metamorfózis egy péntek reggelen

Igazi nő.

Piros kendőben, harisnyában, topánkákban és fekete szoknyában.

Egyszerre kislányos és szexi.

Művészet.

A férjével betevőt válogatnak, nyugis, péntek reggeli hangulatban.

A férj megengedheti magának a szénhidrátot. Ő azonban maximum banánt eszik.

A polcok között lavirózik, hogy müzliszeletekkel megtoldja.

A férj büszkén mosolyog.

Asszonya valósággal sütkérezik szeretetében.

Aprókat lép, inkább tipeg, folyamatosan mosolyog és gügyögve beszél, ahogy hülye gyerekekkel szokás.

A kasszánál természetesen a férj fizet.

A kosárba még bekerül egy ez, egy az - körbetipegi a helyet, mosolyog és folyamatosan duruzsol.

Olyan az egész mint egy groteszk alakítás.

Nem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak.

Hogy a fenébe lehet így élni?

Ki tolerálja a férjen kívül ezt a félresikerült műsort?

Az áruház ajtajában búcsúznak el.

Utoljára még illegetések és billegetések közepette elrendezi a férj gallérját, simogatja az arcát, mintha ezzel letörölhetné a gondokat - és ahogy elnézem meg is teszi.

A férj elindul jobbra, ő balra tart.

Végig a háta mögött haladok.

Ahogy kilépünk a központ ajtaján a léptei megelevenednek.

Erőteljes és határozott kopogássá hangsúlyozódik a tipegés, az erőltetett mosolyt merev mimika váltja, az addig nőiesen, karon tartott táska, a vállaira kerül és rágyújt.

A szemem előtt dobálja le a szerep minden egyes kellékét.

Ha nem látnám, el sem tudnám képzelni.

Valaki felhívja.

A gügyögő hang pattogóssá válik, mint aki parancsolgatáshoz szokott.

Utasításokat ad, számon kér, kijelent.

Megdöbbenten állok a háta mögött.

Lövésem sincs hogy férhet meg nap nap után ez a két egymásnak ellentmondó személyiség, ugyanabban az emberben.

De úgy tűnik mindent elér amit szeretne. Mert mindkét szerepében uralkodó, határozott.

Csak az egyikben manipulál, a másikban meg eltipor.

Mit nem adnék ha láthatnám azt, amiben igazán ő. 

Vajon egyáltalán van ilyen?

Tetves Rózsi

Tetves Rózsi, igy hívtuk magunk között, aztán már előtte sem tagadtuk.
Szegények voltak és piszkosak.
Diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás volt. De ezt akkoriban nem tudtuk. Egyszerűen hülyézte mindenki. A tanárok is.
Büntetés volt mellette ülni.
Nem voltam jó gyerek.
Folyamatosan verekedtem valakivel.
Így időről időre mellette kötöttem ki.
Ilyenkor tetves lettem.
Édesanya jajgatva vette tudomásul. Minden egyes alkalommal feltette ugyanazt a kérdést:
Vágunk vagy kínlódunk?
Kínlódunk!
Akkor elővette a tálat, kendőt, petróleumot, sűrű fogú fésűt és elkezdte a megszokott koreográfiát.
Bemasszírozta, szorosan lekötötte, kibontotta, kifésülte, majd tincsenként serkétlenítette.
A már gondosan megtisztított tincseket különválasztotta a többitől, mint valami rasszista rohamosztagot.
A vajszínű kendő tele volt tetvekkel.
Úgy hemzsegtek rajta a halott tetemek, mint fos a harctéren.
Volt egy hetünk a reményre.
Minden vasárnap újrakezdtük. A századik előadásig, amikor Rózsi megbukott.
Úgy búcsúzott el, hogy rühös lettem.
A kezfejem, az ujjaim között, majd a hasamon és minden egyes hajlatban elevenen ettek meg a rühek, amiket Rózsitól kaptam.
Idővel elfelejtettem.
Ahogy a traumát szokás.
Mélyre elástam és igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
Rózsit a facebookon láttam viszont.
Kikupálódott.
Vörös haját szőkére szívatta.
Testét formásra alakította az idő, mint valami késői ajándékot.
Elegáns volt és irigylésre méltó.
Az urammal abban az időben ugyanazon a fiókon osztóztunk.
Egyszer rákérdezett - ki ez a Rózália?
Milyen Rozália? Ja!!!! Tetves Rózsi? Senki! Egy szerencsétlen - mondtam nem kevés megvetéssel a hangomban.
És többé nem gondoltam vele. Mert könnyelmű voltam és hiszékeny.

