Minden egyes ember életében vannak leit motívumok. Nos az enyémben a rák. Amikor először találkoztam vele zsenge gyermek voltam. Nagymamám és nagynéniim mesélték, hogy mit jelent, milyen ezzel együtt élni. Senki sem volt szomorú, még csak beletörődött sem. Egyszerűen tényeket közöltek. Olyan dolgokról meséltek, amin keresztülmentek. Aztán nagyobb lettem, emlékszem egyik nagynénimet arról faggattam, hogy van e szexuális élet és orgazmus eltávolított mellszövetekkel, méhvel. És mondta, hogy van. Hozzáállás kérdése.

Aztán nagyon korán kiderült, hogy tele vagyok mindenféle csomókkal. És ott ültem egyedül a váróteremben és azon gondolkodtam, hogy talán itt a vég. Ennyi volt, nem sokkal több. S mi az amit megtettem vagy elmulasztottam, ahol jelen voltam vagy jelen kellett volna lennem. Számadásokat végeztem egy olyan életkorban, amikor az emberek zöme nem is realizálja, hogy egyáltalán létezik élet vagy életszakasz kiértékelő számadás.

Magányos voltam, kétségbeesett és nagyon szomorú.

Túltengett bennem a félelem.

Így ijesztettek rám évről-évre, aztán minden félévben addig, amíg azt nem mondottam, hogy nekem ebből elég. Hiszen állandóan számadásban sem lehet élni. Rettegve attól, hogy mennyi van, vagy ha van, hogy és milyen körülmények között zajlik majd. És azt mondtam, inkább számadás nélkül, de boldogan, mint számadásokkal, de rettegve.

Hat évem telt el félelmek nélkül.

Gyakran eszembe jutott, de azonnal el is hessentettem ha fejem fölött gyülekezni kezdtek a félelem felhői.

Hat év után most ismét meg kellett ismételnem azt a körforgást, táncot, amit az évek gyakorlatának súlya alatt már betéve tudok. Lépés-lépést követ s minden egyes koppanás a végkifejlet irányába mutat.

A hat év úgy bennem, mint a körülményekben rengeteg pozitív változást hozott. Modernizálódtak a gépek, magyarul beszél a kezelőorvos, színes tetkókkal tarkított a mammográfiát végző asszisztens mindkét karja és szemkontaktust felvéve, konyha nyelven közlik, hogy leszakadt-e idén a guillotine, vagy maradt még egy kevés időd?

Az eltelt évek rengeteget hoztak a konyhámra - aktív és passzív időszakokban egyaránt.

Megtanultam, hogy minden perc ajándék.

Hogy a változáshoz a magam megváltoztatása szükséges.

Hogy a békét nem kívülről, hanem csak belülről várhatom.

Hogy a férjem vagy gyermekeim nem felelősei boldogságomnak, hanem sokkal inkább forrásai.

Hogy minden elmúlik egyszer.

Hogy nem az én problémám a legsúlyosabb, még a saját kategóriájában sem.

Hogy a családnál nem fontosabb érték a társadalom, mert a társadalom a sok kicsi működő családtól és annak tagjaitól válik működőképessé. Magyarán ha meg akarom változtatni a gyermekeim jövőjét - nem törvénymódosításokat kell kieszközölnöm, hanem mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy értékes tagjai legyenek annak a társadalomnak, amelybe beleszülettek. És ha mi bent jól működünk, semmi külső erő nem lesz elég ennek a belső harmóniának a megdöntéséhez.

Továbbá, most már tudom azt is, hogy az ellenség az egy kreált fogalom. Egy ellenségem létezik, amely megszelidíthető, legyőzhető - de soha nem eltiporható - s ez egyedül én vagyok.

Szeretni, harcolni, győzni, lenni csak és csakis akkor válok képessé, ha megvívtam saját magammal szembeni harcaimat. Hiszen minden ami él és mozog saját szűrőmön át válik erőforrássá vagy visszahúzó tényezővé.

Régebben a gyerekeket a kredenc fiókjában rejtőző fakanállal ijesztegették.

Ha nem fogadsz szót - előveszem a fakanalat...címen.

Nekem is van egy fakanalam.

Kicsit ne legyek szófogadó - azonnal kiugrik a kredenc fiókja.

De hát hogy lehet így élni - kérdezed?

De hát, hogyan is lehet enélkül?... - válaszolom.

Magamat ismerve, a kanál életem végéig marad.

