A Miniszter Félrelép

A frissen elhunyt Jóckát fiatal kocsmás koromban ismertem meg. Jócka nem egy helyben állt, hanem állandó mozgásban volt. Ahogy annak idején mi magunk is. Soha nem elégedtünk meg azzal a lokállal, amit találkozásunk helyszíneként kiválasztottunk - egy este leforgása alatt képesek voltunk több helyszínt is meglátogatni és végigkóstolgatni. Hiszen mindannyian kerestünk valamit és valakit - magunkat kerestük egymásban - csak ezt akkoriban már és még nem tudtuk.

Jócka nem volt kedves. 

Rámenős volt - ha nem akartál adni de látott a tekintetedben gyávaságot és gyengeséget - addig ténfergett körülötted, amíg meg nem győzött, le nem győzőtt és el nem vette azt, amire szüksége volt - egy hervatag virág vagy virágcsokor fejében.

Ha már semmid nem maradt, hiszen minden kevéske vagy sokacska zsebpénzedet elittad aznap este - képes volt felhörpötyölni a maradék sörödet vagy elpotyázni a beosztott cigidet.

Ezenfelül büdös volt, hangos, modortalan, neveletlen és lepattant. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerte-e a betűvetés tudományát. 

Felnőttként ha láttam igyekeztem távol tartani maga tőle.

A gyermekeknek soha nem meséltem róla, mert egyszerűen nem tartottam érdemesnek. Mégis mit? Hogy volt egy bácsi, akinek 13 gyermeke a Jóisten számára csatangol a városban, miközben ő állandó, permanens, soha meg nem szűnő részegségi állapotban járja a várost és a csokor virágával küzd a következő pohárért. Nem kenyérért a gyermekeknek, hanem alkoholért, hogy stabilan ködben tarthassa magát.

Olvastam a minap, hogy mennyien lerótták tiszteletüket, mély gyászban a város, meghalt a Miniszter.

Elámultam.

Vásárhely a Jóckák városa lenne?

Ők és a magafajták a példaképeink?

Velük példálozzuk a szabadságot és a romák iránti toleranciát gyermekeinknek?

Nos, igen...

Azaz, mégsem.

Tudniillik, kérem szépen ismerek cigányokat - akik küzdenek mint állat, hogy felülemelekedjenek önnön cigányságukon. Nem futkosnak a virágokkal fel s alá, nem potyáznak, isznak, lopják a napot - hanem dolgozni mennek, gyermeket nevelnek, iskoláztatnak, ruháznak, etetnek, taníttatnak. Ők - ők Mind miért nem miniszterek?

Velük miért nem példálozunk???

Ők a hősök, nem a Jócka Pójácák.

Majmokból van éppen elég.

Nem kell mást tenni, csak szépen egy mozdulattal bekapcsolni a tévét. Ott vannak a Berkik, s egyebek, akik mind ezen a szinten adják el magukat azoknak, akiket ez boldoggá tesz, mert azt hiszik róla, hogy ez az a szabadság, ami mindannyiunkat felmenthet az általános szürkeség karmaiból, amit mi gyávák vállalunk.

Nem így kell Másnak és Szabadnak lenni.

És nem Ő és a fajtái kell előttünk lebegjenek, ha szabadságra és önmegvalósításra gondolunk.

És ezzel nem azt mondom, hogy nem kell Őrültnek, betegnek, szabadnak, spontánnak, Másnak lenni. Azt viszont igen, hogy nem kell Jóckának lenni és előtte és semmi kis élete előtt hajlongani.

Jó. Megemlékeztetek, hajlongtatok, szenvedtetek - de itt az ideje annak is, hogy magatokhoz térjetek.

Annyi érték van közöttünk, bennünk, körülöttünk - tehetséges sportolók, akik nem jutnak el versenyekre, mert a szülők nem képesek a tisztességes munka béréből finanszírozni - cigány fiatalok, akik egyetemre készülnek, de mivel ELUTASÍTÁSBAN részesülnek - előbb-utóbb elhiszik, hogy nem ott a helyük, anyák, akik beteg gyermekeküket gondozva megjárják a poklokat, mert nem jut életmentő gyógyszerre, apák, akik életük derekán munkanélkülivé lesznek és el kell hagyniuk a családot, hogy ne haljanak éhen.

Velük mi van?

Őket ki idézi, élteti, támogatja, szereti?

