Annak idején, amikor én gyorskorcsolyáztam, nem igazán lehetett görkorizó fiatalokat látni a város utcáin. Voltak a hokisok, akik tudtak görizni és volt is mivel nekik, voltak a futókorisok ugyebár, akiknek szintén volt mivel, illetve voltak a négykerekű, cipőre köthető görkorik, amikkel nem lehetett túl nagy sebességet megfogni, mert fejreálltál.

Nekünk, akiknek hazaadták a korcsolyákat és göriket a lelkünkre kötötték, hogy utcán nem használni... Nem igazán lehetett kereket kapni hozzá. Volt egy régi gyorskoris bácsi, aki sajnálatból készített kereket, de nem volt ez számára megélhetési forrás - mindig duzzogott, amikor megkértük, mert egyébként cipész volt. Táskát, cipőt és ehhez hasonlókat javított.

A felköthető görik, amiket használtunk az utcán - mégis óriási élményt voltak képesek nyújtani. Ritkán használtuk őket párként. Hogy egyszerre több embernek is örömforrást jelentsenek - fél lábra húztuk és úgy eresztettük lefele a hegyen, egészen az orrvérzésig, vagy bőrradírig.

Egyszer sietnem kellett valahova.

Tojást sem lehetett kapni - azt kellett vinnem A pontból B pontba valakinek aki megszorúlt. Nekünk volt éppen, házi és több is. Hogy gyorsabban haladjak és visszamehessek játszani - felkaptam a gyorsgörimet és azzal mentem. A Suceava utcaba tartottam éppen. A kanyarban éppen egy házat renováltak. Apró kövek hevertek a kanyarban alattomosan, várva a siető görkorist - jelen esetben engem. Akkorát vetettem, hogy azt hittem reptemben, többé soha nem kelek fel. Ceausecu idő járván persze, hogy fontosabb volt a tojás mint a testi épség és egészség. Emlékszem, ahogy átsuhant rajtam - inkább a karom, mint a tojás...

Egy sem tört el.

Akkor jöttem rá, hogy a göri másra is használható, mint a kötelező edzés. Utána gyakran göriztem előszeretettel. Addig ezzel a mindentudó párral edzésen kívűl soha.

Ma a gyermekeknek görizni támadt kedve.

Annánál, aki hamarabb görizett, mint hokizott - bevett szokás.

Balázsnál nem.

Nála a göri munkaeszköz. A görizés meg munka. Nem is hitte volna, hogy használható másra is - egészen a mai napig. Amikor három órán keresztül nevetve kergették egymást a nővérével és megtanult hegyen lefele ereszkedni, ugratni és marhulni vele. Alig tudtuk leszedni a lábairól. Ha tőle függött volna, azzal zuhanyzik és tér nyugóvóra.

Kisímult az arca - nem versenyzett, nem összpontosított, nem hiányolta a védőket - megtanult esni és nevetni. Hangosan, gyöngyőzően, gyermekien.

Jó volt nézni a metamorfozálódott gyermekarcot, ahogy a feszűlésből átengedi magát a játéknak.

Anyaságom jutott párhúzamosan eszembe.

Mondják gyermeket szülni és nevelni sokkal előnyösebb fiatalon, hiszen az embernek van még hozzá türelme. És nem tudok egyetérteni. Nekem idő kellett, míg anyává értem. Ha újra élhetném annyi minden nem bántana és bosszantana. Tudnám és tisztelném, hogy ez az egyetlen esély adatott a boldogsághoz. Ami soha többé nem tér vissza. Minden percét maximálisan élvezni kell. Akkor is ha sír, akkor is ha beteg, nyűgős, hisztis, neveletlen és engedetlen. És éppen mint ma - lennének dolgok amiket nem hallanék meg. Egyszerűen továbbmennék. Élvezve a pillanatot, az egyetlent és feledhetetlent, megismételhetetlent.

Idő kell míg az ember eljut ide.

De ez a pont mindent megér.

Minél hamarabb következik be annál nagyobb ajándék.

Egyes emberek szenvedése és fájdalma nem állítja meg a világot. Megy minden tovább a régiben, anélkül, hogy a Föld úgy döntene, nem képes a továbbiakban elhordozni azt a szennyet, amely bűntetlenül rajta folyik időtlen idők óta megállás nélkül.

