Ki nem állhatom a szüleimet.
Na jó, ez azért túlzás, mert van
amikor tényleg jó fejek.
De rendszerint nem. Sőt, az
utóbbi időben egyre nehezebben elviselhetők.
Anyu, aki sportoló volt minden
egyes nap elmantrázza, hogy a normális testi-lelki-szellemi fejlődés érdekében
legalább napi három órát kell a szabadban mozogni.
De én nem anyura, hanem inkább
apára ütöttem.
Azt szokták mondani, hogy a fiúk
az anyjukra hasonlítanak.
Na, én még ezt sem tudtam
normálisan követni. Kiköpött apa vagyok.
Aki velem együtt csodálkozik,
amikor anya hisztizik, hogy ki kell menni.
Különben is ki a szar jár csak
úgy céltalanul ki az én koromban?
Hogy csináljunk, mit?
Nem szeretek bringázni, scootozni,
kosarazni, sőt a focitól is hányok.
Erőszakkal kimegyünk, leülünk a
srácokkal, akiket a vakbuzgó szüleik szintén kitoloncolnak a házból és
elkezdünk beszélgetni. Aztán előkerülnek a telefonok. Megnézünk egy-két
vloggert, majd áttérünk az épp aktuális játékokra – minecraft, fortnite és
megjön a kedvünk az élethez.
Van aki lezserül hazatelefonál –
Mami, izzítsd be az xboxomat.
Én nem tudok.
Anyu rám förmed, már belépéskor –
mit keresel itt? Most mentél el! Nem bandáztatok???
De. Csak hazajöttünk, s folytatjuk
itthonról.
Anyu nem érti, hogy mi már nem az
utcákon bandázunk.
Hogy nekünk nem élmény diót
szedni a fáról és köpdösődni a blokk előtt. Futkorászni egy labda után és
fütyörészni az elhaladó lányoknak.
Mi már másként udvarolunk és
bandázunk.
S meg kell mondjam, így sokkal
lényegre törőbb.
Mert, míg apa fütyörészett,
futkosott és kerülgette anyát valami fél éven keresztül, míg először
elbeszélgettek bátortalanul - ahhoz kellett egy kis idő – miközben, én egyből
ráírok arra, aki megtetszik.
Bekövetjük egymást, aztán
elkezdünk csetelni, s ha készen állunk a kihívásra, megtesszük videocseten. A
valóság egy nagy marhaság. Kényelmetlen és időigényes.
Így minden sokkal hatékonyabb.
Időben, térben és egyáltalán.
Sztem…
