert a vizsga maga nem rossz. Azok a gondolatok, az a stressz, ami körülöleli teszi negatívvá.
Nekem csupa jó élményeim vannak.
Például az első nagy statisztika vizsgámról, amikor 17-en mertek eljönni a negyvenből. Mind a 17 rólam másolt, mindenki nagy jegyet kapott - amikor leadtam a dolgozatomat nagy dialittasan a tanár végignézett feszes, formás combjaimon, napbarnított börömön, szőke hosszú hajamon és elvágott. Na... van ez így.
Vagy amikor a végigtanult éjszaka után a kádban pihentem ki fáradalmaimat a nagy megmérettetés előtt és csengett a telefonom. Az évfolyamtársak üvöltötték - gyere azonnal, van tíz perced, mert nincs ki vizsgázzon, ketten vannak előtted és a tanár megy haza...

A gyerekek fél éve hokiznak.
Most jutottak el arra a szintre, hogy rutinná vált a heti háromszori edzés.
Amit ugyebár nehezít tanulás, zsúfolt program, egyéb kihívások.
Ha tőlük függene, nem mennénk. Maradnánk.
Mondom - bocsánat, ebben nem a gyerekek döntenek. Hanem a felnőtt. Ha most hagyom, hogy ellustulj, attól fosztalak meg ami a legjobb az életedben: az egészséges életmódtól és annak pozitív következményeitől. Nincs retera. Minden jobb időszakot egy hatalmas cunami követ. Amikor nem tetszik, nehéz, nem jó, feladom és éppen az a legjobb benne, hogy ha nem adom fel - jobb lesz. Megdícsűülök. De csakis akkor!
Nekem is elegem van ezerrel sokszor mindenből - de nem opció a hídégetés.
Megyünk, csináljuk, nincs jajgatás.
Előlről kezdés van.
S ha elbasszuk, hát hátulról.
De nem adjuk fel...

Ezt kellene megtanulják a gyerekek a 7 év alatt.
Hogy megyünk, teszünk, küzdünk, élünk.
Nem feladunk, belehalunk, hátatfordítunk és eldölünk.

Az élet maga egy nagy megmérettetés, vizsga.
Amikor azt hinnéd menni fog, leakad.
De ez nem ok a megállásra. Hanem csakis az újraindulásra.
S ahogy indulok, amit dúdolok, olyan lesz az útam maga.

Annak ellenére, hogy évek óta egyetemi éveimet sírom vissza, hiszen a legszebb - és egyben érzelmileg legnehezebb időszaka volt az életemnek - a napokban rájöttem, hogy semmit nem használok abból, amit ott tanultam azoktól a csodálatos emberektől, akikkel ott és akkor találkoztam. Semmit - érted?
Nem tudom, hogy a kollegák hogy vannak vele, de feltett szándékom megtudakolni még a közeljövőben.

Ezzel szemben amit ma is használok, amikből ma is éldelégek és sokszor táplálkozom - az az önkénteskedésekre szánt szabadidőm terméke. Öt éven át önkénteskedtem egyszerre több helyen is, teljes mellszélességgel és komolysággal. Akkoriban nem azért, mert el lett volna ismerve az erre szánt idő, vagy mert divat lett volna a mutatós cv, hanem csak úgy - mert már akkor nem tudtam elképzelni mást hivatásként és életcélként, mint amit választottam egyetemi szakiányul.
Ez is egy nagyon érdekes kérdés. A választás.
Hogy kiből miért lesz éppen olyan ember és szakember, amilyen...

Szüleim soha nem szóltak bele abba, hogy milyen pálya mellett döntök.
Egyetlen egy dologra huzigálták vehemensebben a szájukat - az apácaságra. Ezt is csak addig, amíg meg nem látták és tapasztalták, hogy abban a közegben hihetetlenül boldog vagyok.
Végül, hogy másként alakult, pontosan annyira véletlen, amennyire döntés. Szerintem semennyire.
Hiszen amikor azt hittem odaértem, biztonságban vagyok, akkor derűlt fény arra, hogy a mesének közel sincs vége. Ekkor kezdődik. Minden eddig történt csavar csak előjátéknak bizonyult.
Meg vagyok győződve, hogy nővérként sem tettem volna mást, mint amit most teszek. Csakhogy most van miért élnem, életben maradnom, realításba kapaszkodnom és küzdenem. Úgy meg az elsőre képes lettem volna elengedni a fonalat.