És a földi életben nem érdem szerint mennek a dolgok.

Vannak akik zavartalanul semmiskedik el a rendelkezésükre álló életet, anélkül, hogy bármi is megállítaná őket akár egy percre is.

És vannak akiknek mérhetetlenül kijut az elviselhetetlenből.

Azt hinnénk, ha egynek a vihar megtépázza a marhaállományát, legalább a háza a békében marad. De nem. Az életben nincsenek szabályok és nem igaz, hogy villám nem csap kétszer ugyazon helyre.

Itt van ez az édesanya.

Nem tudom, hogy volt e könnyebb valaha.

Ha elégedetlenkedő és életutját mgvétózó kényelmetlenkedővel találkozom - emberként biztosan ennek a hölgynek az életébe taszítanám legalább egy időre, hogy tanuljon, szenvedjen és fejlődjön.

A fiatal hölgy egyedül nevel két gyermeket.

A nagyobbik évek óta beteg. Súlyos beteg - annyira, hogy minden év ajándék.

A kisebbik élete, eredményei eddig el örömöt jelentettek ebben a nehéz helyzetben. Azonban rövid ideje fény derűlt a felfoghatatlanra - a kisebbik is beteg.

A hölgyet hallgatom, aki gyakran megpihen nálunk - segítséget, támaszt és vigaszt keresve.

Igazi kiválasztott.

Nem elégedetlenkedik, nem kiabál hangosan - csendben viseli azt, amit rámért az élet.

- Az orvostudomány fejlődik - ahogy az orvosok is emberek. Mi van, ha helyrejön és én halálra emésztem magam. Vagy mi van ha meggyógyítják és én már képtelen leszek hálás lenni...

Legtöbben beletörnénk.

Szilánkokra szakada a szívünk, amely a jólétben méri a megelégedettséget.

És addig van jól, amíg mindenünk megvan.

Ahogy már nem, vagy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, eltörünk. Több helyen és visszafordíthatatlanul.

Ezeknél az anyáknál minden nap ajándék.

A másik jelenléte, a mosolya, egyetlen délután a hétből, amikor a gyerek jobban van - kevésbé vannak fájdalmai, ritkábbak a rosszulétei.

Ők szívből örülnek és mosolyuk lélekből jön.

Nem mondják ki, de látom, mindent tudnak az életről.

Pontosan tudják, hogy egyszer majd jobb lehet.

Ha nem is most, de valamikor minden bizonnyal.

És ha utolsó percben is, de a segítség pontosan akkor érkezik, amikor már nagyon szükség van rá.

Amikor már nincs tovább - csak eddig volt...

Ők azok az anyák, akik állandó szakadó esőben is mosolygósak.

Mert pontosan tudják a gyerek számít rájuk.

Az erőt nem magukból merítik, hanem egy olyan forrásból, amely kiapadhatatlan.

Megszünik idő és tér - és semmi sem lesz fontos, csak az ami van. A jelen. A maga ízeivel, színeivel és veled, azzal, hogy még itt lehetsz...

