s így

Elég hosszú ideje ahhoz, hogy mindenki megtanulja a leckét és az idő tisztes távolságából levonja a megfelelő következtetéseket, a leánka kikönyörgi a telefont.
Pedig már egészen jól megtanultunk kommunikálni nélküle.
Megegyezünk még reggeliben a nap eseményeiben, az időkorlátokban, ha valami közbejön, füstjeleket küldünk egymásnak. Utólag elemlámpát vásárolok, négyet és elsajátítjuk a morzét is. Két hónap távlatából, már énekeket is tudok küldeni, sőt mi több, előkerülnek a könyvek, amit el is olvas és meg is beszélünk - szóval élünk, de a mai élet szerves része lévén a telefon, ha kell hát kell, nincs mit tenni.
Elkezdünk hatalmas erőkkel keresgélni.
Lefektetjük a szabályokat, a keretet ami rendelkezésünkre áll - de valahogy nem sikerül dűlőre jutni kereslet-kínálat szempontjából.
Aztán a semmiből előkerül egy ismerős ismerősének az ismerőse, egy megfelelő telefonnal.
Jól hangzik.
Mert ha baj van, lehet szólni az ismerősnek, aki felhívja az ismerősét, hogy szóljon már az ismerősének, hogy baj van.
Kiszámoljuk az összeget, lebeszéljük az üzletkötés helyszínét és elindulunk.
Mint a kalapos cigányoknál piac napján, vonul az egész család harmadíziglen, hogy a döntés súlya az oszoljon rendesen.
A leánka ránéz a telefonra, számba veszi a tartozékokat, s kijelenti, hogy több, mint rendben van, ez kell.
Mi, a második és harmadik generáció nem értünk ehhez a fajta telefonhoz. Kábé annyit látunk, hogy szép, meg ép. A belső szervek működésével teljesen párhuzamosak vagyunk.
Ha jó, hát jó.
Mint háztűznézőben - feje van, megvannak a végtagjai, a csípője széles - na, fiam, te választottad, te kell éljél vele, nekem jó, ha neked jó alapon kifizetjük, megköszönjük és elvonulunk.
Útközben be akarja tenni a kártyát. Hatalmas forgalom, vezetek. Elkéri a fülbevalómat, hogy lyukon szúrja a kártya fiókját, visszaaadáskor hangsúlyozom, hogy pont a kezembe, mert vezetek és le fog esni.
Ami leeshet, az le is esik. Nem találjuk. Senkit sem zavar, hogy üknagymamám fülbevalója, családi örökség, a lényeg, hogy a telefonjon működjön.
Nem működik.
Hívjuk a szakértőt, annak az ismerősét és annak egyik barátját.
Végül a barát ismerőse mondja meg, hogy valami kódra van szükség. Beszél kulcsszavakról, kódokról, felhőkről - nem értem. Mintha a költészet világnapja lenne - minden szó nyomán eszembe jut egy-egy vers, de a mondanivalót nem értem.
Mint papagáj, hívom a volt tulajdonost, hogy mondjam el szóról, szóra, amit hallottam.
Ő is képben van.
Visszaüzen.
Azt is gyors iramban memorizálom, hogy tovább tudjam mondani.
Az est tetőpontján senki nem ért semmit, s a telefon sem megy.
Aztán valaki megvilágosodik és két óra futkorászás után elindul.
Nem minden, de a szükséges dolgok igen.
Vígság van.
A volt tulajdonos kijelenti, hogy ma aztán ő beállítja a ........., na itt már nem értem. De a magabiztossága megnyugtat.
Amikor hajnalban egy fasza könyv kiolvasása után lefekszem - elgondolkodom a generációk közötti szakadékokon.
A gyermekeim teljesen más nyelvet beszélnek.
Bennem még megvan a jóakarat, hogy szótárt keressek és igyekezzem megérteni.
A szüleim pedig már csak mosolyognak.
Fő az egészség alapon.
Dédi bólogat - minden jó, ha a vége jó - mondja, s elalszik a kályha mellett.

