A fiatalabbik magas. Mint egy büszke bérc.
Értelmes, szép vonásokkal.
Mindig mosolyog. Mintha valami olyan titok hordozója lenne, amit mi többiek, nem ismerhetünk.
Édesanyja ezzel szemben alacsony és gyanakvó.
Évek óta, napi szintű találkozásokkal sem érdemeltem ki, hogy fogadja a köszönésemet.
A homlokán lévő ráncok sejtetik, hogy nem csak irányomban táplál ellenszenvet.
Az egész élet kétségbe ejti.
A
maga kiszámíthatatlanságával, a sötétben rejtőzködő fogorvosokkal és a
sarkon megbújó férfiakkal, akik mindig csak ugyanazt akarják.
Semmi mást.
Ezt taníthatta gyermekének is. Minden egyes nap, míg már olyan szintre emelte benne a gyanakvást, hogy ismerkedni sem mert.
Azóta
épített fel magában egy olyan világot, amelyben a sarkokon nem bujkál
senki, a sötétben nincsenek fogorvosok és a férfiak nem akarják mindig
azt. Sőt semmit.
Emiatt mosolyog.
Ide jár haza.
Azokban a percekben, amiket nem az édesanyja ural.
Kevés az ilyen, de számottevő.
Mert a legszebb percek ezek.
Ő, csak ilyenkor él.
Elnézem a szülőt. Hogyan fordíthatta ennyire a lánya ellen az életet.
Ma még él, de holnap a lánya egyedül marad.
Elvesztett álmokkal, mélyre ásott gyanakvásokkal, állandó félelemmel - amin képtelen felülkerekedni.
Mennyire más lett volna az élete, ha az apja marad.
Ha már érti és képes megjegyezni az apja kedvenc mondását, mely szerint aki fél a víztől, nem eszik halat.
Azóta, hogy azon a ködös novemberi reggelen elment, már halat sem esznek.
Mert a hal is gyanús.
Köze van az őket cserben hagyó apjához.
Aki természetesen, mindig ugyanazt akarta, mint a férfiak általában.
Vajon, létezik e második esély?
Felelősségvállalás?
A halálos ágyon kimondott feloldozás?
Mely végre mentesíti az életvegánság alól?
Vagy csak az elvesztegetett évek.
Félelmekben, gyanakvásokban és egy olyan életesély visszautasításában, ami nem biztos, hogy másodszor is visszatér.
Vagy mire igen, a hal fog kifogyni a tóból.
Mert a tó sem örök.
Csak az élet. Talán, De ez sem biztos. Ki tudja....