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -

Van ez a nagymama...
Sokszor írtam már róla. Régóta kínlódunk már mindenfelől vele. Ő meg az élettel amióta megszületett...
Neveli három unókáját, akiknek a szülei egyszer csak úgy gondolták, hogy elég, nem csinálják tovább. És olyan szeretettel, odaadással és erővel teszi, hogy egy elkötelezett anya sem jobban. Bármire képes. Betegen, idősen, gyengén. Megy. Halad, Teszi egyik lábát a másik után - nem riad vissza semmitől és senkitől. Ennek ellenére az élet nem hagyja békében meglenni. Hol éhség, hol adósság, hol kilakolttás fenyegeti - ő akkor sem adja fel.
Van az a szerencsétlen helyzet, hogy béreli a lakást az államtól. Szolgáltató és cég lévén a behajtó - nem ismer eseteket, csak számokat. És bármennyire legyen lelkiismeretes valaki, kicsi jövedelemből nem képes felvenni a harcot az egyre növekvő számlákat kihozó szolgáltatóval szemben.
Ki tudja hányadik alkalommal áll a kilakoltatással fenyegető levéllel a kezében és könyörög az Égieknek, hogy időben jöjjön a nyugdíj. Kap egy kis haladékot, majd folytatja tovább a következő alkalomig, amikor ismételten, ki tudja már hányadszor is ott a végrendelet a kezében. Nem magáért teszi. Mert ha róla szólna, nem tenné. A gyermekekért harcol - akik nem tudom, ha felfogják valaha is azt az áldozatot, amit ez a nagymama vállal értük.
Mondom neki ma kishitűen, elkeseredetten - hogy megint megúsztuk - de vajon meddig... Ajánlom, hogy adjuk be a gyermekeket hétfőtől-péntekig alapítványhoz - legalább ételük, ruháztuk, taníttatásuk, gyógyszerük fedve van... A kicsi beteg. Nagyon beteg. És ritkán, alig jut gyógyszerekre. A nagymama gyógyszereiről nem is beszélek, mert arra sem idő, sem anyagi fedezet.
Ahogy gondolkodik, magamat látom a szemében.
Nem a tükörképem néz vissza rám, hanem az örök anya, az ős anya, a mindenek anyja tekint felém elfáradt szemeiből.
- Évike - én nem adom...
Lehet, hogy ott van étel, van gyógyszer, van ruha - de ha szegényen és nyomorba is - de így együtt ... ezt nem pótolja semmi.
Éhesen a sötétben összebújunk - mindenki elmondja, hogy mire vágyik, öleljük és szeretjük egymást és telik egyik nap a másik után.
Úgy meg - csak az étel és ruha lenne... És hétfőtől péntekig az nagyon hosszú idő...
A szívünk mind megszakadna.
És értem én a nagymamát.
A jelenlét ajándékát, azt, hogy a másik ott lehet - tényleg az Égvilágon nem pótolja semmi.
Most, hogy kifizették a számlát és enyhén vannak minuszban - egy hónapig zavartalanul lehetnek egymáséi.
Maradt egy nagy necc pityóka és egy fél kenyér.
Ha elfogy - marad az ölelés.
De hogy már az sem?...
Ahogy néztem édesanyám szerető, meleg és puha keze jutott eszembe:

Mesebeli kiskirályhoz
Betévedt egy kisleány
Hogy az éppen uzsonnázott
Tulipános udvarán.
Ugye szép itt? Ugye jó itt?
Nézz csak ide meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar
Drágakő a palota.
A mi libánk ezüsttollú,
Aranyszőrű a cicánk,
Ugye itt maradsz nálunk
Örökre te kisleány?
Köszönöm a meghívást de
El nem fogadhatom.
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges

S nem aranyos a cicánk,

De ott van az én két testvérem,
Édesanyám meg  apám.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
Fejem rájuk hajthatom,
Szalmatetős kicsi kunyhóm
A világért nem adom!

Rengeteg szó esik a fészekről fejlődéslélektani szempontból az utóbbi években. Ami véleményem szerint hiányosság, az-az, hogy élesnek és drasztikusnak írjuk le a változásokat. A változások márpedig nem mennek egyik napról a másikra. Minden egyes történésnek, amelyik egyik pontból a másikba juttat el van egy lefutási ideje. Ami igenis szenvedésteljes. Valamiről lemondunk - ami akkor is fájdalommal jár, ha történetesen rossz - hiszen ez volt számunkra eddig a megszokott, a mindennapi, a miénk. Lemondunk tehát erről a valamiről annak érdekében, hogy birtokba vehessük vagy helyébe léptethessük az újat.
Amputált végtengként visszaköszön a régi még jó ideig és ez így is van rendjén...

A fészekből való kirepülés sem egy lépés. Hanem apró lépések sorozata. Ami elkezdődik valahol egészen zsenge gyermekkorban és épűl, bővűl, fejlődik egészen addig, amíg meg nem ér a változásra.
Van a környezetemben két anyuka. Nem igaz, hogy nem értem őket - de Isten bocsássa meg nekem - az anyai szerep túlzásbavitelének a megtestesítői. A fiaik lesznek azok a gyerekek, akik tizenévesen még kikiabálnak a fürdőből - hogy, anya készen vagyok... Képtelenek önállóan felöltözni, élni, lenni - állítjuk. Holott, itt ebben az esetben nem ők képtelenek hanem a szülő az, aki képtelen elengedni a gyerek kezét. Aki szívesen repülne, de ha minduntalan megnyesegetik a szárnyait és fülébe suttogják, hogy nincs készen erre - kénytelen elhinni az üzenetet. Mert ugyebár a Pokol fele vezető út is csupa jóindulattal van kirakva...