Isten nyugtassa Jóckát.

Egy nagy fasz volt.

Nem hozott és nem vitt.

Ami pedig utána marad - holnapra belemerül a felejtés és hervadás homályába.

Sérültekkel dolgozom évek hosszú sora óta. Hivatásomat nem választottam, választott.

Mindenkinek eljön a pont az életében amikor megkérdezik tőle - mi szeretne lenni. 

Ami engem illet - minden szerettem volna lenni.

Ott álltam az érettségi bizonylattal a kezemben és toporogtam, hogy milyen irányba is indulhatnék - annyi mindent ki szerettem volna próbálni.

Végül a szakma választott engem. Gondoltam - elidőzöm egy keveset, aztán tovább is lépek. De maradtam, mert feladataim voltak, emberek akik számítottak rám, problémák amelyeket meg kellett oldanom, támogatók akiket fel kellett kutatnom, programok amiket meg kellett szerveznem, célcsoportok akik számítottam rám, majd megszerettek.

Az egyetemen megkérdezték hetykén, mellékesen - kikkel nem szeretnénk soha együtt dolgozni.

Elsőnek mondottam fel a válaszaimat:

- fogyatékkal élőkkel semmiképpen, soha

- abortáló lányokkal és anyákkal sem

Aztán rövid idő múlva azon kaptam magam, hogy közel kétszáz sérült számít a munkámra és azon agyalok, hogy miként tudnék azokon segíteni, akik megszületendő gyermekeiket megölni kényszerűlnek.

Az én munkám a legjobb fajtából való.

Ugyanis általa minden nap az Isten megmutatja - mi igazán fontos ebben a világban. Mit nevezünk értéknek és mit hívunk úgy, hogy értelem.

Az otthonomban rengeteg virág vesz körül. Gondozom, ápolom, öntözöm, újraültetem, táplálom, szeretem és nevén szólítom mindeniket.

Azok a virágok igazán időtállók és gyönyörűek, amelyeket már megviselt a nyár hisztirohamhoz hasonló vihara. Megtörte - majd a törés mentén új hajtás fakadt. Terebélyesedett, gazdagodott, megbecsülte a felépülést és hálából új életre fakadt.

Így képzelem el az önkéntesek munkáját is.

Jönnek az ép, szép, csinos, okos és egészséges fiatalok. Némely még beképzelt is. Messziről látható, hogy soha semmilyen vihar nem tördelte, tépdeste meg ágait. És akkor - munkáján át - találkozik a világgal. Annak is a viharverte oldalával - ahol a szegénység, betegség és nyomor lakik.

Megtörnek az ágai - lehullnak a levelei és magába néz.

Ami ezt köbetően történik, na az - maga a csoda.

Akár a virágaim - kihuzza magát, új leveleket hajt és fényleni kezd, akár a csillogó meleg Nap. Mert a lelke az, ami innentől kezdve világít és messziről útat mutat.

Sok ember van körülöttünk, akiket még nem tépett meg vihar.

Bosszantja őket ezer apró dolog, amik köszönőviszonyban sincsenek az örökkévalósággal.

És miattuk akadózik a világ kereke.

Rajtuk ritkán, nehezen és nem minden esetben változtathatunk - de gyermekeinken még igen.

És mikor vagyok a legboldogabb?

Amikor a gyermekem úgy van együtt a szegénnyel, sérülttel, beteggel, árvával - hogy nem szívességet tesz és méri az időt - hanem az örömök és a közös élmény szekerén bevágtat a felszabadultság országába, ahol lehullanak a címkék és megszűnik fontosnak lenni az, ami elválaszt bennünket.

Az önkéntes munka ma már nem divat.

Divat a selfie, divat az unatkozás, trendi a jellemtelenség és mások kizsákmányolása. A légy gonosz, mert a jókkal mindig kibasznak attitűd.

Második generációs évfolyam lévén az egyetemen - minket belesimítottak az önkéntességbe.

Nem alternatíva volt, hanem léforma.

Kereslet és kínálat találkozott - egyetemi hallgatókban és alapítványokban, akik annak idején önkénteseket kerestek.

Még egyik fél sem tudta pontosan, hogy mit is fed ez a fogalom, így aztán barátok lettünk - akik kevés pénzért (alkalmazottak) és szeretetből (önkéntesek) rászorulókat segítettünk.