Aznap este amikor a gyermekeket lefeketettem volt valami baljós alaphangja az estének.
Látszólag nem történt semmi.
De a fal úgy épült fel közénk, mint Kőműves Kelemen vára.
Egyik éjszakáról a másikra.
- Mi a baj? - kérdeztem.
És kifakadt.
Rozáliáról mesélt.
A szerelemről, örömről, boldogságról amiben ketten osztoznak.
Nem tervezték.
Így alakult.
Egyszer Rozál azt hitte velem beszél. Ráírt, ő meg válaszolt és beszélgetni kezdtek. Majd találkozni. Végül feleszmélni arra, hogy megtaláltak a szerelmet.
Ami az életben egyszer köszönt be.
Vagy élsz vele, vagy örökre bánhatod.
Nem szalaszthatja el - mondta. Értsem meg. Ha valaha is szerettem, elengedem.
Aki menni akar, azt el kell engedni - mondtam bölcsen. Magamban pedig arra gondoltam, kurva Rózsi, végre elérte az álmát. Ez lehetett az életcélja, hogy megfúrja a házasságomat, életemet, jelenemet és jövőmet.
A múltért cserében.
Amikor napi szinten eltapostam, mint egy tetves és rühös páriát.
Nem adtam esélyt, nem tekintettem embernek.
Ebből merített erőt.
Addig hajtott, míg eltaposott.
Ha nem rólam szólna, még röhögnék is, de így már sírni sem tudok.
Kurva tetvek, rühök, házasságtörő férjek és karma.

Sándorék

Sándor huszonévesen ismerte meg Ilonkát.
Kollégák voltak a Bőrgyárban.
Hosszú udvarlásnak halál a vége - mondta nagymama a halála előtti héten.
A temetés után kifestették a lakását és beköltöztek, immáron hárman.
Sándor, Ilonka és az ígéret, akit a pocakjában hordott.
Az agyvérzés fia tizenkilencedik születésnapján érte.
Hála Istennek a gyermek nem volt otthon. Csak ők ketten.
Sándor meccset nézett, Ilonka keresztrejtvényezett.
Sándor szerint nem történt semmi.
Ilonka rosszullétre panaszkodott, ledőlt, és agyvérzést kapott.
Utána már semmi sem volt a régi.
Az addig elegáns, önmagára sokat adó nő, beteg gyermekké vált.
Sándor pelenkázta, mint önnön gyermekét. Etette, itatta, estenként megfürdette, majd homlokát simogatta míg elaludt.
Ilonka állapota nem javult.
Sándor utolsó percig körüludvarolta, ahogy nagymama jósolta meg, még éltében.
Halál lett a vége, de a legszebbek egyike.
Amikor két lélek úgy vált el, hogy közösen tették le az örökélet kapujában a fizikai terheket, elbúcsúzva a viszontlátásig, mert a halál nem úr az udvarlás felett.
Csak a vég, amiben eleve benne van az új élet kezdete.
Amiről nagymama akkoriban még nem tudott, mert a földi dolgok jobban lekötötték.
Sándorék azonban rengeteget, mert őket a szenvedés ásta naggyá. Hogy még életükben felismerjék a lehetőséget abban, amiben nagymama a bukást vélte megcsillanni.