Nemrégiben egy asszonnyal találkoztam. 42 lejből kellene megéljen. Beteg, de nincsenek papírjai, biztosítása - helyzetéből és állapotából fakadóan munkaképtelen. Mondja, hogy rettenet, amiben vannak. Mondom tudom. Állandóan tudom és nem tévesztem őket szem elől, mert egyre többen vannak. És amíg sikerül, teszünk értünk, küzdünk és vagyunk.
Kérdezi, tudom mit jelent amikor a gyermek éhes és nincs mit enni adni, beteg és nincs gyógyszer, fázik és hideg van, sír és ő vigasztalás helyett üvölteni tudna?
Mondom igen...
Ilyen helyzetben saját testem árulásától sem riadnék vissza. Szemrebbenés nélkül végigdolgoznám az éjszakát - nem magamért, hanem a beteg, éhes gyermekért...

Egyre többen vannak, akiknek keresztje folyamatoan nő.
Nem mondta Krisztus, de én hiszem, hogy vannak emberek, akiknek feladata a segítségnyújtás eme keresztek vonszolásában.
És nem kell ide lexikális tudás, elméletek. Ezzel szemben kell vakmerőség, pofátlanság, kapcsolati háló, magasszintű nyalási képesség és gyomor. Csupa olyasmi, amit az Alma Mater egyáltalán nem oktatott.
Mert amit naponta látunk, azt a legjobb alkohol sem mossa le agyongyötört lelkeinkről.

Érdekes és valós - Marosvásárhely mély álomba szenderűlt.
A magas fokú általános szkepticizmusból immáron úgy tűnik nem lendíti ki senki és semmi.
Nem hiszünk, nem bízunk, nem ismerün el, nem vesszük be, nem nyelvjük le, nem támogatjuk, nem érdekel.
Elvagyunk.

Az utóbbi időben sok olyan művelt, magas beosztásban lévő emberrel - zömében fiatallal találkoztam, akik szerint minden veszve van.
Nincsenek emberek akikben bízni lehet, akiket követni lehetne, akikre fel lehetne nézni és megadni a bizalmat egy esetleges jobb jövő reményében.
Magunkra maradtunk.

Amikor a hét vége fele politikai elemzők kivesézték az Európai parlamenti képviselők előjogait és fizetését ez még nagyobb mértékben kiütötte a biztosítékot.
Többen hangoztatták - bevallom engem is megtorpantottak a számadatok - melyek szerint ha az adott képviselő becsületesen megjelenik és néha fel is szólal - beseperhet valami 6ooo eurót havonta - csak kápében, nem beszélve az utazási költségek megtérítéséről, irodáról és egyéb juttatásokról.
Startból a Böszeszkú lány jutott eszembe. Te Úr Isten az-az észlény viccből képviselte országunkat ezért a hatalmas összegért, minden egyes felszólalásával történelmet írva paródia fejezetben... És mindenki ült tovább karbatett kézzel.

Tömegesen mondunk ellent a változásnak - nem bízva magunkban, egymásban, a megújulásban.
Nem csodálkozom.
Őszintén - kevés esélyt adok annak, hogy valami vagy valaki valóban képes lesz itt pozitív változást előidézni.
Hőbörgünk a bennünket érő igazságtalanságok ellen, miközben nem teszünk semmit.

A mai nap folyamán rengeteg állampolgár - románok és magyarok egyaránt kaptak olyan smst, mely szerint irány szavazni románok, hogy ki tudjuk seperni a magyarokat az európai parlamentből.
És a románok elmentek.
Nem azért mert bíznak a változásban - hanem mert őket még életben tartja a gyűlölet.
Bennünket már az sem.
A gyűlölelet felváltotta, hogy egymásnak estünk. De az is hamar elveszítette savát-borsát. Visszatepsedtünk jó meleg, kényelmes szarunkba.