Na szerusz, na. Há mit még csináltok?
Mit, mit? Várjuk a hétvégét? S ti, tátti?
Mit csinálnánk? Mejünk dogozunk, s kész.
Haggyad, me legalább van hol!
Ez igaz. Mostanában nem nagyon angázsálnak senkit.
Nem, nem. A tesvérem is somer lett. Ül otthon, s várja a postást.
S a feleségével mi van? Az hogy deszkurkálja magát?
Há, hogy? Nehezen. Két gyermek. Nagyok. Ő egy varródában dolgozik.
A feleségem is, ne is mond. Többet visz el, mint amennyit hoz. Cigi, étel, busz, s ott van. A ruhát még nem is számolom.
S te?
Én? Itt né. Amit tudok. Bizsnicár lettem. Valaki keressen is...
Mivel bizsnickedsz?
Mindennel! Ami van. Mejek, hozok, eladom, visszamejek. Tiszta hányódás.
Nekem mondod? Mi is alig bírjuk. Hónap végén kifizetjük a kiriát, a konszumot, s gáttá.
Haggyad, me legalább ki tudjátok fizetni.
A szomszédba a másikok addig nem fizettek, míg a bank szépen a dátorosok listájára tette, s elvette a házukat. Most aztán hányódnak. Az utakon.
Bezzeg a mi időnkben, ilyenek nem vótak. Az embernek még a csekbe is vót pénze. Munkája, háza. Igaz nem utazott, de ott sincs kolbászból a kerítés. Minek odamenni?
Iszunk egy decit?
Mit iszó?
Sőniust. Egy felet kérjé, s kicsi vizet.

Reggel 8 előtt.
Az üzletek, utak, buszmegállók tele.
Gyerekek állnak sorba kiflikért. Idősekkel egyetemben, akik csak kenyeret szeretnének. Amit megvehetnének késöbb is, de ha az ember évtizedekig reggel nyolckor kezdte el a dolgainak felgöngyölítését - nem lehet kiverni a járt útból, holmi járatlanokért.
Megáll mellettem egy idős úr.
Rámmosolyog.
Milyen busz kell jöjjön.
Mutatom neki - most kanyarodik be a 44-es, utána egy Promenedas kell jöjjön, majd a 27-es, amit én is várok. Nem gyakran buszozom, de ha megteszem, mindig kalandos.
Félkopaszon - Balázs szerint, mint Cassie Cage - úgy repeszt hátirányból a szél, hogy emellett döntök. A szememen egy kiló festék - a guccik elfedésének céljával. Nem biztos, hogy összejön, de az iriszemet rendesen szúrja egy festéktömegtől megereszkedett pilla.
Az öreg erre megszólal
- nekem nem is a szám a lényeg, hanem a ride..., úgyhogy az elsőt meg is ülöm.
Nevetni kezdünk szívünkből.
A nagy lovas és én. Míg őt a belső, engem a külső idő sürget valamire. Csak tőlünk függ majd, hogy kibontjuk e.

