Paradicsom

Tegnap bejárjuk Románia néhány köztudottan legszebb vidékét.

Akaratom ellenére össze kell hasonlítanom magamban esztétikai, anyagi és megtett távolság szempontjaiból azokkal a külföldi nyaralásainkkal, amik nem csak rengeteg logisztikával töltött időt, hanem anyagit is rendesen emésztenek.

Őszintén megkérdőjelezem magamban normalitásunkat, látva ezt a sok szépséget, amit saját országunk rejt azok számára, akik nem restek felfedezni.

Közben eljutunk egyik kedvenc helyünkre is, a Remetei szorosba. 

Minket a Jóisten nem egészen magyar katolikus voltával fog meg, tehát eleve tárgytalan, hogy a kolostor, amit látogatunk, román ortodox.

Ebben az udvarban több tíz apáca él együtt, néhány sztáreccel.

Fogyatékkal élők által is közkedvelt hely, hiszen az idős apácák között is sokan fizikai sérültként élnek ebben az emberi paradicsomban.

Nem tudom mennyi lehet a szeretet.

Inkább a szabályok és konvenciók diktálják a mindennapok iramát.

Éppen Nagypéntek van.

A bánat és böjt ideje.

De ebben a nagypéntekben már benne rejlik a húsvéti hétfő öröme, ami a feltámadást tényét csillantja meg előttünk.

Módos család érkezik velünk együtt.

Be is jelentik, hogy misét fizetnének.

Azonnal hárman ugranak a füzettel, a tollal és a ládával, amiben a pénzt fektetik lapjaira.

Nem időzünk túl sokat ebben a szférában, feltekerjük a kendőket, elfedjünk a bőrünket, elrendezzük a ruhadarabokat magunkon és besétálunk a templomba.

A sétányon Anna még igyekszik válaszokat kicsikarni belőlem:

- Isten mit szól ehhez?

- Mármint mihez? - kérdezem. A pénzhez vagy az életmódhoz, amit folytatnak?

- Ahhoz, hogy el kell takarjuk magunkat. Szerintem ez egy vicc. A kendő, az állig begombolkozás, s minden.

- Isten semmit. Ezek az ők törvényeik, hogy ne billentse ki őket semmi és senki abból az egyensúlyból, amit az imával elérnek.

- Akkor az milyen egyensúly?

- Billegő - mondom.

A templom falán az ördög (egy alúlöltözött, haját és bájait el nem takaró sátáni lény) éppen a sztáreceket és az apácákat igyekszik kísértésbe vinni.

Anna rám néz és kirobban belőle a nevetés.

Ezek mi vagyunk?

lehetnénk... - mondom.

Belépünk.

Térdet hajtunk, keresztet vetünk és csendben elmerülünk, keresve a megszeppent Istent magunkban.

Egyszer csak érzem, hogy a jobb oldalamon valaki fájdalmat okozva ütögeti a lábamat.

Megfordulok.

A két gyermekem mögöttem áll, takarásban. Egyikük keze sem lehet - egyrészt mert imára van kulcsolva, másrészt, mert nem ér el oda, ahol az ütéseket érzem.

A pánik szó közel sem hozza azt, amit ebben a percben érzek.

Megfeszülnek az izmaim, valaki elzárja a tüdőmbe beáramló levegőt, kitágul a pupillám és hevesen ver a szívem.

A férjem méterekkel előttünk, mintha el akarná lesni az összes műhelytitkot. Tehát rá sem számíthatok.

Egyelőre nem menekülök - döntöm el gyorsan.

Mire valaki megint ütögetni kezdi a lábamat.

Oldalra fordulok, semmi.

Gondolom, egy életem, egy halálom, lehajolok, lássam mi van. Max a fejemet tépi le, rosszabb nem lehet.

Egy száz év körüli apáca ül egy székben.

A kerekesszék fekete. Ő feketében, tényleg közel kell hajolni, hogy az ember lássa ebben a félhomályban.

Ahogy lehajolok rám ordít:

- térdelj le!

Mondom - már térdet hajtottam!

- most azonnal térdelj le! - mondja hajthatatlanul.

Térdet hajtok, veszem a két gyermeket és kimegyek.

Kint lélegzet elállító a táj.

Hegyek, fenyvesek, madarak, friss levegő és élet.

Anna teszi fel a pontot az i-re:

- Mégis hogy lehet így élni? Mi késztet valakit arra, hogy ide bezárkózzon és ezt elszenvedje?

Nem tudok válaszolni.

A szívem kezdi felvenni a normális ütemet. A levegő lassan áramlik a tüdőmbe. Az izmaim ernyedőben.