Mondják, hogy Hargita meg Kovászna megye alacsonyan teljesít a részvételt illetően... - elmondom mit mond a székely ember:
- nem tudom kik ezek. nem tudom kire kell szavazni. mindenki hamis. nem megyek sehova... amíg a pap nem mondja, nem megyek...
A baj az, hogy már a pap sem tudja...
Előző években külön a lelkünkre lett kötve, hogy menjünk szavazni.
Utóbbi időben, hogy aki jónak látja, tegye meg.
Ma: semmi.
Csodálkozunk?
Ne csodálkozzunk.
Döntsünk.
Tenni akarunk? Akkor emelkedjünk fel és tegyünk.
Ha meg nem - ne kritizáljunk, viseljünk csendben a rajtunk ejtett és ejtendő igazságtalan sérelmeket - mert amikor kellett, nem szóltunk bele.
Amikor szó volt adva hallgattunk.

Nem a szavazás napján kell hőbörögni, hanem időközben. Mondjuk holnaptól a helyhatósági választásokig. Menni kell, tenni kell, változtatni kell, segíteni kell - hogy az ügy közös legyen. És a miénk legyen. Különben is, mi többen vagyunk mint ők valaha.
Itt van hát a cselekvés szent ideje.
Csak megint ne maradjon kihasználatlanul...

Közel tíz éve dolgozom és élek együtt fogyatékkal élőkkel.Ma vettem észre, hogy míg régebben fontos volt számomra, megláttam és észrevettem, hogy melyik társam milyen fogyatékkal él együtt - ma már nem tűnik fel. Számomra ők ismerősök, barátok, kollegák, társak - és nem sérültek.
Sikerült eljutni oda, hogy az embert, a lelket, a szempárt, a gondolatokat és érzelmeket, a történeteket, az élményeket látom bennük és nem a korlátokat.

Ma kint voltunk a szabadban.
Nem egy túlzsúfolt helyen, de így is voltak olyanok akik éppen arra jártak.
Két óra után sikerült megértenem, hogy miért bámulnak.

A gyerekeim egy down kóros kislánnyal játszottak együtt a játszótéren, míg mi pár méterrel odébb beszélgettünk, énekeltünk és nevettünk közösen egymás történetein.
Emberek jöttek és mentek. És sajnálkozó pillantásokat vetettek a sérült kislányra.
Ekkor tűnt fel első körben, hogy baj van.
Baj a társadalommal.
A toleranciával, az elfogadással, a megértéssel.
Első szint ugye - a handi, béna, nyomorék. Ez a teljes stupor. Amikor annyira nem tiszteljük a másikat és önmagunkat, hogy közelebb menjünk a másikhoz. Mert ezek a jelzők örök falat jelentenek.
Egy következő szint a fogyatékos jelző. Ez még mindig wrong. A fogyatékos-ban ugyanis benne van minden amit a másikról nem feltételezek. Nem adok neki esélyt. Ő számomra startból kevés. És ezen bármit is tesz, nem vagy nehezen sikerül majd változtatnia.
Magasabb szint - a sérült, fogyatékkal élő jelzők tudatos használata - de ez még mindig nem a feltétel nélküli elfogadás szintje. Ennek egy szofisztikáltabb válfaja - a korlátokkal élő, vagy korlátozott jelző használata. Ennél a szintnél már nyitott vagyok, de még mindig csak feleúton járok - igaz jófele...
És ahova jó lenne eljutnom: Ő, az ember...
Korlátain innen vagy túl. Amikor mankói, széke, botja csak eszközök. Mint nekem a biciklim, cipőm, autóm. Természetesek, hiszen megkönnyítik életét, közlekedését, hétköznapjait.

A gyermekeimbe még benne van ez a természetesség.
Nekik a down kóros kislánynak nem diagnózisa hanem neve van. Szép, magyar neve és lehengerlő kisugárzása. Akivel jó együtt lenni.
A kerekesszéket használó barátnak - jókedve, csodái, történetei.
Nem fogyatékkal élők, hanem emberek, társak, barátok és ismerősök, akiket csak szeretni lehet.