Nem tudom, hogy próbáltál-e lemondani valaha valamiről életedben, amihez fölötébb ragaszkodtál? Ha igen, tudni fogod, éppen miről beszélek, ha nem - utazás lesz. Újszerű, érthetetlen - idő kell majd, hogy beágyazd. Annak idején, amikor a cigarettáról próbáltam lemondani, nem volt az a film, könyv vagy internetes oldal, ahol ne abba botlottam volna bele. Az utcán - addig soha nem - emberek mentek előttem, mellettem, körülöttem, aki fújták a jó kövér füstöt, hogy azt hittem belefulladok.

Van nekem egy anyaméhből hozott átlagsúlyom. Ami akkora, amekkora. Vethetek kecskebukát, akkor sem vagyok képes sokkal az alá menni. Itt a kecskebuka komoly küzdelmet jelől. Mert én nem játszom, ha a magam bűntetéséről van szó.

Amióta az eszemet tudom fogyókúrázom, vagy ha nem, hát a súlyomat tartom. De nincsenek olyan emlékeim, hogy akkorát ettem volna, hogy le kellett volna dölnöm, mert majd belepukkadtam. A terhességeimet is kontroll alatt tartottam, mert tudtam, ha elengedem a gyeplőt, nincs az a ló, amely megállna velem. Ezért születtek majd ötkilós gyermekeim és ezért sikerült visszatáncoltatnom magam arra a súlyra - átlagsúlyra, amiről a fentiekben beszéltem.

Nincs az a kúra, amit ezek alatt az évek alatt ne próbáltam volna ki. Közben meg tornáztam, szaladtam, bicikliztem, izzadtam - a súly maradt annak, ami - átlagnak. Ahogy a fenekem is annak aminek rendeltetett egy nagyobb utazásnak. Mert vannak kisutazások és vannak nagyobbak - minden a kormányon áll vagy bukik. Nos ez egy nagyobb kormány. Chopper-féle. Talán kár is lenne kicserélni. Rontana az utazáson.

Újabban - egy nem kicsi csalódáson túl, amit számomra egy kőkemény edzésterv jelentett - belefogtam a 9o napos diétába. Belebotlottam egy csapat nőbe, akik állították, hogy eredményeket hoz. Én a magam részéről nem adok az eredményekre. Egy dologban hiszek az utazásban. Az állandó, akárcsak a súlyom, amely átlag. De - a kihívás, az kihívás - belelendültem.

Vannak mint mindenben prók és kontrák. Egyelőre fölöttébb jól érzem magam. A bűntetés számottevő. Ha éppen fehérjenapom van - elememben vagyok, akárcsak a zöldségnapokon - na de a szénhidrát és gyümölcsnap valahogy önmagában rejti azt a képességet, hogy az őrületbe kerget. Ezeken a napokon, akárcsak a cigaretta elvonásom alatt - mindenhol kolbászokba, sajtokba, kigyóuborkákba, murkokba boltom. Komoly elszántság szükségeltetik részemről, hogy ne ugorjam neki az összes utamba kerülő húsok mindegyikének. Na de a fogadás, az fogadás.

Be akarom bizonyítani, hogy nincs az a diéta, amely az én átlagsúlyomat képes lenne elmozdítani a negatív pólus irányába.

Jelen pillanatban éppen vesztésre állok. Tudniillik - kereken nyolc nap után megszabadúltam 4 kilógrammtól. Na jó, ez volt a felesleg. Eddig könnyű - innen lesz nagyon nehéz. Azaz számomra, aki nem hiszek a diétákban, nyeresség. Hiszen éppen ebben fogadtam. Hogy míg a világ s két nap - bármennyire is bűntetném magam - soha nem fogok a standard 38-as méretem alá menni.

Ha mégis - vesztettem. Fogadást.