Minden héten összeültünk egy finom tea vagy forralt bor mellett megbeszélni tapasztalatainkat.

Aztán továbbléptünk.

Közben tábort szerveztünk és vezettünk le, szegényeket, hátrányos helyzetű családokat kerestünk fel, hív fertőzőttekkel és családtagjaikkal csoportoztunk, drogprevencióztunk, képzéseken vettünk részt, formálódtunk, fejlődtünk, dolgozatokat és beszámolókat írtunk, betegeket látogattunk, fürösztöttünk, olvastunk fel, alapápoltunk, felolvastunk, bevásároltunk, takarítottunk, szerettünk - magyarán, emberré lettünk.

Felnőttként, civil szférában dobbantva egyikünk sem indult el tabula rasa-val. Mindannyiunk tarsolyában ott rejtőzött annak a néhány pótolhatatlan évnek a tapasztalata, ami abszolut nyertesé tett bennünket más, ugyanarra az állásra pályázokkal szemben.

Gyakran magyarázom ezt gyermekeimnek, az önkéntes fiataloknak, akikkel dolgozom.

Most számukra egy játék az egész - a késöbbiekben azonban igazi fegyver lesz. A tudatlan, jellemtelen, tapasztalatlan, csak elméleti tudással - ha egyáltalán azzal is... - rendelkező világgal szemben.

Megtanultam a semmiből valamit létrehozni, nem megijedni, vidáman uralkodni a káosz felett, a megoldásra és soha nem a problémára koncentrálni, csapatban dolgozni, tisztelni a kollegákat, de ami a legfontosabb - megtapasztalni Ki vagyok, Honnan jövök és Merre tartok.

A legkedvesebb számomra egy furcsa kis család volt.

Két apáca. Egy vak illetve egy ágyban fekvő - nagyon idős ferences nővér. 

Az elején nehezen fogadtak. Ők szorultak segítségre - én áldoztam az időmből, mégis minden egyes alkalommal úgy viselkedtek, mintha tartoznék nekik ezzel.

Hozzávetőlegesen fél év telt el, amíg sikerült összeszoknunk, egymásrahangolódnunk.

Nekem kellett megtalálnom a feladatokat. Az elején mindenre nemet mondtak - majd következő alkalommal azzal vártak, hogy milyen jó lenne ha megtenném...

Főztünk, bevásároltunk, ölelkeztünk, takarítottunk, sétáltunk, meséltünk, kacagtunk, felolvastunk, fürösztöttem, hajat, körmöt vágtam és mindvégig szerettem.

Úgy szólítottak - Angyalkám...

- gyere angyalkám, hozz egy darabot a világból nekünk...

És vittem...

De hoztam is!

Valami olyasmit, amit soha de soha nem vehet el tőlem senki...

Itt van ez a család.

Önkéntest keres, aki sétáltatná a fiatal kerekesszékben élő anyát és kisiskolás gyerekét.

Le kell hozni - helyesebben segíteni - majd felvinni őket.

A Tudorból keresünk valakit.

Lehet fiatal, idős, férfi, nő - valaki olyan, akinek nem késő emberré válni.

Nagy utazás. Felelősségteljes, csodás, életszagú, emberrészabó.

Egy biztos: szeretni vagyunk itt. És ennek a lehetőségét soha nem keresni, hanem megélni kell.

Néhány héttel ezelőtt, amikor az iskolai évet zártuk - volt egy tiszta képen alapuló, de helytelen következtetésekbe fulló írásom.

A román és magyar diákok eredményei, eredményessége kapcsán születtek meg bennem mindenféle gondolatok. A mitől is szarabb a magyar, mint a Más mottó mentén.

Itt olvasható : (http://megmondomatuttit.blogspot.ro/2015/06/amit-mai-evzaron-tanultunk-gyerekekkel.html) 

Közben telt múlt az idő. Nyitott szemmel járok, igyekszem magamban is vissza-visszajárni és fel-feltenni azokat az örökérvényű kérdéseket, amelyek attól a legjobbak, hogy nem mindig ugyanazt a választ szülik.

Nemrégiben lent bicikliztünk a gyermekekkel a tömbház előtt. Hűvősbe fordult az elviselhetetlen meleg, nem sokan tolongtak rajtunk kívűl. Időközben azonban mégiscsak megjelenik egy román édesanya, gyermekével.