A testem nehezen, de biztosan visszatér az életbe.

Ahol a helye van.

A gonoszság már csak egy rossz emlék marad - amit a sötétben, füstben és konvenciók tengerében hagytam magam mögött, azon a helyen, amit úgy hívunk - Paradicsom.

apa és fia

Apa és fia.

Határozottan, célirányosan tartanak valahova.

Pedig vakációs hajnali 8 van.

A gyereken nem mutatkoznak az álmosság jelei.

Sugárzik az örömtől, az együtt töltött idő minden egyes kegyelme felett.

Egész úton anekdotákkal szórakoztatja az apját.

Iskoláról, gazdag falubeliről, valakiről, akinek annyi pénzt biztosít az állam, hogy csak ennie és innia kell, amit akar, amennyit szeretne, amikor szeretne.

Nevet, utánoz, csillogó szemmel mesél és mindegyre kiköveteli édesapja visszajelzését és figyelmét.

Közben elérnek a polgármesteri hivatal közelébe.

A gyerek megszólal:

- igaz apa, te itt dolgozol?

- igen - hangzik az egyszerű válasz

- ugye te nem keresel olyan sokat?

- nem.

- de azért nekem nagy büszkeség, hogy te itt dolgozol, apa - mondja a gyerek nem kevés lelkesedéssel a hangjában

Ahogy közelebb haladnak, egy csoport cigány férfi támaszkodik a seprűjén.

A gyerek tovább mesél.

Észre sem veszi őket. 

Nem gondol velük.

Apuka diszkréten feléjük int.

Kollégái. Iroda társai. Csapata.

Azok éppen olyan diszkréten intenek vissza.

Mintha tudnák, hogy nem most kell hangoskodni, kiáltozni, örömködni, mert ez a legszentebb pillanatok egyike.

Amikor a gyerek még örömmel és büszkén gondol az apára.

Nem seprűk, eldobott szemetek, ki nem ürített kukák viszonylatában, hanem minimum a világmegváltás címszava alatt.

Mert számára ezt jelenti a hivatalban dolgozni.

Döntéseket hozni, kormányozni, vezetni és úrnak lenni.

Még nem tudja, hogy a legjobb döntések nem az íróasztalok mögött születnek. 

Hogy kormányozni és vezetni nem csak emberek lehet.

És úrnak lenni - nem egyenlő a szerepeiddel, hanem inkább a lelkedből fakad.

Továbbhaladnak.

Csak egy intermezzo az egész.

Egy villanás.

Ennyi választja el a megvetést az imádattól.

Semmi több...

boldogságvan

Nem újdonság azoknak, akik közel állnak hozzám, hogy képtelen vagyok a neveket megjegyezni. Így aztán, vonzási viszonylatban mindenki kap egy tökéletes jelzőt, vagy kettőt, ha az első azonosítási kódot elfelejteném, használhassam magától értetődő biztonsággal a másodikat.

Készülünk baba látni.

A család valahol a jó ismerősi vonalon helyezkedik el.

Anyuka valamikor kolléganőm volt, apuka utólag került a képbe. Abban az időben már össze voltam melegedve a némettel (Heimer vagy mi a túró) és a neve, nos a neve nem is maradt meg.

Meghívnak magukhoz.

Kész a pakk.

Sok a gyermek. Nem tudom egyiknek sem a nevét, de tudom, hogy melyik orgonasíp mit is fújj.

Engem ezek a dolgok nem hoznak zavarba.

Egészen jól ellavírozok a semmiben, úgy, hogy soha nem derül fény a turpisságra.

Kivéve, amikor dedikáltatni akarnak – mert akkor névvel ellátott dedikációt szeretne mindenki. Nos, olyankor bájosan mosolygok és elmondom, bizony a nevekkel soha nem voltam jól. De ezer más infót képes vagyok felidézni rólad és a tieidről. Tehát nem nagyképűségből fakadó feledékenységről van szó, hanem komoly betegség előszele.

Amikor a húszéves osztálytalira gyúrtam – folyamatában többször egyeztettünk a lányokkal. Egyesek fodrásznál készültek, kettesek a kozmetikában, hármasok wellnesben – míg én, egy a végzés évében készített, nevekkel és fényképes azonosítókkal ellátott albummal a kezemben a hitvesi ágyon. Egy teljes napot tartott míg sikerült minden egyes számomra nagyon kedves archoz, nevet is rendeljek. Szégyen vagy nem, leszarom. Nekem csak ennyire futja. A többi, álom.

S erre aszongya az uram – a férjet hogy hívják?

Mondom milyen férjet?