Továbblépve - hiszem, hogy mindannyiunknak van egy-egy kanala. S ha az nem is, kredenc és fiók mindenképp. Kinek a háta, kinek a dereka, kinek a gyomra, kinek a kapcsolatai és annak bonyolult hálója.

S, van, hogy elfejetünk megijedni.

Van úgy is, hogy egyszerűen nem játszunk tovább. Kilépünk. Stopjoc van.

De leginkább úgy kéne legyen, hogy mindegyre zárjunk szakaszokat. A számadás ugyanis olyan, mint a sátoros ünnepeket megelőző nagytakarítás. Előkerül ez, eldobódik az, nagyobb lesz a hely és világosabb, tágasabb az egész otthon. És kell a léleknek a megtisztulás. Nem az elhadart, kétperces, egypenitenciás - hanem a gatyaszaggató, mindent felfordító, amely képes újraindítani az egész rendszert.

Ha Húsvét, akkor nagycsütörtöki lábmosás, papság szerzésének ünnepe, nagypéntek, böjt, majd feltámadás. És sok sok szentmise, ételszentelés, s megint szentmise. Utolsó sorban, enyhén tudjuk le szájízzel locsolás, locsolók fogadása, házőrzés, piros tojás és fehér nyuszi - na meg az elmaradhatatlan zöld erdőben jártam és társai.

közel a nagyon negyvenhez - könnyen ráhúzható, hogy elveszítettem a hitemet, nem találom halovány önmagamat a katolicizmus konkrét dogmái közepette, életkori válságon megyek keresztül amire rátevődik egy jó egészséges kapuzárási pánik - amikor minden az érdeklődési körömön kívül esik, ami nem képes fokozni és szinten tartani izgalmamat.

Ennek ellenére bátorkodom felvállalni, hogy itt kissé többről van szó.

Nem egyedi alkalom. 

Régen tart.

Megijeszt és elborzaszt.

Ugyanis nem a vallásommal vagy annak gyakorlási formájával van bajom. Egyszerűen nem találom a megszokottat, a megnyugtatót, az Istenhez vezető utat abban, amit helyenként a befogadó közösségem kínál.

Soha nem feledem azokat a csodálatos nagycsütörtököket, amikor a rettegett, mélyen tisztelt, elérhetetlen, intelligens, kissé nagyképű és időnként követhetetlen plébánosom térdre ereszkedett és alázattal megmosta azoknak a fiataloknak a lábát, akiket addig el és azután is rekcumozott, nevelt, leszidott és helyretett. A nagycsütörtök este azonban másról szólt. Róluk. És a mérhetetlen alázatról és szolgálatról. Amikor Mohamed nem csak eljött a hegyhez, hanem le is térdelt előtte. És nem csak fizikailag, hanem elsősorban lélekben.

Ezt követte a nagypéntek egy olyan csodálatos szertartással, ami minden évben képes volt eljuttatni engem a gyásznak ama szintjéig, hogy újraértelmezzem a nagypéntek lényegét. Évről-évre, intenzívebb felismerésig és fájdalomig.

Erre épült rá szombat éjjel az a csoda - feltámadási szentmise és azt követő körmenet, amit azóta is lelkemben őrzök és amiből jobb hián azóta is évről-évre táplálkozom és merem remélni, hogy táplálok.

Az idei nagypénteki 3 óra az úton ért. Éppen vezettem. Frissen gyakorló sofőrként még eléggé képtelen vagyok egyszerre meditálni illetve vezetni, így hát maradtam a fejben véghezvívendő kötött imáimnál. Az esti szertartás sem hozott sokkal többet. Minden megvolt ami külső jegyekre alapozva képes elvezetni a tömeget az üres sírig, csak egy hiányzott - egy olyan pásztor, aki maga is megélte a nagypénteki misztériumot.

Végighallgattam - talán egy hatalmas tömeg egyedüli alanyaként a szentbeszéd minden egyes szavát. Megtudtam, hogy Budapest országunk fővárosa, hogy fontos imába foglalnunk a keresztség szentségének felvétele előtt állókat (WTF mondom, ezek alapjáratban csecsemők - ritka a felnőttkori keresztelkedés és itt nem a megújításról volt szó...) ahogy fontos a börtönök kapuinak megnyitása is... (az ba..na be...).

Nem sokat hallottam arról a Krisztusról, akiért elmentem. 