Nagyon nagyon mások, mint mi.

Míg mi csendben, csendre intve egymást, igyekezve belesímúlni a délutánba, hogy nehogy megzavarjuk mások pihenesését, addig ők, felverik az egész negyedet. Anyuka magozik. Szanaszét repkednek a fekete hajak, ő maga is tele van velük, hiszen elkerülhetetlen a saját maga szembehányása ebben az embertelen tempóban.

Tátott szájjal figyelem.

Megjelenik a barátnő is. Ez már jobban nevelt fiatal hölgy. Nem magozik, hanem focizik a gyermekekkel. A másikéval és a sajátjával.

Minden egyes labda mellémegy. De Ő olyan de olyan lelkesen dícséri a semmit, ahogy azt magyar ember soha.

Én és a fajtám felállunk, leosztunk egy sapkát, megmutatjuk a gyermeknek és addig mutatjuk, amíg az már hagymaszagúan nem megy. Még akkor is keveset dícsérünk, mert nekünk a Legjobbanak kell lennünk, ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek ránk. Míg ők, rugdoshatnak mellé amíg bírnak - mindig mindenhol van számukra egy hely.

Gyakran elröhögjük, hogy közintézményekben, bankokban, postán és egyéb hasonló helyeken - rokoni szál fűz egymáshoz minden egyes alkalmazottat.

Nos, igen.

Mert ő vigyázza a fajtáját, míg ami engem illet - minél távolabbra szeretném tudni attól a helytől, ahol bizonyítanom kell. Elég nekem az én bajom, nem, hogy még rá is kelljen figyelnem, vigyáznom, helyette bizonyítanom. Így van az, hogy a román nyelvben nincs is ilyen nagymegmondás, amit a magyar nyelvben gyakran használunk - az ember a barátait meg tudja választani, de a rokonait, nem - azokat mellébasszák...

Ismerek egy csodás román hölgyet. Hosszú időszakon át küzdött, kitartóan harcolt, hogy megkapja azt az állást, amelyről álmodott.

Én már régen elmentem volna takarítani, árulni, kihordani, felvigyázni - de ő nem - azt mondta, ha felaprózódik, soha nem lesz jelen akkor, amikor bejön az álma.

bumm

És megkapta. Későre, de megvolt. Mert jelen volt.

Közben eltelt egy kis idő - s meséli, jól van, éppen fizetésemelést kér a főnőkségtől.

Így meséli:

- mert megengedhetem magamnak...

Mások vagyunk.

Nagyon nagyon mások.

Mi ilyeneket nem engedünk meg magunknak.

Nem is erre neveltek és szocializáltak.

Légy becsületes, ne pofázz, álld meg a helyed, dolgozz, légy a legjobb és hallgass. Mert hallgatni arany...

Magyar ember asztalnál nem beszél... - sőt lassan sehol sem beszél. Elvan. Maximum figyel - de ez már lux. Igazi lux - mer' azt jelenti idő van...

Minden mesében ott kezdődik el a tulajdonképpeni történet, amelyen majd a főszereplő annak rendje és módja szerint végigvezet, amikor az illető megszületik. Nem sokat tudunk meg anyja-apja vétkéről, hacsak héjastól nem ette meg szerencsétlen a hagymát, mielőtt teherbe nem esett. És a héj mozgatója nem lesz annak a szálnak, amely bennünket érdekel.

A mi életünk azonban nem innen (kellene) induljon. Nem a szerencsepróbálásunkkal kezdődik el a történet. A saját életünk fonalában éppen olyan fontos szerepe van a szülőknek, nagyszülőknek, dédszülőknek, mint saját magunknak. Mert nem egyéni kis szálacskák vannak az életben - hanem egy hatalmas nagy fonal. Aminek tulajdonképpeni folytatása az a szál, amelyen saját életünk tekeredik végig - gyermekeink fonaláig, akik majd továbbpergetik a nagy gomolyát.

Tudatában kell lennünk annak a gomolyagnak, ismernünk kell gyengeségeivel, erősségeivel, hibáival és vétkeivel - hiszen magunkkal cipeljük egész életünkön át.

Ennek okáért most már nem csak hiszem, de tudom is, hogy apáik rossz ösvényeit nem kell végigjárnunk. Ha az ők szerencsepróbáik során volt olyan város, amelyben a Halál lakozott - nekünk oda nem kell elmennünk. Kutya kötelességünk kikerülni azt.