Hát, milyent, milyent?

Ahova baba látni megyünk.

Mondom, fogalmam sincs, sőt, lelkiismeret-furdalásom se, mert nem is volt birtokomban ez az izé – tehát akárhogy hívják én elleszek a neve nélkül.

De ő, köti az eber a karóhoz, hogy majd nem hívhatjuk uramnak a látogatás alatt, kell egy név.

Akármilyen.

Még jó, hogy a googli a legeslegjobb bari. A pasas tanár. Az iskola megvan – azonnal utána is nézek. Ha jól megerőltetem magam, azt is megtudhatom, hogy hányban és mit végzett, hol és milyen minősítéssel. Bárhogy is, a neve nem fog megmaradni. Csak az egyetem neve és a jegyei.

De minek nekem több ahhoz, amit úgy hívunk – személyes boldogság?

nagycsütörtöki találkozás

Sietősen és fázósan száll fel a buszra.

Mivel elsők között sikerül, helyet is talál. Ölében egy év körüli gyermek nézelődik. A rózsaszínek között, kislánynak tűnik.

Csendben, szinte bocsánatkérően szemlélődnek a munkába igyekvő tömegben.

Szembe vele két asszisztens kolléga foglal helyet. Kórházi dolgokról beszélgetnek. Betegekről, orvosokról, az egyik szárny éppen folyamatban lévő felújításáról, türelemről és stresszről.

A hölgy megszakítások nélkül őket figyeli.

Többször elgondolkodva körbekémlel.

Már egy éve annak, hogy nem dolgozik.

Már egy éve annak, hogy ösztönszerűen csak az anyaságnak él.

Már egy éve annak, hogy nem érzi hasznosnak magát.

És szintén egy éve annak, hogy legszívesebben elmenekülne.

Véletlenek nincsenek.

Gondviselés van.

Nagycsütörtöki találkozás.

Egy középkorú nő száll fel a következő megállónál.

Mivel hely ürül a kisgyerekes hölgy mellett, azonnal odapattan.

Illedelmesen köszön, habár buszon ez nem szokás.

De a szokások rég nem érdeklik.

Csendben mosolyogva figyeli a gyereket, majd rákérdez - mennyi idős?

Tíz hónapos - hangzik a kimért válasz.

Csodálatos kisbaba - mondja hajthatatlanul a hölgy.

Nekem nem lett.

Mit nem adnék egy kisbabáért...

Az anya szorosabban öleli át gyermekét.

A hölgy megállíthatatlanul folytatja

- Az anyaság a legszebb dolog a világon. Amikor az ember tényleg valami értelmeset csinál. Nem csak munka, papírok, intézkedés, láthatatlan eredmények - hanem materializálódott értelem. Egy gyermek - mindenre válasz.

Az anya csendben figyeli.

Rá sem mer nézni.

Arra gondol, hogy már egy éve annak, hogy anya lett.

Már egy éve annak, hogy csak az anyaságnak él.

És szintén egy éve, hogy legszívesebben folyamatosan ezt ismételgetné - anya lettem.

Talán most van az a pillanat, amikor megérti, hogy nem bűn megállni.

Nem semmittevés anyának lenni.

Nem értelmetlen ösztönszerűen gondozni és nevelni.

Mert nagycsütörtök van.

A találkozások megszentelése.

Amikor nem mindenki alszik.

És Jézus megengedi magának, még az utolsó vacsora előtt, hogy felszálljon a buszra és üzenjen.

Még így utoljára..., nagycsütörtökön, kicsivel a keresztre feszítése előtt.

vibrátoros melódiák

A legfantasztikusabb abban, ha az ember vénül talán az, hogy már csak azt lát és hall, amit szeretne. A könyvekkel és filmekkel is így vagyok. Olyan lerakódásokkal tele szűrőn mennek keresztül a fejemben és a lelkemben, hogy teljesen mást élményt nyújtanak számomra, mint azok számára akik mellettem nézik végig, vagy velem majd egy időben olvassák végig - amennyiben könyvről lenne szó.

Így tehát abszolút nem csoda, ha a neten való szörfölgetés közben is azt látom, amit akarok.

A látásomnak, hallásomnak, jelenlétemnek lassan alig van köze a realitáshoz. Ez egy személyes szűrrealitás, amiben én egyre jobban érzem magam.

Annak idején amikor Snájdig nagymama, aki átélt két világháborút, megannyi ínséget és éhséget, erőszakot és feledhetetlen drámát - az első általunk kimondott szóból meggyártotta a saját sztoriját - mindig kiakasztott.