S éppen emiatt szombat éjjelig, sőt vasárnap hajnalban ismét  - hiszen reggel hat órakor ott kezdtük a napot - azon gondolkodtam mit is gondolna Isten, vagy maga Jézus erről a maskaráról, ami itt folyik?

Tobzódtunk a külsőségekben. Voltak szereplők, volt koreográfia, szövegkönyv, zenei aláfestés, volt eleje és vége, drámai hatás  - de nem volt egyetlen olyan eszköz sem, ami elvitt volna a bennem lakó Krisztusig. Pedig esküszöm, nem hosszú az út.

Gondoltam, megkérdezek másokat.

Csak velem lehet baj...

Mondja az egyik - nem tom, rendszerint nem figyelek...

A másik kontrázik - XYról volt szó, mégiscsak jobb, mint régen, amikor tudományos felfedezésekről beszéltek...

Lehidalok.

Vagy az emlék szépül meg idővel, vagy bennem halt meg valami és elfejtett feltámadni.

Nem tudom.

Olyan ez mint a tizenöt éves házasság.

Már túl vagyunk az első két éven, amikor bármit szánsz is nekem, alázattal elfogadom és megköszönöm. Itt már konkrét igényeim vannak és cserébe én magam is hajlandó vagyok mindent megtenni a te kielégülésed érdekében.

Annyi fontos dolgot üzen, mond és közvetít Ferenc pápa. Jót és rosszat egyaránt, hiszen ember ő maga is. És én - komoly büntetésben lévő aposztata asszonyként ha hiszed, ha nem - nem azt várom Ferenc pápától, hogy eltörölje, elbagatellizálja, minimalizálja vétkeimet vagy férjem vélt és valós ballépéseit. Én csak egyet kérek - de azt minden egyes ünnep és találkozás előtt:

hitet

bölcsességet

és komoly felkészülést papjainknak.

Mert noha nem értük megyek - ők azok akik közvetítik - akarva akaratlan, tudatosan, vagy kevésbé tudatosan Isten kegyelmét, bölcsességét, határtalan szeretetét és azt a misztériumot, amely mindegyre visszavisz az igazi forráshoz.

Álomiskola

Nem vagyok iskola vagy tanítás, formális képzés ellenes. Nem is lehetek. Hiszen leélt életem igen jelentős részét különböző intézmények padjaiban töltöttem el. A nagyvakációban annak ellenére, hogy rengeteg barátom és elfoglaltságom volt, már alig vártam, hogy megszólaljon a szeptemberi iskolakezdést jelző csengő. Ha nem lettem volna anya, minden bizonnyal élethosszig tartóan folytatom a mindig soron következő képzésben való részvételemet. De az anyaság egy másfajta iskolai jelenlét követel meg tőlem. Immáron szülői szerepben. Én vagyok az a személy, akinek el kell magyaráznia, meg kell értetnie, be kell mutatnia és be kell bizonyítania, hogy megéri tanulni, iskolába járni és kihasználni minden olyan rendelkezésünkre álló időt, mely az iskolapad felhőtlen boldogságában telik el.

Nem is volna baj. Ha nem lennének házi feladatok, ha többet lehetne mozogni és ha érvényre lehetne juttatni, fel lehetne használni, be lehetne építeni mindazt, amiben értékesek, egyediek és a legjobbak vagyunk. Önmagunkat.

Balázs ma hazafele elmesélte, hogy milyen kellene legyen az-az iskola, ahova ő szívesen járna. Anya, én azt szeretném, ha megmutathatnám, megoszthatnám a társaimmal azt, amit a legjobban szeretek. Ha csak egy darabját is elvihetném holnap annak, amiért szívesen vagyok kapus – akkor reggel nem kellene cirkusszal ébredni. Este kikészíteném a fogó és védőkesztyűmet, a botomat és a mamutjaimat. Bemutatnám és elmondanám mindenkinek, hogy milyen az, amikor tudod, hogy veszélyben vagy, hogy sebességgel jön a korong és a becsapódás a legtöbbször nagyon fájdalmas, de mégis szereted. Emlékszel anya, amikor akkorát kaptam a koronggal, hogy hanyatestem? Lehet, hogy nem ájultam el, de én úgy éreztem. És amikor végre fel tudtam állni az első gondolatom az volt, hogy vissza akarok menni a kapuba védeni, mert üresen áll és nincs kinek üssenek.