A diéta mellett szól és azok számára ajánlom, akik hasonló ladikokban utaznak - hogy nincs éhezés. A reggeli gyümölcs kielégítő, a déli és esti étkezés éppen elég. Hogy nem lehet zabálni - az igaz. De annak akinek ez fontos - van torta és fagyi-nap. Engem speciel kiborít. Egyáltalán nem kívánom éppen akkor és ott. Olyankor álmodom zsíros, lucskos kolbászokról és húsokról, ujjakról, amiket le kell szopogatni, mert csepegnek, sajtókról, amik előhozzák az ízeket és kigyóuborkákról, amelyek zuhanyt biztosítanak a kiszáradt ajkaknak.

Sokszor elgondolkodom, hogy mit lát a lányom mindebből. Ami a fiamat illeti - számára normális. Apa eszik és emészt. Anya főz és koplal. Így kerek a világ.

Na de Anna...

Mit mondhatnék? Az életnek ára van. Akár a szépségnek és az egészségnek.

Az én nagymamám is örökké diétázott. Magyarul - nem evett. Jókat főzőtt és sütött. De számára még nyolcvanévesen is fontosak voltak a vonalak. Úgy kívánt elutazni, hogy utolsó métereken is elegáns és mutatós maradjon.

Sikerült neki.

És nem hiszem, hogy másért tette. Akárcsak én.

Magáért harcolt. Hogy békében legyen Én és Énke.

Ha bíztatnának, soha nem tenném. Magamért - nos így más.Így már tétje van és igenis lesz különbség a 36-38 között, még ha férfiszem számára láthatatlan is ez a hajszálnyi eltérés.

Mert ugye, az?

Nem tudom, hogy van e valami rendkívüli abban, hogy mennyire kicsi a világ. Mert alapjaiban véve nincsen. Sőt, kutatási adatok támasztják alá, hogy hat emberen keresztül a világon eljuthatsz bárkihez. Ezt a bűvös hatos elméletének hívják.

Hetek, sőt lassan hónapok óta keresünk valakit. Pontosabban egy férfit, aki elhunyt és valamikor megjelent róla egy cikkünk. Most, hogy a könyv kiadás küszöbén állunk és mindenhez megvannak a jogaink, kivéve ennek az egy cikknek a leközléséhez - nyilvánvaló, hogy minden követ megmozgattunk, ami egyszer létezett. Felkutattuk az illető családjának a lakcímét, megfogalmaztam és útjára bocsátottam egy elegáns kis levelet, amire ugyanolyan elegánsan nem érkezett válasz. Innen elakadt minden. Roppant érdekes volt, ahogyan megtaláltunk és kapcsolatot létesítettünk külföldön élő sorstársakkal és éppen ezzel az eggyel, aki alig néhány kilométerre él tőlünk, nem sikerült kapcsolatba lépnünk.

Mire megszületett a tegnap a testületi döntés, hogy felhívni a helybéli hivatalt és akármilyen eszközzel kiszeretgetni belőlük az illető családjának a telefonszámát.

Aki ismeri a törvényeket, tisztában van azzal, hogy Polgármesteri Hivatalok semmilyen körülmények között nem adhatnak ki személyes adatokat. Ha kecskebukát vetsz akkor sem.

Mivel az a fajta magyar vagyok, aki fejben magyarul számol (ajánlott olvasmány - http://magyari.transindex.ro/?cikk=782), hát nehéz nekem románul kecskebukákat szeretgetni. Ugyanis előszöris megfogalmazom nem a legegyszerűbben magyarul - természetesen csakis, fejben. Aztán átkínlódom románra, úgy, hogy közben magyarul előtör belőlem mint gejzír ezer kifejezés, amire a románban csak egy vagy egyse helyes megfelelő létezik. Akkor jönnek az ööööööööööö című gondolkodási szünetek. Ekkor, aki mellettem van, már régen pisisre röhögte szét az agyát, rólam meg patakokban folyik a nedv. De tovább folytatom szépen, illedelmesen, ahogy kell. Meg vagyok győződve, hogy hallatszik, hogy nem lehetek hülye gyerek, de a szeretgetésektől roppant távol állok.

Vettem a telefont - ennek tudatában egy jó nagyot fújtam - kijhanyítottam magamból a mantrát - egyéletemegyhalálom, s nekiálltam tárcsázni. Ha karikák lettek volna, nem is ment volna a dolog - mert az utolsó hajszálam is görcsben volt.