Hagyni kell, feladatot kell bízni rá, dícsérni kell és mindenekfelett - hinni kell benne...

Ma Anna csodás napot zárt.
Nem igazán élünk olyan helyen, hogy csak úgy leszalasszam az üzletbe vásárolni. Ezzel szemben gyakran játszunk olyant, hogy nem vagyunk együtt, nem is ismerjük egymást - és haza kell menniük, vagy ki kell nyitniuk a lépcsőház ajtaját, vagy vásárolniuk kell. Anna már román eladóktól is előszeretettel vásárol. Van bennük annyi jóindulat, hogy segítsenek a gyermekeken. És még élvezik is, ahogyan az a gyerek belead apaitanyait, hogy teljesítse a feladatot annak kihívásaival egyetemben.
Szóval ma Anna egyedül lemehetett a nagyüzletbe vásárolni.
Félteni kell a rómáktól. A rómákkal érkező vagy szabadon cirkáló kóbor kutyáktól, az autóktól és természetesen az olyan ismeretlen és megnevezhetetlen veszélyektől, amik csak egy anya fejében születhetnek meg és kelhetnek életre.
Izgatott volt de a feladatot büszkén és tökéletesen vitte véghez.

Ne mondjam el milyen volt számomra az a tiz-tizenöt perc...
De egy első lépés volt azon a bizonyos kireptetést eredményező rögös uton.
Mindent bele gyermekek és sok erőt édesanyák...
Hiszen a gyermek nem a miénk...
Ajándékba kaptuk, hogy gazdagon felvértezve jóindulattal, szeretettel és lelki javakkal - tovább is adjuk őket a világnak.

Amikor elkezdtem szociális szférában dolgozni - szinte minden eset kivétel nélkül megérintett és övön alúl ütött. Rettenetesen sajnáltam azokat akik hozzám fordultak, mintha a sajnálat mozdított volna valamit úgy az én mint az ők helyzetükön. Éppen ellenkezőleg, lebénított. És sokáig nem hagyot élni és pihenni.
Ma is számtalanszor vagyok így.
Amikor valami újba kezdek.
Olyan a lelkem, mint a kétkezi munkás tenyerén a bőr. Meg kell keményednem, hogy újra puhává és áttetszővé lehessek. Mert ez a segítség lépésrendje: feltörés, gyógyulás, rugalmassá válás.

Így jutottam el arra a gazemberségi szintre, hogy ma már éhezés és éhezés között különbséget látok, nyomor és nyomor között éles határvonalat sejtek - az elviselhető és elviselhetetlen irányában.
Ahogy azt is látom, hogy képtelen vagyok a világmegváltásra.
Ha Istentől kaptam volna egy zsák jótevés-magot, eddig már régen szétherdáltam volna mindenfele, hiszen első hallásra minden nyomor elviselhetetlen.

Miközben meg nem - hiszen vannak, akik ebbe születnek bele, akiknek ez a normális és fogalmuk sincs, hogy esetleg hogyan definiálhatnák azt a fajta jobbat, amire jogukban állhatna vágyódni.
És eleve nem a nyomorral van baj, mint jelennel. Hanem a jövőkép hiányával. Az alternatívák nemlétével.

Hogy ott van a lány. A nyomortanya kellős közepén.
Abban nőtt fel, hogy őt és testvéreit, akiknek se szeri se száma, mint a rostalika - ették meg a férgek és bogarak - még ágy sem volt, amire felmenekülhettek volna - csak néha-néha egy-egy gyertya, aminek a lángja ideig-óráig biztonságot adott - és akkor nem elmegy dolgozni, nem továbbtanul, hanem a legkönnyebbet válassza - az általa egyetlen ismert utat követi - a könnyedén és hamar teherbeesés utját. Mert az 2 évig emelt gyermekpénzt jelent és utána is 42 biztos ront. És nem tanul akkor sem, amikor ott sír a változatlan nyomor tetején egy újabb éhes száj, amiért most már ő felel, hanem újabbat szül, majd újabbat és újabbat - rendre kétségbeesett és még fiatal anyjának, akit a család kinevez dadusnak a sok sok gyerek felett, amíg ők zavartalanul vasaznak vagy falkonoznak valahol a város peremén.