És szeretném ha szüneteken lenne jég. Miért természetes az, hogy minden iskolában van kosárpalánk és focikapú, de jég nincs? Azért focizunk, mert ez van. De ha jég lenne, akkor lehet, hogy mindenki hokizna, mert én kosorazom és focizom is, na de a hoki az más...

Ez volt a gyerek álomiskolája.

S hogy milyen az enyém, szülőként? Tizenkettedik végéig nem kérnék sokat. Szeretném  ha a gyerek számolna fejben. Szorozna, osztana, összeadna és kivonna minden nehézség nélkül. Szeretném ha megszeretné az olvasást. Ha megismerkedne az írókkal, költőkkel – román, magyar és világirodalmi szinten. Ha sokat járna színházba, szimfónikus hangversenyre és megismerné a kereszténység és minden más vallás és Istent kereső mozgalom tanait. Szeretném ha megtanítanák bátran gondolkodni. Barkácsolni, varrni, szőni, kötni, semmiből valamit elővarázsolni. Szeretném ha megismerne jó alaposan legalább két idegennyelvet. És a legjobban azt szeretném ha a románt társalgási szinten tanítanák meg neki. Helyzetjátékok, ismerkedés, barátkozás viszonylatában. Mert én kérlek szépen tudok verseket, elemzek szövegeket, jól írok, ismét jól olvasok román nyelven. De ha egy utcai helyzetben el kell beszélgetnem román ajkúakkal a semmiről, abban null vagyok. Mert nem égethetem magam az irodalmi nyelvvel.

Szeretném ha a gyerekeim ki tudnának tölteni bármilyen kérdőívet vagy jelentkezési lapot segítség nélkül, ha a bankban ügyeket tudnának intézni bármilyen nyelven, ha meg tudnának írni egy egyszerű pályázatot, ha megtanítanák nekik, hogy mit hol keressenek ha kutatni szeretnének és nem utolsó sorban, ha tizenkettedik végéig kiderülne, hogy miben a legjobbak.

Mert mégiscsak sok, hogy a postán az egyetemista fiatalok nem tudnak mit kezdeni a holt egyszerű BGA, vagy magyar pénz űrlappal. Ahogy az is, hogy nem ismerik a mértékegységeket – ár, deka, köbméter, köbcenti, négyzetméter. Ha felújjítási munkálatokra van szükségük fogalmuk sincs honnan kezdjék. Vagy ha ki kell cserélniük egy villanykörtét vagy csaptelepet, áthívják a szomszéd alkimestert.

Utópia?

Vagy netán a szülő feladata? Nem tudom. Hiszen sok esetben ő maga sem ismeri a válaszokat a legtöbb elhangzott feltevésre. Lehet, hogy mindjárt együtt kellene megtanulniuk. Ez lehetne az utópisztikus élet következő projektje. Amikort szülőnek és gyereknek egyaránt, ideje és igénye lenne a közös tapasztalati tanulásra. Az egymásra és igazán lényeges dolgokra való odafigyelésre.

Tisztában vagyok vele, hogy tele a padlás a marosvásárhelyi jégkorongozók és a be nem fejezett korcsolyapálya helyzetével - de mindenki ott fogja, ahol fáj. Így hát utoljára a szezonban, megfogom én is ezt az odvas fogat és néhány szóban, röviden ecsetelem, hogy mit jelent nap mint nap Hamupipőkének lenni, miközben a Tündér Keresztanya ott dorbézol a szomszédban.

A gyermekek hokiznak.

A hoki nem egy sport, hanem életforma.

Tele a ház védőkkel, korcsolyákkal, botokkal, sisakokkal, korongokkal, oklevelekkel és érmekkel, kupákkal és két gyermekkel, akikből a nap 24 órájában a hoki folyik.

Nem rossz befektetés.

Garantáltan megvédi őket a világ olyan beteges kihívásai ellen, amelyre csak a túlzásban vitt dolgok képesek. Mint a sport, vallás, hobbik. Más nem. Mert más nem köt le a nap 24 órájában. Időd marad kamaszként a destruktív, káros, semmilyen formában nem építő jellegű tevékenységekre, baráti körökre, elfoglaltságokra.

Határtalanul büszke vagyok a gyermekeimre, akik a tanulás és kötelező tanórák mellett minden szabaidejüket a jégkorongozásnak szentelik. Egy olyan városban, ahol noha a történelmi gyökerek a jégkorongot illetően 1877-ig datálódnak, ma még is haldoklik, vagy alig lélegzik a jégkorong. Igen, van ezer más sportág. Valóban, hallottam én magam is, hogy nem vagyunk Székelyföld - ahol a hokisok csak úgy teremnek minden kapu tövében. De hiszen amíg nem lettek fedett medencék úszóink sem voltak. Csak néhány. Akik küzdöttek annak érdekében, hogy eljussanak valameddig. Csak keveseknek adatott meg a középmezőnyön túl vágtatni a sikerek nyomába.