Ugyanis volt ez a sztorim - amit nem lehetett kevesebb, mint tíz mondatban felvezetni. Ezt követte a cselekmény - minimum húsz mondatban - leegyszerűsítve, majd a kérés, végül a köszönetnyílvánítás.

Fel is veszi a nőcike, miután megkeresem a honlapot. Ahhoz, hogy egy szar kistelepülés meglepődve konstatálom, hogy nagyon helyre kis honlapjuk van. Könnyen kezelhető, rendezett, átlátható, friss, üde, hívogató, kedves - na....

Persze, hogy román, na jó. Van öt ház a faluban. Egyben élnek románok. S ő az, aki pont és éppe felkapja a telefont a hívásomra.

Az első csepp el is indul a halántékomon.

Belevágok a mesémbe - meg sem állok, mert akkor gondolkodnom kell és az, nem vezet jóra.

Körülbelül a sztori felénél lehetek, amikor szelíden megállít.

Várjak, csak várjak, adja a megfelelő irodát. Maradjak sza vonalban, me kapcsol.

Nyelek egyet. 

Ez azzal egyenlő, hogy kezdhetem elölről.

Jó, mindegy, már úgyis benne vagyok. A bemelegítés megvolt, kapcsolunk egy szinttel fenebb.

Kapcs a második román hölgy.

Bevezető kipipál - még szelídebben leállít, hogy kapcsol annak a menyéhez, akit éppen keresek, ugyanis az nem más, mint az ő kolleganőjük.

Szent ég - hát van ilyen?

Na jó hogy.

Ötödik emberen át jutok el a hatodikhoz, a végállomáshoz.

Eszembe jut a zseniális Karinthy Láncszemek című novellája, amely megalapozta eme elméletet, a bűvös hatos és hogy mennyire de mennyire kicsi ez a világ.

Mert indulj bárhonnan is, hat lépés vezet el oda, ahova érned kell.

Román nyelvlecke székelyeknek

Annával rengeteget kínlódunk a románnal. Sokszor érzem úgy, hogy nem egészen velünk van baj. Mert amikor második osztályban memorizálni kell(ene) húsz szót - gyermek legyen a talpán, akinek sikerül. Itt van mindjárt a holnapi nap. Ismétléssel mindennel van hozzávetőlegesen harminc szó. Este noszogatom, hogy ismételjük át. Egy fárasztó nap, egy kimerítő edzés után, nyilván teljesen normális az a gyerek ha ellenkezik. Akkor kellene megszeppennem, ha azonnal belemenne. 

- Anna muszáj. Holnap felmérőtök lesz.

- Nem baj, majd legfenebb puskázom. - jelenti ki magabiztosan, minekutána a múltkoriban elmagyaráztam neki a puskázás szó jelentését.

Máskor meg - Anna, meg kellene tanulnunk a szavakat.

- Minek? Holnap nem lesz felmérő. Akkor kell, most csak opcionális - jelenti ki magabiztosan, minekutána a múltkoriban elmagyaráztam neki az opcionális szó jelentését.

Nem csodálkozom.

Itt van ez a bárgyú, semmi üzenetet nem közvetítő, ágrólszakadt lecke.

Megtudjuk belőle, hogy van egy király - csak így, no name - aki egy palotában él - csak így no name palóta - nem forog kacsalábon, nem színarany, nincsenek márványból a lépcsői, elefántcsontból a tornya, csak egy szaros palota. Jó - hátha a következő forduló érdekesebb lesz. De nem. Van egy lánya. Angela. Nem tudjuk meg róla, hogy szép, nádszál, okos, buta, beszédhibás - semmi - csak, hogy szeret varrni. Ezt is csak következtetjük, mert van neki egy aranygyűszűje. A történet fonala továbbra is páratlanul bárgyú. Nem derűl ki, hogy milyen körülmények között, de miközben nézi a folyó folyását - kiejti a gyűszűjét az ablakon. Erre megjelenik a noname apja és kijelenti, ne sírj, hozok neked gyöngyöket.