Így hát van különbség nyomor és nyomor között.
Éles és jól látható határvonal - az elviselhető és elviselhetetlen fele.
Mert vannak azok, akik megrázzák magukat és elindulnak tenni valamit a változás érdekében és vannak akik maradnak és tovább pergetik a kétségbeesés fonalát - megállíthatatlanul.

A jövő zenéje és titka kieszelni, kiokoskodni, hogy mi a helyes hozzáállás.
A kutyákat ivartalanítjuk...
Az embereket taníttatjuk...
A nyomorgoktól elmenekülünk - gyors struccléptekkel - ha nem látomnemfáj alapon. Nemazéndolgomnemazéndolgom mantrákat ismételgetve jó hangosan magunkban.

Biztonságérzetünk, kedélyállapotunk, jövőről alkotott rövid és hosszútávú képünk szorosan összefügg nem csak gyermekkorban azzal és azokkal amik körülöttünk történnek, akik körülöttünk élnek, vannak. Szűkebb tágabb környezetünkkel, illetve azok történéseivel.
Balázs fiam most érkezett el abban a periódusában, hogy élesen figyeli a kapcsolatokat és történéseit - akciókat, reakciókat.
Nem tűri el az éles vitát, de még a véleménykülönbség hangoztatását sem. Kardoskodik mások igaza felett és tompítani igyekszik a fejünk felett tomboló viharokat - legyen az normális vagy gyermekként félelmetes.
Mivel sok válás és egy szülő által nevelt gyermek van iskolai könyezetükben - valamiért úgy érzik, a helytelenül csonkának hívott családban felnővő gyerek - szerencsétlen és sajnálnivaló. Nekik mindenki szegény, akinek valamiért egy szülő adatott meg.

Nemrégiben készítettem interjút hamarosan megjelenő HIFA RO INFO újságunkban (hifa.ro) egy hallássérült lánnyal. Rég ismerem az őt körülvevő szerető családot - helyesebben édesanyát. Azt akartam mélyebben feltárni és körüljárni, hogy milyen volt hallássérültként felnőni, tanulni, beilleszkedni, életútat keresni és találni, lenni. Erre kiderűlt, hogy a lány örökbefogadott gyerek. Nyilván már rég nem az a sík volt érdekes, amin eleve el kívántam indulni, hanem egy egészen másik - az árvaság, örökbefogadás és saját család megtalálásának témája. Ami nem kerül bele a cikkbe, számomra az volt a legérdekesebb. Azt megtartom magamnak örökre és mélyen őrizni fogom a szívemben - mert egy darab a nagy puzzleomból.
Mondja a kislány - helyesebben közösen anyukával mesélik, hogy gyermekként az Adyban sétáltak. Észrevettek egy ház előtt - Pál atya árvaháza a Milcovuluiban (Szent Erzsébet Alapítvány) egy csoport gyereket. A kislány örökbefogadó édesanyjára néz és kérdezi:
- ezek árvák anya?
- igen. de te honnan tudod?...
- hát a szemükből. azon látszik. 
...
Nos a gyermekek is így vannak a házassággal. Legyen. És ha már van - gyógyuljon és alakuljon. Legyen rugalmas, fejlődőképes, problémamegoldó képességek birtokában és biztonságot adó. És ezért mindent megtesznek.

Valamiért - a ma körülményei nem kedveznek a hagyományos értelemben vett házasságnak és monogámiának.
Ahogy az is tény, hogy a szingliség sem járható út. Minden szingli egy normális és kiegyensúlyozott párkapcsolatra vágyik egy olyan pertnerrel, akit méltán hívhat egyenrangú másik félnek, társnak.
Vergelődünk, kapálózunk - de a házasság sziget. Ahol gyakran sújtanak le viharok - a lényeg azonban állandó.
Bármilyen is legyen ... ez az én otthonom.
Érdekem hát, hogy minél lakhatóbbá tegyem.
Úgy a magam, mint azok számára, akik ideiglenesen vannak benne jelen.
Ideje hát elásni a csatabárdokat.
Azok akik lejárták a hét vasbakancsot valami jobb és üvözítőbb felkutatása érdekében ugyanazzal a véleménnyel és tanáccsal tértek haza - nincs ennél jobb, minden marad a régiben.