Ez van ma a vásárhelyi jégkoronggal. Ugyanis nem vagyunk teknősök, medvék vagy mormoták. Akik a szezon lejártával lefekszünk, alszunk, pihenjünk addig, amíg ismételten be nem köszönt a tél. Szeretnénk - sőt, mi több akarunk télen, nyáron játszani. És cserébe adjuk az életünket, a családunk nyugalmát, időnket, pénzünket, fáradtságunkat - mert tudjuk, hogy megéri.

De hiszen nálunk a tél sem tél.

Míg az én gyermekkoromban a tél komoly hideget, befagyott Maros jegét jelentett, egy be nem fedett, de működő jégpályát - ma már aligha jelent ennyit. Néhány hét szabad jeget a Maroson, és alig két és fél, három hónap fedetlen jégfelületet egy olyan komoly és komplex pálya szomszédságában, amit évek óta csak a csalódást hordozza magában. 

És amikor eljutunk a sötétben, porban, betonon edző gyermekeinkkel egy-egy országos megmérettetésre - egész pontosan, mérhetően a szemeink elé tárul az a különbség, amit a jég megléte és a jég hiánya jelent a felkészülés során. Mert bennünk az akarat nagyobb. Más szinten alul marad. Mindenünk van, csak a jegünk hiányzik.

Ma, március elsején minden nő ajkán mosoly fénye hullámzott. A nap sütött, a kabátkák vékonyabbak lettek, a bátrabbak többet mutattak magukból - míg a mi szívünkben tombolt a csalódás vihara. Ugyanis ma ismételten jég nélkül maradtunk. Tehetséges, sokat ígérő gyerekekkel, botokkal, megfelelő felszereléssel, edzőkkel, akarattal, de jég nélkül.

És mit jelent a jégkorongozó számára a jég?

Mint halnak a víz, mint embernek az oxigén, mint növénynek a napfény és víz. Mert nem csak kenyérrel él az ember...

És mert van aki örül a tavasznak - és ismét van aki gyászolja. Mert beköszönte egyet jelent a halállal, elmúlással, csalódással, egy újabb álom derékba törésével.

Vásárhely. Ébresztő. Ha egészséges, sikeres, városunk hírnevét öregítő, egész világra eljuttató gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket akarunk - ahhoz tennünk is kell. Mert én garantálom, hogy az a gyermek, aki csapatban, sportolva nő fel - ezerszer többet fog letenni az asztalra akármilyen szakmunkás vagy vezető pozícióban lévő szakemberként, mint azon embertársai, akik gyermekkorukat tunyulva, lazsálva, lustálkodva, zabálva és henyélve töltötték el.

Mert míg más gyermek céltalanul hányódik, az enyém már be tudja osztani idejét, ismeri a lemondást egy komoly célegyüttes érdekében, pontosan tudja a sikerre vezető út minden rögét és akadályát, ahogyan azt is, hogy az életben mindennek ára van. De amit a legjobban tud és egész életére hatással lesz, az-az, hogy mindenki egyért és egy mindenkiért. Ő lesz aki, felemel, segít rajtad, megmutatja az utat neked - mert igazi harcos. Derékba tört álmai harcosa.

Szociális szférában dolgozó szakemberként pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy megszülessen benned a felismerés, hogy nem a te történeted a legdrámaibb a saját kategóriájában, tulajdonképpen csak egyet kell tenned: kimozdulnod. Ugyanis a saját bánatod és drámád betonfalain túl egy olyan világ áll, amely tele van a tiedhez hasonló, vagy annál sokkal megrázóbb történetekkel.

Itt van például ez a szegény nagymama.  Egyedül nevel három gyereket. Na nem a sajátjait, mert azokon már túl van. Jól, rosszul – túl van. Megtett minden tőle telhetőt. Sőt azon felül is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy másodszor is anyaszerepben neveli három Unokáját. Amire a történet a továbbiakban ugyan rá fog cáfolni, de ne szaladjunk a dolgok elejéreu

Évek hosszú során át egészen közelről figyelemmel kísérhettem azt az embertelen küzdelmet, amit ez a szerencsétlen, idős és krónikus beteg hölgy vívott az élettel, annak érdekében, hogy unókái optimálisan fejlődjenek és életben maradhassanak. Nem volt könnyű dolga. Évről-évre nehezebb lett. Mintha a körülmények közrejátszottak volna ellene.