Anya

Amikor megszülte első gyermekét, azt mondta az anyja, hogy kicsi gyermek kicsi baj, nagy gyermek, nagyobb baj.
Akkoriban már negyedik hónapja nem aludt egy rendeset.
A délután pizsamában érte két szoptatás között a bevetetlen ágyon.
Az ajtót kulcsra zárta, mert a ház futott, külsője meg annyira zilált volt, hogy a tükröket, mint a zsidók gyász idején, letakarta.
Ha ölni tudott volna a tekintete, az anyja holtan roggyik össze.
Öt év alvás privació és három egymás után született gyermek után - ami egy-egy közösülés alkalmával sikeredett be - mindenen túl volt.
De leginkább önmagán.
A házasságát a kegyelem taknya tartotta egyben.
Aztán ezt is túlélték. Mint annyi minden mást - vesztességeket, halálokat, születéseket, elmúlásokat, anyagi csődöt és hirtelen jött sikert, elhidegülést és teljes intimitást.
A gyerekek megnőttek.
A két nagy szinte észrevétlen masírozott el az egyetem irányában. A vasárnaptól vasárnapig lesütött bécsik és almás tészták mutatták a múló időt.
A legkisebbik távozása azonban komoly űrt hagyott.
Egyedül maradtak.
És úgy érezték aligha van tovább.
Egyik délután leült és azon gondolkodott, hogyan lehetséges az, hogy nem szakad meg a szív - amikor a hozzád legközelebb álló lélek hátat fordít neked.
Hogy nem szakad meg a szív - amikor egy szoros kötelékből az egyik minden figyelmeztetés nélkül távozik, mert eljött a továbblépés ideje.
És hogy hogyan képes feltámadni hamvaiból a lélek, amikor századszorra is belehal a szeretetbe, ami tulajdonképpen élteti.
Egyszerre élet és halál születés és feltámadás, kezdet és vég.
Ekkor értette meg az anyját, aki szintén túl volt mindenen.
Mert ez az anyák sora, akikről a főnix madarat mintázták kicsiben.
Mert nagyban, a világot égetné fel maga után.

gyűlések fontosságáról

Gyűlés van.

Menni kell.

Ha külön felhívják erre a figyelmedet, nem igazán van appeláta.

Begyűlünk a terembe.

Szépen vagyunk.

Felnőtt emberek társasága, de semmiben nem különbözünk egy random osztálytermi felhozataltól.

Magamban azon gondolkodom - volt rá harminc évünk átlagban és senkinek sem sikerült semmit fejlődnie?

Beszarás.

Két fontoskodó, egodagi alapból késik.

Az igazgató telefonál értük, hogy legyenek olyan kedvesek megmondani, hol vannak.

A válasz megszokott

mindenkinek volt ideje leparkolni, nekik, kettőjüknek, nem.

Útba is igazítódnak, mentségükre legyen mondva, hamar felsietnek.

Közben a körbenülőknek módja adódik a bemutatkozásra.

Na nem nevek szerint, hiszen itt mindenki mindenkit ismer. Gerincileg.

Nekem sincs bőcsködözni valóm, igazán hallgathatnék. Hiszen egy szót sem szólok. Bőszen figyelek és magamban véresre röhögöm a belemet attól amit látok.

Van itt okoskodó hivatalnok, álmos és alúlfizetett alkalmazott, rongyosra mosott egyetemista pólóban, ami úgy feszül a friss házas belén, hogy nemsokára elpattan.

Sopánkodó Negatív Nelli - aki minden egyes gyűlésen fellibenti a fátylat a sok balszerencsés helyzet felett, amin ők keresztül kell menjenek - mint egy rossz kurva, aki parancsszóra emelgeti a szoknyáját, ha kell, ha nem.

És persze itt van a jó öreg igazgatónő. Vén spiné. Miniszoknyában lavíroz a sorok között - csörömpölő ékszereivel hadonászik, műkörmeivel fenyegető mozdulatokat tesz, amit feltételezem szexinek szán, miközben a középső ujjáról le van törve derékből a köröm. Nevetséges, de inkább sírni volna kedvem.