Haragudtunk rá. Nem értettük meg. Rosszfélének és szarkavarónak tartottuk.

Sokszor ugyanis a nemlétező történetekkel olyanokat kavart a családi szaron, hogy utána évekig kellett tisztázzuk, míg sikerült lemosnunk magunkról.

Snájdig nagymama nagy figura volt.

Imádott nőnek lenni.

De a nőiességét nem gondoskodásban vagy szexualitásban élte, hanem külső jegyekben.

Minden egyes nap fél órát rendezgette a haját a tükör előtt.

Utána kifestette magát.

Hetente háromszor körmöt festett.

És soha nem hiányzott a rúzs az ajkairól.

Képes volt evés közben felállni, elnézést kérni - természetesen franciául - és elmenni a mosdóba, hogy felfrissítse a sminkjét.

Mint minden rúzsos mama, karmokkal - szerette kínozni a körülötte élőket.

A körmeit belemélyesztette a babahájadba, magához ölelt szorosan, majd elborított rúzsfoltokkal - puszika néven.

De ezek nem olyan rúzsfoltok voltak, amiket csak úgy le lehetett volna mosni.

Nem. egyedül kaparásra jöttek le arcról, bőrről, ruháról.

Szóval, szörfözök a neten, lassan de biztosan Snájdig mama tempóban.

És hopp, meglátok egy mikrofont.

Azta mondom - ez akciós. ennyi pénzért kár is lenne otthagyni, mert ecce se kell, akko is legyen.

Azosmódulag rákattintok a színes, kissé kerek fejű mikrofonokra, hogy közelebbről is lássam.

Így még ideálisabbnak tűnik.

Méretre, színre, állagra, minden stimmel.

Éppen rendelnék, amikor olvasom hitetlenkedve, hogy itt nem mikrofonról, hanem mini, hordozható vibrátokoról van szó.

Lefagyok.

Ez a gép, nem az én gépem.

Munkahelyi gép.

Többen járunk vele, használjuk.

Ezek mit fognak rólam gondolni?

Igyekszem törölni, eltüntetni - nem megy.

Igaz már csak harmadik lépésre, de nyoma van a vibrátoros éneklésemnek.

Nincs mit tenni. be kell vállalni.

Igyis úgyis hülyének néznek - most aztán, hogy amiatt, mert hülye is vagyok, vagy mert csak egyre gyengébben látó - teljesen mindegy lesz.

A lényeg, hogy negyvenen túl az ember már a vibrátornak is énekel - ennyire szelídíti hálássá az életkora.

lányálmok és indiánnyár

Lehúzott tizenkét évet a bankban. Míg végre össze tudta verekedni az autó árát is. Azért nem játék, amikor az ember lánya a bankban fejti a kukoricát. Folyamatosan öltözni kell. Körmök, kozmetika, fodrászat, sminkes tanácsadás, kiskosztümök és nagyok, tűsarkú és platform, körömcipő és gatsby. Szóval, nem egy lányálom. 

Nem mint az autó. Mert például az, igenis az. Egy álom.

A gyalog átjárón, zöldre várva látta meg először.

Kék volt. 

Indigókék, mint első szerelmének a szeme. 

Zömök, mint az édesapja. 

Biztonságos, mint a férje - akire egy rossz szava sem lehet tizenötödik éve.

A márkát sajnos nem tudta leolvasni.

De az indigókékben biztos volt.

Először, az összegyűjtött pénzből a pillangókat vette meg. És a virágokat. Amiket ráragaszt, feldobva az autót. Utána illatosítót vásárolt. Levendulát - ez dukált az indigóhoz.

És gyűjtött.

Amikor kísértést érzett a költekezésre - beleszagolt a levendulába és kirakosgatta az ágy szélére a pillangókat. Színek szerint, majd nagyság szerint, végül nagy összevisszaságban.

És húzta a pálcikákat, mint a sittesek, el egészen a legszebb indigókékig, amit valaha is látott.

Aznap éjjel egy szemhunyásnyit nem aludt. Ha végre sikerült elszenderednie, vagy vezetett, vagy éppen parkolt. De mindvégig az indigókéket rettegte.

Másnap szabadot vett ki.

Az autóra, hosszas gondolkodás és tervezés után felkerültek a pillangók.

Eggyel több volt, az a bordra került.

A virágok mellé. Amik lilák voltak, sárgák és pirosak.

A levendula illatosító minden egye lefulladásnál kibocsátott egy-egy feledhetetlen illatfelhőt.

A végén már direkt emiatt fullasztott.

Bumm, puff. Bumm, puff.

Aztán kivitte a kis kéket a forgalomba.