- feltevődik az emberben a kérdés - hogy minek? mi köze a gyűszűnek a gyöngyökhöz? mitől lesz vidámabb az ember tőlük? s egyebek, de jobb ha hallgat. Tovább olvassuk. Miközben a lány tovább sír. Este álomba sírja magát - ez sem biztos, mi képzeljük, mert mi magyarok már csak ilyen fajták vagyunk - s akkor álmában megjelenik egy angyal és hoz neki egy aranygyűszűt.

Ennyi.

Mi a tanúlság?

Ha sírsz, apádtól bármit kicsalhatsz. Ha nem egyéb, akkor gyöngyöket biztos.

Ha sokáig nézegeted a folyót, elveszíted a gyűszűdet.

Ha álomba sírod magad - az őrangyalod megjelenik és elhozza azt, amit elveszítettél. Ha meg nem - nos így jártál. Nem mindenki lehet Angela.

Unja.

Unom.

Anna olvasd még egyszer.

Anya unom.

Nem csodálkozom.

Jó. Ugorjunk neki a magyarnak.

Mészöly Miklós mese - a bárgyú mackóról, akire ráijeszt a kecske. Ez sem sokkal érdekesebb. Nehézkes minden körülötte. Jó, mesélni kezdek Mészölyről, kedvencemről, feleségéről - Polcz Alainről, a házasságukról, a második világháborúban elszenvedett kínjaikról, a lerombolt Budapestről, az igazságtalanságról és éhinségekről. Issza a szavaimat. Imádja a fiatal Mészölyt - hogy micsoda pasas volt...

Nos igen.

Mielőtt eltakarítanám a harctérről a szétszort fosokat - még megszületik bennem a kérdés - miért úgy, és inkább miért nem így? Mennyivel több dolgot ismernének meg és tudnának meg arról a világról, amely közelebb áll a valósághoz és amely önmagában véve érdekes, anélkül, hogy tennénk hozzá, vagy elvennénk belőle?...

A kérdés nyitott. Ahogy a holnapi felmérő sorsa is. Csak legyen bennem erő elmondani, hogy miért nem tartom oknak a szomorúságra az esetleges elégtelent.

Volt nekem egy nagyszerű Tanárom - egy igazi zseni - akinek volt azonban egy hatalmas hibája. Tűrhetetlenül antiszociális volt, ami ugyebár ezen a pályán, ebben a hivatásban nem igazán ajánlott. Ennek ellenére, azt gondolom a mai napig, hogy emberségből tőle tanulhattam az egyik legtöbbet életem során. A másik két legtöbb - tanulás terén, két hasonlóan antiszociális embernek köszönhető.

Ez a pasas mondotta elég gyakran és halkan, hogy a közvélemény a személyiség rövidzárlata. És igaza volt...

Volt ez az előadás.

Aki élt és mozgott, már mindenki látta. Meglepődve és lenézően kérdezgették - hogy ti még nem láttátok? - és mi még nem. Őrizni is szerettük volna a státusunkat utolsó pillanatig, s az azt követőig, de akkor az ember csíkot húzott, s kijelentette - asszony, szaladj, végy jegyet. Már MINDENKI látta, megnézzük hát mi is. Az amúgy nagyon egyszerű, semmi bonyodalomba nem ütközhető procedúrát, ami a jegy vásárlását jelenti szokványos helyzetben - most valamiért ezer bonyodalom tette lehetetlenné. Így hát lement egy valóságos kihívásba az egész - énakkorisjegyhezjutok - címen.

Hát jutottam. 

De a sugallatok nem véletlenek. Azért vannak, hogy hallgassunk rájuk.

Nem tettük.

Utolsó percben akadózva ment a készülődés, de végül időben eljutottunk.

Bár ne tettük volna.

Az idéni csömör díjat számomra ez az előadás vitte el teljes főlénnyel.

A közel három óra alatt - egy jelenet volt csupán, amikor igazán nevettem.