Előáll a jegyzeteivel és a power point bemutatójával, amin betűk hemzsegnek.

Annyi szöveg van, hogy valósággal kiégeti a retinámat.

Olvas bőszen, holott napok óta erre készül. Nem néz ránk, a szövegre koncentrál - így sem sikerül helyesen kifejeznie magát.

Pedig intelligens, a hangja egyenesen égi folyosó, ami Istenhez vezet, csak ha valaki egész életében spiné volt, nem fogja elhinni magáról, hogy képes is valamire a bájolgáson túl.

Fontoskodó késők párosa végig csetel. Lehet egymással. Nem tudni. Figyelmetlenségüket takarva állandóan kérdésekkel bombázzák az előadót, noha pont ezzel árulják el magukat.

A spiné bedurvul. Rájuk szól, hogy fogják be, kérdések a végén.

Ez az attitűd fekszik neki a legjobban. A dominájé. A másik, lelki sérült, meghunyászkodott nem annyira.

Az előadás végén módot kapunk mi is arra, hogy kifejezzük fájdalmainkat és félelmeinket.

Az okoskodók olyan dolgok aláhúzásába és kihangsólyozásába kezdenek, amik elhangzottak és unalomig ismertek.

A sopánkodó negatív Nelli - teszi a dolgát.

Az igazgatónő meglovalgolja ezredszer a vesszőparipáját - én meg kikérezek hányni.

Engedtessék meg negyven évesen attól és akkor hányni, amikor kell - anélkül, hogy emiatt elnézést kelljen kérnünk.

életek

Minden reggel pontban fél hétkor ébred.

Megissza a kávéját, majd vécére megy.

Ugyanezt teszi évtizedek óta.

Így és ebben a sorrendben.

Három éve jött el végleges nyugdíjba.

Egész életében dolgozott. A semmiről indult, apja halála után. Lépésről lépésre haladt azon a létrán, amely a mai önmagához vezetett.

Harmincnégy éve van igazgatói pozícióban. Nem biztos, hogy ő volt a legjobb, de beletanult. És mindig igyekezett jó helyen lenni, jó időben.

Miután a titkárnőjét magával ragadta a rák, valami általa ismeretlen és felfoghatatlan helyre, eldöntötte, hogy leteszi a lantot. Marika nélkül, már semmi sem a régi.

Kórházi kezelése alatt, minden nap meglátogatta.

A végén Marika már magához sem tért, de neki fontos volt ott lenni. Fogni a kezét. Éreztetni, hogy maradt valakije. Nincs egyedül.

Ő viszont egyedül maradt.

A fél hetes ébredések értelmüket vesztették.

A vasalt ingekkel, fényesre pucolt cipőkkel és a napokra felosztott öltönyökkel együtt.

Minden reggel pontban fél nyolckor kilépett az ajtón.

Beült az autóba, indított, majd sírni kezdett.

Az elején, szégyenlősen, majd egyre bátrabban.

A kávézóra egyik ilyen reggelen talált rá.

Folyton üresen kongott.

Egy idő után feladatának érezte az életben tartását. Éppen úgy, ahogy Marikával tette.

Kis időre rá, hirdetéseket tett fel a helyi újságban, ahol régi munkaajánlatokat osztott meg, amiket még Marika fogalmazott.

Nem félt a lebukástól. Vesztenivalója nem maradt...

A délelőttjei komoly, időhöz kötött és meghatározott koreográfiát követő beszélgetésekkel zajlott.

A fiatalok egymás kezébe adták a kilincset.

Elbeszélgetett velük, mintha munkát ajánlana. Miközben sokkal nemesebbet vállalt magára. Formálta, nevelte, oktatta őket. Felkészítette az igazi interjúkra. Amit az Élettel kell majd lefolytassanak.

Délre kissé elfáradt.

Olyankor hazament. Kipihente magát, majd másnap folytatta.