Ha volt olyan stáció, ahol csapdába estek és tíz-húsz évet azzal töltöttek el értékes útjuk során, hogy ebből a csapdából megpróbáltak kiszabadulni emelet fővel, maradék becsülettel - nekünk nem kell bebizonyítanunk, hogy erősebbek vagy tökösebbek vagyunk náluk.

Akkor vagyunk többek - ha van bátorságunk végignézni és áttanulmányozni azokat a mellékutakat is amelyeket bejártak és képesek vagyunk ebből tanulni - nem a saját, hanem az ők kárukon át.

Minden ember életében megadatanak olyan értékes és fontos, víválasztó pillanatok - amikor anélkül, hogy bármit is tenne - végignézheti ezeket a rossz döntéseket, mintákat, szokásrendeket. Példának okáért - a szülei - nagyszülőkénti - immáron saját gyermekeihez való viszonyában. Olyan ez az egész, mintha magát láthatná védtelen, befolyásolható, tudatlan gyermekként. Akit könnyű volt manipulálni - akinek könnyű volt megszabni egy félelmekkel és veszélyekkel teli világképet - hiszen fogalma sem volt a valóságról. Felnőttként azonban ereje van és hatalma távolról szemlélni ezt, helyrehozva úgy önmagában, mint gyermekében  a frissen ejtett sebeket és ártalmakat. Sőt - ha ügyesen játsza meg lapjait - tapintattal, szeretettel, türelemmel - talán még saját szüleiben is képes lesz felkelteni az érdeklődést a helyes út iránt.

Egyet azonban soha nem tehet. Mert megbocsáthatatlan: folytatni azt, úgy, ahogyan kapta.

Hiszen köteleségge - ha egy dénárt kapott - háromszorosára kamatoztatnia azt.

Megtagadnia a nihilt, a rosszat és a tályogos sebei helyén virágoskertet nevelni gyermekei számára - mert a szenvedésnek teremtő ereje van. Alkot, formál és nevel. Ezért kaptuk és ezért is kell megbecsülnünk azt.

Merem remélni, hogy minden normális házasságban létezik vita, nézeteltérés, esetleg veszekedés. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy abban az állapotban, amelyben már nézeteltérés sincs két ember között - nem sok maradt a pohár fenekén.

Manapság szinte minden második ember szakértője a párkapcsolatoknak, gyereknevelésnek, egészséges életmódnak - fizikai és, vagy mentális sikokon. 

Ezzel szemben egészséges kapcsolatnak tartom azt, amelyben az érzelmek szabadon áramolhatnak - mindenféle neveltetés-béli gátoltság nélkül.

Például nem szeppenek meg attól a szülőtől, akinek a gyereke leesik és a vigasztalással és megszeretgetéssel szemben első reakciója az, hogy jól felsapkázza az engedetlen gyermeket. Hiszen amikor elmondtad előtte ötször, tízszer, százszor, hogy ne tegye, mert még nem áll készen rá, le fog esni, meg fog sérülni - és a gyermek mégis megteszi - szinte kijár az egészséges düh fellobannása.

Eszembe jutott ma a felnőttben lakó engedetlen, hülyegyermek. Amely a felnőtti én intéseivel szembefutva minden egyes alkalommal magára rántja a vizes vedret, anélkül, hogy tanulna belőle.

Nincs az a gyermek, aki ne úgy nőtt volna fel, hogy sátoros ünnepek előtt az anyja hülyét ne csinált volna magából a ház kitakarítása, a nippek alapos, egyenkénti lekapargatása, a csüpketertők kikeményítése, a diván kitisztítása, a szőnyegek kimosása alatt. De emellett persze dolgozni járt, ebédet főzőtt, bevásárolt, nevelt, mosogatott, mosott és vasalt mindeközben.

Így láttuk, így csináljuk.

Én is minden évben valósággal megkergetem magam. Addig dolgozom az amúgy is tiszta és rendes lakásban, amíg össze nem esem. Akkor szépen felállok és kezdem előlről. Soha nincs vége.

Egy ilyen önmagamon sorozatosan erőszaktevő Húsvéti felkészülésem előtt történt amikor a férjemben élő gyermeket lelkiismeret furdalás nélkül lefejeltem.