Körülöttem emberek fuldokoltak a nevetéstől. Idéztek szavakat, kifejezéseket, passzusokat az elhangzottakból, míg  mi, egymásra sem mertünk nézni. Mert ez az egymásba forró tekintet-szikra egyenlő lett volna a távozással. 

A három óra után levontam néhány nagyon fontos következtetést:

- a szexről nem beszélni kell

- a színész energiái, állapota, jelenléte mindennél fontosabb

- a rendezőben lévő elakadások elakasszák a darabot magát is

- egy tehetség nem vihet a hátán egy egész amatőr csapatot

- nem minden énekesnek van jó hangja

- a hosszú haj csepű, ha nem tudják rendezni

- a meztelenkedés visszatetsző ha erőltetett

- ha a témának nincs semmi aktualítása, üzenete - akkor nem kell feldolgozni

- az örökzöld slágerek idegesítőek ha hatást kívánnak elérni általuk

- nem nekem való a kabaré műfaja

Életemben - a kismilliárd darab közűl amit láttam, két rendezésnek volt mélyen nevetettő hatása - amire húsz év távlatából ma is sokszor falatonként, nevetve emlékszem vissza.

Az elsőt Budapestiek adták elő, valamikor alig rendszerváltás után.

Egy kistermi darab volt.

Három ember játszotta úgy, mint ha az életük függött volna tőle.

Egy Nő, egy Férfi és egy Anyós.

A téma adott volt. Fiatal házaspár, Anyuka melletti hétköznapjai.  Nem nevettünk, hanem visítottunk. Fiatal házasként gyakran találtam magam emlékezetben ennek a darabnak a forgatókönyvében.

Míg a másik a nagy Lohinszky-Farkas Ibi Nem félünk a farkastól darab volt. Halálos. Vagy nagyon jó esteket kaptam el, vagy minden este ilyen lehetett. Na az üzenet, energia, élet és halál. Belehaltam a nevetésbe, hogy újraéledjem a fájdalomba, amely ismét megnevetettet.

Mert ilyen az Élet.

Innentől kezdve, minden ami ez alatt foglal helyet - időpazarlásnak minősűl. Mert húsz év múlva is beleborzongok, ha erre az estére visszagondolok.

Mert az énekeljen - aki üzenni szeretne -

- az játszon, akinek mondanivalója van

- az rendezzen, aki keres - mert nem csak találni, de találtatni is fog.

Volt ez a jó kis játszótér közel a helyhez, ahol lakunk. Annyira jó, hogy volt aki a város másik részéből jött el gyerekeivel, akik minden egyes alkalommal feledhetetlen pillanatok részesei voltak.

Mi is nagyon szerettük.

Olyan volt a zajos város közepén, mint egy óázis a sivatagban. A gyerekek nyargaltak, másztak, kúsztak, fociztak, bicikliztek, göriztek, csúsztak, birkóztak, harcoltak és kibékültek. Egyszóval, otthonukra leltek benne. Egyetlen hátránya, hogy új lévén - nem védték fák a nyáron idelátogatót a Nap tűző, bántó melegétől - így kánikulában jobb híján csak késő délutáni órákban vált megközelíthetővé.

Annak idején, amikor még nem laktunk itt - suliból hazamenet gyakran betértünk. Szomorúan nézegettem a cigány kölyköket - hogy ahogy beléptek és vadulni kezdtek - azonnal a semmiből előtermett egy-két vagy akár több utcaőr és mese nélkül kipakolta őket. Hatalmas volt a kontroll és a fegyelem.

Valahonnan mindig figyelték őket ezek az utcaőrők.

Aztán lelazult a kontroll, megdöltek a szabályok és mindenki előállt azzal a rendszerrel, amit otthonról, vagy a kasztjából hozott.

Mi jöttünk - két, három család - néha több is, a gyermekeink együtt játszottak, másokkal nem keveredtek, nem osztózkodtak - estig, amikor mindenki mindenkivel játszani kezdett. Van az estének egy ilyen varázsa. Elfárad az elme, s csak a lélek az úr.