Noha senki sem kapta meg az álmodott pozíciót, senki sem távozott csalódottan.

Végre egy igazgató, akinek ideje van, aki odafigyel, tanácsokat ad és érdeklődő. Nyitott. Ritka az ilyen, mint a háromszemű holló.

A temetésén a kávézó tulajdonosa szólalt fel egyedül.

Nem tolongtak, de a fiatalok szép számban képviseltették magukat.

A tulaj nem beszélt sokat, abból is csak a lényeget:

- Igyekeztünk Józsi bácsinak minél több fiatalt felhajtani. Olyanokat, akik nem tudták mit kezdjenek az életükkel. Mindet útba igazította. A vele való beszélgetést követően, tudatosan masíroztak a siker fele. Volt benne valami, ami mára már hiányzik az emberekből... Emiatt játszottuk csendben a szerepet, ahogy ő ragaszkodott hozzá. Isten áldja pótolhatatlan munkájáért...

Marika lánya fázósan összehúzta magán kabátját.
Pontosan tudta, hogy a tulaj miről beszél.
Ő is Józsi bácsinak köszönhetett mindent.
Nélküle, évekig kutathatott volna, soha nem találja meg amit keres.
Egyetlen tükör, egy kis figyelem és egy csipetnyi megértés.
Csupa olyasmi, amire már senkinek sincs ideje.

célok

Betölti a negyvenhármat, elveszíti a férjét, kissé kicsúszik lába alól a talaj. Kijön a kórházból és eldönti, hogy nevet vált.

Van egy második neve. Amit eddig soha nem használt. Ott kullogott hátul, mint valami neveletlen, mindenre kész idétlen diák. 

Senki nem hallotta.

Soha senki nem suttogta a fülébe.

Néha, rendőrségen, kórházban, hivatalos helyeken elhangzott. De csak szégyenlősen bólintott. Mint akinek nincs dolga vele.

Most ehhez a patyolat tiszta névhez kezd el ragaszkodni.

Ki sem csomagol.

Leül az ágy szélére.

A szobára homály borul. Az est beköszöntének ígérete.

Számára inkább a magányé.

Nem lesz kihez hozzásimulnia többé. 

A nevet az üres szürkületbe suttogja.

Először szégyenlősen, majd egyre hangosabban. Mintha csak bemutatkozna.

Szoktatja magát a zajhoz. Amibe vissza kell térnie.

Egy új névvel, egy új élettel és egy új szereppel.

Itt az ágyon dönti el, hogy ehhez az új névhez nem tartozik hozzá a múlt.

Ennek csak jelene van.

És egy eldugott, szégyellt, be nem vallott előélete.

Suttogásokból és sikolyokból.

A sikolyok képezik a hidat a másik énjéhez. Míg a suttogások a jövőt vetítik elő.

Ez az a pillanat, amikor eldöntheti mit szeretne.

Számba veheti a megtett és rettegésből be nem vállalt álmait.

Amikor felkészítheti magát egy új életre, szerelemre, identitásra, jelenre.

A szobán eluralkodik a sötétség.

Előkerülnek az árnyak, a félelmek, fájdalmak.

Az el nem temetett múlt szellemei.

Bonyolult táncot lejtenek falon, mint megannyi balerina. A koreográfiát csak ők értik. Kezükben a szalagok egy-egy történet foszlányai.

Era feláll és beengedi a fényt.

Abban a reményben, hogy ezúttal a szívéig meg sem áll.

Csak kell legyen egy módja a megtévesztésnek.

Egy varázs szó, ami kulcsra zárja a múltat, a maga összes rettegtető árnyával.

Ezt suttogva szédül álomba reggelig.

A nappali fény úgy tör utat magának, mint egy dicső felfedező.

Aki már nem törődik semmivel. Csak az előtte álló úttal. Aminek a megtételére be kell osztania tartalékait. Vizet, élelmet, álmokat és kitartást.

Mert a cél szentesíti az eszközt.

Mindig és mindenkoron.