Soha nem fordult elő velem gyermekként, hogy megdézsmáltam volna a nagy közös családi kasszát, hogy jóllakhassam a barátaimmal, mint Mackó a mézesben. Mi nem üzletben garázdálkodtunk, hanem a szomszéd kertjében. 

A mi terasszunk minden időben tele van roskadásig az éppen szezonnak megfelelő gyümölcsökkel, zöldségekkel. Édesanyám piacfelelős lévén - rengeteg terméket kapott azoktól az árúsoktól, akik így szerették volna megköszönni, hogy van és éppen ő dolgozik aznap. Mivel nagyon szerették, hát rengeteget kapott. Ennek köszönhetően még vagy négy - öt család, illetve a mi barátaink is éltek ezen a kiapadhatatlannak bizonyuló éléskamrán.

Na de milyen a gyermek... és nem is a gyermek, hanem az ember maga. A tiltott gyümölcs, amiért harcolni és szenvedni kellett sokkal jobban esett, mint az ami már eleve készen megvolt. Gyakran megdézsmáltuk a szomszéd veteményessét - sárosan vagy félpiszkosan fogyasztva onnan murkot, karalábét, káposztát - vagy ugyebár idénynek megfelelően mikor mit.

Nem felejtem el soha az édesanyám arcát, amikor tudomást szerzett róla: ... na de édes fiam... keresem, hogy kinek adjuk, hogy ne romoljon ránk, mert kár lenne - erre ti meg... nem értem...

Ilyen az a pasas akinek megvan otthon mindene - szép feleség, anyagi javak, egyetértés - és egyszer csak elkezd valamire vágyni. Vadászhatnék... Meg akar lesni, szemmel akar tartani, döntést akar hozni, be akar cserkészni, el akar kapni. Mert a vadászösztön mindörökre bennünk él. Tetszik, nem tetszik - van. Szembe kell nézni vele. Hogy vannak közöttünk erösebbek, akiknek sikerül elhallgattatni önmagukban ideig-óráig, netán egy életidejig, rendben van - de álmukban ők is visszajárnak az Örök Vadászmezőkre.

Tegnap volt az első olyan nap a három hét alatt, amikor mertem annyi pénzzel elindulni itthonról, amennyibe kerül egy csomag cigaretta. Hősiesen bevallom az első üzletig küszködtem magammal, hogy vegyek vagy ne vegyek cigarettát. Meg is hoztam a döntésemet. Szükségem van egy utolsó csomagra - üsse kő, bemegyek. Közben meg csengett a telefonom, belefogtam egy beszélgetésbe - így hát elszalasztottam az első lehetőséget a személyes kielégüléshez, bűnbeeséshez.

Ma szintén ugyanez a forgatókönyv. Cigirevaló összeg nálam - vásárlás a gyermekeknek - eladó kényszeredetten kedves kérdése - hogyleszekeszívesmégvalamitesetleg - és nem lettem, holott ott állt előttem egy egész karikányi kulcs a mindenféle boldogsághoz.

Miközben kiderült, hogy Balázs nem annyira az egészségem elvesztésébe vagy az elmúlásba borzongott bele, hanem sokkal prózaibb dolgok mozgatták meg a leszokásra ösztökélő uton. Édesanyám, ha edzem és te kimész cigizni - nekem egyre növekvő gombóc van a torkomban. Ezért nem akartam, hogy cigizz. Ha megigéred, hogy nem mozdulsz mellőlem - szivarazhatsz. Most már sajnállak...

Hallgass gondolatmenetet:

anya - te minden nap edzel... ha így van sokáig egészséges és fiatalos maradsz... apa nem edz, ő korán megöregszik. de te megígéred, hogy ha ő majd csoroszlya lesz te nem keresel magad mellé fiatalabb férfit?... mert az nem lenne jó!

Csak jó lenne tehát egy koporsószeg - indeunde - mert elég unalmas ennyire jókislánynak lenni. Érdekes, hogy álmomban sem vétkezem. Mindig megébredek, ha olyan területre érek, ami kezd félreérthetetlenül sikamlossá válni. 

Más legalább álmában kap eleget. Nekem meg még az sem adatik meg. Hát igazság ez, kérdem én...