A cigányok csapatostúl jöttek. Cipőket le, csúszdákra, szöktetőpályákra fel és viselkedtek, normálisak voltak, sokszor szeretetreméltóak. Hoztak valami csodás másságot, színt a nagy szürkeségbe. Interetnikus játszótér volt a javából. Voltak kisebb-nagyobb turbulenciák - alkalomadtán - de azért mindenki odafigyelt arra, hogy másnap is tudjon visszajönni szégyenérzet nélkül.

Már a tavaly ősztől érződni kezdett a változás szele.

Egyszer csak kicsiben. Lettek órák, napszakok - amikor csak cigányok voltak jelen. S mivel magukban voltak, hát megváltoztak a szbályok is ami szerint éltek, játszottak. Törtek, zúztak, köpködtek, kentek, hánytak, szemeteltek, hagytak.

Már nem szívesen jöttünk ide. De mivel a barátok még igen - hát eleget tettünk a meghívásnak.

Aztán egyre többször nem - inkább igyekeztünk mi befolyással lenni a másikra és a helyzet alakulására. Ugyanis a lányok féltek. Majd a fiúk is elkezdték kényelmetlenül érezni magukat. Már nem volt olyan első halláshoz hasonlóan vagány a geciszoposbasszammeganyádatszájba minden percben elhangzó szava.

Lettek ők és egyre kevésbé mi.

Utóbb csak ilyen képeket láttam elmenőben. Csak cigányok, magyar vagy román - egyszóval fehér ember és gyermeke sehol. Egyre többen lettünk a suli udvarán, ahol lehetősségünk adódik sportolni, csendben lenni, szabályok szerint élni és játszani.

Ma véletlenül ismét odatévedtünk. Három család - nyolc gyerekkel.

Katasztrófális volt a valósággal való szembesülés.

Mocskos purdék - a sudrák kasztjából - taknyosan, fososan, retkesen. Köpködnek, nyálaznak, törnek, ordítanak, rugnak, ütnek.

Állt mellettünk az a nyolc gyermek és a gondolattól is elrettentem, hogy hallják, látják mindazt, amit mi látunk és hallunk.

Nem kellett sok idő, azonnal elpakoltunk és elsiettünk onnan. Magyar módra. Csendben, magunk mögött hagyva mindent. Arra a helyre, ahova az összes többi hasonló gondokkal küzdő család menekült el az idők során.

Az adót fizetjük mi, a haszonélvezet az övéké - na jó, hogy ebben a nagy bőségben összejön évente minimum két gyermek. Míg mi egyre fogyunk és menekülünk - ők szaporodnak és foglalnak.

Így van ez rendjén - nem a gyáváké a világ.

(jelen írásom NEM buzdítás a romák ellen. Igenis hiszem és tudom, hogy vannak olyan roma családok, gyerekek és fiatalok, akik készen állnak kultúrájuk megőrzésével egyetemben beilleszkedni a társadalomba és annak értékes tagjaivá lenni.)

Az emberem, akár a férfiak többsége - imádja az elektrónikus kütyük mindegyikét. Tisztában van a trendekkel, mindenről tudja, hogy mi micsoda - kedveli, szereti, megveszi őket. Aztán mindig jön valami újabb, jobb, többet ígérőbb - akkor lecseréli. Jobb mint az újházújmerő efektus. Nem engem cserél, hát áldásom rá. Soha nem bosszantott, nem vetettem meg a lábamat, hogy minekezneked - hadd élje ki magamagát benne, bennük.

A telefonokkal is így van.

Míg nekem kőkorszaki tégláim vannak és addig maradnak, amíg erőszakkal ki nem tépik azt a kezemből - lecserélés néven - addig ő, gyakran váltogatja telefonjait. Ez többet tud, performansabb, jobb, okosabb, mindenebb.

Vannak nők akik leellenőrzik párjuk kimenő és bejövő hívásait, sms üzeneit, mindenféle mozgásait.

Na én nem vagyok ezen nőegylet tagja. Elvből sem, de hát a lépést sem bírom tartani. Mire megszokhatnám egyiket, beköszönt a másik.