BármiÁron

A konditerem tele van.
Bemenne, de elállják az ajtót.
Gondolja, hazamegy és előveszi a futócipőjét.
Azt, amelyiken megült tíz év pora.
Kicsit beborul.
Lebeszéli magát.
- Még a végén elkap az eső, s aztán ülhetek az ágyba hetekig... - gondolja.
Kinyitja a ruhásszekrényt.
Csupa olyan gönc, ami összement a mosásba.
Talán újítani kellene.
De lehet, hogy már a méretét sem kapni, amikor mindenki negyven kiló.
Kétségbeesetten ténfereg a házban.
Felráncigál, fekve begombol, ledob, fordul egy kört.
A nagy hajtásban megéhezik.
A keze a diétás joghurtért nyúl, a szeme valami tartósabbat les.
- A ruhapróba nem játék. Testi és lelki erő kell hozzá - azzal bekap néhány falat szalámit.
Kimegy a konyhába, gyúr hozzá állva egy marék kenyeret.
Összegyúrja, hogy ne tűnjön soknak.
Visszamegy.
A fene essen ebbe a kurva társadalomba.
Éheztetik az embert a bőségben.
Eszébe jut a szerelem.
Az érzelem, amelyet már látásból sem ismerne fel.
Ez, az -  gondolja. Egy akármilyen szerelem, az pont jó lenne.
Amikor az ember szerelmes, nem eszik, nem alszik, nem képes semmire. Csak szerelmes és kész.
Aztán - nem tudni, az aktív mozgás hatása e, vagy a nem evésé - de kilók repülnek, mint állat.
Indulás előtt bekap még valamit a hűtő előtt. Csak úgy állva, hogy ne legyen hivatalos a történet.
A harchoz erő kell, alapon.
Majd felveszi a futócipőjét - azt, amit belepett tíz év pora, és elindul a konditerembe társat keresni.
Ahhoz a szerelemhez, amelynek mától célja van.
Lépteit az eső kopogása kíséri.
De már az sem számít.
Csak egy dolog - ha tavasz, akkor szerelem.
Akármilyen, fis-fos, csak a kilók menjenek.
Cél, eszköz alapon. Bármiáron.

rupi mall

Vásárolni megyünk a gyerekekkel.
Közeledik a tavasz.
Jó lenne egy cipő. Kettő még inkább.
Kitaláljuk az útvonalat, belőjük az időpontot, hogy elkerüljük a forgalmat és indulhatunk.
Anna határozott.
Tudja melyik boltot szeretné, milyen sorrendben. Ahogy bemegyünk azonnal a megfelelő polchoz ront, leveszi amit szeretne, megforgatja, megkeresi a saját méretét és kilő vele a próba székhez. Kettőt pördül, hármat fordul, lehet fizetni, irány haza.
Régebben csalt a láb méretével, mint asszonyok a kilóikkal.
Nem szerette, hogy a magasságához megfelelő láb méret dukál.
De amikor egyik cipőt a másik után nőtte rá az én lábamra - felismerte, önmagának hazudozni nem tanácsos.
Balázs, nos ő kissé nehezebben érő típus.
Végigmegyünk négy bolton. Rohangál a polcok között.
Vagy párban sétál és beszélget. Becserkészi a cipőket, mint vadász a zsákmányt.
Azt játssza, hogy rájuk sem pillant, hogy teljes glóriájukban mutatkozzanak.
Időnként oldalra pillant és lecsap. De soha nem a megfelelőre. Hiszen úgy tudja, mindig van egy sokkal jobb.
Majd a következő soron, polcon, boltban, életben.
Berángatnak a márka boltba.
Tizenhatodik cipő bolt után, pontosan tudom zsigerből, hogy minek mennyi az ára.
Itt mindennek pont ötszöröse.
Mondom nem! Határozottan nem. Nem fogunk ötször nagyobb árat fizetni a semmiért.
Kiválasztok egy általuk kedvelt márkát. Lefényképezem itt. Átcibálom őket oda, s megmutatom a semmi különbséget a két ábrán.
Egy hibát találunk.
Az árcímkét.
Ami itt 254.
Túl 542 - nél kezdődik.
- Né, mondom, összecserélték a számokat.
S ennyi.
Szkeptikusak.
Nem tudok semmit a divatról - állítják.
Továbbvágtatunk teljes szótlanságban a harmincadik cipő boltig.
Anna éhes és fázik.
Balázs tanácstalan és durcás.
Én csak simán anya.
- Anya te semmit nem tudsz a divatról...
- Anya, te megelégedsz a rupi mallal...
- Anya te nem érted a csoport nyomást...
- Anya te nem is voltál fiatal...
Anya nem mond semmit.
DE gondol.
Azokra az időkre, amikor ezek a gyerekek kicsik voltak. És abban merült ki teljes anyai fájdalmam, hogy játéküzletekbe rohangáltunk babákért, autókért, mini lófaszokért és maxi bizbaszokért.
Akkor azt hittem, jaj nekem.
Ma már biztosan tudom, hogy kurvára jaj. Nem csak nekem, hanem másnak is.
Végre megkapjuk a megfelelő cipőt.
Balázsnak.
Férfiasan másfél számmal nagyobbat kér.
Mondom Balikám, ez nem a tó partja és nem is a hitvesi ágy.
Simán ennyi a méreted és kész.
Az éppen van.
Beletörődik.
Növőfélben van - bíztogatja magát.
Még bízik magában.
A döntésében meg még kevésbé.
Nem szereti, hogy visszafordíthatatlan.
Ahogy kilép a bolt fotocelláján, már bánja.
Visszacsinálná.
Bele sem fogna.
Hatalmas a tét.
- A tudodtemennyifijamennyipénzanyádapádmennyitdolgoziksazmindsemmilátnádakikminimálbérenvannakalaklmazvanaazok...
Közben eszembe jut a rupi mall.
Ahol naccsága minden 5 lej.
Nincs bánat.
Nincs fotocella.
Nincsenek rossz döntések.
Minden fos jó lesz ecce valamire, s ha nem, vannak más vasárnapok.
Más öt lejek, s más szar döntések, amik mindig visszacsinálhatók, vagy helyrehozhatók vagy csak simán újrajátszhatók.
Mert engem még háborús veteránok és kataszrtófa túlélők neveltek.
Őket már a fogyasztói társadalom neveli.
Nekik tét mindig megtalálni a legjobbat.
Nekem csak a legelfogadhatóbbat. Mert jobb mindig van.
Ha nem más, a következő kanyarban mindenképp.