Szívfacsaró volt tanúja lenni annak ahogy egyik szeme sírt, a másik meg nevetett – mert a gyerekek rohamosan nőttek és egy adott ponton nem volt méretre való ruha a birtokukba.

Volt olyan hónap – s talán ebből volt a legtöbb, hogy kőkemény döntést kellett hozni, hogy étel, gyógyszer vagy lakbér. Mert mindháromra nem jutott.

S mikor azt hittük, hogy minden könnyebbé lesz, hiszen a hölgy fia letöltötte a börtönbűntetését és megjelent – akkor következett  leginkább a nem várt csavar.

Mivel nem kapott munkát az országban, külföldre távozott. Az ígérettel, hogy jönni és segíteni fog. S jött is, de nem egymaga. Hárman érkeztek. Vele volt egy fiatal nő, meg a közös gyerekük. Édes, aranyos, frissen született kisbaba.

S mivel a karácsonyi puhítás nem működött, latba vetették az erőszakot. Megfenyegették, hogy útra teszik, ha a negyedik gyermek nem maradhat. Na nem örökre, csak éppen addig, amíg elrendezik dolgaikat. De küldenek, hoznak, tesznek, lesznek. Csak a gyermek maradhasson, amíg elintézik lakhatással kapcsolatos gondjaikat.

És a gyermek maradt.

Eddig sem volt sok.

Most már azonban csak a sokk maradt. Meg a gyermekek. Na és a beteg nagymama, aki abban reménykedett, hogy lassan könnyebb lesz. Mert nehéz neki.

Kezdődik minden elölről. (anyatej, hangyatej, ecet..., Kányádi S.)

Pelenka, tej, tejpor, etetés, állandó felügyelet, álmatlan éjszakák, gyermekbetegségek, nincstelenség és a remény örök halála.

Szavak nélkül maradok.

A pelenka meglesz, tejpor is kerül – ruhák is hányódnak valaki ajtaja előtt – csak a kérdés marad örökre megválaszolatlan:

Ki veszi át Sziszüphosz munkáját – ha Sziszüphosz már nem bírja tovább?

A csendről beszélni kell

Kamaszkori éveim egyik kikötője nagymamám háza volt. Nem aludni szerettem ott, hanem ellenni. Azokban a percekben, amikor nyugtalanságom – hely-telenségem a tetőfokára hágott, mindig a nyakam köré vettem az útat. Már maga a három kilóméteres séta felért egy teljes nyugtató hatásával – míg maga a lakás hangulata egyenesen óázist jelentett. Teljes csend és nyugalom. A csendnek ára van. Ma már luxussá vált. Nem lehet könnyen megkapni. Felnőttként a manrézában volt hasonló csendben részem – akkor azonban már fizettem érte. Nem is keveset. És már nem nagymama-lak volt a neve, hanem lelkigyakorlatos ház – vezetővel.

A csendben amelyet akkor törhettem meg ha akartam – s ha nem, akkor sem volt kellemetlen – a lehető legértékesebb dolgot tanultam meg, melyet átadhat egy mindent megélt bölcs lélek egy nagyon fiatalnak, aki élete kezdeti lépéseit tette meg. A csend csak akkor kellemetlen, ha önmagunkat kerüljük el. Mert a csendben érjük el azt a szintet, ahol elkezdődik a legmélyebb önmagunk.

Nagymamám csendjeit a templom némasága váltotta fel. Ott is csendet kutattam. Mert az Isten nem beszél, nem társalog, nem kommunikál verbálisan – hanem egyszerűen van. Vagyok, Aki Vagyok... S kész. S ebben a Vagyokban van a világ legnagyobb szeretete a csenden belül. Egy mélységes és számunkra érthetetlen elfogadásban.  Amikor megszűnik a kint és a bent. Nincsenek határok, nincs idő és tér, hanem valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Na ebben az állapotban, amikor elűl a zaj – a döntésképtelenség zaja, maguktól sejlenek fel a válaszok. Mielőtt még a kérdés maga megszületne. Mert a nyugtalanság mindent megöl. Kérdést és válaszokat egyaránt.