Múlt szombaton ismét új vendég érkezett a házhoz.

Vékony, magas, fényes és elegáns. Éppen az ellentétem.

Végigmértük egymást, majd dühömben megsütöttem a háromfogást. Nem haragból, csak úgy a váratlan vendégre hívatkozva.

Közben ő bemutatta, szelidítgette, körbehordta - mint farkast szokás a juhok között.

A gyermekek kitörő örömmel fogadták az új családtagot, mint szánhúzó kutyát. 

Én tovább főztem tűntetőleg birodalmam kellős közepén.

Egyformán lehettünk hangosak, mert a gyerekek hol itt, hol ott építgették a hídakat, teremtgették a homeosztázist.

Néhány rövid, frappáns hivatalos videót követően - a fekete ruhás hölgy elővette leghúzósabb ütőkártyáját - a vízállóságot.

Eszembe jutott fiatal, sellő korom. Amikor nekem is elég volt vizet érni - pasas érintetlen nem maradt. Azóta már fáj itt es, ott es - s a víz is egyre távolabb száraz, polró csontjaimtól.

Jól van - mondom a bundás pipicicinek - legyelem ezt es. Okos enged, szamár szenved.

Közben a család összegyűl a kagyló köré kipróbálni a hivatalos reklámfilmben látottakat.

Nem annyira bátrak, de csírájában igyekeznek végigcsinálni mindent, a látottakhoz hasonlóan.

Estére beüt a krakk.

A hölgy enyhe tünetekkel beteget jelent.

Elő a hajszárítót, rizset, bedurrantjuk együttes erővel a fűtőtestet és családilag folyik a közmunka. A beteget ápolni kell - alapon.

Másnapra haldoklik.

Először kisebb csík jelenti be a fájdalmasat, majd egyre vastagodó éles vonal figyelmeztet az elkerülhetetlenre. Két napra rá félhalott - gépek tartják életben - kezelésre csak külföldi kuruzslók által lehet számítani.

Az ember bécsomagolja a naccságát elegáns drapp színű koporsójába, majd visszatántorog falfehéren a gyártó szaküzeletébe. Ahol stupor - egy vízdetektor fogadja!

Uram - maga együtt pancsolt X asszonnyal.

- én nem

De igen uram, itt fehéren a fekete - hogy maguk folyóvízben hancúroztak.

Summa sumárom - nem mondom meg mennyi utánajárás, plusz kör, pénz, vesződség követte az elegáns fekete hölgy vízzel való szerény érintkézését. Aki úgy járt, mint az egyszeri lány, aki petting közben esett teherbe.

Bennem csak egy dolog maradt meg élesen a spa pillanait követően:

- miért reklámozza hivatalosan a gyártó, hogy az általa előállított termék vízálló, amikor köze sincs a vízhez?

- miért kell szakembertől értesülni arról, hogy belső körökben a vízállóság azt jelenti, hogy a készülék vízzel való érintkezését követően ha még egy fél óráig képes vagy róla hívni az 112-t, akkor vízállónak minősűl

- miért képezte ki magát a gyártó szaküzelete a probléma detektálására és ha azonosítja a vízzel való érintkezést, megtagadja a telefon garancia alatt biztosítandó javíttatását vagy kicserélését, ha eleve nem hibás?

- és miért kellene ezt lenyelni egy ekkora összeg esetén?

Tudod, ha az a pasas, azt hiszem az Egyesült Államokban beperelte és meg is nyerte a pert a Red Bullal szemben, mert neki nem nőttek szárnyai - mi is megtehetnénk, amikor az elegáns fekete hölgyet a GYÁRTÓ eleve a víz partján reklámozza.

Nos, nem írom ki az elegáns fekete hölgy nevét - mert ez etikátlanság lenne - célom az lenne csupán, hogy szóljak - kurvákkal nem fürdünk.