Úgy rángatta, mint bántalmazó férj a hitvesét, miközben a virágok zizegtek, mint mezőn a nyári szél.

De a szíve, az tele volt örömmel.

A megvalósítás indigókék örömével.

Lelke nyomán pillangók és virágok násztánca szólalt meg, maga mögött hagyva a könnyen feledhető téli depressziót, mely tizenkét évet tartott, és csak a pillangóknak volt ereje térdre kényszeríteni.

mi

Amikor a gyerek sportolni kezd, a szülő egy tanulási fázison megy keresztül. Hosszan tartó, alapos és csalódásokkal, örömökkel teljes szakasza ez minden egyes sportoló szüleinek életében.

Amelynek az első lépése a sportág kiválasztása.

Leggyakoribb esetben a szülő választ, hiszen a gyereke még túl kicsi ahhoz, hogy érvényre juttassa saját érdekeit, vágyait, álmait. Így aztán rendszerint a szülő azt válassza, ami számára is határtalan örömök kútforrása volt - hiszen a legjobbat akarja gyerekének. Vagy, ahol nem sikerült kiteljesedenie - tehát úgy érzi mélyen bent, hogy tartozik ő is a sportágnak egy beintéssel, illetve az is neki néhány sikerélménnyel.

Ebben a döntésben abszolút másodlagos, hogy a gyerek fizikuma, tehetsége vagy vágya egybeesik e a választott sportággal vagy sem.

Ebben a felállásban, ha balul sülnek el a dolgok - rendszerint az edző hülye és összeférhetetlen, hiszen nem ismerte fel a gyerekben élő tehetséges olimpikont.

Megsértődve és ajtókat csapdosva vonulnak el, hogy fennhangon hirdessék mindenhol, ahol meghallgatásra lelnek - az edző inkompetenciáját.

Akkor beszélhetünk szerencsés egybeesésről, amikor a szülő úgy választ, hogy az a gyereknek is bejön.

Na de ez sem egy happy end.

Hiszen lehúznak, lekínlódnak tíz vagy akár több évet - majd a gyerek kijelenti, kiégett, beleunt, nem akarja tovább csinálni. Mindezt akkor, amikor a befektetett idő és munka gyümölcsözni kezdene.

Ennek is forgatókönyvei vannak: amik az erőszaktól- el egész az örök haragig terjedhetnek, mindenféle felállásban.

A szülő rendszerint sokkal többet tud, mint az edző. Csak továbbtanult.

Alapból rendelkezik azokkal az információkkal, képességekkel, kompetenciákkal, amikkel az edző - tehát nem érzi zsenánsnak kijavítgatni, tanácsokkal ellátni, vitába szállni, leszólni és kibeszélni a háta mögött.

Amikor a gyerek élesben megmérettetik - szintén hallatja a hangját.

Az edzőt túlszárnyalva, utasítgatásokat kiált be és felülír mindent, amit a gyerek mesterétől tanult.

Számára a bíró egy szociopata, aki azért van jelen, hogy a gyereke karrierjét derékba törje.

A verseny egy háború.

A küzdőtársak ellenfelek, akiket meg kell enni a gecibe, szülőstől mindenestől.

Elvárja hát, hogy amíg a gyereke bent a pályán lenyeli az ellenfelét, ő kint megmocskolja annak szüleit, hetedíziglen.

Ha rászólnak, sértve érzi magát, mert számára teljesen jogos a felháborodása.

Nos ebből az állapotból van kiút.

A pont amikor rájössz, hogy a másik is éppen olyan gyermek, mint a tiéd.

Pontosan úgy feláldoz, dolgozik, szentel - mint te és a tieid.

Stupor - ugyanazon célok érdekében.

És akkor csend lesz.

Egy ideig.

Amíg újraindul a rendszer.

Új szabályokkal és viselkedési mintákkal.

Hogy szurkolok barátom - de a másik jó lövéseit, ütéseit, igyekezeteit is hasonlóképpen méltatom, még akkor is, ha a fiam kapujában landol.

Hogy minden egyes percet megszentelek, mert ajándék.

Hogy felismerem, hogy az edző társ a gyermekem egészséges fejlesztésében, nevelésében.

Hogy neki is lelke, családja, személyes tere és ideje van - amit a mi boldogulásunk érdekében áldoz fel.

És hogy a sporttér egy szentély, ahol imádkozni vagyunk jelen - jelenlétünkkel, a sport iránti tiszteletünkkel, egymás megszentelésével és a gyermekkel töltött idő megbecsülésével.

Mert ezek azok a pillanatok, amikért megéri küzdeni és élni.