Érdekes kérdés, hogy mit adhatunk gyermekeinknek. Mi az a legértékesebb tanítási csokor, élettapasztalat, bölcsesség, világmegváltó gondolat, amely képes lesz arra, hogy megváltoztassa és helyes mederbe terelje életüket és egy egész utánunk jövő generáció életét?

A csend.

Nyitás a csendre.

Mert a nyitás a csendre, egyenlő az önmagam és saját életem igenlésével.

Ahol megszűnik a kételkedés, a döntésképtelenség, a lelkiismeretfurdalás, a nyugtalanság. Helyébe lép az igenlés, nyugalom, elfogadás, megbékélés és megbocsátás.

Azt hiszem erre törekszünk mindannyian.

Bennem van mélyen és megcáfolhatatlanul, ahogy évek hosszú során át haraggal töltött el annak a gondolatnak az üzenete – hogy másokat önmagunkon túl tudunk elfogadni, megszeretni. Azaz, ha önmagamat nem vagyok képes szeretni, elfogadni, megérteni, képtelen vagyok önmagamnak megbocsátani – mást sem fogok tudni megszeretni, elfogadni, megérteni és megbocsátani. Vélt és valós hibái, vétkei miatt.

Persze a mindennapi élet nem kedvez a csend állapotának eléréséhez.

Mindenhonnan körülvesz, fojtogat, belep és eltakar a zaj.

Mintha egy egész világ kollektíven önmaga ellen menekülne.

Divat, trend és biznisz lett önmagunk megtagadása. A másik túlharsogása. A vétkesek keresése a problémák megoldása helyett.

Mennyivel könnyebb üvöltözve ujjal mutogatni, mint leülni, meghallgatni, elhallgatni, elcsendesedni és végre, egyszer az életben megérteni. És ha nem is egyetérteni, de bár elfogadni.

A kamaszkori állandó nyugtalanságot, harsogást, egy idő után le kell váltsa a csend.

Az életünk első szakaszán túl el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tisztán látom önmagam. Nyitott könyvvé válok és ezáltal a világ, világom is végre értelmet nyer.

Tudom ki vagyok, mim van, merre tartok, kik vannak mellettem és ellenem, ki az aki velem együtt tartja az irányt és ki az aki egy teljesen más irányba indul el. Ő sem az ellenségem. Helyenként keresztezi az utunk egymást. Ilyenkor segíthetjük, bátoríthatjuk egymást kölcsönösen. Mert mennyivel könnyebb mint a gyűlölködés maga.

És ezeken túl jelenik meg a csend.

A magam és a másik csendje.

Amikor a szavak nem arra hivatottak, hogy eltakarják azt ami igazán lényeges.

Az élet nem egészen egy iskola.

Nem bizonyos tanórák vannak, gondosan és műviesen elválasztva egymástól mindazt ami összefügg.

A gyermeket nem ültethetem le, hogy kedves fiam ma akkor a szexről fogunk beszélni 9-12 között. Holnap átvesszük a csend fontosságának fejezetét.

Azt követően az önmagad megismerését vesszük ét lépésről-lépésre.

A gyermek van. Figyel. Tanul. Keres és fölöttébb nyugtalan.

Pont úgy, ahogyan te voltál.

És a bemutatott életed mozaikkockáiból, hibáidból és erényeidből, sikereidből és kudarcaidbból le fogja vonni a megfelelő következtetéseket.

A szavaid, tanításaid nem központi helyet foglalnak el.

Amire valójában kíváncsi az-az, hogy te mire jutsz.

Hogyan, kikkel, mikkel és milyen áron.

A csendről azonban minden képpen beszélni kell.

Mert az a kapúja annak, ahol ÉN vagyok. Tegnap, ma, holnap – mindenféle időkorlátokon túl.

A leánka és a mjuzikli

Mindenkinek eldicsekszem, hogy fantasztikus gyermekeim vannak. A sport iránti szeretet és odaadás teszi őket ilyenné. Én magam is sportoltam. S amíg ezt tettem, a hülyeségnek nem volt sem helye, sem ideje. Mondom is ha rámkérdeznek, hogy mi a drog, alkohol és egyéb prevenciós formák legjobbja. A sport. Vagy valami nagyon komoly hobbi. Repülőmodellezéstől festészetig. Valami, bármi, ami leköt, elkötelez, elvon, immunissá tesz a világ betegsége ellen.