Amikor az idő véges

Régebben az életkor egyenes arányban állt a bölcsességgel.

Ma már nem tudom.

Az eltelt napokban alkalmam volt megismerni néhány olyan idős embert, aki annak ellenére, hogy intelligens és széles látókörű volt, menekült életének realitása elől. 

Elméjében megmásította az emlékeket. 

Színeket adott azokhoz, amiket fakónak talált és egyszerűen átírt olyanokat, amiknek a végkifejlete számára nem volt elfogadható.

Vannak az ember lelkében sebek, amelyek mindegyre felszakadoznak.

Feltépheti egy egyszerű dallam, egy illat, a fény egy érdekes villanása, vagy az éjszaka leple amikor a tudatalatti szabadon mozog.

Gyomor szorító élmények. De vannak. Számolni kell velük.

Lehetőleg még éltünkben. Amikor gazdagíthat. Nem csak bennünket, hanem főként azokat, akik hozzánk közel állnak.

Az írás hasznos, az átírás kevésbé.

Az átkeretezés vezethet el a gyógyuláshoz.

Oké, én voltam, benne voltam, borzalmas volt, de megtörtént.

Aztán kaptam egy újabb esélyt, majd másik tízet. Kilencszer buktam el egymás után. De volt egy tizedik, amikor azt mondtam, na még egyszer és biztattam magam - menni fog. És tudod mit? Hihetetlen, de működött.

A feltépett lelki sebeknek borzalmas kipárolgása van.

Olyanok, mint a kezeletlen fogak.

Látszólag semmi baj nincs, de belülről rohadnak. És maguk körül rothasszák a környezetet.

Egyetlen egy kicsi mag képes fertőzötté tenni egy egész magtárat.

Semmi értelme hát a ferdítésnek.

Esélyek ugyanis mindig vannak. Egy, kilenc és tizedikre sikerülhet is.

Nem az azonnali sikerek, hanem az elbukások és feltápászkodások teszik bölccsé az embert.

Akinek a tökéletlenségében rejlik a tökéletessége.

Elfogadni a gyengeséget, beismerni a hibákat és tolerálni a másikban, akinek szintén tízszer tíz esély áll a rendelkezésére, helyrehozni a dolgait.

Nem a menekülésre.

Hanem a beismerésre.

Ennek van csak értelme.

A többi elvesztegetett életek kötege. Miközben meg, igen, az idő az véges.