Soha nem felejtem el. Anna kicsi, Balázs pici volt. Rajtam csüngtek, nyűgtek, komoly kihívást jelentett minden munka elvégzése. Mindennel megvoltam. Éppen a vasárnapi ünnepi ebédre készülődtem. Levesbe laska befőzve, második a kályha tetjén ízletes gőzőlgött, desszert az asztalon, amikor beállít a férjem, hogy segítene nekem - kikavarni a krumplipirét. Soha nem szabad nemet mondani. Most azonban lüktetett a nem még az igenben is.

Kimentem, hogy ne vitázzam a folyamat felett. Egyszer csak hatalmas, artikulátlan jajkiáltást hallok a konyha felől, ahol egyedül hagytam mindennel ami azelőtt készen volt.

Futok be - ott áll az emberemben a gyermek - fityegő és vérben ázzó ujjal. Ösztönösen körülnézek, ahogy a fürdőbe szalad. Vérben úszik minden - plafon, amit akkora gonddal mostam le, poharak, tényérok, polcok, amiket egész héten sikáltam, függöny és ablak, amit szintén megpucoltam, kimostam, ebéd - amit akkora gonddal készítettem el. Egyedül a krumpli nem véres, mert addig még nem jutott. Mielőtt bekapcsolta volna a botmixert - a benne lakó gyermek eldöntötte, hogy megnézi, mi történik ha bedugja az ujját.

Hogy én akkor mit, hogyan és milyen stílusban és hangerővel tettem rá - azt csak a szomszédasszony tudja, aki megjegyezte - szegény ember, hogy mit nem kell eltűrjön tőlem ... pedig milyen csendes szegény...

Éppen mint az-az ártatlan gyermek, akit az anyja felsapkáz, miután elesik.

Egy kis imaginációs gyakorlat

Játssz egyet velem!

Játsszuk azt, hogy sérült vagy. Nem szeretnéd? Túl meredek? Ok, akkor én leszek a sérült. Csináljuk úgy, mint a gyerekek – átszellemülve. Mondjuk, én vagyok a szerelmed. Nehezen léptünk túl az ismerkedés fázisán. Először csak neten és telefonon léptünk egymással kapcsolatba. Sokáig kerültem a találkozást. Rettegtem, hogy ha majd szembesülsz velem, az állapottal amiben vagyok – meggondolod magad. Azt szerettem volna ha az izgalom örökké tart. A várakozás és soraid olvasásának izgalma. Valósággal kivirultam. Anyujék is mondták, mintha kicseréltek volna.

Szégyelltem mondani neked – hogy nehezen közlekedem egyedül. Rendszerint kísérővel megyek, mert a  járdaszegélyek magasak, az autók a járdán parkolnak, ahol így nem férek el, ha kimegyek az úttestre rámdudálnak, ha fent maradok rámmorognak, hiszen sem én, sem más nem fér mellettem.

Na de első talira hogy mehet az ember kísérővel?

Egyáltalán kit vigyek?

Anyut? – ciki.

Aput? – nem leszel elég jó neki.

A tesómat? – nem vállalja be.

A barátnőmet? – mi lesz ha szebbnek látod majd, mert ő egész(séges)?

Félek, rettenetesen félek – tőled, magamtól, tőlünk, magunktól…

Most – játsszuk azt, hogy már együtt vagyunk.

Legyen mondjuk Múzeumok éjszakája… - együtt mennénk – de alig van olyan hely, épület, ahova be tudunk jutni együtt… pffffffff – pedig mennyire szerettem volna.

Most azt, hogy színházba vinnél…

-          Megtudjuk, hogy ez sem működik… Ti tudtátok, hogy a fogyatékkal élők csak a nyugdíjas előadásokra kaphatnak bérletet, míg az egészségesek  a többi előadásra? Tehát együtt ide sem mehetünk. Nem mintha be tudnék jutni – csakhát… - olyan sokszor eljátszom a gondolattal, hogy előadás közben fogom a kezed…

Most azt játsszuk – hogy minden körülmény adott… egy normális, akadálymentes életre. Ahol nem vagyok diszkriminálva és senki sem csodálkozik azon, hogy te meg én…tudod…na.

Szeretlek. Ez túl szép lenne.

Anyu szerint nincs Húsvét Nagypéntek nélkül.

Soha nem tudom mire gondol pontosan – de azt hiszem ez most ide illik…