Senki sem vádolhat azzal, hogy kimaradtam volna kamaszkoromban és azt követően bármiből. Ami hülyeség, marhaság, hiábavaló vagy beteges. Mindent ki akartam próbálni. Első kézből. Édesanyám szavai nevelő jelleggel hatottak, mint mondotta – légy részese mindennek, hogy ha majd elveszik a villanyt, legyen mire gondoljál. Nos, áramszünet egyre kevesebb – de az emlékek azok megvannak. Túltengenek.

És akkor itt a leánka. Az enyém. Tizenéves. Jellemzően jó gyerek. Tanul, amennyire szükség van, teljesen normális mértékben gyűlöli az iskolát – ami mindig arra mutat rá, hogy intelligens. Nem unatkozik. Feltalálja magát kötöttségek nélkül is. És ennek van itt a helye és ideje. A tanulási módszerei is győkereiben eltérők az enyémektől. Míg én bezárkózom, mélyen magamban és gumiszoba jelleggel addig mantrázom az elsajátítani való anyagot, míg az magamagától nem megy – addig ő, kinyílik a világ fele. A technológia csodákra is képes. Megteremti a kapcsolatot a zárt falak között lévő emberek – jelen esetben gyerekek között és áthídalja azt a magányt és távolságot, amire sokszor a fizika sem képes. Együtt tanulnak, közösen. Bekapcsolnak valamit – és együtt tanul a virtuális térben 2,3,5 gyerek. Lábújjhegyen hallgatózva figyelek. Körbe mennek. Mindenkire jut egy feladat, egy mondat, egy példa, egy közmondás, egy fejezet, egy bekezdés, egy nyelvtörő. És a házi feladatok maguktól oldódnak meg. Amit nem jegyzett meg az egyik, vagy nem figyelt meg a másik – minden egyes puzzle a helyére kerül.

És amikor a könyvek becsukódnak, a leckének vége – előkerül a mjuzikli.

A mjuzikli egy olyan hely – tárhely, tér – ahol az általa kiválasztott előadó zenéjére, jól bejáratott trend, módi szerint tátog a gyerek. Kifesti magát, kiegészítőket aggat magára, beöltözik, fényviszonyokat állít, barátokat hív meg a produkcióra, megjelenik és előad, elmímel, bemutat, végiggesztikulál valamit. Alapjáratban nem rossz, de megvan az a jó tulajdonsága, mint az összes többi netes alkalmazásnak – hogy tagadja az időt. Fittyet hány rá. Annyira elvon, hogy észre sem veszed, hogy elrepült a délutánod. Mondom a gyereknek, ez azért mégicsak luxus kedvesem. Ez alatt az idő alatt két kisebb kötetet ki lehetett volna olvasni. Ugyanis ő nem szeret olvasni még. Olvas, mert muszáj. És nem azért olvas, mert szeret. Márpedig olvasni, csak szeretetből, szenvedélyből lehet. Aztán elgondolkodom. Még én sem olvastam szenvedélyből ebben az életkorban. Még csak a saját magam könyvével ismerkedtem. Azzal, amelyet a tükör mutat. Nem volt mjuzikli, de volt tükör, meg szemfesték, meg ruhák és cipők – jellemzően nem az enyémek. Valakinek a holmii. Amelyeket jelmezekként aggattam magamra. Hogy megkeressem azt, aki a felszín mögött rejlik. Azt aki én leszek. Mert az út ezeken a rögök át vezet. És amikor túljutottam magamon – tartott egy kevés időt – akkor kezdtem el keresni a mást. Könyvekben, tekintetekben, kultúrális élményekben, gondolatokban, helyekben, az életben.

És ezt végiggondolva, csupán csak egy dolog aggaszt:

Hogy a gyerek vajon felismeri-e majd, hogy több a nyájnál?

Hogy szép a hangja, mert nem csak tátogni képes, hanem az es van neki.

Hogy több ő mint a gesztus, a mimika, a trend, a hullám?

Ő maga az aki generál, éltet, létrehoz, feltalál és megmutat.

Hordozok magamban egy képet, ami helyenként visszajér belém – mintegy mutatva az utat.

A nagymamám tükre előtt állok. Elégedetlenül, duzzogva, hibáimat számlálva, mint mindig. Ezzel telik kamaszkorom java. És megjelenik nagymamám a hátam mögött. Fel sem tűnik, ő maga szól rám. Öreg, ráncos kezeit a vállaimra helyezi és azt mondja:

-          Csak a szemedet nézd fiam, mert a Lelked odabent lakik...