Az utóbbi 15 évben nem úgy alakúlt az életem, hogy a Postaréten ünnepeljem a március 15-t. Annak idején, amikor szabadon, de még nem bízva a szabadságban odasereglettünk mindenmagyar a Postarértre, minden egyes beszéd - legyen hosszú, vagy rövid, unalmas vagy éppenjó - lelkesítőleg hatott rám. Utána azonban következett egy olyan periódus amikor azt mondtam - nem vagyok képes ezekkel az ünnepi eszmékkel azonosulni. Sokkal fontosabbak számomra azok a tények, hogy ki milyen ember a hétköznapokban, milyen példát statuál - és eszerint nem igazán van nekem keresnivalóm odakint. Mégis megnyugtatott annak a ténye, hogy szülőm minden egyes évben kiment, képviseltette családunkat, aláírta a kondikát.

Ma a Postarét fele menet mesélem az uramnak - aki ugyebár nem Vásárhelyi a régi nagy ünnepeit ennek a városnak. Hogy mindenki ott volt, özönlöttünk, kis piros-fehér-zöld papírzászlókat lobogtattunk, de olyan hévvel és lelkülettel, amit elmesélni nem lehet. Előtte napokkal előkerestük a kokárdáinkat - amit valahonnan nehezen sikerült beszereznünk és gondosan eltettük minden egyes ünnepre. Felpróbálgattuk kabátjaink mindegyikére, lesve, hogy melyik adja legjobban ki ezt a három legszebb színt.

Mellet kihúzva - kötelezően gyalog és kisebb tömegbe verődve gyalogoltunk el a Postarétig. Könnyes szemmel hallgattuk végig a megemlékezéseket, beszédeket és hittük, tudtuk, éreztük - Talpra magyar, hí a haza... Nem álmodtunk Vásárhely visszaszerzéséről - a miénk volt Vásárhely.

Ma már egyre kevesebben vagyunk. Gondolom lassan London utcáin sokkal nagyobb a valószínűsége összefutni egy erdélyi magyar ismerőssel, mint például Kolozsvár vagy Vásárhely főterén. Szétszéledtünk, szélnek ereszkedtünk - aki meg maradt - közömbössé lett.

Tudod, engem a leginkább az döbbentett meg minden egyes évben, hogy a román - abból is a jobbfajta - köszöntött. Megmelékezett. Akkor én tehettem meg azt, hogy otthonról, kényelmesen hátradölve, a borongós időjárásra, havasesőre vagy erős szélre hivatkozva - csak lélekben legyek együtt az egyre csak fogyatkozó tömeggel.

A mai jelenlevő testvéreket durván három kategóriába lehetett sorolni:

- idősek - ők azért vannak ott, mert magyarok és kész

- akinek dolga van - na ők azért mert dolguk van és kész

- fiatalok - akiknek nincs dolguk - de csak fél lábbal vannak jelen. Nem örülnek a nyilvánosságnak, annak ha valaki akárki meglátja őket, ha filmezik vagy fényképezik - mert nem meggyőződésből vannak jelen, hanem mert meg szeretnének győződni. Erős amit hoznak, gyenge amit kapnak - s a kettő hatalmas harcot vív egymással.

Na így nem lesz forradalom.

Ahogy azzal a fiatal generációval sem, akiknek nagy része azt sem tudja mit ünnepelünk március 15-én.

Nem tudom kinek a szégyene tudod...mert a gyereké nem.

Inkább tanáré, papé, szülőjé, tanítójé - de a gyereké a legkevésbé.

Mert én magam is onnan tudom a leginkább, hogy mit jelent a magyarságnak március 15, hogy édesanyám évről évre megmutatta.

Elővette az ünneplőjét, díszbe vágta magát és dacolva az időjárással mélyen megélve az ünnepet, jelen volt.

Nem lélekben - nem gondolatban, nem facebookon, hanem szívvel-lélekkel.

Ez a különbség a tegnap és a ma tömege között.

És ezen kell vátoztatnunk pronto.

Nem a győzelemért, hanem a holnapért, gyermekeinkért - akiknek lassan csak vízgyőkereik vannak, mert elfelejtjük táplálni azokat.

Különben meg - miket is?....