Ha Húsvét, akkor nagycsütörtöki lábmosás, papság szerzésének ünnepe, nagypéntek, böjt, majd feltámadás. És sok sok szentmise, ételszentelés, s megint szentmise. Utolsó sorban, enyhén tudjuk le szájízzel locsolás, locsolók fogadása, házőrzés, piros tojás és fehér nyuszi - na meg az elmaradhatatlan zöld erdőben jártam és társai.

közel a nagyon negyvenhez - könnyen ráhúzható, hogy elveszítettem a hitemet, nem találom halovány önmagamat a katolicizmus konkrét dogmái közepette, életkori válságon megyek keresztül amire rátevődik egy jó egészséges kapuzárási pánik - amikor minden az érdeklődési körömön kívül esik, ami nem képes fokozni és szinten tartani izgalmamat.

Ennek ellenére bátorkodom felvállalni, hogy itt kissé többről van szó.

Nem egyedi alkalom. 

Régen tart.

Megijeszt és elborzaszt.

Ugyanis nem a vallásommal vagy annak gyakorlási formájával van bajom. Egyszerűen nem találom a megszokottat, a megnyugtatót, az Istenhez vezető utat abban, amit helyenként a befogadó közösségem kínál.

Soha nem feledem azokat a csodálatos nagycsütörtököket, amikor a rettegett, mélyen tisztelt, elérhetetlen, intelligens, kissé nagyképű és időnként követhetetlen plébánosom térdre ereszkedett és alázattal megmosta azoknak a fiataloknak a lábát, akiket addig el és azután is rekcumozott, nevelt, leszidott és helyretett. A nagycsütörtök este azonban másról szólt. Róluk. És a mérhetetlen alázatról és szolgálatról. Amikor Mohamed nem csak eljött a hegyhez, hanem le is térdelt előtte. És nem csak fizikailag, hanem elsősorban lélekben.

Ezt követte a nagypéntek egy olyan csodálatos szertartással, ami minden évben képes volt eljuttatni engem a gyásznak ama szintjéig, hogy újraértelmezzem a nagypéntek lényegét. Évről-évre, intenzívebb felismerésig és fájdalomig.

Erre épült rá szombat éjjel az a csoda - feltámadási szentmise és azt követő körmenet, amit azóta is lelkemben őrzök és amiből jobb hián azóta is évről-évre táplálkozom és merem remélni, hogy táplálok.

Az idei nagypénteki 3 óra az úton ért. Éppen vezettem. Frissen gyakorló sofőrként még eléggé képtelen vagyok egyszerre meditálni illetve vezetni, így hát maradtam a fejben véghezvívendő kötött imáimnál. Az esti szertartás sem hozott sokkal többet. Minden megvolt ami külső jegyekre alapozva képes elvezetni a tömeget az üres sírig, csak egy hiányzott - egy olyan pásztor, aki maga is megélte a nagypénteki misztériumot.

Végighallgattam - talán egy hatalmas tömeg egyedüli alanyaként a szentbeszéd minden egyes szavát. Megtudtam, hogy Budapest országunk fővárosa, hogy fontos imába foglalnunk a keresztség szentségének felvétele előtt állókat (WTF mondom, ezek alapjáratban csecsemők - ritka a felnőttkori keresztelkedés és itt nem a megújításról volt szó...) ahogy fontos a börtönök kapuinak megnyitása is... (az ba..na be...).

Nem sokat hallottam arról a Krisztusról, akiért elmentem. 

S éppen emiatt szombat éjjelig, sőt vasárnap hajnalban ismét  - hiszen reggel hat órakor ott kezdtük a napot - azon gondolkodtam mit is gondolna Isten, vagy maga Jézus erről a maskaráról, ami itt folyik?

Tobzódtunk a külsőségekben. Voltak szereplők, volt koreográfia, szövegkönyv, zenei aláfestés, volt eleje és vége, drámai hatás  - de nem volt egyetlen olyan eszköz sem, ami elvitt volna a bennem lakó Krisztusig. Pedig esküszöm, nem hosszú az út.

Gondoltam, megkérdezek másokat.

Csak velem lehet baj...

Mondja az egyik - nem tom, rendszerint nem figyelek...

A másik kontrázik - XYról volt szó, mégiscsak jobb, mint régen, amikor tudományos felfedezésekről beszéltek...

Lehidalok.

Vagy az emlék szépül meg idővel, vagy bennem halt meg valami és elfejtett feltámadni.

Nem tudom.

Olyan ez mint a tizenöt éves házasság.

Már túl vagyunk az első két éven, amikor bármit szánsz is nekem, alázattal elfogadom és megköszönöm. Itt már konkrét igényeim vannak és cserébe én magam is hajlandó vagyok mindent megtenni a te kielégülésed érdekében.

Annyi fontos dolgot üzen, mond és közvetít Ferenc pápa. Jót és rosszat egyaránt, hiszen ember ő maga is. És én - komoly büntetésben lévő aposztata asszonyként ha hiszed, ha nem - nem azt várom Ferenc pápától, hogy eltörölje, elbagatellizálja, minimalizálja vétkeimet vagy férjem vélt és valós ballépéseit. Én csak egyet kérek - de azt minden egyes ünnep és találkozás előtt:

hitet

bölcsességet

és komoly felkészülést papjainknak.

Mert noha nem értük megyek - ők azok akik közvetítik - akarva akaratlan, tudatosan, vagy kevésbé tudatosan Isten kegyelmét, bölcsességét, határtalan szeretetét és azt a misztériumot, amely mindegyre visszavisz az igazi forráshoz.